született 2470-ben*

Thaiföldön megbüntethet a rendőr, ha a bugyid szegélye kivillan a nadrágból, ám ha nem tudsz meglenni a bugyilila szín nélkül, szerencséd van, ugyanis a királyság hivatalos színe pont az. Sőt, az a lila árnyalat, amely a bangkoki taxikat is elcsúfítja, a király 82. születésnapja alkalmából egy hétre beborította az egész várost. Az külön vicces az egészben, hogy Zsuzsa szinte ezzel megegyező színű felsőt választott a városnézéshez, így majdnem elveszítettük őt az ünneplő tömegben.



Amúgy az ünnepség számunkra nehezen értelmezhető rendezvények sorából állt, mert a rengeteg színpad mintha csak dísznek lett volna, a pavilonok pedig gondosan elkerítve várták vagy az érdeklődők, vagy a bontást végző munkások érkezését. Úgy tűnt, hogy amíg a király érdemeit dicsőítő videófal üzemen kívül pihent, az utakat végig virágok és a király fiatalkori képei díszítették, illetve több helyen is lehetett számára jókívánságokat elhelyezni apró, lila színű, szívecske formájú ragacsokon. Az ünneplő tömeget nehéz volt tetten érni, de mindenfelé az ünneplés nyoma fogadott bennünket. Egyik este a taxiból hátrafele kikémlelve még egy tüzijáték távoli pukkanásait és szikráit is elcsíptük, szóval, valami biztosan zajlott, de még véletlenül sem egy Mardi Gras-ra kell gondolni. Az ünnepi lilába öltözött emberek olybá tűntek, mintha csak a buszra várnának, vagy éppen csak valahova menet, egy közös fotó kedvéért álltak volna meg a király posztere előtt.

Szóval, ennyit sikerült átélnem a királyi szülinapi zsúrból, és mivel csak egy felszínes szemlélő vagyok, nem fogok ennél alaposabban beszámolni róla, hogy miként zajlott az idei megemlékezés. Azt sem tudom, mi fán terem a buddhizmus, vagy hogy hívják a thai királyt**, és most lusta vagyok utánanézni.

A lényeg, hogy a születésnap éppen egybeesett a mi búcsúnkkal is, így Macskáék Thaiföldet, én pedig őket négyőjüket egy kisebb tüzijáték mellett hagyhattuk magunk mögött.

Thailand with a happy ending ;-)

_____________
*Thaiföldön Buddha születésétől számolnak, aki Jézushoz képest 563 éves hendikeppel indult a vallások és naptárak globális viadalában

**Bumibol

rendőri intézkedés

A két nehezítéssel, vagyis jobboldali kormánnyal és automata váltóval felszerelt japán személygépkocsi, irányításom alatt remekül átvészelte a próbautat, és lassan, de különösebb bonyodalom nélkül kijutottunk a bangkoki dugóból. A karosszérián nem a forgalomban való részvétel, hanem a parkolás hagyott nyomot, de a kölcsönzőben nem is vették észre a sérülést, így nem kellett fizetnünk érte. Azt hittem, a kilométereken át tartó buszsávban haladást is ilyen könnyen megússzuk majd, de a rend és a forgalom éber őre a végállomásunk előtti utolsó sarkon félreállított és magyarázni kezdett, amiből csak a jogosítvány, pénz, és rendőrörs szavakat értettem. Próbáltam értésére adni, hogy nekem itt kell befordulnom, másképp nem jutok el a hotelbe, illetve Macska javaslatára széles mosollyal kihúzni magam a csávából, de rendőrünk hajthatatlannak bizonyult és intett, hogy szálljak ki a kocsiból és kövessem. A sarkon egy konténerből kialakított iroda volt, ahova belépve, gondosan becsukta mögöttem az ajtót és jogosítványomat még mindig a kezében szorongatva azt mondta, hogy buszsáv, 500 baht. És hogy nyomatékosítsa, nagyon komoly tekintettel nézett rám. Választásom nem nagyon, de pénzem is csak alig volt már, úgyhogy muszáj volt alkudnom, legfeljebb lecsuknak vesztegetésért. De nem így történt, hanem meglepetésemre kapásból rábólintott az általam mondott összegre, majd aggódva körbenézett, hogy akad-e szemtanúja, amint átveszi tőlem a 300-ra lealkudott "büntetést". Ez ugyan kevesebb, mint 10 amerikai dollár, de a pénz értéke, mint tudjuk, viszonylagos. A rendőrnek talán egy egész heti bérét, nekem pedig az összes maradék pénzemet jelentette, de amíg ő az állásával játszott, én szabad eltávozási lehetőséget vásároltam ezért az összegért, természetesen, a buszsávban továbbhaladva, mintha mi sem történt volna.

kávé tejjel

Pak Chong a Khao Yai Nemzeti Park mellett fekvő városka, ahová hosszú autókázás után érkeztünk meg öten: Maccs, Zsu, Zsu szülei, és én. Mivel a hosszú nap végén még mindig nem tudtuk, hol fogjuk eltölteni az éjszakát, illetve a Lonely Planet sem fogalmazott érthetően, hogy hol találhatóak az általa ajánlott szállások, kénytelenek voltunk az első utunkba akadót választani. A táblák már messziről jelezték a hangzatos nevű Pak Chong Landmark Hotelt, ami pont útba is esett. Sok reményt nem fűztünk hozzá, hogy a mi pénztárcánkhoz való ez a szálloda, de majd megpróbálunk alkudni, gondoltuk. A kocsival lassan begördültünk az épület elé, majd a felhajtón leparkolva, a két legszakadtabb utast, Macskát és engem delegáltuk a tárgyalásra. Tágas belső terek, csillogó üveg-, kő-, és fafelületek, és a pult mögött egy izgága hölgy, akitől információt reméltünk nyerni az itt töltendő éjszakára vonatkozólag. Elmondta az árakat, megmutatta a szobát, majd továbbra is körülöttünk sürgölődött, de valahogy sosem értette meg, hogy mit és hogyan szeretnénk. Példának okáért, a két hatalmas ággyal ellátott szobába pótágyat akart hozatni számomra, annak ellenére, hogy elmondtuk, majd Macska még illusztrálta is, hogy ő a feleségével egy ágyban fog aludni, én meg a másikban. Fel is cipelték az ajtónkig a pótágyat, amit azon nyomban visszaküldettem velük. Hasonlóképpen, arra a kérdésre, hogy kaphatunk-e vacsorát az étteremben ezen a késői órán, azt felelte, hogy előbb nem akarunk-e lefürödni. Talán büdösek vagyunk, vagy mire akar utalni ezzel!? Szépen elbeszéltünk egymás mellett, így fel sem tűnt, hogy a nagy figyelmesség mögött valójában mi lapul. Ahogy teltek a percek, mintha a szemünk előtt öregednének a szálloda falai, úgy vált minden egyre kopottabbá, elhasználtabbá, kiéltebbé, közönségesebbé. A szobák berendezése megérett a cserére, a fürdőszoba takarításra szorult, az ágy kényelmetlennek bizonyult, de a pénzt előre elkérték. A mi szintünk fele, illetve a felsőbb emeletek pedig építési területként lezárva várták a munkások érkezését. Az étteremben sem volt jobb a helyzet, hiszen a vacsora ízetlen volt és hideg, a pincérek és a szakács sem álltak a helyzet magaslatán, mintha vagy ez lenne az első munkanapjuk, vagy netán csak valódi hivatásukat próbálnák palástolni az itt végzett munkával. Mindeközben, a sarokban felállított karaoke-gépnél egy letűnt díva és egy részeg vendég felváltva kornyikált thai nyelven. A furcsábbnál furcsább események még akkor sem értek tetőfokukra, mikor a vacsorával kezében megjelent egy ladyboy, de nem nagyon jött oda asztalunkhoz, mintha őt külön ki kellene érdemelni. Helyette mindent a recepciós madame tett elénk, de mindig eltévesztve, hogy ki mit rendelt. A legnagyobb tévedése mégis az volt, mikor az étkezés végén Macska fülébe súgta, hogy (én) kérek-e egy tejeskávét a ladyboytól, mert nagyon szívesen hoz nekem egyet a szobámba. Erre Zsuzsa elmondta, hogy olvasta valahol, hogy a kávé tejjel azt jelenti, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtó illetőnek pöcse és csöcse is van. Mivel amúgy is későre járt már, Zsuzsa szavait megszívlelve, inkább lemondtam a kávéról... :-)
Ha eddig nem jöttünk volna rá, hogy a szülőket milyen helyre hoztuk, akkor a szintén a hotelünk falain belül működő Troy bárban tett látogatásunk minden kétséget kizáróan igazolta, hogy ez a hajdanán szebb napokat látott intézmény mára a könnyű kalandok kedvelőinek menedékévé vált. Amíg mi vacsoráztunk, a bárból néha kilépett egy-egy kihívóan felöltözött (levetkezett) lányka, maga után húzva valami torz, üvöltő zene foszlányait, mintha egy utolsó útszéli diszkó mellett állnánk, nem a Landmark Hotel aulájában. Miután a ladyboy közeledését finoman visszautasítottuk, Macskával felfedező útra indultunk a bár felé, "Csak egy sörre!" felkiáltással. Zsuzsa is csatlakozott hozzánk, hogy frissen kötött házaságuk nehogy valami háborúba torkolljon, mint Szép Heléna és Párisz esetében. Én pedig magával Odüsszeusszal azonosulva, lélekben az árbóc rúdjához köttetve magamat, igyekeztem minél közelebb férkőzni az ellenállhatatlan hangokhoz és a bárban gyülekező szirénekhez. Az ajtón belépve újabb meglepetés várt ránk, hiszen diszkó helyett egy thai punk-rock együttes szinte teltházas koncertjébe csöppentünk, ahol a bikinis felszolgálók és a hasonlóan lengén öltözött közönség az énekessel együtt üvöltötte a refrént, és nekünk, idegen daliáknak csak egyetlen rajongónk akadt, az első dagi thai lány, akit láttam. Egy kicsit táncoltam vele, de ekkor a szemem sarkából megpillantottam ladyboyunkat, így partneremet magára hagytam. Szerencsére Zsuzsának köszönhetően mindannyian megőriztük józan ítélőképességünket és inkább visszavonulót fújtunk, a trójai bárban megbúvó további meglepetéseket pedig már nem állt módomban feljegyezni. Mivel nem vagyok egy Homérosz-kaliberű író, talán jobb is így.

bangkoki dugóbajnok

Mivel korán értünk az autókölcsönzőbe, néhány órát csak bolyongtunk a környéken, mielőtt elindultunk volna Zsuzsa szüleiért a buszpályaudvarra. Két lehetséges opció közül kellett választanunk: Bangkok Déli, vagy Északi Terminál. Mivel a busz még nem ért be, de dél felől volt várható, elindultunk arrafelé, gondolván, hogy legfeljebb ott majd megvárjuk őket. A remek tervünkbe több hiba is csúszott, először is, hogy közben Bangkokban beállt a szokásos délutáni dugó, amiben így volt szerencsém legalább két órát araszolni (senkinek nem kívánom), aztán a három rendelkezésünkre álló térkép segítségével sem leltük meg a Déli Terminált, végül pedig kiderült, hogy a szülők már megérkeztek az északira. Szerencsére, ekkor már a bangkoki dugóbajnok bőrében éreztem magamat, és kitűnő navigátoromnak köszönhetően, egy óra elegendő volt, hogy a másik pályaudvarra átérjünk és ott megkésve ugyan, de egyesítsük erőinket. Várt ránk még kb. 200 kilométernyi autópályázgatás a Khao Yai Nemzeti Parkig, de az már nagyjából eseménytelenül telt. A meglepetés megérkezésünk után várt ránk, de arról majd legközelebb!

Újra Thaiföldön... vagy mégsem?

Mivel már az utazás legelső napjaiban nagy kavarodás támadt a thaiföldi vízumom, illetve annak hiánya miatt, és így Laosz helyett Vietnámban kezdtem meg a két hónapos körutat, szinte várható volt, hogy az utolsó hét is tartogat majd meglepetéseket, talán éppen Thaiföldön. Tehát végül Laosz teljesen kiesett a tervekből, helyette Kambodzsa eldugottabb szegleteit fedeztük fel, hogy aztán a tengerparton visszaosonjunk Thaiföldre. Részemről azonban az osonás gondosan megtervezett folyamatába baki csúszot, ugyanis szárazföldi belépéskor nem adható ki vízum a thai határon, csak a repülőtéren. Persze ez sem mindig volt így, de Thaiföldön szeretnek állandóan variálni az idióta szabályaikkal, én pedig hiába emlékeztem kristálytisztán az általam utoljára ismert verzióhoz, ha az ügyeletes tisztnek mást adtak parancsba. Ugyan beszerezhettem volna az amúgy teljesen ingyenes thai vízumot még Phnom Penhben, de amikor ott jártam, még úgy volt, hogy Laoszból fogok repülővel Bangkokba érkezni, nem pedig busszal az ellenkező irányból. A lényeg, hogy a mosoly országa másodszorra is megtagadta tőlem a belépést két hónapon belül, úgyhogy újra B-tervet kellett kidolgoznom, de ezúttal arra is tekintettel kellett lennem, hogy másnapra találkozónk van Zsuzsa szüleivel, egy általam ismeretlen helyszínen. Ha nem akarom tehát az utolsó hetet egyedül eltölteni, akkor legkésőbb másnap reggelig Bangkokba kell érnem thai vízummal felvértezve.
Szerencsére(?) sorstársam is akadt, egy bolgár srác személyében, aki már taxit is szerzett Phnom Phenig, hogy ott másnap gyorsított eljárással megszerezze a vízumot. Persze a taxis a második utas láttán vérszemet kapott, és a már lefixált tarifát duplázni akarta, de mi kiröhögtük. Többféle ügyes trükkel és másik három taxisofőr segítségével azért még kicsalt belőlünk további 10 dollárt, de végül a teljes hátsó üléssort magunkénak tudva, kb. 3 óra alatt értünk Phnom Phenbe, ahol egyből a reptérre vitettük magunkat, hogy ha esetleg még aznap lenne gép Bangkokba, akkor a reptéri vízum kényelmével élve, akár Macskáékat is beelőzhetem, akik a határról busszal közelítették meg a thai fővárost.
Ahogy közeledett taxink a reptérhez, úgy lett úrrá rajtunk a megkönnyebbülés, hogy végre elhagyhatjuk ezt a nehezen emészthető országot. Még volt másfél óránk az aznapi utolsó járatig, amely ugyan tele volt már, de számla nélkül mégis kaptunk rá jegyet, csak a reptéren beszerezhető thai vízumot illetően volt nagy tanácstalanság. Mivel nekem már volt egy ilyen az útlevelemben, kifizettük a repjegyet és az ország-elhagyási adót, becsekkoltunk, és már éppen pezsgőt bontottunk volna, mikor bolgár barátommal közölték, hogy ő mégsem repülhet, mert az ő országa még nem írta alá a határon igénybevehető, könnyített(!) vízumeljárásról szóló egyezményt. Csak fogtam a fejemet és nem mertem más baján nevetni, csak egy gyors búcsút intettem mielőtt engem a gépre, Vladot pedig kifelé terelték volna.

Happy End: A repülésnek köszönhetően szinte előbb értem a Kao Sanra, mint Macskáék.

bangkoki tömegközlekedés

Vannak a fagyasztóládaként is használható taxik, illetve a hasonlóan túlhűtött magasvasút és metró. Aki a másik hőmérsékleti végletet és a zsúfoltságot is bírja, légkondi nélküli buszra szállhat, esetleg megpróbálhat alkudni egy tuktukossal, aki vagy méregdrágán fogja elvinni az utast, vagy pedig az összes olyan boltnál megáll vele, ahol jutalékot kap a vevők után.



Ennek fényében bizton állíthatom, hogy Bangkokban hajóval a leggyorsabb (és mellesleg a legmókásabb) közlekedni, akár a folyón, akár a házak sűrűjében kanyargó csatornákon át. A jegyszedő a száguldó hajó peremén egyensúlyoz papucsban, de a mi dolgunk sem sokkal könnyebb. A szemből jövő járat arcunkba fröcsköli a csatorna vizét, a hidak alatt néha le kell húzni a fejünket, mentőmellény nincs, de ezen kívül még arra is kell ügyelni, hogy hajó éppen csak lassít a megállókban, és amint egyik lábunk a parton van, a jegyszedő máris sípol a kormányosnak, aki erre tövig nyomja a gázt. Ám a folyón a turistalátványosságok között ingázhatunk, a csatornákon a toronyházak között meghúzódó lepukkant viskókat is megtekinthetjük, a vízre épült Bangkok legteljesebb képét kapva ezáltal. Nem csak a dugót kerülhetjük el így, de komfort, sebesség és ár tekintetében is ez a tökéletes tömegközlekedési megoldás.

kambodzsai fotósorozat

káosz utca

Nagy szerencse, hogy mikor először Bangkokba érkeztem, nem a Kao San környéki turistagettóban kötöttem ki, mert akkor talán egyből fel is ültem volna egy visszafelé tartó gépre. Amit Kambodzsában egész végig sérelmeztem, vagyis hogy a turisták tömege hermetikusan elkülönül a helyiektől, Bangkoknak ezen a részén hatványozottan igaz. Nincs itt semmi Bangkokból, csak amit mi annak hiszünk, és hogy ne csalódjunk, ezt a képzelt valamit tálcán kínálják számunkra. Szörnyű! Mocskos hotelok, zajos bárok, bűz, pofátlan tuktukosok, felárral dolgozó utcai árusok, lecsummant turisták, szánalmas hippi-utánérzés, amelyet szemmel láthatólag csípnek az itt veszteglő tömegek.

sziámi testvér

Bangkokban életmentő beavatkozáson estem át egy másik élet feláldozása árán. Ez a drámai hangvételű verziója a történteknek. Egy másik változat szerint pedig, masszázs közben egy szexuális segédmunkás megszabadított egy régóta velem utazó tehertől. Na, ez sem teljesen igaz. A valóság az, hogy a hátamon, a táskám által legjobban igénybevett részen, égő fájdalmat éreztem, amit eleinte csak a napozás mellékhatásának tudtam be, de tükörből tüzetesebben szemügyre véve arra a megállapításra jutottam, hogy felszakadt egy anyajegyem. Ez aztán remek alkalomnak ígérkezett, hogy a szomszédos kórház nőnemű személyzetével közelebbi kapcsolatba kerüljek. A hatalmas épületek közt bolyongva, nagy nehezen megtaláltam a recepciót (10. emelet), hogy ott a rövid papírmunkát elvégezve megkapjam betegkártyámat és Dr. Hiroshi Chantaphakul megérkezéséig, a roppant figyelmes ápólónők gondjaira legyek bízva. Felsőtestem lemeztelenítése után a vizsgálat azonnal kiderítette, hogy tévúton járok, hiszen anyajegyem nekem sosem volt a hátamon, ellenben egy jóllakott kullancs igen, ami lassan elkezdi teleböfizni a véráramomat mindenféle egzotikus kórral. Gyors fejszámolás után arra jutottam, hogy valószínűleg a Khao Yai Nemzeti Parkban, vagyis legalább három napja szedtem össze ezt a potyautast, ami a doktor úr szerint még határeset, nem igazán kell tartanom semmiféle fertőzéstől, főleg így, hogy szakértő kezek választottak el sziámi testvéremtől. Megtudtam tőle még azt is, hogy Thaiföldön kullancsok nem terjesztik a Lime-kórt, hanem másik kettő megjegyezhetetlen nevű betegséget, amiből az egyik már lázat okozott volna, a másik meg csak pár hét múlva jelentkezne bőrbetegség formájában. Mindenesetre, a bajok megelőzése végett, antibiotikum szedését javasolta, amit pillanatok alatt névre szóló csinos tasakban átvehettem a csinos gyógyszertáros lánytól. A számla kiegyenlítésekor azt is megértettem, hogy miből futja a fényűző épületekre és a nővérkék elegáns ruhájára, de legalább elmondhatom, hogy a millió mosoly országában örömömre szolgált kórházba menni.

Chi Pat

"ahol a kipusztított őserdő helyén a kommunizmus próbál gyökeret verni a homokban és a fejekben egyaránt"

Nagyon tanulságos lenne, ha a Wildlife Alliance vendégkönyvébe írt hosszú soraimat bemásolnám ide, de az az igazság, hogy időközben elpárolgott a mérgem, és most már sokkal nyugodtabban és elégedettebben tudok visszatekinteni a Chi Patban eltöltött időre.



Azért nagy kár, hogy az a dilettáns, amatőr, kommunista banda úgy elszabta az ott töltött 3 napunkat! Azt még megértem, hogy ezt a kísérletet nem turisztikai, hanem környezetvédelmi szakemberek indították útjára, de azt nem hiszem el, hogy 3 év alatt még a legalapvetőbb, józan paraszti ésszel belátható dolgokra sem jöttek rá! Például, hogy aki kerékpárkölcsönzőt üzemeltet, az ne várja meg, míg az összes bicaj lerobban, hanem már előtte rendelje meg a pótalkatrészeket. Ha pedig nincs alkatrész, akkor se a kezét tárja szét, hanem a 30 használhatatlan kerékpárból rakjon össze 3 használhatót... legalábbis a mi számunkra tök evidens volt a megoldás.
Aztán, a túravezetőket (meg a szállásadókat) nem rotációs rendben kellene kisorsolni, hanem figyelni kell arra, hogy legalább egyikőjük beszéljen valamilyen idegen nyelvet, lehetőleg az angolt, illetve hajlandó legyen kinyitni a száját, különben két napig csak némán baktatunk egymás mellett, ahogy az velünk történt volna, ha Macska nem tanul meg hirtelen khmerül a kedvükért.
Mivel az hamar kiderült, hogy a sok helyi munkanélküli szabadidejében nem angolt tanul, legalább a falu egyetlen nevezetességét, a vízesést igazán kitakaríthatnák ahelyett, hogy naphosszat a segélyként megkapott (amerikában leselejtezett) laptopot és nyomtatót piszkálják a hűs irodában. A vízesésnél szemet szúró szemetet végül mi hárman aktivistáskodtuk össze, az évek óta itt ügyködő környezetvédő szervezet helyett, mert a közös tulajdonnak, mint tudjuk, nincs gazdája. Szóval, ezzel a felütéssel kezdtük a chi pati háromnapos túrát, és komolyan mondom, ez a verzió már egy nagyon-nagyon visszafogott Szallertől olvasható.

Macskától meg is kaptam még Angkorban, hogy nekem miért kell összevesznem minden egyes utamba akadó kambodzsai emberrel, pedig ott még nem is húztam fel magam, csak a poén kedvéért oktattam ki őket a vendéglátás esszenciájáról.

De visszatérve Chi Patra, mi az, ami miatt azt mondom, mégis nagy élmény volt erre a helyre eljönni, és az összes bosszantó körülmény ellenére, utólag miért öröm visszagondolni az itt látottakra?

Először is, ezek az emberek még nem kurvultak el a turisták hadai hatására, még nem a tárcánk tartalma érdekli őket, hanem őszintén elhiszik, hogy mi fejlődést, jólétet hozunk el számukra, de legalábbis követendő példát mutatunk és átadjuk tudásunk legjavát. Ez mondjuk egy bődületes naivság részükről, a mi részünkről pedig az, hogy a Lonely Planetben megjelent nagyon is reklám-gyanús keretes írásnak bedőlve idelátogattunk mindenféle izgalmas dzsungelkalandokban reménykedve.



Nehéz szavakba önteni, milyen jó érzés volt, ahogy érkezésünkkor az utcára sereglettek a kíváncsi gyerekek, és nem a markukat tartották, hanem csak mustráltak bennünket. A harmadik nap végére már megtanultunk az ő nyelvükön köszönni, és gátlásainkat levetkőzve előre üdvözöltük őket, így még nagyobb mosolyt sikerült az arcukra csalnunk. Valahogy sütött róluk az optimizmus, hogy az általunk importált eszmék számukra a felemelkedést hozzák majd el.

Sajnos azonban, a kétnapos gyalogtúra, amire befizettünk, nem váltotta be reményeinket. Dzsungel helyett sivatagot kaptunk, kalandok helyett unalmunkban kitakarítottuk a vízesést és khmer szavakat próbáltunk kihúzni kuka kísérőinkből. De ez pont így volt jó, mert a sok bosszúság mellett, vagy éppen amiatt, sokat tanultunk a kambodzsai kilátásokról, a nyugati segélyszervezetek működéséről, vagy ha mernék nagy szavakat használni, azt mondanám, láttuk, hogyan rohan vesztébe a világ.



Nagy szerencsénk volt, hogy szállásadónk nem vett részt a kommuna-kísérletben, hanem (a helyi viszonyokhoz mérten) profin ellátott minket minden földi jóval. A szobáztatás amúgy csak mellékes elfoglaltság volt neki, nem a nemlétező idegenforgalomra tett fel mindent, hanem ő volt egyben a helyi divattervező is, míg férje jogi diplomával sem érezte rangon alulinak, hogy vendégszobákat barkácsoljon egy szebb jövő reményében. Amúgy a családi fotóalbumot és oklevél-gyűjteményt áttúrva azt is kiderítettem, hogy Sophal egymaga is többet vállal, mint a falu többi része együtt, mert például malária- és tbc-megelőzési tanfolyamot is végzett a varrónői, házigazdai, anyai, mosónői, szakácsnői feladatok ellátása mellett. A Wildlife Alliance programjában résztvevőkkel ellentétben, ő igyekezett az angol nyelvet is elsajátítani, szabad perceiben egy gyűrött füzetecskéből magolta a szükséges szavakat, kifejezéseket, és ebből felolvasva kérdezgette, hogy mit kérünk vacsorára, és hasonlókat. Mondjuk, az muris volt, hogy a választ többnyire nem értette meg, de ilyenkor áthívta a szomszédból az unokaöccsét, aki tízéves létére jobban és szebben beszélt angolul, mint a helyi turisztikai képviseleten dolgozók. Akik ráadásul azzal mutatkoztak be, hogy elkezdték szapulni a programban részt nem vevő családokat, mert "közelebb laknak a komphoz, és emiatt minden turista hozzájuk tér be, míg a többi család éhen marad". Na, nem mintha bárkit is érdekelt volna, hogy megjöttünk, illetve pont azért mentünk erre a szállásra, és utólag helyesnek bizonyult a döntésünk, mert ők szimpatikusak voltak. Elvégre, a szimpátia alapvető szempont a turizmusban. Amikor az elesetteket támogatjuk, azt segélyezésnek hívják, a Wildlife Alliance is jobban tenné, ha megtanulná, vagy ne adj isten, megtanítaná ezt a helyieknek, nem pedig a külföldi csodaszervezet szerepében sütkérezne teljesen alaptalanul. Mert egy napon elapad majd a külföldi pénzfolyam, és akkor a helyiek itt maradnak a kiirtott dzsungel helyén gyökeret vert kommunista eszmékkel, amelyeknek semmi hasznát nem veszik majd, és amelyek már rég megbuktak a világ többi részén. Az itt újonnan bevezetett modell sajnos nem Kambodzsa felzárkóztatását szolgálja, hanem lemaradásának konzerválását.

Chi Pat felé

Turistabuszon utazni nagyon idegesítő. Már onnantól kezdve az, hogy az ember megveszi a feláras jegyét, majd kora reggel érte jön egy tuk-tuk, hogy időben kivigye a buszpályaudvarra. Ott aztán a többi turistát követve átslisszol a koldusok között, hogy a nulla fok közelére hűtött légkondis járaton, mintegy hibernált állapotban, elinduljon a következő felkapott uticél felé. A kiosztott ásványvizet kortyolgatva aztán, a közte és a valós Kambodzsa között feszülő sötétített üvegen keresztül, elmerenghet az addig látottakon és gyönyörködhet az elsuhanó tájban.
Talán ezért okozott egyfajta értetlenséget utastársaink körében, mikor VIP buszunk lefékezett a semmi közepén és mi hárman leszálltunk, hogy egy, a turisták által még fel nem kapott "kísérleti" öko-turizmus helyszínt meglátogassunk utolsó kambodzsai napjainkon. Akik továbbutaztak, talán azt hitték, a magyaroknak csak eddig futotta buszjegyre... De nem, mi nagyon is jól tudtuk, hova tartunk, csak azt nem, hogy hogyan jutunk el oda.
Uticélunk, Chi Pat, a folyón felfelé a főúttól kb. két órányi hajóútra fekszik a dzsungel közepén. Lakóinak kedvelt elfoglaltsága az életben maradás, amelynek érdekében erdő- és vadirtással teremtették be a napi betevő falatot, egészen addig, míg egy környezetvédelmi szervezet fel nem ismerte az erre a sajátos ökoszisztémára leselkedő veszélyeket és mentőakcióba nem kezdett. A helyi tapasztalatokra építve, az itt élők igényeit felmérve és figyelembe véve, a Wildlife Alliance a szankciók helyett, vagyis azok megtartása mellett inkább a falusi turizmust, mint lehetséges alternatívát próbálja elterjeszteni a helyiek körében, az így szerzett bevételből biztosítva megélhetésüket, gyarapodásukat, ezáltal áttételesen megóvva az őserdőt is.
Miután a házigazdák oldalát röviden bemutattam, most egy konkrét példán keresztül lássuk, mire számíthat az idelátogató, kísérletező hajlamú turista. Tehát ott kezdődik dzsungel-kalandunk, hogy a semmi közepén a buszról leszállva teljesen magunkra maradunk, és kezdve az alapoknál, mutogatással ebédet rendelünk az útszéli levesezőben. Körülöttünk senki nem beszél angolul, akit később találunk, az sem tud semmit Chi Patról és az ott folyó érdekes kísérletről, vagy rosszabb esetben csak családi vállalkozása számára rajtunk keresztül remél villámgyors profitra szert tenni. Nincs mit tenni, mint vakon megbízni az utikönyvben, amely szerint a napi áruszállító hajó a híd alól indul délután kettőkor és a kapitány 5000 rielért felvesz minket a fedélzetre. A hajó és a kapitány szavak ugyan túlzásnak tűnnek, de valóban, kb. két órányi téblábolást és sikertelen információvadászatot követően meglátunk egy iszonyatosan megpakolt bárkát az említett helyen.



A hajó rövidesen kifut, ám azon nyomban léket kap, így kénytelen visszafordulni velünk. A kapitány nem aggódik, hanem szorgosan pumpálja ki a hajófenékről a vizet egy házilag eszkábált, T-alakú műanyagcsőből álló szivattyú segítségével. Gyorsan kikötünk, kipakolunk, majd szereznek egy működőképesnek titulált pumpát, hogy majd' 40 percnyi kényszerszünet után újra nekiveselkedjünk a folyónak. Két órán keresztül pöfögi a kormot a dízelmotor az arcunkba, két órán keresztül aszalódunk a tűző napon, lassan haladva befelé az áthatolhatatlan dzsungelbe, míg egyszer csak fel nem tűnik a láthatáron egy kunyhó (illetve, ha kevésbbé romantikusabb akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy egy mobiltelefon-állomás antennája). Szerencsére, már az út alatt megismerkedtünk leendő házigazdánkkal, Sophallal, aki férje diplomáját ment el bekereteztetni. Mielőtt a nap lemenne, még megejtünk egy gyors sétát a faluban, közben végig hellózunk a helyi gyerekeknek, ginzeng-bort kóstolgatunk, és egy frissen leölt csirkéből készült kiadós vacsora után jöhet az alvás, a sok izgalommal kecsegtető második nap előtt. Nem volt egyszerű, de eljutottunk Chi Patba!

Otress Beach, Sihanouk Ville

Siem Reapben feltettük Zsuzsa szüleit a repülőre, majd elindultunk, hogy hármasban átszeljük Kambodzsát, és estére már a tengerparton fröccsöztünk.
Phnom Penh felé, buszunk újabb gasztronómiai csodákat kínáló helyen állt meg, ezúttal páncéljában főtt teknősbékát kóstolhattak meg a bátrabbak...
A fővárosban már kissé rutinosabbnak éreztem magam, mint első megérkezésemkor, nem is dőltünk be az első tuk-tukos ajánlatának. Inkább azzal egyeztünk meg, aki nem csak elvitt a taxiállomásig, hanem tolmácsolt és segített is kialkudni egy alacsony árat Sihanouk Ville felé. Persze így is turistatarifát fizettettek velünk, de legalább kényelmesen, 6 helyett 4 utassal elindult a taxink, hármónknak hagyva az egész hátsó üléssort. Sőt, abban is megegyeztünk a sofőrrel, hogy elvisz minket egészen az Otress Beachen található szállásunkig, csak azzal nem számoltunk, hogy ez a félreeső, nyugalmas hely kocsival megközelíthetetlen. Így végül az autóval még elérhető legutolsó otress beachi szálláson kötöttünk ki abban a boldog tudatban, hogy most aztán végre egy olyan eldugott, világvégi tengerparton vagyunk, ahol a madár se jár, sőt, ahol a ritkán erre járó vendégek kedvéért még az éttermet is kinyitják késő este.
Másnap, a reggeli napsütésben aztán szembesültünk vele, hogy ameddig a szem ellát, a miénkhez hasonló bungalók sorakoznak végig a parton, többé-kevésbbé ugyanazt a szolgáltatást nyújtva a külföldi turisták tömegeinek. Ez az "eldugott és megközelíthetetlen" partszakasz olyannyira kedvelt, hogy két párral is találkoztam, akiket korábbi állomásokról ismertem. Régi-új barátaimmal közösen konstatáltuk, hogy mindannyian ugyanazt az utikönyvet forgatjuk, így ezeken a találkozásokon nem szabad meglepődni.
Végül egynapi strandon fekvés, rákevés, vízalatti fényképezés, sörözés és sztorizgatás után jobbnak láttuk valami turisták által még érintetlenebb régió felé továbbállni, és ráböktünk a térképen Chi Patra.

Angkor templomromjai

Ahogy teltek a hetek, minden egyes új látnivaló után úgy éreztem, az lesz majd utazásom fénypontja, egészen addig, amíg valami még szebb és még kellemesebb állomásra nem érkeztem. Nem volt ez másként Angkorban sem, amely talán az egyetlen olyan konkrét uticél volt, amelyet már régóta terveztem felkeresni. A tervezés szó ebben az esetben persze erős túlzás, mert dolgom végül mindössze annyiból állt, hogy a Budapestről frissen megérkező hat fős bandához csatlakozzam, akik Angkort illetően nálam jóval felkészültebbek és lelkesebbek voltak. Így hát, a konkrét napi programok összeállítását rájuk bízva, nekem csak a becsatlakozás öröme jutott, illetve azé, hogy végre úgy beszélgethetek emberekkel, hogy nem kell elölről elmesélnem az egész életemet, csak az elmúlt hat hetet. Talán pont emiatt is sokkal élménydúsabb és vidámabb volt az ott eltöltött 5 nap.

Adódik a kérdés, hogy utólag visszatekintve, még mindig Angkort tartom-e utazásom csúcspontjának. Az igazat megvallva, nem vagyok biztos benne, mert túl sok helyen megfordultam, hogy kapásból kiemeljek közülük egyetlen egyet, de Angkor mindenképpen dobogós helyet érdemel.