Sa Pa

tea két fő részére

Miután vezetőnk jól megvacsoráztatott és rengeteg rizsbort megitatott velünk, már előre röhögve mondta, hogy a háziak gyógyfüves zuhannyal szeretnének meglepni bennünket. Csak szóljunk, hogy mikorra kérjük, mert úgy melegítik a vizet.
Á, gondoltuk, jó lesz nekünk a hidegvizes zuhany is, vagy méginkább mennénk már aludni, de ha ragaszkodnak hozzá, nem utasítjuk vissza, ahogy a rizsbort sem. Aztán kb. 9:20-kor a következő látvány fogadott az egyik udvari helyiségben:

Két, gőzölgő vízzel teli dézsa egymás mellett, illetve a bennük ázó nagy halom faág és gyógyfű miatt mindent átható teaillat. A kapott instrukció szerint ebbe kell beleülni, ez lesz a zuhany. Én leginkább az elnevezés, a holland srác pedig a közös meztelenkedés miatt reklamáltunk kicsit, de valójában mindketten nagyon kíváncsiak voltunk.
Az apró vietnámi emberekre méretezett dézsában kb. 30 percig áztunk összehúzott, vagy a peremen átlógatott lábakkal, miközben az aromák és a rizsbor hatásának átadva magunkat, jól pofánlocsoltuk egymást néhányszor, szóval tényleg zuhany lett a vége!

mo-háj-bá-zóóó

A háznál, ahol a hegyekben elszállásoltak, kiváló vacsorával készültek. Előételnek a hollandokat is megszégyenítő fokhagymás sültkrumpli, majd egy isteni tofu, életem legfinomabb tavaszi tekercse, csilis csirke, citromfüves sertéshús, és az elengedhetetlen párolt rizs. Mégis, mintha az egész napi túrázás, motorozás, etnikumozás után nem lenne étvágyunk, vezetőnk, Son, kb. 20 másodperces intervallumokban teletölti puharunkat rizsborral. A név viszont nagyon is félrevezető, mert ez valójában nem bor, hanem pálinka! Hárman az első félliteres palack elfogyasztása után máris meglehetősen emelkedett hangulatba kerülünk és mindenféle idióta jelmondatokat ordítunk bele az egyébként csendes hegyi éjszakába. Mo-háj-bá-zó (egy-két-há-le) közös üvöltése, pohár kiürítése, asztalra csapása, nevetés, könnyezés, asztal alá való fokozatos lecsúszás, aztán újra előlről.
A második palack végére Sontól megtanultam kínaiul ismerkedni, majd annak a titkát is megismerhettük, hogyan csempészik át a helyiek az ópiumot és marihuánát Kínába (a kert végéből csónakkal 40 méter a túlpart). Ellenben, rám még néhány nap múlva vár majd egy viccesnek ígérkező határátlépés a vietnámi-kínai határt jelentő Barátság-hídon átgyalogolva, majd koszos utimotyóm tüzetes átvizsgálásával megfejelve, míg pár méterrel arrébb egy egész város lakossága gazdagodott meg a drogcsempészetből.
De visszatérve a mi tudatmódosító szerünkre, a rizsborra, illetve az est következő részében ránk váró gyógyfüves zuhanyra, nagy valószínűséggel még a ma este is tartogat vicces pillanatokat számunkra.

a vörös dzaóknál

Leírhatatlan, mennyire megérintett a dzaók kedvessége! Egyszerűen csak ülök itt, és a döbbenettől nem találok szavakat, pedig "mindössze" annyi történt, hogy vettem tőlük négy olyan holmit, amire az égvilágon semmi szükségem. Á, ezt a délutánt tényleg nem tudom megmagyarázni, inkább maradok a tényszerű leírásnál.
Az egész úgy kezdődött, hogy a sapai túra alatt helyi embereknél való elszállásolást kértem a szálloda helyett. Így aztán az első nap végén szépen begurultunk a szállásunk elé Ta Phin faluban, de esélyünk sem volt eljutni az ajtóig, mert 20-30 népviseletbe öltözött helybéli asszony vett körül bennünket, hatalmas szemekkel és folyamatosan mosolyogva bámulva a két idegent. Ám a show még csak azután vette kezdetét, mikor elkezdtek záporozni felénk a kérdések, egyszerre 4-5 irányból:
- Helló, hogy hívnak? (válaszomra mindenki illedelmesen bemutatkozik, vagyis elkezdi bekiabálni a nevét) Honnan jöttél? Először jársz Vietnámban? Meddig maradsz? stb stb.
Közben olyan sűrűn állunk a falucska főterén, mint a pesti metróban csúcsidőben, azzal a különbséggel, hogy itt minden szempár rám szegeződik. Az egész szituáció, habár elejétől fogva nagyon bizarr volt, nem volt egyáltalán kellemetlen, mert áradt ezekből az emberekből az őszinte érdeklődés és valami leírhatatlan barátságosság. Persze mindegyikük hátán egy-egy hatalmas kosár, amiben valószínűsíthetőleg az eladásra szánt portékák lapultak, de mégsem volt egy pillanatra sem piaci hangulata az egésznek. Nem is tudom, inkább olyan volt, mintha valami sztár lennék. Nehéz volt természetesen viselkedni ekkora felém áradó áhitat hatása alatt.
Aztán az asszonyok jól betanult koreográfia szerint, négyesével körbeálltak és végigkísértek a faluban és környékén, így alkalmam volt megfigyelni, hogy minden turistára négyen jutnak. Közben mesélnek magukról, kérdeznek rólam, tudják, hol van Magyarország, viccelnek, együtt nevetnek velem, és amint megállunk egy pillanatra, máris tűt és cérnát kapnak elő és folyamatosan dolgoznak a különféle maguknál hordott kelméken. De az a boldog, barátságos mosoly végig ott maradt az arcukon. Néha megemlítették ugyan, hogy szívesen megmutatják a kosaruk tartalmát, ha valami szuvenírt szeretnék venni, de továbbra is leginkább rajongótáborra hasonlítottak, mintsem turistákat zaklató árusokra. Ez az egész szürreális kísérgetősdi tartott vagy két órán keresztül, míg vissza nem értünk a szálláshoz. Csak álltam a kapuban, és habár könnyen beosonhattam volna ezek mellett az apró asszonyok mellett, nem volt szívem otthagyni őket, hogy ne vegyek tőlük valami apróságot. Szóval csak álltam ott, ők meg elkezdték kezembe adogatni a szebbnél szebb, ám számomra használhatatlan, vagy legalábbis a következő hónapokban csak felesleges terhet jelentő dolgokat. Mindent megpróbáltam kedvesen visszautasítani, megmagyarázni, miért nem tudok venni (magammal vinni) semmit, de ők szűnni nem akaró kitartással és türelemmel álltál a sarat. Ők is, én is tudtuk nagyon jól, hogy végül biztosan veszek majd valamit, mégis legalább fél órán keresztül kérettem magam, de ők csak újabb és újabb dolgokat kaptak elő feneketlennek tűnő kosaraikból, és még így sem biztos, hogy láttam mindent. Felpróbáltam, magamhoz fogtam én mindent: inget, sapkát, sálat, kis-, közepes, és nagytáskát, nyakkendőt, különféle szütyőket, pénztárcákat, terítőket, ékszereket, de egyszerűen nem volt szívem lezárni ezt az élményt, se vásárlással, se búcsút intve. Húztam az időt, mert nagyon élveztem a szerepemet. Aztán egyszer csak kialkudtam egy árat az éppen kezemben és fejemen lévő árukra, majd egy "Holnap kifizetem!" felkiáltással otthagytam őket. Cseppet sem zavarta őket, hogy újabb köröket kell futniuk ezért az üzletkötésért, csak mosolyogtak tovább és megint nekiálltak hímezni. Azért mégis odaadtam nekik a pénzt, ők pedig ahelyett, hogy gyorsan továbbálltak volna, újabb turistát megkörnyékezni, egyesével visszaosontak hozzám, és egy-egy színes karkötőt húztak a csuklómra, amire aztán végképp nem számítottam! Teljesen meghatódtam tőlük, és hihetetlen, de le kellett ülnöm...
A következő napokban aztán folyamatosan kísérgettek különféle kisebbségek, bármerre is mentünk, de mindig egyből az üzletkötésre tértek, szóval ez az első találkozás nagyon kilógott a sorból, és fogalmam sincs, minek volt köszönhető.

hegyi emberek, szevasztok

Rizsteraszok, kender, indigó, és bambuszok között megbúvó házak körül a tradicionális viseletű emberek végzik mindennapi rutinjaikat. Az itt elterjedt növényeket szemlélve, nem véletlen, hogy ruhájuk anyaga kender, színe indigókék. A szárítókötélen a frissen festett szövet szárad és várja a következő kört a hétvégi piacra. Megpakolt robogók jönnek-mennek a járhatatlan utakon, a biztonság kedvéért, ha a nagy csendben mégsem hallanánk közeledtüket, nagyot dudálva ránk. Az út mellett fekete disznók dagonyáznak, majd sorra megpillantjuk a többi háziállatot is: csirkék, kacsák, kutyák, bölények. Megérkeztünk Sin Chaoba, a Fekete H'mong törzs falujába. Asszonyok magasra emelt kosárból lassan öntik, a szél segítségével szitálják a rizst. Mellettük félmeztelen (csak egy pólót viselő) gyerekek rohangálnak, sokan homlokuk közepén kerek, piros folttal, a megfázás és fejfájás enyhítésére alkalmazott pipa nyomával. Minden szabad vízszíntes felületet beborítanak a kék ponyvák, azokon pedog a száradó rizsszemek. Az egyetlen tájidegen elem a hullámpala tető a házakon, illetve a szögletes beton víztározó minden háznál, vezetőnk nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy ezeket "a mi kormányunk" ingyen biztosítja az itt élőknek. Szintén teljesen ingyenes az iskoláztatás, mégsem akar senki élni ezzel a lehetőséggel, ezeket az embereket nem nagyon fertőzte meg a városon megálmodott élet, nekik tökéletesen megfelel, ami a szüleiknek és az ő szüleiknek is megfelelt évszázadokon keresztül. A tanító mégis minden nap kitartóan járja a házakat már kora hajnaltól, így próbálva összeterelni az osztályt, mindhiába. Ha be is ülnek az iskolapadba, maximum egy-két évet járnak, majd szinte kivétel nélkül félbeszakítják tanulmányaikat, számukra fontosabb dolgok érdekében. Már az iskola mellett is szükség van a gyerekekre a házimunkákban, aztán a lányok 12-15 évesen férjhez mennek, hamarosan szülnek, és minden kezdődik elölről a következő generációval.
Betessékelnek minket az egyik házba, hogy testközelből lássuk, hogyan mennek itt a dolgok. A döngölt padlójú otthonban a népes család, a háziállatok és a takarmány elsőre rendezetlennek tűnő keveréke fogad, ám vezetőnk magyarázatát hallgatva minden átláthatóbbá válik. A konyhában nyílt tűzön sütnek-főznek, de soha nem szellőztetnek, mert úgy tartják, a füst jó szerencsét hoz. Kémény, de még ablak sincsen, talán az előző gondolatmenet alapján, így látni ugyan nem látunk, de a köhögés alapján tudunk tájékozódni. Az állatoknak a hátsó konyhában készül a vacsora, a tetőről mindenfelé kukoricacsövek lógnak, már a télre készülve. A család, és nem csak látogatásunk okán, de őszintén boldognak tűnik.

karmol?

Egy idő után feltűnt, hogy nem lehet véletlen, hogy minden vietnámi férfinak bazi hosszú, néha akér két centis körme van egyik-másik ujján. Son csak kb. 5 mm-nyit birtokolt, de kérdésemre vigyorogva illusztrálta, hogy az fogpiszkálásra való! Hát nem egyértelmű!?

már majdnem Kína, de még mindig Hollandia

Az úgy volt, hogy az első pár nap tapasztalata alapján, és a rutinosabb ázsiai utazók tanácsát szintén megfogadva, nem álltam neki saját szervezésben körbejárni a vietnámi látványosságokat. Első utam Hanoin kívül Sapába, a franciák által kb. száz éve alapított hegyi városkába vezetett, ami gondoltam, egyúttal remek alkalom is lesz, hogy az Európában annyira ki nem állhatott szervezett utazást próbának vessem alá. 2,7 millió vietnámi dongért egy "Sa Pa adhoc", vagyis teljesen a magam igényei alapján összeállított csomagot rendeltem, hogy egymagam, illetve a mellém rendelt helyi vezetőt követve ismerjem meg az eldugott hegyi falvakban élő törzsek, kisebbségek, kicsit időutazásnak beillő életét.
Végül a véletlen, illetve az utat szervező cég akarata úgy hozta, hogy mellémszegődött egy utitárs is, aki már első pillantásra aggodalommal töltött el, nem alaptalanul. Bemutatkozáskor, nevét és akcentusát hallva egyből vágtam, hogy a következő pár napot nem a múlt évszázadba, hanem csak az elmúlt három évbe időutazva fogom eltölteni. Sjoerd, újdonsült holland utitársam ugyanis rendre hozta az elmúlt évek alatt megtapasztalt és általam ki nem állott holland humort és viselkedést, de szerencsére még ő sem tudta elrontani az utat. A kelleténél ugyan többször hagyták el száját el az ánusz és a pénisz szavak, illetve a hegyi törzsek megismerése helyett inkább a motorozás izgatta, de összességében egyáltalán nem volt gáz, hanem változatosabbá, majdhogynem otthonosabbá tette napjaimat. Három év után újabb három nap már nem oszt, nem szoroz! Bejelöltem őt a Facebookon!

az elindulás: Thaiföld, Vietnám, majd Kína

A bangkoki öt napból az első nagyon hamar véget ért, mert az időeltolódás miatt késő délutánig aludtam, hiába állítottam be az ébresztőórát. Ugyanúgy, mint első este, egy utcai árusnál költöttem el vacsorámat, majd az el-eleredő esőben (és 30 fokban) sétára indultam a környéken. Továbbra is örömmel szívtam magamba az ázsiai szagokat, fényeket, hangokat, igazi multimédiás élmény volt minden egyes perc. Kipróbáltam a magasvasútat is, ahol az elviselhetetlen meleggel szemben elviselhetetlen hideg fogadott. Persze ez az összes bangkoki légkondival ellátott helyről elmondható, legyen az taxi, busz, üzlet, hotelszoba, mintha a légkondi üzemeltetője így akarna felvágni: Na látod, az enyém működik!

Nem is erről akartam most írni, hanem arról, hogy még mennyi elintéznivalóm maradt Vietnámig. Először is, vízumra lesz szükségem, és a környező országok közül Vietnám az egyetlen, ahol ezt a reptéren nem állítják ki. Illetve van valami kiskapu, bővebben erről később...

A másik problémám az volt, hogy a kínai vízum lelki szemeim előtt még bonyolultabbnak tűnt. Bővebben erről is később...

Szóval, maradt kb. 3 és fél napom, hogy két vízumot beszerezzek, csak azzal nem számoltam, hogy ha ugyan ki is állítják ezeket számomra a helyi nagykövetségek, az útlevelemet ott kell hagynom 2-3-4 munkanapra, mindkét helyen! Esetleg lehetőség van felár ellenében gyorsított eljárással egy munkanap alatt kikérni a vízumot, de a péntek déli indulás akkor is elég rizikósnak ígérkezett. Az már kiderült a Lonely Planet fórumokról, hogy Hanoiban nem állítanak ki kínai vízumot, csak vietnámiaknak, szóval ha el akarok jutni Kínába, itt kell mindent elintéznem Bangkokban, de ki nem futva az útlevelembe pecsételt és tűzőgépezett időkorlátból. Amúgy is ez volt az eredeti elképzelésem, csak nem számoltam vele, hogy 5 nap alig elég valamire, főleg az én tempómban.

Ekkor találtam meg a mentőövet az egyik fórumon, vagyis az elektronikus vietnámi vízumot, ami persze se nem elektronikus, se nem vízum, de jobb nevet nem találtak neki. Valójában arról van szó, hogy utazási irodákon keresztül beszerezhető egy engedély a vietnámi Idegenforgalmi Minisztériumtól, hogy a vízumot érkezéskor a reptéren igényeljük és vegyük át, a repülőre felengednek ennek az igazolásnak a birtokában is. Nosza, ez megér egy próbát! Sürgősségi felárral 21 dollár az egyik legolcsóbb, de azért megbízhatónak tűnő cégnél (sok rémtörténetet hallani a vietnámi turizmus házatájáról!), ezen felül a többszöri belépésre jogosító vízum 50 dollár, ami a határon fizetendő. Azért kellett a többszöri belépéses vízum, mert ha tényleg eljutok Kínába, onnan vissza kell majd térnem Vietnámba, mert Kínából csak háromszoros áron tudnék Kambodzsába, vagy bárhova elrepülni, illetve az Air Asia már egyszer megszívatott a bankkártyámmal. Meg amúgy is, jobb lassan, komótosan haladni, minél többet látni az útból is, nem csak az uticélt. [nem fogok idevágó kínai bölcsességet beszúrni...]

OK. Ha minden igaz, a vietnámi vízum kipipálva. Tehát szerda reggel irány a Kínai Népköztársaság Thaiföldi Nagykövetsége! Persze ott is sürgősségi eljárást kell majd igényelnem, de csak összejön péntekig! Arra azért mégsem számítottam, hogy ez még a vietnáminál is zökkenőmentesebben fog menni. Zökkenőmentességen persze nem kalandmentes ügyintézést kell érteni, elvégre ez itt Ázsia, én meg egy naív európai turista vagyok. :-)

Szóval, a reggeli felkelés még szerdán sem ment simán, ráadásul eleredt az eső is. Mindegy, a lila taxinak nem árt az esővíz, a légkondit meg csak elviselem ezen a rövid úton. A lepukkant kínai követségen viszont tömegnyomor fogad, az éppen végetért egyhetes ünnep miatti, vagy csak a szokásos forgalom, nem tudhatom, de az elsőre nyilvánvaló, hogy nem lesz egyszerű menet hiányos thai- és kínaitudásommal másnapra megszerezni a vízumot. Már a bejutás is egy nagy hercehurca, vagy inkább színjáték? - fémdetektoros kapun kell átmenni, mint az amerikaiaknál, van komoly tekintetű biztonsági személyzet is, de rajtuk túl már megint csak az utcáról ismerős káosz fogad. Most akkor merre? Melyik felirat, a thai, a kínai, vagy a törtangol alapján jutok el a vízum-ügyosztályig? Hol kell sorszámot húzni, vagy mi itt az ügymenet? Tényleg azzal a kétszáznegyven emberrel kell megbírkóznom a félfogadási időből visszalevő 25 percért? Megannyi kérdés fejemben, de egyszer csak egy egyenruhás kínai ember finoman utamat állja:
-Visa? - kérdezi.
-Yes. - válaszolom.
-Tourist? - szól az újabb kérdés.
-Yes. - villantom meg újra brilliáns angoltudásomat.
Erre a fickó elkezd terelni a kétszáznegyven emberrel ellenkező irányba, a lépcsőn felfelé, kezében már ott figyel az útlevelem is. A kínaiaknak dolgozó egyenruhás ember a lépcsőfordulónál hirtelen megáll és odaadja az útlevelemet egy gyanúsan mosolygó thai alaknak, aki leültet a lépcsőre és az előzőleg elhangzott két kérdést megismételve elővesz egy vízumkérő-lapot, hogy akkor ő most ki is tölti nekem stb stb. Hú, eddigre már tök nyilvánvaló volt, hogy csőbe húztak, itt mindjárt fizetnem kell valami szolgáltatásért, amire nekem valószínűleg semmi szükségem. Na mindegy, hagyom, hogy megdolgozzon a pénzéért, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle, legfeljebb visszajövök holnap, ma már úgyis reménytelennek tűnik ez a dolog.

Foghegyről odavetem a fickónak, hogy nekem pénteken megy a gépem, szóval írja azt, hogy sürgősségi igénylés. Azt mondja, nem gond, reggel tízre meglesz, itt írjam alá és adjak neki két fotót és négyezer pénzt (az útlevelem már nála van) és továbbra is gyanúsan mosolyog. Persze, ez a mosoly országa, legalábis a szlogen ezt mondja a plakátokon. Ekkor bevillan, hogy a fenébe is, le kéne már vetkőzni ezt a hülye európai gyanakvást, ez az ember itt a lépcsőn abból él, hogy megkönnyíti a magamfajták dolgát, nem fog elszaladni a pénzemmel és a fényképemmel, meg persze az útlevelemmel. A szemem sarkából azért elolvasom a hatalmas háromnyelvű figyelmeztető feliratot, ami alatt ülünk éppen, hogy "A Kínai Népköztársaság Nagykövetsége nem hatalmaz fel semmilyen magánszemélyt, vagy ügynökséget, hogy vízumügyekben eljárjon ... az aktuális vízumdíjak ... bármilyen vitás ügyben ... nem vállal semmilyen felelősséget blablabla". Ennek ellenére mégis úgy döntök, ebben a továbbra is gyanúsan mosolygós emberben meg fogok bízni. Átadtam a fotókat és a pénzt, kisétáltam a nagykövetségről, majd az eső miatt a bejárat előtt várakoztam.

A gyomromban érzett kellemetlen bizonytalanság végül elmúlt, amint végignézhettem, milyen szövevényes módon dolgozik össze mindenki az én emberemmel és 4-5 fős bandájával (cégével). Először is, az ügynököm meg egy másik kihozták a náluk lévő útleveleket és papírokat, majd odaadták egy kint várakozó "külső" embernek. Az én ügynököm hazament, de még előtte nekem is odaköszönt, és megismételte, hogy holnap reggel tízkor vár. De vissza a külső emberhez, aki átcsúsztatta az útleveleket a biztonságiőrnek, majd bement az épületbe a papírokkal a fémdetektor mellett(!), a biztonsági ember a zsebébe süllyesztette az útleveleket, téblábolt kicsit, majd ő is bement. Aztán kijött a papíros ember, immár papírok nélkül, de útlevelekkel a kezében és csak várt, várt. Persze a félfogadási idő már lejáróban volt, de neki biztos utána megcsinálják majd maszekban, gondoltam. De az is elképzelhető, hogy a vízum már az útlevelemben volt, nem tudom. Mivel még mindig esett az eső, inkább beültem egy taxiba és visszementem a szállásra.

Másnap reggel már a bejáratnál várt ez a külső ember, akitől visszakaptam az útlevelemet úgy, hogy egyetlen kínai ügyintézőt sem volt alkalmam látni, nemhogy az ilyenkor megválaszolandó milliónyi kérdésen kellett volna törnöm a fejemet (hova utazik, mikor, milyen céllal, hol száll meg, van-e visszaútra szóló jegye...).

Bizonyára tanulsága is van kissé hosszúra nyúlt történetemnek, de azt mindenki vonja le magának!

az elindulás: London - Bangkok

Némi alvás és sok-sok órányi repülés után leszálltam a gépről Bangkokban, és innentől kezdve elszabadultak a dolgok, és hirtelen olyan állapotba kerültem, mintha sosem nyűglődtem volna az elindulással, egyszerre újra elememben voltam és minden gondomat sikerült azonnal magam mögött hagynom. Pedig Jim azt mondta, hogy a városba befelé menet fokozatosan érezni fogom, ahogy Bangkok magába szippant és felpezsdít. Hát, nálam erre nem volt idő, mert még a határátlépés előtt szembesülnöm kellett vele, hogy az első heti nyugodt tervezgetést elfelejthetem, ugyanis vízum nélkül érkeztem Thaiföldre, és ebben az esetben csak 15 napra szabad belépni. Mivel nekem csak a két hónappal kesőbbi továbbútra volt repjegyem, a millió mosoly országa egy szigorú tekintetű határőrrel fogadott, aki egyre csak azt hajtogatta, hol a jegyem, hol a jegyem... Ekkor szerencsére beindultak az ismerős ösztönök, megugrott az adrenalinszintem, és visszaballagtam a tranzitrészre, hogy mihamarabb eldöntsem, merre indulok tovább az erre a városra szánt egy hét elteltével. Tehát megcéloztam egy internetpontot és kinéztem a legolcsóbb október tizenhatodikai repülőjegyet. A rendszer pedig azt dobta ki, hogy......... Hanoi! Mégpedig a régió rettegett fapados légitársaságával, az Air Asia-val. Nagyon megörültem, gondoltam, gyorsan meg is veszem hát a jegyet: utas neve, útlevélszáma, anyámkínja, bankja, kártyaszám, számlázasi címe, kibocsátó bank, stb stb, aztán az Air Asia rendszere annyira belezavarodott a sok-sok infóba, hogy elutasította a bankkártyámat. Na, lehet, hogy lejárt valami időkorlát, gondoltam naívan, és újra megpróbáltam a fizetést. Ám a képernyőn megint ugyanaz a hibaüzenet virít. Na jó, akkor nézzük a másik kártyát! Ez egy mesterkártya, ez biztos jó lesz! Nem lett. Nincs mit tenni, nézzünk másik légitársaságot, vagy másik célállomást! A második legjobb ajánlat tizenhatodikára az Air France járata, szintén Hanoiba. Eddigre már nagyon úgy nézett ki, hogy mindenképpen Vietnámban fogok kikötni, hiszen a jelek szerint a tájfunon kívül senki nem megy arrafelé, azért ilyen olcsó a jegy. OK, jegy gond nélkül kifizetve, de hol a nyomtató!? A monitoron szerény felirat, hogy a nyomtatnivaló anyagot erre és erre az emailcímre küldjük el. Hotmailes cím, az enyém is, gond nem lehet. Elküldtem, szóltam a lánykának, hogy mi a szitu, erre készségesen felém fordítja a monitorját és közösen kiválasztjuk, hogy mit is kell nyomtatni, és röpke 28 percnyi internetezés után máris kezemben tartom a thaiföldi belépésem akadályának elhárítására hivatott papírokat. Újra beállok a vízumos sorba, ahol négy ember kezén mennek keresztül irataim, hogy aztán egy pecsét és egy tűzőgép által megjelölt útlevelemmel kezemben Thaiföld kapui kitáruljanak előttem. Apró malőr, hogy az Air France jegy visszaváltható, tehát mosolyogva ki lehet játszani a sok bürokrata által megálmodott és üzemeltetett rendszert. Innentől kezdve ez számomra is a mosoly országa, gondoltam, nem is sejtve, hogy még mennyi akadályt kell vennem, hogy utazásom ténylegesen elkezdődhessen!
Az első akadály a poggyászszalagon már több, mint egy órája keringő hátizsákom begyűjtése (három mosolygós thai ember közreműködésével), a taxis hiénak kijátszása az indulási oldalon leintett éppen megüresedő kocsival (benne a váratlan fuvar miatt mosolygó sofőrrel), majd két perccel indulás után a felkínált prosti-katalógus széles mosollyal történő visszautasítása, a rádióból szóló thai popzene, a viharfelhők között nyugovóra térő nap tükröződése a lila motorháztetőn, és a legalsó fokozaton üzemelő klíma miatt arcomra fagyasztott mosollyal megérkezés a szállásra. Az első akadályokat, elmondhatom, sikerrel vettem.

Még a taxiból sms Heninek, Endrének, másnap rövid email válaszul Maszat türelmetlen érdeklődésére:
"ma meg pihenes van, szoknom kell a 30 fokot es a 90 szazalekos paratartalmat. kurva jo (es kurva csipos) kajakat lehet kapni az utcan, nagy a nyuzsges, neha elered az eso, bazi nagy toronyhazak mindenfele, fejem felett 50 meterrel magasvasut, tuk-tuk, riksak, robogok, lila taxik, gyonyoru noverkek ozonlenek ki a szomszedos korhazbol, szereznem kell vietnami vizumot, mert penteken repulok oda, varosnezes talan holnaptol, vagy ma estetol, jet lag miatt meg kaba vagyok, kaland az elet :-)"

"És a legjobb még csak ezután jön!"

Nem gondoltam volna, hogy ennél találóbb jelmondatom még sosem volt! :-)

hatvan másodperc

hétkézláb

Legelső sétám során, mikor még azt sem tudtam, mi merre Hanoiban, és minden érzékszervem tobzódott a rengeteg újdonságban, egyszer csak odajött hozzám leendő idegenvezetőm, Virág [Flower]. Először azt hittem, koldulni próbálkozik, mert egyik lába teljesen hiányzott és két csattogó fémmankóján közelített felém. Leült mellém és mosolyogva faggatni kezdett, hogy honnan jöttem, mi hozott Vietnámba, meddig maradok. Csak miután becsülettel válaszoltam mindenre ajánlotta fel, hogy körbevezet a városban, ami nekem csupán harminc dolláromba fog kerülni, de neki, a helyzetére való tekintettel, hatalmas segítséget jelentene. Így mindketten jól járnánk, amiben végülis igaza volt. Azért mondtam neki, hogy egyrészt még nem kezdenék bele azonnal a városnézésbe, másrészt elég részletes utikönyv-másolatot vettem egy kissráctól az utcán, végül pedig, hogy munkanélküliként ennyit nem tudok szánni a kíséretre.

Végül megegyeztünk egy mindkettőnk számára elfogadható összegben és egy másnap reggeli időpontban [éppen itt járok a visszaemlékezés lejegyzetelésében, amikor kikapja a tollat a kezemből egy telefonáló vietnámi ivócimbora... felírja a számlámra, hogy 57 75 45 64 09 90 ... talán a lottószámokat, majd visszaadja a tollat, hogy folytassam nyugodtan!!!]. Láttam az arcán, hogy kételkedik benne, hogy másnap tényleg eljövök, és bevallom, én magam is kicsit bizonytalan voltam az előző esti történéseket magamban felidézve.



Aztán reggel tízkor hatalmas mosollyal fogadott, majd egyből belevetettük magunkat a hanoi élet sűrűjébe. Buszra szálltunk, majd elhaladva a szépen felzászlózott Lenin-szobor, aztán a hajdani börtön helyén épült toronyház mellett, hogy hamarosan megérkezzünk, hova máshová, mint a Ho Si Minh Mauzóleumhoz. Mivel éppen az évi rendes karbantartásra Moszkvába szállították Ho Apót, csak kívülről tekintettük meg az impozáns tér közepén magasodó hatalmas, szögletes épületet és az előtte díszes egyenruhában a semmit örző katonákat.



A csupa beton térről pont azelőtt értünk át a szomszédos Elnöki Palotához, hogy hőgutát kaptam volna. Persze itt is minden ugyanaz az ember körül forgott: HSM garázsa, HSM dolgozószobája, HSM könyvei, HSM cölöpháza, HSM halastava, HSM nyugágya... Biztos milliónyi ajándéktárgyat is lehetett kapni, de mi csak egy jégkrémet fogyasztottunk az 1989-ben átadott HSM Múzeum előtt (figyelem, ez már a harmadik neki szentelt épület!). Ide már inkább be sem mentem, eddig is éppen elegendő információval lettem elhalmozva erről a dicsőséges, ámde puritán életű illetőről.



Helyette megnéztük az egyetlen darab oszlop tetején álló pagodát, ami a városban a legrégibb, ha jól emlékszem. Dög meleg volt továbbra is, ami nem tesz jót a memóriámnak. Próbálkoztam egy-két fénykép elkészítésével, de inkább csak a vizet vedeltem és az izzadtságot törölgettem a homlokomról.



Alig hagyva pihenni, vezetőm elkezdett terelni újra a mauzóleum irányába, ahol éppen elcsíptük a déli őrségváltást és az azt megörökítő maroknyi turistát. Gondosan ügyelve, hogy a kincsétől ideiglenesen megfosztott épületet körbevevő biztonsági sávot jelző fehér csíkot véletlenül se lépjem át, csináltam pár búcsúképet, majd megcéloztuk Hanoi legnagyobb tavát, a Nyugatit. Ez itt a legmenőbb negyed, úgyhogy egy árnyas kocsmában elfogyasztott sörrel próbáltam meg újra felvenni a ritmust, de Flower féllábbal mindig előttem járt.



A következő látnivaló egy újabb pagoda volt, ahol éppen közös imára készültek az asszonyok, habár a hőség és a lassan fejembe szálló sör miatt már alig tudtam követni az eseményeket. Pedig a pagodák nem a pörgős programokról híresek...



Láttuk még az amerikai katona szobrát, de ezt nem olyannak kell ám elképzelni, mint a minden luxemburgi faluban megtalálható emlékműveket, hanem éppen ellenkezőleg, ez itt egy ejtőernyőjéről ernyedten lógó pilóta kapitulálásának momentumát örökíti meg, így hirdetve Vietnám dicsőségét.



Újabb buszozás, és már ott is állunk a franciák által felhúzott, amerikaiak által lebombázott, majd franciák által felújított, jelenleg is a vietnámiak által használt Operaház előtt. Az épület jó száz évvel párizsi ihletője után épült, jóval kevésbbé impozáns látvány, mégis ez az egyik legjobb példája Hanoi francia örökségének.



Ezt az emelkedett hangulatot találtam a legmegfelelőbbnek arra, hogy három darab ropogós százezres bankót átnyújtsak vietnámi kalauzomnak, mintegy illusztrálva kelet és nyugat, a két ellenpólus viszonyát, egymásra utaltságát.

legyen ön is milliomos

A két papírpénz közé nyugodtan kitehető lenne az egyenlőségjel. Mindkettő 5 éjszakámat fedezi ebben a minden jóval felszerelt hostelben, vagy aki sörben számol, annak úgy mondom, 250 sörre elég.

kávé és tea

Ebéd után érdemes kipróbálni egy helyi kávét, vagy teát, ha további meglepetésekre vágyunk.

A tea például, talán a melegre való tekintettel, sokszor jegesteát jelent, de a vele együtt járó meglepetés nem a Hollandiából ismert buborék, hanem az elkészítés menete. Legutóbbi alkalommal például úgy készült jeges mentateám, hogy a pohárba először a teafiltert, cukrot, szívószálat, majd a nálunk a strandolásról jól ismert családi hűtőtáskából kihalászott három jégkockát dobtak. Erre öntik rá egy termoszból a forró vizet, és csodák csodája, mire a jég elolvad a pohárban, a teafű is éppen kiázik.

Ezek után, következő kávézásom alkalmával igyekeztem elkerülni a különféle jégkockás változatokat, ezért egy határozott "no ice" felkiáltással nyomatékosítottam kívánságomat. Ennek eredményeképp, a felszolgált kávé az Európában megszokott módon, kávéscsészében került elém, azzal a különbséggel, hogy a csésze egy hozzá passzoló csészealj helyett egy nagyobb, rizsestál-szerű csészébe töltött forró vízben pihent, nehogy "eljegesedjék", amíg vietnámi módra, komótosan elfogyasztom. Az igazat megvallva, a tálalás így volt tökéletes, hiszen mire kávémat megittam, az állandóan járó ventillátorok teljesen lehűtötték a nagyobb csészében maradó vizet.

pho, üvegtészta-leves az utcáról (szó szerint)

A járdán egy tál faszénen sülő meghatározhatatlan származású és fajtájú húsok. Rozsdás ollóval feldarabolt tavaszi tekercsek. Kopott műanyagtányérocskák, apró műanyagszékek, amik mintha egy régi gyerekszoba hagyatékai lennének. Az alacsony asztalokon elhelyezett tartókban a folyamatos használattól barnára cserzett evőpálcikák. Rissz-rossz alumíniumedényből kimert húsleves-szerűség, amibe a fasírt- és húsdarabokat dobja az utcán guggolva dolgozó szakácsnő. A leves mellé még két tányér kerül, az egyiken kifőtt üvegtészta, ami már kihűlt, a másikon a helyi speciális salátakeverék, ami, ha jól látom még csalánt is tartalmaz.
Az elfogyasztás menete a következő: a pálcikákkal egy kisebb adag tésztát felcsippentük és a levesbe teszünk melegedni, majd onnan a szánkba emeljük és szürcsögve beszippantjuk a kilógó végeket. Ezután a levesből kiemelünk és bekapunk egy húsdarabkát is, végül az egészet egy falat salátával zárjuk. A tavaszi tekercseket szintén a levesbe szokás mártogatni, legalábbis a szakácsnő ezt igyekszik pantominnal a tudtomra adni.
Ha végeztünk az ebéddel, az utcán két lavór felhasználásával rögtönzött mosókonyhában egyből elöblítik evőeszközeinket, hogy minél hamarabb újabb vendéget laktathassanak degeszre. Talán nem véletlen egybeesés, hogy a pho nem csak az utcán árult leves neve, hanem azt is jelenti, utca.



A képen már a csirkehúsos pho látható, amely számomra, mint kezdő turista számára, eddig szigorúan csak mellhússal kerül tálalásra, de amúgy a hatalmas fazékban megfőtt csirke bármely része kérhető bele. Mondom, bármely.

vizes-bábos

A leggyorsabb mód a vietnámi tradicionális zene, mindennapi rituálék, hiedelmek, jelképek megismerésére az egyórás vizibáb-előadás. A műsor eleve azzal kezdődik, hogy a népviseletbe öltözött zenekar bemutatja az általuk használt különféle népi hangszereket, majd megszólaltatja őket néhány népi dallamot eljátszva, aztán innentől már végig élőben kísérik a kb. húsz jelenetből álló előadást.
A rövid epizódok egyrészt a vietnámi mindennapokat mesélik el (halászat, rizsföld megművelése, hajóverseny, háziállatok), illetve bemutatják a legfontosabb mitológiai szereplőket (oroszlán, sárkány, főnixmadár, tündérek).
A bábokat egy pagodát, vagy palotát formázó díszlet előtt egy medencében, a színfalak mögül botokkal mozgatják a víz alól, így a vietnámi kisgyerekek teljesen őszinte csodálattal bámulják a vízben zajló csodát. A magamfajta turisták pedig szintén csak lenyűgözve és fényképezőt kattogtatva ülik végig a mindig teltház előtt zajló előadást.

leggyakoribb kérdések

Gabi: Tökk jó neked. Most cserélnék veled.
Szaller: hat, megneznelek, mikor 300 robogo kozelit feled lassitas nelkul, mikozben a zold jelzesnel at akarsz kelni a zebran :-)

Anyu: Latom, hogy Hanoiban vagy. Irtal-e mar valamit a naplodba,mert akkor azt elolvassuk mi is. Meddig maradsz itt ?
Szaller: meg holnap Hanoiban leszek, lehet, hogy holnaputan is
aztan felmegyek a kinai hatarhoz egy nemzeti parkba
ott is egy par napot toltok majd
onnan atmegyek egy hetre kinaba
aztan vissza Hanoiba, meg tovabb delre
rengeteg uj benyomas er, szinte minden oraban lenne mit lejegyeznem, szoval hordok is magammal fuzetet, meg estenkent a laptopra is jegyzetelek
aztan majd egyszer veletek is megosztom omlesztve :)

Anyu: Milyen az esti varos hangulata?
Szaller: nyuzsog, zajos, budos
a szo mas ertelmeben szep, hangulatos, magavalragado, baratsagos
nehez elmondani, es a kepek sem tudjak atadni, szoval ez tenyleg olyan elmeny, amit csak itt lehet megtapasztalni
meg itt minden szot maskepp kell ertelmezni, mert ha azt mondom budos, az nem szennyet jelent, csak az europai orrnak furcsa szagokat. folyamatos kalandot, kihivast, az erzekszerveknek is, az agynak is, a testnek is, szoval nagyon jo elmeny

Maszat: mikor mesz kinaba?
es hol van neked hanoi-s tetkod?
Szaller: a szivemben
szerintem szombat este fogom atlepni a vietnami-kinai hatart

Szaller: tanuljatok meg Xiangqit jatszani, mert mindenkit elpicsazok jovore!
tudom, te nem szereted a tarsasjatekokat
te majd nezo leszel, mert ennek ok is szerves reszet kepezik
Maszat: :-)
Szaller: kepzeld, a Xiangqibol pont az a figura hianyzik, ami az en eletembol is
Maszat: na jo, szoval akkor a foszereplo
Szaller: a kiralyno, az hianyzik :-)



Szaller: annyira szanalmasnak tunik az a nyugaton hajszolt eletimitacio
foleg, hogy azert errefele is azt tartjak kovetendo peldanak
nehez dolga van a magamfajta eletpartizannak
Maszat: hm, na jo en meg nem voltam arra de sztem a kettot nem lehet osszehasonlitani, melyik a jobb meg melyik nem
meg miert ize
eletpartizan
Szaller: itt mindent lemasolnak, ami nyugati
meg a Mona Lisat is megveheted
nem a sajatjukat, hanem a nyugatit promotaljak
meg a parizsi boltokban hemzsego tehetos japanok, kinaiak
aaa, szar ez a vilag
sivar dolgokert vannak oda a nepek
Maszat: de van 300 robogo a zebranal, na?
Szaller: Attila markaju is
Maszat: he? ez eleg subrealistic :0

András: hogyan indul a kaland?
Szaller: eddig minden fantasztikus
azsia teljesen magaba szippantott :)
András: ez az elso alkalom? megertem...
Szaller: elso alkalom azsiaban
jo lesz nagyon, nem csak roluk, magamrol is sok ujat fogok megtanulni

András: tarsasagot talaltal v egyedul maszkalsz?
Szaller: akad tarsasag is, de veluk leginkabb a 30 ft-os sort lehet tervezni

Szaller: nem csak a helyszin miatt, de az ilyen hosszu utazasnal minden napot megeloz legalabb egy napnyi tervezes, ugyintezes
András: eddig merre jartal?
Szaller: Bangkok, Hanoi
András: repulovel?
Szaller: eddig igen, de innen mar nem repulok

András: vannak mar kepek fent?
Szaller: lassu ez a laptop hozza, meg nem marad idom kepvalogatasra
meg sokat fotozok filmre is, azt majd talan csak jovore lathatod

András: franciaul tudnak itt-ott?
Szaller: inkabb csak az oregek, a fiatalok angolul, de alig erteni oket
marad a pantomin :)
aztan odaulnek melled a parkban, hogy szeretnek gyakorolni az angolt, ha nem banod
persze az utikonyvek szerint ennek sokszor az a vege, hogy a diaklanyok becsalogatjak a turistat egy barba aztan jon a sokszaz dollaros szamla
de nekem nem ez a tapasztalatom

András: kicsit tul sokat rohognek nem?
Szaller: igen, de eppen most olvastam, hogy a vietnami nyelv 105 kulonbozo szot ismer a nevetesre

Xiangqi

Avagy a kínai sakk. Pontosabban, inkább a sakkot kellene úgy nevezni, hogy az indiai Xiangqi, de ezt a játszmát még nem fejezték be a játék-genealógusok. A lényeg, hogy a világ legnépesebb országának legkedveltebb táblajátéka nagy népszerűségnek örvend Vietnámban is. Nyugodtan kijelenthetjük, ez a világ legelterjedtebbje, csak mi vagyunk lemaradva. Hanoiban viszont mindenhol játsszák: parkokban, járdaszélen, pagodák lépcsőjén, valószínűleg az interneten is, de nem csak maga a játék, hanem annak figyelemmel kísérése is közkedvelt elfoglaltság. Jelen sorok írója is többször lassított egy-egy tollal megrajzolt kartontábla mellett, hogy kitalálja, vajon melyik korong melyik sakkbábunak felelhet meg. Persze azonnal hellyel kínáltak a rögtönzött nézőtéren (az utcai étkezdékből jól ismert gyerekszékek egyikén), de az írott és beszélt nyelvi akadályok miatt nem sikerült pontosan megismernem a szabályokat.

Még annyit, hogy a Xiangqiból pont a királynő hiányzik (vagyis másképp hívják), ami talán megmagyarázza a játék harciasabb mivoltát. Ütéskor a bábut mindig hangos koppantással teszik a másik tetejére, a játékmenet is sokkal gyorsabb, meg ott vannak az izgatottan szurkoló nézők, szóval első pillantásra közelebb áll egy kakasviadalhoz, mint a sakkhoz.

Chả Cá Hanoi módra

Ananász, sárgarépa, uborka, saláta, kapor, bazsalikom, üvegtészta, mogyoró, és hagymás-kurkumás-korianderes sült pisztrángfalatok rizspapírba tekerve. Az így létrehozott hengerkéket evőpálcikákal kell a szájhoz egyensúlyozni, de a lehetetlennek tűnő feladat bizony megéri az erőfeszítést, mert a chả cá [csá-ká] tényleg leírhatatlanul finom. Aki nem hiszi, járjon utána Hanoiban. Az már csak a ráadás, hogy közben Bob Dylan dalolva kopogtat a mennyország kapuján, nem máshol, mint a hanoi Gecko Café legfelső emeletén.

Bia Hoi

Bia Hoi a közkedvelt helyi csapolt sör neve, egyben az egész régió legolcsóbb alkoholtartalmú itala is, tehát nem véletlenül szerepel ez a két szó az elsők között elsajátítandó vietnami kifejezések között. Mivel tartósítószert nem tartalmaz, elkészülte után azonnal fogyasztandó, ám olcsósága okán ez nem okoz gondot - mindig előbb elfogy, mint megromlana. Az ár és a minőség szerencsére nem mutat szoros összefüggést, hiszen a Bia Hoi receptje egyenesen Pilzenből származik. Az itteni (tudás)szomjas sörfőző mesterek cseh kollégáiktól lesték el a szakma titkait, és azóta is minden nap biztosítják a vietnámiak és a közéjük vegyülő látogatók boldogsághoz, akarom mondani, bódultsághoz való jogát.

Hanoi Tattoo

Hanoi utcáit a robogósok uralják, dudálva cikáznak, hirtelen irányváltásokkal rémisztgetik a gyalogosokat, átosonnak a piroson az autósok között, és mondani sem kell, a zebrán is nekik van elsőbbségük. Néha egész családok ülnek egyetlen járgányon, egyesek hatalmas púpnyi árut szállítanak a hátsó ülésen egyensúlyozva, vagy barátot, barátnőt visznek el egy körre a városban, a gyalogosokat mindig éppen csak kicentizve. A Hanoi Tattoo úgy készül, hogy amikor ez a kicentizés nem sikerül teljes mértékben, a robogó valamely kiálló alkatrésze belekap a gyalogos lábába, egy véletlen méretű bőrdarabot megégetve, ledörzsölve, avagy felszakítva, a találkozás erejétől és irányától függően. Néhány napig kötés viselése javallott, de utána büszkén viselhető hanoi látogatásunk egyedi lenyomata.