Vietnámmal és Thaiföldel ellentétben, Kambodzsában sokkal burkoltabban, ám sokkal elszomorítóbb méreteket öltve folyik a prostitúció. Hogy működésébe betekintést tudjak nyújtani olvasóimnak, ellátogattam egy ún. hostess bárba. Ezek a bizonyos intézmények, amelyek sokszor egész utcákon át sorakoznak, ugyan nem kínálnak sztriptíz-műsort, sem fémrúdon vonagló lenge öltözetű lányok látványát, ám ezek az italmérésnek álcázott helyek valójában mind bordélyházak, ahol nagyon fiatal, kiszolgáltatott helyzetű helyi lányok szolgálják ki az ide betérő külföldi urakat.
Igyekeztem korán érkezni, és este 9 órakor én voltam az első (férfi-)vendég az amúgy zsúfolásig megtelt bárban. Érkezésemet soha nem tapasztalt üdvrivallgás, több tucat felcsillanó szempár, és megannyi mosoly fogadta. Nagyon zavarba jöttem a szituációtól, hiszen a sötétített üvegen át az utcáról nem látni be a bárba, és így teljesen felkészületlenül ért ez az amúgy roppant kellemesnek ígérkező társaság. A lányok szorosan körülfogtak és a pulthoz kísértek. Egyikőjük elém rakta az itallapot, egymásik elkezdte sorolni az azon található tételeket, másik kettő hellyel kínált, széket tett alám, megint másik szóval tartott, szintén más kihozta a sörömet, valamelyikőjük kibontotta, egy kitöltötte, egy elém tette a poharat, és végül hárman telepedtek le az asztalomhoz, nehogy véletlenül magányosnak érezzem magamat, illetve, ahogy az hamarosan kiderült, hogy minden kívánságomat teljesítsék.
Először természetesen arról beszélgettünk, hogy ki vagyok, honnan jöttem, meddig maradok, illetve egyéb apró-cseprő dolgokról, miközben a lányok arcán végig ott maradt a belépéskor megtapasztalt sokat sejtető mosoly. Már akkor is sikeres üzleti modellről beszélhetnénk, ha csak annyi lenne egy hostess bár célja, hogy a vendég kedvesen legyen kiszolgálva és szóval tartva, de itt ennél jóval többről, és a számtalan mosoly ellenére is jóval szomorúbb dologról van szó. A sörtől felbátorodva megkérdeztem hát az angolul legjobban (talán egyedüliként) beszélő lányt, hogy hányan dolgoznak itt. Harminckilencen - jött a válasz.
- És pontosan mi a feladatotok? - kérdeztem.
- Hogy kiszolgáljuk a vendéget mindennel, amit csak kér.
- Ami nincs feltüntetve a menüben, akár azzal is? - kacsintottam rá.
- Bármivel.
- Mégis mit kell ezalatt érteni? - adtam a naívat, majd hozzátettem - Vietnámban sokkal egyszerűbb a férfiember dolga, hiszen a lányok szinte köszönés helyett mondják a tarifájukat.
A lány biztosított felőle, hogy itt sem bonyolultabb a dolgok menete, csak kérnem kell bármit és megkapom. Gyorsan próbát tettem. Egy távolabb beszélgető lányra mutattam, és azt mondtam, hogy tőle szeretnék egy csókot. Szégyenlős kérésemen jót mulatva, odahívta, akire mutattam, aki a kérés tolmácsolása után habozás nélkül nyomott egy nagy cuppanósat a számra.
Furcsa helyzet volt. Az édes csók ellenére leginkább keserűséget éreztem, hogy Kambodzsában milyen egyszerűen megkapható 39 nő feltétel nélküli szeretete. Így már nem is kellett. Gyorsan leszögeztem hát, hogy én csak a sör és a beszélgetés miatt jöttem, ne legyen harag, ha ennél tovább nem megyünk el ma este. Annyi arcátlanságot még megengedtem magamnak, hogy egy-két üzleti titkot kiszedjek a lányokból az árakat, a vendégek leggyakoribb óhajait, és egyéb szaftos részleteket illetően, amelyeket most úriember módjára megtartok magamnak. Már így is többet mondtam, mint kellett volna.
2009-11-25
2009-11-22
villával, kanállal
Thaiföldön, Kínában, és Vietnámban járva hosszú heteken át szinte kizárólag evőpálcikával étkeztem, amit annyira meg is szoktam, hogy legutóbb Hanoiban hirtelen nem is tudtam, hogyan használjam a villát. A vietnámi leveshez kanál is jár ugyan, de arra nem igazán van szükség, hiszen csak a tésztát szokás kienni belőle, a helyiek a levét meghagyják a tányérban. Ezzel szemben, Kambodzsában alig van evőpálcikás étel, minden villával és kanállal, netán kézzel fogyasztandó. A khmerek egyáltalán nem használnak kést.
A thai, kínai és vietnámi ételek is nagyon ízletesek és változatosak voltak már, de Kambodzsában egy fokkal jobban és kifinomultabban főznek. Az eddigi kedvenc, Vietnám inkább kísérletező, mindent bevállaló, míg Kambodzsa egyfajta fúziós, minden jót magába olvasztó konyhával bír. Az igazán emlékezetes étkezéseim itt már nem az utcai, útszéli kifőzdékhez, a friss alapanyagokból készült egyszerű, laktató, ízletes ételekhez, hanem az éttermekhez köthetőek. Annak ellenére, hogy a régió legszegényebb és legtöbbet szenvedett országáról van szó, Kambodzsa éttermei bármely európai nagyvárosban megállnák helyüket, megjelenésben, kiszolgálásban, választékban.
Pedig ebben az országban a Vörös Khmerek nem csak a kultúrát, a művészeteket, hanem ezzel együtt az addig megszokott ételeket is kiiktatták az emberek életéből. Ennek tudatában külön örömömre szolgált belekóstolni egy ország újjáéledő konyhakultúrájába, kezdésnek mindjárt három ropogósra sült madárpók elfogyasztásával.
A kampotborsos-zöldcitromos mártással tálalt ropogós tarantula receptje innen szerezhető be.
A thai, kínai és vietnámi ételek is nagyon ízletesek és változatosak voltak már, de Kambodzsában egy fokkal jobban és kifinomultabban főznek. Az eddigi kedvenc, Vietnám inkább kísérletező, mindent bevállaló, míg Kambodzsa egyfajta fúziós, minden jót magába olvasztó konyhával bír. Az igazán emlékezetes étkezéseim itt már nem az utcai, útszéli kifőzdékhez, a friss alapanyagokból készült egyszerű, laktató, ízletes ételekhez, hanem az éttermekhez köthetőek. Annak ellenére, hogy a régió legszegényebb és legtöbbet szenvedett országáról van szó, Kambodzsa éttermei bármely európai nagyvárosban megállnák helyüket, megjelenésben, kiszolgálásban, választékban.
Pedig ebben az országban a Vörös Khmerek nem csak a kultúrát, a művészeteket, hanem ezzel együtt az addig megszokott ételeket is kiiktatták az emberek életéből. Ennek tudatában külön örömömre szolgált belekóstolni egy ország újjáéledő konyhakultúrájába, kezdésnek mindjárt három ropogósra sült madárpók elfogyasztásával.
A kampotborsos-zöldcitromos mártással tálalt ropogós tarantula receptje innen szerezhető be.
Miss Landmine Cambodia
Norvégiában nemrég rendeztek egy szépségversenyt taposóaknától megsérült kambodzsai lányok számára. Ezt az első és sokadik hallásra is furcsának tűnő versenyt a kambodzsai kormány annyira nem vette jó néven, hogy nemcsak nem engedte meg, hogy náluk kerüljön megrendezésre, de még az indulók sem hagyhatták el otthonaikat, hogy részt vegyenek az eseményen. A végül távollétükben, életnagyságú fényképeik felvonultatásával lebonyolított megmérettetés első helyezettje húszezer dollár értékű protézist kap majd, amint módjában áll elhagynia otthonát.
Ugyan tényleg elég bizarr dolog végtaghiányos nők szépségét pontozni, de mégis, ez a verseny legalább két fontos dologra hívja fel a figyelmet. Először is, hogy a fogyatékkal élők sincsenek híján kurázsinak, versenyszellemnek, és testi fogyatékosságukat felvállalva igyekeznek megvalósítani terveiket. A másik fontos dolog, amiről a világ többi része hajlamos elfelejtkezni, hogy Kambodzsa földjében óvatos becslések szerint is 6 000 000 éles tapósóakna található, naponta áldozatokat szedve.
Ez a minimális hírverést kapó, ám annál több ellenállásba ütköző esemény, ha jól belegondolunk, kevésbbé megalázó a női nemre nézve, mint a pusztán szépségüket ünneplő, nagy csinnadrattával járó hagyományos társai. Valaki Kambodzsában nagyot hibázott, mikor a Miss Landmine-t tiltotta be az összes többi szépségverseny helyett.
2009-11-19
Tesztoszteron-apokalipszis (Saigon)
Vietnámi látogatásom utolsó állomásán, Saigonban, avagy mai nevén Ho Si Minh-városban, egy olyan világ tárult elém, amit máshol nem láthattam az országban utazgatva. Házigazdámmal, az itt tanárként dolgozó magyar sráccal, főképp az éjszakai élet, azon belül pedig a külföldiek - expatok és turisták - által kedvelt helyek felfedezésével töltöttük el a vízumom lejártáig fennmaradó két napot.
Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy a külföldieket megcélzó szórakozóhelyekre a helyiek nem nagyon járnak, csak a könnyű lánykák tömegei, és ezzel egyáltalán nem a testsúlyukra akartam utalni... Az Apokalipszis Most nevű helyről például elmondható, hogy belépőjegyet csak a helyi lányoktól szednek, ami a Budapesten megszokottal homlokegyenest ellentétes üzleti modellről árulkodik. Mégis működik: minden este rengeteg úriember izzad itt össze, a lányok meg mindenáron szeretnének közelebbről megismerkedni velük. Az urak estéről estére lecserélődnek ugyan, de a lányok centiméterre pontosan ugyanott kacérkodnak az aznapi udvarlójukkal. Volt szerencsém két egymást követő este is betérni ide, nem volt nehéz észrevenni a rendszert a apokalipszisban. De azt egy másik hasonló helyen is megtapasztaltuk, hogy nem kell túl sokat beszélgetni a bárban lebzselő lányokal, hogy felfedjék mesterségüket: egy köszönést és egy bemutatkozást követően egyből mondják is a tarifát. Ha még ennyi beszélgetésre sem nyílik mód, mert például a táncparketten, üvöltő zene mellett próbálunk velük megismerkedni, akkor sem kell feleslegesen kiabálni, elég rájuk nézni, rájuk mutatni, vagy akár egyetlen ujjunkat feltartva táncra hívni őket. Persze nem kell félteni az idelátogató urakat sem, tesztoszterontól felpörgetve aratják le a könnyen termő babérokat, úgyhogy a rendszer tökéletesen működik.
Aki ennél komolyabbra vágyik, netán egy vietnámi lánnyal tartós kapcsolatra szeretne lépni, vagy akár csak reggel vele együtt ébredni, annak többlépcsős teszten kell átvergődnie. Először is, errefelé nem szokás a család jóváhagyása nélkül férfiügyekbe bonyolódni, tehát az egészségügyi aktust követően minden vietnámi lány taxiba pattan és hazamegy saját otthonába. Minimum a taxiköltséget elkéri, esetleg ezen felül is elfogad pénzt, de mindenképpen igyekszik a prostitúció látszatát elkerülni, ezért nem marad reggelig. Miután túlestünk a lány családjával való közös vacsorán, illedelmesen bemutatkoztunk, megkedveltettük magunkat velük, és megkaptuk jóváhagyásukat is, onnantól kezdve már lehet szó non-stop együttlétről is akár. Mivel Saigonban csak két nap állt rendelkezésemre, értelemszerűen, erről a hagyományról nem tudtam személyesen megbizonyosodni. Amúgy is csak megfigyelőként vettem részt az itteni éjszakai életben, szívemet és egyéb nemes szerveimet európai lányok számára tartogatva. Hallhattam azonban, amint egy hat éve itt élő magyar srác felvázolta, hogy egyfajta szex-ranglétrát is végig kell "járni" (nem biztos, hogy ezt az igét használta), vagyis először minden idetelepülő külföldinek ezek a könnyen induló, ám reggelig sem tartó afférok jutnak, aztán ahogy kezd ráunni az ember a pénzért szerető szeretőkre, figyelme a pultoslányok, majd egyéb vendéglátásbeli hölgyek felé kezd fordulni, aztán mikorra a nyelvet is megtanulja, egy-két év elteltével, addigra tud csak sikerrel behálózni tanultabb, műveltebb, kifinomultabb kolléganőket. Egy külföldi számára azonban, a munkahelyi szűk ismerettségi körön túlról barátnőt szerezni szinte lehetetlen. Mégis, aki csak egyszer is belekóstol az ilyen jellegű örömökbe, könnyen lehet, hogy örökre búcsút int az egyéb származású hölgyeknek. A dobogó első fokán ugyanis a vietnámi lányok állnak. Vagy fekszenek.
Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy a külföldieket megcélzó szórakozóhelyekre a helyiek nem nagyon járnak, csak a könnyű lánykák tömegei, és ezzel egyáltalán nem a testsúlyukra akartam utalni... Az Apokalipszis Most nevű helyről például elmondható, hogy belépőjegyet csak a helyi lányoktól szednek, ami a Budapesten megszokottal homlokegyenest ellentétes üzleti modellről árulkodik. Mégis működik: minden este rengeteg úriember izzad itt össze, a lányok meg mindenáron szeretnének közelebbről megismerkedni velük. Az urak estéről estére lecserélődnek ugyan, de a lányok centiméterre pontosan ugyanott kacérkodnak az aznapi udvarlójukkal. Volt szerencsém két egymást követő este is betérni ide, nem volt nehéz észrevenni a rendszert a apokalipszisban. De azt egy másik hasonló helyen is megtapasztaltuk, hogy nem kell túl sokat beszélgetni a bárban lebzselő lányokal, hogy felfedjék mesterségüket: egy köszönést és egy bemutatkozást követően egyből mondják is a tarifát. Ha még ennyi beszélgetésre sem nyílik mód, mert például a táncparketten, üvöltő zene mellett próbálunk velük megismerkedni, akkor sem kell feleslegesen kiabálni, elég rájuk nézni, rájuk mutatni, vagy akár egyetlen ujjunkat feltartva táncra hívni őket. Persze nem kell félteni az idelátogató urakat sem, tesztoszterontól felpörgetve aratják le a könnyen termő babérokat, úgyhogy a rendszer tökéletesen működik.
Aki ennél komolyabbra vágyik, netán egy vietnámi lánnyal tartós kapcsolatra szeretne lépni, vagy akár csak reggel vele együtt ébredni, annak többlépcsős teszten kell átvergődnie. Először is, errefelé nem szokás a család jóváhagyása nélkül férfiügyekbe bonyolódni, tehát az egészségügyi aktust követően minden vietnámi lány taxiba pattan és hazamegy saját otthonába. Minimum a taxiköltséget elkéri, esetleg ezen felül is elfogad pénzt, de mindenképpen igyekszik a prostitúció látszatát elkerülni, ezért nem marad reggelig. Miután túlestünk a lány családjával való közös vacsorán, illedelmesen bemutatkoztunk, megkedveltettük magunkat velük, és megkaptuk jóváhagyásukat is, onnantól kezdve már lehet szó non-stop együttlétről is akár. Mivel Saigonban csak két nap állt rendelkezésemre, értelemszerűen, erről a hagyományról nem tudtam személyesen megbizonyosodni. Amúgy is csak megfigyelőként vettem részt az itteni éjszakai életben, szívemet és egyéb nemes szerveimet európai lányok számára tartogatva. Hallhattam azonban, amint egy hat éve itt élő magyar srác felvázolta, hogy egyfajta szex-ranglétrát is végig kell "járni" (nem biztos, hogy ezt az igét használta), vagyis először minden idetelepülő külföldinek ezek a könnyen induló, ám reggelig sem tartó afférok jutnak, aztán ahogy kezd ráunni az ember a pénzért szerető szeretőkre, figyelme a pultoslányok, majd egyéb vendéglátásbeli hölgyek felé kezd fordulni, aztán mikorra a nyelvet is megtanulja, egy-két év elteltével, addigra tud csak sikerrel behálózni tanultabb, műveltebb, kifinomultabb kolléganőket. Egy külföldi számára azonban, a munkahelyi szűk ismerettségi körön túlról barátnőt szerezni szinte lehetetlen. Mégis, aki csak egyszer is belekóstol az ilyen jellegű örömökbe, könnyen lehet, hogy örökre búcsút int az egyéb származású hölgyeknek. A dobogó első fokán ugyanis a vietnámi lányok állnak. Vagy fekszenek.
China Beach
Da Nang repterén motorkerékpárra pattanva még nem sejtettem, hogy Hoa eldugott (well off the beaten track) szállása csak kb. félórás kétségbeesett kóválygást követően lesz meg. Pedig ígéretéhez híven, ez valóban nem egy tipikus hotel, hanem egy olyan közösségi hely, ahol az ember relaxálhat és az utazás, vagy akár a világ minden gondját elfelejtheti egy kis időre (ami mindig hosszabbra nyúlik, mint az ember tervezi).
Először is, Hoa's Place az utolsó megmaradt eredeti épület a mára csupa 5 csillagos üdülőkkel és hotelekkel beépített China Beachen, Vietnám talán legszebb tengerpartján. Két, hatalmas fallal körbevett üdülőkomplexum között keskeny földút vezet le a tengerpartra, és itt, a víztől 200 méterre találunk egy laktanyát és azzal szemben néhány lakóépületet. Hoa, aki az itt élők közül egyedüliként beszéli az angol nyelvet, szájról-szájra terjedő jóhíre segítségével minden üresen álló szobába szerez vendéget, este pedig felesége házi kosztját fogyaszthatjuk el a közös vacsoránál. Napközben napozni, szörfözni, fröccsözni lehet a gyönyörű tengerparton, aki pedig kora hajnalban képes felkelni, segíthet a halászoknak partra húzni a hallal teli hálót, vagy a falu bikájával édeskettesben bámulhatja a felkelő napot.
Ha mindez nem lenne elég lenyűgöző, a hátunk mögött magasodó öt darab márványtömb, a Márvány-hegység gyalogszerrel való felfedezése is innen valósítható meg legkönnyebben. Szürreális látvány, ahogy a parti homokon túl, a mező közepén magasodnak ezek az óriási márványtömbök, munkát adva a lábuknál fekvő faluban szorgoskodó kőfaragóknak, szobrászoknak. Nem csoda, hogy itt mindenki ezzel foglalkozik... egyetlen kivétellel. Hoa pályaválasztása az idegenforgalom területén kissé nehezebben magyarázható, de minden vendég örömére már tizenöt éve üzemel eldugott szálláshelye. Talán pont azóta, hogy a helyi készletek megóvása érdekében Kínából importált márványt használnak a china beach-i szobrászok.
Először is, Hoa's Place az utolsó megmaradt eredeti épület a mára csupa 5 csillagos üdülőkkel és hotelekkel beépített China Beachen, Vietnám talán legszebb tengerpartján. Két, hatalmas fallal körbevett üdülőkomplexum között keskeny földút vezet le a tengerpartra, és itt, a víztől 200 méterre találunk egy laktanyát és azzal szemben néhány lakóépületet. Hoa, aki az itt élők közül egyedüliként beszéli az angol nyelvet, szájról-szájra terjedő jóhíre segítségével minden üresen álló szobába szerez vendéget, este pedig felesége házi kosztját fogyaszthatjuk el a közös vacsoránál. Napközben napozni, szörfözni, fröccsözni lehet a gyönyörű tengerparton, aki pedig kora hajnalban képes felkelni, segíthet a halászoknak partra húzni a hallal teli hálót, vagy a falu bikájával édeskettesben bámulhatja a felkelő napot.
Ha mindez nem lenne elég lenyűgöző, a hátunk mögött magasodó öt darab márványtömb, a Márvány-hegység gyalogszerrel való felfedezése is innen valósítható meg legkönnyebben. Szürreális látvány, ahogy a parti homokon túl, a mező közepén magasodnak ezek az óriási márványtömbök, munkát adva a lábuknál fekvő faluban szorgoskodó kőfaragóknak, szobrászoknak. Nem csoda, hogy itt mindenki ezzel foglalkozik... egyetlen kivétellel. Hoa pályaválasztása az idegenforgalom területén kissé nehezebben magyarázható, de minden vendég örömére már tizenöt éve üzemel eldugott szálláshelye. Talán pont azóta, hogy a helyi készletek megóvása érdekében Kínából importált márványt használnak a china beach-i szobrászok.
2009-11-16
Hoi An
A város, amelyet lassan tönkretesz a turizmus. Kínával ellentétben, Vietnám még nem tud mit kezdeni a helyenként jelentkező megnövekedett érdeklődéssel, és a felkapott helyek kevésbbé leplezve árulják a tömegturizmust, visszás érzést keltve a mélyebb érzésű utazóban. A Halong-öböl után, Hoi An a másik elrettentő példa, amelyről pár sorban panaszkodnom muszáj.
Eredetileg úgy terveztem, hogy itt töltök majd 2 napot, mielőtt Ho Chi Minh Városba továbbmegyek, aztán úgy alakult, hogy éppen csak benéztem pár órára. Pedig ez egy végtelenül bájos kisváros, amely szerencsésen átvészelte a háborúkat is, így rengeteg épen maradt francia koloniális épületet találni, amelyek kicsit visszaadják a régi korok hangulatát. Hoi Anba még legalább két dolog miatt érdemes ellátogatni: jókat enni, illetve méret után készíttetett ruhákért. A finomabbnál finomabb kajákat itt helyben improvizálják a tengerből frissen kifogott herkentyűkből, és a piacon kapható, szintén friss alapanyagokból. A szakácsokkal ellentétben, a helyi szabók már jóval fantáziátlanabbnak bizonyulnak, hiszen ők szemérmetlenül, katalógusból másolják a legújabb trendeket, vagy az általunk hozott ruhát klónozzák pár órán és pár dolláron belül. De ez nem baj, hiszen ők is a városhoz tartoznak, mint az egyik hagyományosan itt űzött mesterség képviselői.
Ezen kívül, a város a tömegturizmusra való átállás sajnálatos jegyeit mutatja. A tengerparton végig fényűző hotelek épülnek, a boltok pedig tele vannak eladásra szánt egyenportékákkal, ám vevő alig akad, így aztán azt a kevés idelátogatót zaklatják szüntelenül, akit inkább a város szépsége érdekelne, nem pedig a vásárlási láz csillapítása. Attól tartok, jövőre megjelennek a franchise-éttermek is hogy a most még francia hatásról árulkodó mustársárga épületeket csiricsáré neonfények mögé száműzzék és Hoi Ant is egy tucatvárossá változtassák a sok közül. Aki megteheti, látogasson el ide, míg nem késő!
Eredetileg úgy terveztem, hogy itt töltök majd 2 napot, mielőtt Ho Chi Minh Városba továbbmegyek, aztán úgy alakult, hogy éppen csak benéztem pár órára. Pedig ez egy végtelenül bájos kisváros, amely szerencsésen átvészelte a háborúkat is, így rengeteg épen maradt francia koloniális épületet találni, amelyek kicsit visszaadják a régi korok hangulatát. Hoi Anba még legalább két dolog miatt érdemes ellátogatni: jókat enni, illetve méret után készíttetett ruhákért. A finomabbnál finomabb kajákat itt helyben improvizálják a tengerből frissen kifogott herkentyűkből, és a piacon kapható, szintén friss alapanyagokból. A szakácsokkal ellentétben, a helyi szabók már jóval fantáziátlanabbnak bizonyulnak, hiszen ők szemérmetlenül, katalógusból másolják a legújabb trendeket, vagy az általunk hozott ruhát klónozzák pár órán és pár dolláron belül. De ez nem baj, hiszen ők is a városhoz tartoznak, mint az egyik hagyományosan itt űzött mesterség képviselői.
Ezen kívül, a város a tömegturizmusra való átállás sajnálatos jegyeit mutatja. A tengerparton végig fényűző hotelek épülnek, a boltok pedig tele vannak eladásra szánt egyenportékákkal, ám vevő alig akad, így aztán azt a kevés idelátogatót zaklatják szüntelenül, akit inkább a város szépsége érdekelne, nem pedig a vásárlási láz csillapítása. Attól tartok, jövőre megjelennek a franchise-éttermek is hogy a most még francia hatásról árulkodó mustársárga épületeket csiricsáré neonfények mögé száműzzék és Hoi Ant is egy tucatvárossá változtassák a sok közül. Aki megteheti, látogasson el ide, míg nem késő!
Kígyó, falva
Hanoi környékén, hasonlóan a mesterségeket egymás között felosztó utcákhoz, különféle mesterségekre szakosodott falvakat találni, amelyek közül a kígyófarmokat rejtő Le Mat ígérkezett a legérdekesebbnek. Az már csak hab a tortán, hogy motorkerékpárral igyekeztem eljutni oda, előbb keresztül Hanoin, majd végig a városból kivezető forgalmas utakon, hátam mögött egy rémült holland sráccal.
A Lonely Planet szokásos formájához híven egy teljesen használhatatlan térképpel próbálta segíteni dolgunkat, vagyis csak az nem derült ki, hogy melyik úton, melyik irányba, hány kilométert kell haladni, míg odaérünk. Ennek eredményeképpen jól elkeveredtünk, mindenféle érdekes forgalmi szituációkba keveredtünk, motorostudásom szépen lassan csiszolódott, végül már simán el is érve a vietnámi átlagot (alig győztek félreugrani előlem a gyalogosok).
De visszatérve az eredeti témához, nagy nehezen mégis megtaláltuk a keresett falut, ami teljesen egybenőtt Hanoival. A legprofibbnak tűnő helyre betérve különféle kígyók (kobrák, bambuszviperák, stb) fogadtak ketrecekben, majd ketreceikből kitessékelve, legnagyobb megrökönyödésünkre mindenféle védőfelszerelés nélkül, vendéglátónk által puszta kézzel mutogatva.
Az épületbe belépve további bizarr formációk fogadnak: 3- és 5-kígyós pálinkák, kígyók befőttesüvegekben, kígyóbőr cipők, pénztárcák, övek, kígyók szárítva, ledarálva, fűszernek, teának, gyógyszernek feldolgozva. Az ember azt hinné, hogy csak a gyógyszer-alapanyagul szolgáló méreg miatt tartják ezeket a hüllőket, de tévedni emberi dolog.
Az utikönyvből már tudtam, hogy ezeken a farmokon kellő fizetség fejében a szemünk láttára ölnek le egy általunk kiválasztott kígyót, hogy még szinte dobogó szívét azonnal, nyersen elfogyasztva, majd egy pohárka friss vérrel leöblítve reménykedhetjünk az örök fiatalságban. Mivel kettőnknek összesen sem volt annyi merszünk, illetve pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak, ezért csak egy háromfogásos kígyó-vacsorára neveztünk be. A vacsora szó persze túlzás, éppen csak kóstolónak volt elég a felszolgált szezámmagos kígyótöpörtyű, a grillezett kígyóhús csilivel, illetve a kígyóval töltött palacsinta. Elmondhatom, hogy kígyófalván kígyót falva egy fikarcnyival sem lettem fiatalabb, sőt, inkább egy újabb tapasztalattal öregebb, és ha lehet, egy kicsit még éhesebb.
A Lonely Planet szokásos formájához híven egy teljesen használhatatlan térképpel próbálta segíteni dolgunkat, vagyis csak az nem derült ki, hogy melyik úton, melyik irányba, hány kilométert kell haladni, míg odaérünk. Ennek eredményeképpen jól elkeveredtünk, mindenféle érdekes forgalmi szituációkba keveredtünk, motorostudásom szépen lassan csiszolódott, végül már simán el is érve a vietnámi átlagot (alig győztek félreugrani előlem a gyalogosok).
De visszatérve az eredeti témához, nagy nehezen mégis megtaláltuk a keresett falut, ami teljesen egybenőtt Hanoival. A legprofibbnak tűnő helyre betérve különféle kígyók (kobrák, bambuszviperák, stb) fogadtak ketrecekben, majd ketreceikből kitessékelve, legnagyobb megrökönyödésünkre mindenféle védőfelszerelés nélkül, vendéglátónk által puszta kézzel mutogatva.
Az épületbe belépve további bizarr formációk fogadnak: 3- és 5-kígyós pálinkák, kígyók befőttesüvegekben, kígyóbőr cipők, pénztárcák, övek, kígyók szárítva, ledarálva, fűszernek, teának, gyógyszernek feldolgozva. Az ember azt hinné, hogy csak a gyógyszer-alapanyagul szolgáló méreg miatt tartják ezeket a hüllőket, de tévedni emberi dolog.
Az utikönyvből már tudtam, hogy ezeken a farmokon kellő fizetség fejében a szemünk láttára ölnek le egy általunk kiválasztott kígyót, hogy még szinte dobogó szívét azonnal, nyersen elfogyasztva, majd egy pohárka friss vérrel leöblítve reménykedhetjünk az örök fiatalságban. Mivel kettőnknek összesen sem volt annyi merszünk, illetve pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak, ezért csak egy háromfogásos kígyó-vacsorára neveztünk be. A vacsora szó persze túlzás, éppen csak kóstolónak volt elég a felszolgált szezámmagos kígyótöpörtyű, a grillezett kígyóhús csilivel, illetve a kígyóval töltött palacsinta. Elmondhatom, hogy kígyófalván kígyót falva egy fikarcnyival sem lettem fiatalabb, sőt, inkább egy újabb tapasztalattal öregebb, és ha lehet, egy kicsit még éhesebb.
2009-11-15
karaoke
Ázsiában a legkedveltebb közösségi elfoglaltságok közé tartozik ez a modern kori japán találmány. Hotelekben, kocsmákban, útszéli éttermekben, buszon, vonaton, hajókon, mindenhol megtalálhatóak a California márkájú karaoke-gépek. Valószínűleg ez a cég gyártja a leghangosabb modelleket, mert a hangerő mindig elviselhetetlen. Mivel a hajókirándulás során nem sok szórakozási lehetőségünk maradt, 14 fős csoportunk is kipróbálta, milyen érzés mikrofonba hamisan üvölteni, hogy héjjdzsúúúd, vagy azt, hogy denszinkvííín. Hogy hangszálaink jobban (bátrabban) zengjenek, a hajóskapitánytól jelentős kedvezményt csikartunk ki a vodkára. Igaz, hogy ehhez meg kellett fenyegetnünk, hogy inkább átúszunk a másik hajóra, mintsem annyit adjunk érte, mint amennyi az itallapon van feltüntetve, de azt hiszem, végül mindkét fél számára előnyös üzletet kötöttünk. Hajnalig elfogyott 5 üveggel és a lemezen található összes megaslágert elénekeltük, a vodka mennyiségével egyenes arányban csökkenő színvonal mellett. Mindenki szerencséjére engem senki nem filmezett le a "Peace Love & Understanding" éneklése közben.
Halong-öböl
A honvágy legjobb ellenszere. Itt egyetlen vietnámit sem látni, pedig több ezer ember koncentrálódik a kikötőben és a hajókon. Nem csak az emberek, de az árak is európaiak, dollárban feltüntetve, hogy minél bonyolultabb legyen az átszámítás.
Kesztyűs kézzel
Az elviselhetetlen meleg ellenére sok fiatal lány nyakig begombolkozva, hosszú ujjú ruhában, arcukat teljesen beborító maszkban, kesztyűben megy csak ki az utcára. Hasonlóan a férfiak által hosszúra növesztett körmökhöz, ez az öltözködési mód is annak demonstrálására szolgál, hogy az illető tehetős családból származik, tehát nem kell a földeken dolgozva lebarnulnia. A barna bőr Vietnámban a parasztok és a turisták privilégiuma. A helyi naptej rákeltő összetevőt is tartalmaz, de itt nem is a bőrrák, hanem a barnaság elkerülése végett kenik magukra.
Kínában ragadtam
A már a legelső napon is megközelíthetetlennek bizonyuló hegyi falu felé kerülve, hazafelé nem az aznapi utolsó (11:00) buszra kellett volna építenem a visszatérést Vietnámba. A Hékou felé tartó buszt ugyan megtaláltam egymagam is, de a sofőrt nem tudtam rávenni, hogy még aznap elinduljon. Fél órányi üldögélés után elmutogatta, hogy ma már nem lesz kormánykeréktekergetés, hanem csak fejet párnára hajtás. Végül a helyi angoltanárnő segítségét igénybe véve leküzdöttem a nyelvi és kulturális akadályokat, és vettem egy jegyet a másnap hajnali első járatra. Azonban, ezen sorok írásakor még nem vagyok biztos benne, hogy melyik buszállomásról indulunk, arról, amelyik félig leomlott már, vagy amelyik csak félig készült el.
Made in China, avagy egyik ámulatból a másikba
Kínában semmi nem az, aminek látszik, hanem aminek láttatni akarják. Nagy ország, nagy akarat, erő.
Itt van például Shangri-La, ami egy 30-as évekbeli regényben szereplő képzeletbeli helyről kapta a nevét. A kormány rádöbbent, hogy erre van kereslet, úgyhogy a könyvben szereplő helyszínhez hasonló települést egyszerűen átnevezték Shangri-Lának és a már üzemen kívüli kolostorába betelepítettek néhány tibeti szerzetest. A térképek persze továbbra is Zhongdianként jelölik a helyet, mintha a névváltoztatás éppen fordítva zajlott volna le. Mindenesetre, aki erre téved, úgy gondolhatja, itt betekintést nyerhet a múlt egy darabjába. De az csak egy színdarab. A belépőjegyen ugyan látható a regényből ismert három épület, de a valóságban csak kettő létezik. A hely varázsától átszellemült turistákat ez úgysem érdekli.
A szikla, amelyről a Tiger Leaping Gorge kapta a nevét, az 1966-os földrengésben leomlott. Ez ugyan semmit nem von le a keskeny szurdok szépségéből, de attól függően, hogy melyik térképet, vagy melyik idegenvezetőt követjük, legalább 3 különböző helyszínre ráfogják, hogy bizony itt ugrott át a menekülő tigris a folyó felett. A legkönnyebben megközelíthető pontnál még emlékművet is állítottak neki, hogy hihetőbb legyen a történet.
Gyönyörű XIII. századi freskók tekinthetők meg Banshuban, több száz kilométerre az eredeti helyszíntől, egy eldugott völgyben fekvő falvacskától, amely egy tollvonással gátépítési munkálatok áldozatává vált. Az eredeti helyszínt ugyan letarolta valami hatalmasabb érdek, de a freskók egy könnyebben megközelíthető helyen várják a látogatókat. Profi munka.
Lìjiāng újjáépített belvárosáról, a népviseletbe bújtatott eladókról, és az üzlet előtt naphosszat kalapáló ötvösemberről már korábban írtam. Mind-mind csak a hangulatteremtő eszköz a tursták elvarázsolására,
A másik Világörökség-helyszínen is hasonlóan megrendezett darab a kormoránnal halászók bemutatója. A vendég megváltja a belépőjegyét, erre a zenekar elkezd játszani a távolban, kikötőbe bevonulásunkat aláfestve. Mellettünk népviseletbe bújtatott menyecske baktat napernyőt tartva fejünk fölé, a távolban a tavon öreg halász és felesége békésen várakozik egy csónakban. A menyecskével és egy evezős emberrel elindulunk feléjük, nekünk semmi más dolgunk nincs, mint kattogtatni a fényképezőt. Amint odaérünk a halászcsaládhoz, elkezdik a bemutatót: bottal csapkodják a csónak oldalát és belerugdossák a madarakat a vízbe. A zajra felriadó halakat a kormoránok kihalásszák, ám mivel torkuk el van kötve, lenyelni már nem tudják. A halász hálójával kiemeli a madarakat, szájukból kihúzza a halat, majd kezdődhet minden elölről. Miután az összes turista számára elegendő halat fogtak, a madarak megszabadulnak köteleiktől és jutalomfalatot kapnak. Mielőtt búcsút intünk egymásnak, még élünk a közös fényképezési lehetőséggel, egy-egy madarat karunkra véve pózolunk a kamerának, majd visszaevezünk a partra, ahol az együttes újból elkezd játszani nekünk. Eddigre elkészül a parázson sült hal is (nem az, amelyiket mi fogtunk, hanem egy korábbi adag, vagy éppen mirelitárau), amelyet jóízűen elfogyasztunk, majd búcsút intünk az Fül-tónak (Er Hai Lake). Egy újabb mesés napon vagyunk túl Kínában.
De a legnagyobb mese még csak ezután következik, hiszen a vízzel feltöltött rizsteraszok Yuanyangban is csak egy gigantikus díszlet a képeslapokról ismert fotók elkészítéséhez. Ebben az évszakban semmi nem indokolja, hogy a teraszok vízzel legyenek elárasztva, ám a csupasz földek látványa kevesebb ámulatot váltana ki a turistákból, így ameddig a szem ellát, vízben úszik a táj. Gondos paraszti kezek néhol még virágszirmokkal is teleszórják a teraszokat, hogy a napfelkeltét belépőjegy megváltása ellenében megtekintő fotóamatőrök objektívje a szivárvány minél több színét örökíthesse meg. Azt hiszem, ez volt kínai látogatásom csúcsa és egyben mélypontja is.
Itt van például Shangri-La, ami egy 30-as évekbeli regényben szereplő képzeletbeli helyről kapta a nevét. A kormány rádöbbent, hogy erre van kereslet, úgyhogy a könyvben szereplő helyszínhez hasonló települést egyszerűen átnevezték Shangri-Lának és a már üzemen kívüli kolostorába betelepítettek néhány tibeti szerzetest. A térképek persze továbbra is Zhongdianként jelölik a helyet, mintha a névváltoztatás éppen fordítva zajlott volna le. Mindenesetre, aki erre téved, úgy gondolhatja, itt betekintést nyerhet a múlt egy darabjába. De az csak egy színdarab. A belépőjegyen ugyan látható a regényből ismert három épület, de a valóságban csak kettő létezik. A hely varázsától átszellemült turistákat ez úgysem érdekli.
A szikla, amelyről a Tiger Leaping Gorge kapta a nevét, az 1966-os földrengésben leomlott. Ez ugyan semmit nem von le a keskeny szurdok szépségéből, de attól függően, hogy melyik térképet, vagy melyik idegenvezetőt követjük, legalább 3 különböző helyszínre ráfogják, hogy bizony itt ugrott át a menekülő tigris a folyó felett. A legkönnyebben megközelíthető pontnál még emlékművet is állítottak neki, hogy hihetőbb legyen a történet.
Gyönyörű XIII. századi freskók tekinthetők meg Banshuban, több száz kilométerre az eredeti helyszíntől, egy eldugott völgyben fekvő falvacskától, amely egy tollvonással gátépítési munkálatok áldozatává vált. Az eredeti helyszínt ugyan letarolta valami hatalmasabb érdek, de a freskók egy könnyebben megközelíthető helyen várják a látogatókat. Profi munka.
Lìjiāng újjáépített belvárosáról, a népviseletbe bújtatott eladókról, és az üzlet előtt naphosszat kalapáló ötvösemberről már korábban írtam. Mind-mind csak a hangulatteremtő eszköz a tursták elvarázsolására,
A másik Világörökség-helyszínen is hasonlóan megrendezett darab a kormoránnal halászók bemutatója. A vendég megváltja a belépőjegyét, erre a zenekar elkezd játszani a távolban, kikötőbe bevonulásunkat aláfestve. Mellettünk népviseletbe bújtatott menyecske baktat napernyőt tartva fejünk fölé, a távolban a tavon öreg halász és felesége békésen várakozik egy csónakban. A menyecskével és egy evezős emberrel elindulunk feléjük, nekünk semmi más dolgunk nincs, mint kattogtatni a fényképezőt. Amint odaérünk a halászcsaládhoz, elkezdik a bemutatót: bottal csapkodják a csónak oldalát és belerugdossák a madarakat a vízbe. A zajra felriadó halakat a kormoránok kihalásszák, ám mivel torkuk el van kötve, lenyelni már nem tudják. A halász hálójával kiemeli a madarakat, szájukból kihúzza a halat, majd kezdődhet minden elölről. Miután az összes turista számára elegendő halat fogtak, a madarak megszabadulnak köteleiktől és jutalomfalatot kapnak. Mielőtt búcsút intünk egymásnak, még élünk a közös fényképezési lehetőséggel, egy-egy madarat karunkra véve pózolunk a kamerának, majd visszaevezünk a partra, ahol az együttes újból elkezd játszani nekünk. Eddigre elkészül a parázson sült hal is (nem az, amelyiket mi fogtunk, hanem egy korábbi adag, vagy éppen mirelitárau), amelyet jóízűen elfogyasztunk, majd búcsút intünk az Fül-tónak (Er Hai Lake). Egy újabb mesés napon vagyunk túl Kínában.
De a legnagyobb mese még csak ezután következik, hiszen a vízzel feltöltött rizsteraszok Yuanyangban is csak egy gigantikus díszlet a képeslapokról ismert fotók elkészítéséhez. Ebben az évszakban semmi nem indokolja, hogy a teraszok vízzel legyenek elárasztva, ám a csupasz földek látványa kevesebb ámulatot váltana ki a turistákból, így ameddig a szem ellát, vízben úszik a táj. Gondos paraszti kezek néhol még virágszirmokkal is teleszórják a teraszokat, hogy a napfelkeltét belépőjegy megváltása ellenében megtekintő fotóamatőrök objektívje a szivárvány minél több színét örökíthesse meg. Azt hiszem, ez volt kínai látogatásom csúcsa és egyben mélypontja is.
2009-11-14
TV show
Szemelvények száz kínai adó aktuális műsoraiból:
- globális gazdasági válság remek lehetőséget jelent a tőkeerős kínai befektetőknek.... a Hummer cég kínai kézben, a Volvo felvásárlása lesz a következő lépés
- Disneyland nyílik Shanghaiban
- az ingatlanárak az egekbe szöktek
- a GDP-növekedés a vártnál is magasabb, 8.4%-os lesz idén, az egész térség Kína példáját követi, míg az USÁ-ra egy újabb hullámvölgy vár
- Kínában alig néhány ember szenved az új típusú influenzában, de ha mégis járvány törne ki, készen áll a mellékhatás nélküli vakcina
- kínai színészek Hollywoodban, avagy hogyan váltak a kínai karakterek negatív mellékszálból pozitív hőssé
- globális gazdasági válság remek lehetőséget jelent a tőkeerős kínai befektetőknek.... a Hummer cég kínai kézben, a Volvo felvásárlása lesz a következő lépés
- Disneyland nyílik Shanghaiban
- az ingatlanárak az egekbe szöktek
- a GDP-növekedés a vártnál is magasabb, 8.4%-os lesz idén, az egész térség Kína példáját követi, míg az USÁ-ra egy újabb hullámvölgy vár
- Kínában alig néhány ember szenved az új típusú influenzában, de ha mégis járvány törne ki, készen áll a mellékhatás nélküli vakcina
- kínai színészek Hollywoodban, avagy hogyan váltak a kínai karakterek negatív mellékszálból pozitív hőssé
Pizza
Valahol olvastam egyszer, hogy receptjét Marco Polo Kínából vitte haza magával, amit kicsit megvariáltak, és ma már a pizzát mindenki olasz találmánynak hiszi. Legutóbb olasz kollégám még el is mesélte a megható történetet, hogy a királynő látogatásakor rögtönözték ezt az ételt 150 éve Nápolyban, hogy az éhes sokaságot jóllakassák vele. Miután a presszókávét, ami közismert magyar találmány, sikeresen visszatulajdonítottam kollégámtól és Olaszországtól, már csak a pizzára fájt a fogam (habár pizzára kávét lett volna a helyes sorrend). Szerencsére a véletlen kezemre játszott, és sikerült megkóstolnom az eredeti pizzát, ahogy azt Kínában készítik már évszázadok óta. Ennek persze semmi köze jelenlegi olasz rokonához, de a közös eredet letagadhatatlan.
Hordóból kialakított mobilkemencében készül az utcán, egy ember gyúrja-ízesíti-árulja, míg a másik faszénen süti és forgatja a következő adagot. Lekváros-babos és zsíros-hagymás változatban kapható... és, hát mit mondjak, nagyon tápláló!
A neve Hosszúpapa, vagy valami ilyesmi.
Hordóból kialakított mobilkemencében készül az utcán, egy ember gyúrja-ízesíti-árulja, míg a másik faszénen süti és forgatja a következő adagot. Lekváros-babos és zsíros-hagymás változatban kapható... és, hát mit mondjak, nagyon tápláló!
A neve Hosszúpapa, vagy valami ilyesmi.
Dàlĭ
Lìjiāng felől érkezve tudtam, hogy nem megy majd be a busz az óvárosba, ám mikor lefékezett a pusztában és a sofőr kiszórta a csomagokat, kissé tanácstalanul álldogáltam, az olvasásból még alig felocsúdva. Egy nálam is bizonytalanabb utitárs, egy legalább 2 méter magas fickó, német akcentussal beszélve érdeklődött tőlem, hogy tudom-e, hol vagyunk. Mivel én sem voltam biztos benne, a másik két turistához fordultunk, akik már ismerték a járást és közösen eltaxiztunk a szállásainkhoz. Mellém ült a langaléta, és az ilyenkor szokásos udvarias bemutatkozásra tökéletes magyarsággal válaszolt: -Micsoda meglepetés! Újdonsült utitársam, Doemoetoer Péter svájcban született, de apukája magyar. Ő is sokat járt Magyarországon, főleg a rendszerváltás körül a nyári szünetekben. Mivel legalább egy fejjel fölém magasodott, mellette kicsit kevesebb figyelem jutott nekem, ami pár nap kínai vizit után üdítő élmény volt. Persze a kisnövésű helyiek által lépten-nyomon szorgalmazott közös fotózásokhoz sokszor engem is odatereltek, és ha egy idő után szó nélkül nem állunk tovább, még mindig ott állhatnánk, előttünk pedig végeláthatatlanul sorakozna Kína teljes lakossága.
Két fotózás között egyszer csak összefutottunk egy korábbi állomásról ismert holland sráccal, ami csak elsőre tűnik különlegesnek egy ekkora országban, mint Kína, de valójában a hátizsákos turisták ugyanazt az utat járják be, hasonló menetrend szerint, legtöbbször csoportosan, mint a költöző madarak. A találkozó örömére beültünk egy vörös csillagos sörre (Heineken) a Foreigner Streetre keresztelt utcában. Nomen est omen.
A szállás újabb meglepő találkozást tartogatott, a magyarul ugyan csak egyetlen szót (zene) tudó francia lányt, aki már hat éve járja a világot. Ahol éppen megtetszik neki, ott leragad egy kis időre, míg meg nem tanulja a nyelvet, vagy újból mehetnéke nem támad. Hála nekem, Dalíban megduplázta magyartudását! Mielőtt útrakelt, zenei újságíróként dolgozott Párizsban, de ezt már csak azok kedvéért teszem hozzá, akik hasonló merész karrier-váltáson gondolkodnak.
A végül hat főre dagadó csoportunkhoz csatlakozott még egy ír és egy maláj lány, illetve egy német srác is, hogy két együtt töltött nap után örökre búcsút intsünk egymásnak, ahogy az hátizsákos turisták esetében lenni szokott.
Két fotózás között egyszer csak összefutottunk egy korábbi állomásról ismert holland sráccal, ami csak elsőre tűnik különlegesnek egy ekkora országban, mint Kína, de valójában a hátizsákos turisták ugyanazt az utat járják be, hasonló menetrend szerint, legtöbbször csoportosan, mint a költöző madarak. A találkozó örömére beültünk egy vörös csillagos sörre (Heineken) a Foreigner Streetre keresztelt utcában. Nomen est omen.
A szállás újabb meglepő találkozást tartogatott, a magyarul ugyan csak egyetlen szót (zene) tudó francia lányt, aki már hat éve járja a világot. Ahol éppen megtetszik neki, ott leragad egy kis időre, míg meg nem tanulja a nyelvet, vagy újból mehetnéke nem támad. Hála nekem, Dalíban megduplázta magyartudását! Mielőtt útrakelt, zenei újságíróként dolgozott Párizsban, de ezt már csak azok kedvéért teszem hozzá, akik hasonló merész karrier-váltáson gondolkodnak.
A végül hat főre dagadó csoportunkhoz csatlakozott még egy ír és egy maláj lány, illetve egy német srác is, hogy két együtt töltött nap után örökre búcsút intsünk egymásnak, ahogy az hátizsákos turisták esetében lenni szokott.
2009-11-13
pizsamában
Leginkább Vietnámban, de Kínában is sokszor feltűnt, hogy mamókák este pizsamában, papucsban mennek le sétálni. Sokan, például az utcai árusok abban dolgoznak egész nap, egyfajta uniformisként hordva a műszálas, virágmintával gazdagon díszített ruhadarabot. Szerintem ezerszer autentikusabb látvány, mint a boltokba állított népviseletes eladók, de a tavalyi olimpia óta megpróbálják ezt a szokást visszaszorítani, nehogy rossz véleménnyel legyenek az országról az idelátogató külföldiek. Amúgy nem csak a séta kedvéért merészkednek ki az idősebbek a parkba, hanem a közös torna, tai-chi, vagy tánc kedvéért is. A teljesen szinkronban végrehajtott mozdulatokat látva, sokuk számára ez rendszeres esti elfoglaltságnak tűnik.
buszon
Első kínai buszutamon én voltam az egyetlen külföldi a járaton, világos hajam jól ki is lógott a sorból. Ennek ellenére megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki ismerős a dolgok menetét illetően: mikor mindenki leszállt, én is leszálltam, mikor utastársaim ebédért álltak sorba, én is felsorakoztam, mikor úgy tűnt, elértük a végállomást, én is felkaptam a csomagomat, bár fogalmam sem volt, hol is vagyok (szerencsére, csak egy saroknyira).
Később már a turistaközpontok között utazva, mindig volt egy-két másik külföldi a buszon, akikkel hasznos infókat lehetett cserélni, beszélgetni, vagy osztozni a taxiköltségen a szállásig. A műsort azonban továbbra is rendre a helyiek szolgáltatták. Vegyük például a mellettem ülő lányt, aki indulás óta folyamatosan egy vödörbe öklendezik, majd néha egy nő csatlakozik hozzá, pedig még nem is értünk a hegyekbe, sima autópályán suhanunk. Két-három sorral előttem hörög és köpdös egy fickó, mögöttem csámcsogva rágózik valaki, egy másik csattogva körmöt vág, a darabkák szerte-széjjel repülnek, sokan maszkban ülnek körülöttem, tegnap pedig a vállamon aludt egy srác. Szürreális, pedig még nem is ültem 120 decibeles karaoke-buszon, ahogy a dohányzó járat is kimaradt, amelyen állítólag egyből becsukják az ablakot, amint valamelyik utas rágyújt, hogy minél több jusson mindenkinek az ingyen-nikotinból.
Később már a turistaközpontok között utazva, mindig volt egy-két másik külföldi a buszon, akikkel hasznos infókat lehetett cserélni, beszélgetni, vagy osztozni a taxiköltségen a szállásig. A műsort azonban továbbra is rendre a helyiek szolgáltatták. Vegyük például a mellettem ülő lányt, aki indulás óta folyamatosan egy vödörbe öklendezik, majd néha egy nő csatlakozik hozzá, pedig még nem is értünk a hegyekbe, sima autópályán suhanunk. Két-három sorral előttem hörög és köpdös egy fickó, mögöttem csámcsogva rágózik valaki, egy másik csattogva körmöt vág, a darabkák szerte-széjjel repülnek, sokan maszkban ülnek körülöttem, tegnap pedig a vállamon aludt egy srác. Szürreális, pedig még nem is ültem 120 decibeles karaoke-buszon, ahogy a dohányzó járat is kimaradt, amelyen állítólag egyből becsukják az ablakot, amint valamelyik utas rágyújt, hogy minél több jusson mindenkinek az ingyen-nikotinból.
Lìjiāng
Ugyan a világörökség részeként tartják számon, de ez sem mentette meg két csapástól: a fél várost letaroló 7-es erősségű földrengéstől és az azt követő újjáépítéstől. A városra jellemző egyen-házak ma is megvannak, de Lìjiāng valószínűleg sokat veszített bájából felülről levezényelt reneszánsza során.
Ha eltekintünk attól, ami a fényképen úgyis alig látszik, hogy a kézzel épített, aprólékosan megmunkált házak helyett mostanra gépsorok által kiontott építőelemek uralják a látképet, azért érezni lehet, hogy ez az 5500-as csúcs tövében fekvő, csatornákkal szabdalt város miért vonz annyi turistát. A zegzugos utcákban rengeteg féle kézművesterméket találunk, az eladók népviseletben, a szemünk láttára alkotják meg az eladásra szánt portékát. A csatornák, fák, és a hegyi levegő elől ide lehet menekülni a szmog elől, annak ellenére, hogy az egész egy nagy színház csupán... ne feledjük, Kínában vagyunk. Maguk az épületek is csak díszletek, a népviseletet sem a Naxi törzsből származó, hanem a kínai árusok viselik, illetve az üzlet előtt kalapáló ötvösmester sem saját a maga által készített ékszereket árulja, hanem az olcsóbb régiókból származó dömpingárut.
Ám az emberek kedvessége, barátságossága mégis valós, ahogy a kínai nyelvű étlapra bökve rendelt étel zamata, a bárban este örömzenélő helybéliek és nyugati turisták együttese, valamint a rozoga kerékpárommal felkeresett (a kulturális forradalom óta) használaton kívüli kolostorok hangulata is.
Ha eltekintünk attól, ami a fényképen úgyis alig látszik, hogy a kézzel épített, aprólékosan megmunkált házak helyett mostanra gépsorok által kiontott építőelemek uralják a látképet, azért érezni lehet, hogy ez az 5500-as csúcs tövében fekvő, csatornákkal szabdalt város miért vonz annyi turistát. A zegzugos utcákban rengeteg féle kézművesterméket találunk, az eladók népviseletben, a szemünk láttára alkotják meg az eladásra szánt portékát. A csatornák, fák, és a hegyi levegő elől ide lehet menekülni a szmog elől, annak ellenére, hogy az egész egy nagy színház csupán... ne feledjük, Kínában vagyunk. Maguk az épületek is csak díszletek, a népviseletet sem a Naxi törzsből származó, hanem a kínai árusok viselik, illetve az üzlet előtt kalapáló ötvösmester sem saját a maga által készített ékszereket árulja, hanem az olcsóbb régiókból származó dömpingárut.
Ám az emberek kedvessége, barátságossága mégis valós, ahogy a kínai nyelvű étlapra bökve rendelt étel zamata, a bárban este örömzenélő helybéliek és nyugati turisták együttese, valamint a rozoga kerékpárommal felkeresett (a kulturális forradalom óta) használaton kívüli kolostorok hangulata is.
2009-11-09
2009-11-06
Kína - bevezetés
A blog címe ne vezessen félre senkit, nem csak Hanoiról, még csak nem is kizárólag Vietnámról szeretnék itt beszámolni, hanem arról az Ázsiáról is, amit a Hanoi köré rajzolt képzeletbeli körön belül járva megismerek. Elsőnek következzék néhány írás Kínáról, azon belül is Yúnnán tartományról. Elöljáróban annyit, hogy ez a legelképesztőbb hely, ahol valaha megfordultam, pedig ez a blog már eddig is bővelkedett a felsőfokú jelzőkben. Rövid látogatásom tapasztalatai alapján bizton állíthatom, Kína mindenen túltesz.
Már maga a határátlépés is egy csoda volt, a vasfüggöny után sok-sok évvel újra megtapasztalhattam, hogy lelkileg és fizikailag is egy határon lépek át. A vietnámi kilépéskor gyorsan elintéztük a papírmunkát, megkaptam a kilépőpecsétemet, majd nekivágtam a Barátság-hídnak. Velem szemben özönlöttek a több méter magasan megrakott szállítóalkalmatosságok, mintegy előrejelezve, hogy ebbe az országba nem szokás behozni a javakat, hiszen azok jellemzően itt keletkeznek és innen áramlanak kifelé és szerte a világba. Én meg kicsit ez ellen az ár ellen magányosan küzdve cipeltem egyre nehezedő hátizsákomat, még nem sejtve, hogy itt semmi nem úgy alakul majd, mint terveztem.
"Üdvözöljük a Kínai Népköztársaságban!" - valószínűleg ez a felirat fogadott a híd túloldalán, amint besétáltam a fogadóépületbe. Ugyan ömlött rólam a víz, és azt kívántam, lennék már túl az egészen, a határőr mégis elvégeztette velem a Bangkokban megspórolt papírmunkát. Több oldalnyi nyomtatványkitöltősdi után, két kollégája kíséretében, tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá mind csomagomat, mind útlevelemet. Miután rácsodálkoztak 3 kamerámra, a vízhatlan tokra, a 3 objektívre, 20 tekercs filmre, töltőkre, tartozékokra, és az ezeket körbeölelő szennyesemre, úgy döntöttek, hogy beléphetek az országba. Na, de előbb megmérik, van-e lázam, és csak ezután állhattam be a többi határátlépő mögé a sorba.
A pecsételős hölgy (előző kollégáihoz hasonlóan) láthatólag egy kukkot sem értett útlevelemből, csodálkozva forgatta, UV-lámpázta, fény felé tartotta, majd kegyesen megadta a belépőpecsétet. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a sajtószabadság jelenlegi szinten tartása miatt, elvileg fejenként csak egy kamerát szabad Kínába hozni, illetve több utazónak is csak sokadik nekifutásra adták meg a vízumot, szóval az én esetemben tényleg rendkívül gördülékenyen mentek a dolgok. Egészen eddig.
Kilépve az épületből, egy nyüzsgő utcán találtam magam, ahol egyetlen számomra értelmezhető felirat sem fogadott, zsebemben csupa külföldi valuta lapult, illetve mindenki nekem hellózott, mintha a sok ránézésre idevalósi járókelő helyett én lennék az egyetlen ismerősük. Nem baj, gondoltam, még mindig kora reggel van, vegyük szépen sorba az elintéznivalókat: pénzváltás, buszjegy, kaja.
Egy hotelban készségesen elmutogatták, hogy a sarkon balra, a Bank of China tud nekem valutát váltani. Ugyan nem ment könnyen, de hamarosan megtaláltam az említett bankot, és felvettem az automatából a felvehető maximumot. Visszacammogtam hát a buszállomásra, ahol az első felém hellózó emberrel szóba elegyedve megtudtam, hogy aznap már nincsen busz Yuanyang felé, jöjjek vissza holnap. Nem értettem a dolgot, hát elmagyarázta, hogy Kína másik időzónában van, mint Vietnám, ez a gond. Ha gondolom, elmehetek Kunmingba egykor, vagy esetleg itt éjszakázhatok. Végül felszálltam a kunmingi járatra, majd onnan másnap hajnalban továbbálltam Lìjiāngba, hogy az első két napomat egyből buszozással töltsem Kínában. Ha lehet, ez még a vietnámi buszozásnál is szórakoztatóbb, vagy félelmetesebb - nézőpont kérdése
A lényeg, hogy az addigra gondosan előkészített terveimet felrúgva, nem a világ legszebb rizsteraszait, hanem a Tiger Leaping Gorge-ot vettem célba, ahova végül szintén nem jutottam el. Ez a két helyszín lett volna egész kínai látogatásom apropója... Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt a kiszámíthatatlanság miatt, Kína az első perctől az utolsóig nagy hatással volt rám, végig nagyon jól éreztem magam.
Már maga a határátlépés is egy csoda volt, a vasfüggöny után sok-sok évvel újra megtapasztalhattam, hogy lelkileg és fizikailag is egy határon lépek át. A vietnámi kilépéskor gyorsan elintéztük a papírmunkát, megkaptam a kilépőpecsétemet, majd nekivágtam a Barátság-hídnak. Velem szemben özönlöttek a több méter magasan megrakott szállítóalkalmatosságok, mintegy előrejelezve, hogy ebbe az országba nem szokás behozni a javakat, hiszen azok jellemzően itt keletkeznek és innen áramlanak kifelé és szerte a világba. Én meg kicsit ez ellen az ár ellen magányosan küzdve cipeltem egyre nehezedő hátizsákomat, még nem sejtve, hogy itt semmi nem úgy alakul majd, mint terveztem.
"Üdvözöljük a Kínai Népköztársaságban!" - valószínűleg ez a felirat fogadott a híd túloldalán, amint besétáltam a fogadóépületbe. Ugyan ömlött rólam a víz, és azt kívántam, lennék már túl az egészen, a határőr mégis elvégeztette velem a Bangkokban megspórolt papírmunkát. Több oldalnyi nyomtatványkitöltősdi után, két kollégája kíséretében, tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá mind csomagomat, mind útlevelemet. Miután rácsodálkoztak 3 kamerámra, a vízhatlan tokra, a 3 objektívre, 20 tekercs filmre, töltőkre, tartozékokra, és az ezeket körbeölelő szennyesemre, úgy döntöttek, hogy beléphetek az országba. Na, de előbb megmérik, van-e lázam, és csak ezután állhattam be a többi határátlépő mögé a sorba.
A pecsételős hölgy (előző kollégáihoz hasonlóan) láthatólag egy kukkot sem értett útlevelemből, csodálkozva forgatta, UV-lámpázta, fény felé tartotta, majd kegyesen megadta a belépőpecsétet. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a sajtószabadság jelenlegi szinten tartása miatt, elvileg fejenként csak egy kamerát szabad Kínába hozni, illetve több utazónak is csak sokadik nekifutásra adták meg a vízumot, szóval az én esetemben tényleg rendkívül gördülékenyen mentek a dolgok. Egészen eddig.
Kilépve az épületből, egy nyüzsgő utcán találtam magam, ahol egyetlen számomra értelmezhető felirat sem fogadott, zsebemben csupa külföldi valuta lapult, illetve mindenki nekem hellózott, mintha a sok ránézésre idevalósi járókelő helyett én lennék az egyetlen ismerősük. Nem baj, gondoltam, még mindig kora reggel van, vegyük szépen sorba az elintéznivalókat: pénzváltás, buszjegy, kaja.
Egy hotelban készségesen elmutogatták, hogy a sarkon balra, a Bank of China tud nekem valutát váltani. Ugyan nem ment könnyen, de hamarosan megtaláltam az említett bankot, és felvettem az automatából a felvehető maximumot. Visszacammogtam hát a buszállomásra, ahol az első felém hellózó emberrel szóba elegyedve megtudtam, hogy aznap már nincsen busz Yuanyang felé, jöjjek vissza holnap. Nem értettem a dolgot, hát elmagyarázta, hogy Kína másik időzónában van, mint Vietnám, ez a gond. Ha gondolom, elmehetek Kunmingba egykor, vagy esetleg itt éjszakázhatok. Végül felszálltam a kunmingi járatra, majd onnan másnap hajnalban továbbálltam Lìjiāngba, hogy az első két napomat egyből buszozással töltsem Kínában. Ha lehet, ez még a vietnámi buszozásnál is szórakoztatóbb, vagy félelmetesebb - nézőpont kérdése
A lényeg, hogy az addigra gondosan előkészített terveimet felrúgva, nem a világ legszebb rizsteraszait, hanem a Tiger Leaping Gorge-ot vettem célba, ahova végül szintén nem jutottam el. Ez a két helyszín lett volna egész kínai látogatásom apropója... Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt a kiszámíthatatlanság miatt, Kína az első perctől az utolsóig nagy hatással volt rám, végig nagyon jól éreztem magam.
darwini tanmese
A tipikus vietnámi kutya jámbor háziállat: nem ugat, nem kerget, nem harap, csak lustán lődörög, vagy éppen heverészik, de még véletlenül sem okoz semmi galibát. Ám tunyaságba hajló kezessége nem a forró időjárásnak, vagy az alultápláltságnak tudható be, hanem az ember keze (szája) nyomát magán viselő természetes szelekciónak. Mert amelyik vietnámi kutya nem az ember legjobb barátjaként viselkedik, azt egész egyszerűen megeszik.
2009-11-01
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)