2010-03-27

rendőrkarnevál

A hanoi Thong Nhat parkban megrendezett zenés-táncos-harcos rendőrségi erő- és technikademonstrációra nagyjából 500 néző volt kíváncsi. Az ország fegyveres erejének méretét jól illusztrálja, hogy a színpadon is legalább ennyien tűntek fel az egyórás program alatt.

video

A műsor különféle harcművészeti bemutatók sorából állt, felváltva hagyományos és modern zenei aláfestéssel, köztük élőben előadott kórusművekkel, néptánccal, tűzkarikán átugró kutyákkal és hasonló attrakciókkal.





Minden előadó széles mosollyal végezte dolgát, csak a VIP tribünön feszítő tisztek unták kicsit magukat. Ha tehették volna, inkább máshol töltik az estét, ahogy azt a lekapcsolt közvilágítás ellenére is észrevehetően távolmaradó tömegek tették.



Azt azért sikerként könyvelem el, hogy a kórista rendőrlányok és valószínűleg az összes többi közreműködő pusztán hazafias kötelességből, ingyen működtek közre, és az idevezényelt kiskatonák sem kértek extra eltávozást az alakításukért.



Az eseményen jelen volt két külföldi tudósító is, ám egyikőjük pusztán egy mobiltelefonnal felvértezve érkezett, a másik pedig szemmel láthatólag nem ide készült, mert folyton valami bárt és vietnámi csajokat emlegetett. A turizmus fellendítése végett, ez utóbbi megjegyzést a vietnámi országimázs-iroda szíves figyelmébe ajánlom!

2010-03-25

Miért?

Miért pont Vietnám? Fogalmam sincs.

Nem azt mondom, hogy ez lenne mindennek a legalja, mert egyáltalán nem az, de a környező országokban turistaként mindenből találhatnék szebbet is, jobbat is. Akkor hát miért nem megyek olyan helyre, ahol kevesebb kihívással kell megküzdenem nap, mint nap? De hiszen pont onnan jövök! Talán az ittlétemmel bizonygatom magamnak, hogy nem bennem volt a hiba, hogy Hollandiában három éven át semmi, de semmi nem tetszett. Ezzel szemben, Hanoiban minden magával ragad az első perctől kezdve, ahogy a reptérről kilépve felharsannak körülöttem az autók dudái, ahogy mellen üt a hőség, a por, ahogy egyből letámadnak a csalók, ahogy ránézésre minden kaotikusnak, barbárnak tűnik, de valójában nem az.

Hogy valaki megkedvelje ezt az országot, pusztán helyzeti kérdés. Itt minden jóból és rosszból van egy kicsi, de semmi nem kap túlzott hangsúlyt, illetve mivel Vietnám roppant nagy és főleg hosszú ország, a szélességi fokokkal együtt a dolgok egyvelege is szépen lassan változik. Akinek nem jön be valahol egy bizonyos fajta táj, program, mentalitás, vagy étel, az egy másik országrészben attól még feledhetetlen élményekben részesülhet. Dávid szerint, aki Saigonban él, mindenki attól függően esik bele vagy Saigonba, vagy Hanoiba, hogy hova érkezik meg Vietnámba. Én szeretném azt hinni, hogy előbb-utóbb mindenkinek akad itt érdekes és izgalmas attrakció.

Amúgy Vietnám rohamtempóban fejlődik, szóval írásaim akár kordokumentumként is szolgálhatnak majd a jövőben. Kicsit olyan most az ország, mint amikor Kína először nyitott a nyugati ideológiák és üzleti megoldások felé, majd azokból a leghasznosabbakat átvéve a világ élvonalába küzdötte magát. Persze ez a küzdelem Vietnámban csak a határokon belül zajlik, de az itteni emberek sokkal többet bírnak, mint mi, nyafogó jóléti bábok. Vietnám szépen lassan átalakul majd, hogy minket kiszolgáljon, és ezzel egyedi vonásait egyre nehezebb lesz majd észrevenni. Sok turista nem tud lemondani az otthon megszokott kedvenc márkáiról, úgyhogy ha azok még nincsenek is itt jelen, előbb-utóbb mindenhol túlsúlyba kerülnek majd. Csak addig érdemes idelátogatni, amíg ez a hatalomátadás nem következik be, különben elég lesz majd leugrani a legközelebbi plázába és popcorn-kóla mellett bámulni az avatárt a vásznon, aki helyettünk utazik és cselekszik.

Miközben ennyicske idő alatt nem sok esélyem van, hogy igazából megértsem ezt a kultúrát, azért itt lehet a általam felkeresett országok közül legjobban betekinteni a helyi életbe, szokásokba, mert itt nem rejtegetik (mint Kambodzsában), manipulálják (mint Kínában), marketingelik agyon (mint Thaiföldön).

Nem szívesen élnék itt, de amint visszatértem Hanoiba, egyből rájöttem, nincs értelme a rendelkezésemre álló két és fél hónapot (és figyelmemet) több ország között megosztanom, hanem ezt az egyet kell kicsit mélyebben felfedeznem.

Avatár barátunk se nyert volna annyi oszkárt, ha egyik helyről a másikra szaladgál, ugye?

Crepto

Kevesen tudják rólam, hogy életem első munkalehetősége a Piszkei Papírgyár által felajánlott vezető-mérnöki beosztás volt. Ígértek mindent, amit a 90-es években újból reneszánszát élő rabszolgásításban szokás volt ígérni. Végül arra hivatkozva mondtam vissza az ajánlatot, hogy előbb befejezem az egyetemet, amelyet aztán a mai napig nem tettem meg. Azt hiszem, akkor még szégyelltem magam, hogy nem állok be a sorba és inkább száműztem Finnországba 4 hónapos nyári gyakorlatra. Nem bántam meg, hogy így alakultak a dolgaim, annak ellenére sem, hogy azt a munkát '98-ban egyenesen nekem találták ki, hiszen vécépapír alapján be tudom azonosítani, melyik országban járok éppen. Nem viccelek!

Vegyük például Vietnámot, ahol elég csak ránézni és a papír már foszlik is apró darabokra. Ám ha az ember tépni szeretne belőle, a papír hirtelen ellenállóvá válik és még véletlenül sem ott szakad, ahol húzzuk. Úgy tűnik, a Piszkén befektető görög papírmágnások még nem jutottak el Vietnámig.

Thaiföldön egy kicsivel jobb a helyzet, mert ott is az ultravékony papír dívik ugyan, ám az legalább egyben marad használat közben. Ott az a különleges ismertetőjegy, hogy a feltekercselt papír elforog a középső hordozóhengeren. Aki járt arra, ugye emlékszik?

Kínában csakis kiváló minőségű vécépapírral érintkezik az utazó, ha hihetünk a pártújságnak. Egy biztos, ha nincs a budiban papír, még mindig ott a pártújság...

Kambodzsában jelentős minőségi és mennyiségi visszaesést tapasztaltam vécépapírügyben, ám ez nem meglepő, ha arra gondolok, hogy a külföldi segélyszervezetek kinyalják a kambodzsaiak seggét. És ezt az utóbbi megjegyzést nem szemrehányásnak szántam, legalábbis nem a kambodzsaiaknak, mert ez az adományokon alapuló elfuserált rendszer sajnos az oda pénzt pumpáló fejlett országok hibája. Meglátásom szerint, a külföldi segélyszervezetek hatása Kambodzsára csak Pol Potéval összevethető.

Szar ügy. Hozzunk magunkkal papírt és pénzt!

2010-03-22

Thailand happy!

Hosszúra nyúlt búcsúm Thaiföldtől nem ezzel a felkiáltással kezdődött ugyan, de ezzel lehet a legjobban summázni a történteket. Pedig ez a nap sem indult másképp, mint az előzőek, vagyis hogy hőguta közeli állapotban róttam a város eldugott mellékutcáit fotótémára és kevésbbé turisztikált élményekre vadászva. Vasárnap lévén, az előzőekben tárgyalt utcák üzletei többnyire zárva voltak, az emberek csak pihentek, kivéve a piros színben masírozó demokráciáért küzdő tömegeket, illetve az őket szemmel tartó rendőröket. De ennek ellenére is nagyon nyugodt volt a város.

Lila autójuk nagytakarításával végezve, taxisofőrök bandáztak egy letűnt időket idéző ételbárban. A helyiség előtt elhaladva, szemem sarkából kiszúrtam egy kopott zenegépet és belopakodtam egy fénykép erejéig. Aztán tétován leültem egy sörre, mert faragatlanság lett volna hogy KATT-KATT és már megyek is tovább.

video

A 36 fokos melegben, ebéd helyett, éhgyomorra elfogyasztott sör nagyban elősegítette a kulturális és nyelvi korlátok eltűnését, így mire sörömmel és naplómmal végeztem, már a taxisofőrök asztalánál találtam magam, és együtt dobáltuk a pénzérméket a zenegépbe, sőt, még viszkijükből is megkínáltak! Szorgosan koccintgattunk, beszélgettünk(!?), fényképhez pózoltunk, majd jött az elkerülhetetlen kérdés, hogy akarok-e egy lady-t. De én már semmi mást nem akartam, csak a vécéig eljutni, aztán enni valami jó csípős, kijózanító kaját, mielőtt a hirtelen jött barátságot tönkretenné a mocskos üzlet.

Elköszöntem hát, és kicsivel odébb betértem a város legjobbjai közé sorolt vegetáriánus kifőzdébe, az Arawy-ba.



Fogalmam sincs mit fogyasztottam, de isteni volt! Valami tésztaleves-variációt rengeteg ízletes dologgal megpakolva. Ezután kicsit még róttam az egyre szűkülő utcákat az esti szürkületben, hazafelé rossz helyen szálltam ki a hajóból, így elég későre járt már, mire visszaértem a szállásra. Gyorsan becsekkoltam a másnap déli hanoi gépemre, majd azzal a tudattal mentem fel a szobámba, hogy magam mögött tudhatok egy élménydús, nem tipikusan turistás napot.

Ó, ha sejtettem volna, hogy ez a nap még messze nem ért véget, hiszen nemsokára megfordulok két karaoke bárban, az egyik tulajdonosával táncolok majd, a másikban az énekesek néznek ki maguknak, tanuja leszek, ahogy egy 12 éves lányka dönti magába a viszkit, szabadnapos rendőr ad thai-box leckét, hárman motorozunk majd az éjszakában, és a pesti romkocsmákat megidéző patpong utcai bárban kötök ki végül, abban az utcában, amit a lehető legnagyobb ívben igyekeztem elkerülni!

De ne szaladjunk ennyire előre! Este kilenckor, szobámat elérve szemem előtt már csak az ágy és a megérdemelt alvás lebegett, úgyhogy a hamarosan nekem szegezett kérdésre bizonyára a tudatalattimból jött az igenlő válasz. Michael, aki éppen akkor érkezett Münchenből, megkérdezte, hogy nem iszunk-e meg egy sört. Erre mit is mondhattam volna? A sarki non-stopban felmarkoltunk egyet és beszélgetni kezdtünk. A sörre vacsora következett, majd Michael felvetette, hogy látogassuk meg két lányismerősét a vasútállomás melletti hoteljükben. Mondtam, hogy rendben, de mivel ez az utolsó estém, szeretném, ha busszal mennénk, mert azt még nem próbáltam.

A buszmegállóban állva minden taxis fel akart szedni bennünket, de mi csak kitartóan vártuk a soha meg nem érkező járatunkat, aztán ezt megunva, a többi várakozó tanácsának fittyet hányva, felugrottunk egy másikra, mondván, nagyjából ez is arra megy.
- Hua Lamphong! - mondtuk a jegyárusnak, aki először nem értette, mit akarunk, majd azt válaszolta, hogy "kju ááá lámpo-óóón" és a következő megállónál letessékelt minket a buszról. A sofőr mutatta, hogy kettő-öt, vagyis a 25-ös busz lesz nekünk jó. Mivel mindig csak a kettes számú jött, meguntuk a várakozást és erre ugrottunk fel, de ezzel még csak a következő megállóig sem jutottunk, mert az első piros lámpánál ők is megszabadultak tőlünk, szintén a 25-ös buszt javasolva. De ehelyett, mi fafejűek felszálltunk az éppen érkező 40-esre, ami ugyancsak a vasútra tartott, úgyhogy végre elvegyülhettünk a munkából hazafele igyekvő megfáradt thai tömegben.

A buszról leszállva szembesültünk vele, hogy a környéken több hotel nevében is szerepel a vasútállomás neve, és attól függően, hogy kit kérdezünk, mindenki másfelé irányít bennünket. Mire az összes lepukkant szállást végignéztük éjfélre, pont a buszmegállónk mellett találtuk meg azt, amelyiket kerestük. Aztán hajnali egy is elmúlt, mire a lányoktól elbúcsúztunk, és ekkor egy kiadós gyaloglás, illetve egy taxizás közül kellett választanunk, hogy végre hazaérjünk. Mivel szomjasak voltunk, a gyaloglás mellett döntöttünk, és hamarosan egy sötétített üvegű bárból kiszűrődő förtelmes zenére, és sikongató lányok hangjára figyeltünk fel. Karaoke-bár... hm, ilyenben sem jártunk még, úgyhogy rövid tanakodás után betértünk egy italra. De addigra már nem nagyon maradt más választásunk, mert két részeg thai lány rángatott bennünket befelé a neonfényben úszó csótányos egységbe.



Michael és én tisztes távolban leültünk a sarokba a másik négy (törzs)vendéggel szemközt, akik a tulajdonosnő és hugai (esetleg lányai vagy barátnői?) énekét és táncát lesték italjaik mellől. Talán nem meglepő, hogy mi, frissen betért újoncok nagyobb érdeklődést váltottunk ki az illuminált táncot lejtő csajokból, mint ők, így hamarosan mi is együtt roptuk két hölggyel, míg a harmadik átszellemülten énekelt az óriási karaoke-gép előtt állva. Mindeközben, a lankadó figyelmet kihasználva, az asztalra hajtott fejjel alvó kb. 12 éves lányka utolsó erejével maga felé húzta a viszkisüveget, hogy a filmszakadásig hátralévő néhány másodpercben még egy utolsót kortyoljon belőle. Szerencsére, a tulaj kiszúrta a tervet, és egy anyai pofon és néhány hangos szó kíséretében rendre intette a kiscsajt.

Én nem igazán értettem, mit keres hajnali fél kettőkor egy kiskorú a bárban, nem is beszélve arról, hogy nyilván nem kólázni ugrott be. Az asztal alatt pihenő ölebről is lerítt, hogy tőle sem idegen a thai viszki.

Gyermekvédők, állatvédők, rendőrök, hol vagytok ilyenkor!?

Hamarosan kiderült, hogy a szomszéd asztalnál mosolygósan poharazgató fickó, Bo (vagy Ram Bo?) éppenséggel rendőr, és a jelek szerint semmi olyasmit nem tapasztalt a helyiségben, ami miatt szolgálatba kellene helyeznie magát. Pedig ekkor már egyik táncpartnerünk folyamatosan fel-felhuzigálta izzadt pólóját, közszemlére téve köldökpirszingjét és A-kosaras melltartóját. Én éppen a tulajdonossal roptam, és igyekeztem a képernyőn futó dalszövegeket a lányokkal együtt üvölteni, de nem sok sikerrel. Igyekezetünk azonban a többi férfivendéget is feldobta, egyikőjük szívhez szóló thai popot énekelt a mikrofonba, a többiek tapsoltak, úgyhogy a közös élmény örömére minden asztalra kikértünk egy-egy sört. Erre aztán végleg mindenki mindenkivel összeborult, és az időköben lehúzott redőnyök mögött folytattuk a közös vigasságot.

Miközben Bo Michaelt thai-boxra oktatta, engem a pólóhuzogatós csaj szórakoztatott, további köldök-mutogatással, poharaink fenékig üríttetésével, egyre inkább rámtapadva táncolással, lábam közé tévedő kezével és a tízmásodpercenkénti kérdéssel:
- Are you happy? Thailand happy!
Mivel nyilvánvaló volt, hogy a szorgalmasan edző Michael nem tudná lebokszolni mesterét, ha esetleg eldurvulnának a dolgok, meg különben sem esetem a maximum 18-nak kinéző bódult thai gyereklány (amúgy a kezeit elnézve simán megvolt 30 is), inkább a másik két csajt is táncba hívtam, hátha így kevésbbé leszek kitüntetett helyzetben. Na, ezt nem kellett volna!

Nem volt teljesen egyértelmű, hogy barátnőnk képzeletbeli mikrofont tartva kitátott szája elé, vajon tényleg csak a gépbe kért-e egy huszast, vagy másra utalt ezzel a szájmimikával. Szerintem karaokézni szeretett volna még, de Michael annyira el volt foglalva az edzéssel, hogy valószínűleg félreértette a jeleket.



Az egyre kínosabbá váló helyzetből végül Bo mentett meg bennünket, aki felajánlotta, hogy elvisz a motorján. A rendőr-motor-éjszaka-lányok kulcsszavak egyből Macska kambodzsai kalandját juttatták eszembe, főleg mikor hárman nyomorogva a robogón a szállásunkkal (és a forgalommal) ellentétes irányba kezdtünk el száguldani. Kb. hajnali három is lehetett már, mikor megérkeztünk az éppen záró Pat Pong éjszakai piachoz. Aki nem tudná, Pat Pong a bangkoki szexturizmus epicentruma, úgyhogy Macska kalandjához hasonlóan, most is úgy tűnt, rendőri felvezetéssel érkezünk meg egy bordélyházba.

Szerencsére azonban, Bo barátunk más tervekkel rukkolt elő, és olyan helyen fékezett le, ahol nem hogy prostituáltak, de turisták sem voltak egyáltalán. Úgyhogy szexturizmus kizárva. Soron következő állomásunk egy parkolóház előtti kis téren, a szabadban felállított színpadból és néhány asztalból álló "romkocsma" volt, vagy éppenséggel az is lehet, hogy a környékbeli bárokban dolgozók munka utáni találkahelye. Mindenesetre, a színpadon egy DJ szolgáltatta a műsort, a nyakában lógó gitárral kísérve a laptopjáról felcsendülő muzsikát az önjelölt énekesek és énekesnők számára. Már megint az a kurva karaoke, gondoltam, de szerencsére a Pat Pont közelsége ellenére sehol egy kurva, inkább hasonlított az egész egy meghitt házibulira, mint a szemem előtt lebegő thai szórakozóhelyekre.

Énekesnők, meleg uriemberek, virágárusok, pincérek szórakoztattak bennünket, de az est kulcsfigurája kétségkívül a folyamatosan mosolygó, roppant kedves Bo volt, aki elintézte, hogy a legjobb asztalt kapjuk, nem hagyta, hogy kifizessük sörét, benzinét, hanem ételt rendelt nekünk, tolmácsolt a mellénk telepedőknek, kezelte fényképezőgépeinket, majd hajnalban, mintha mi sem lenne természetesebb, búcsúzóul megölelt bennünket.


(Bo, Michael, Na, Pop Eye)

Ezután mi a hotel felé, Bo pedig a rendőrörs felé vette az irányt, hogy felvegye a szolgálatot, mert miután egy éjszaka alatt helyreállította Thaiföld megtépázott turisztikai megítélését, nappal az utcán fog segédkezni a thai demokrácia újjászületésénél.

2010-03-21

mesterséges utcák

Rendszert még nem fedeztem fel benne, de Bangkok ezen részén minden utca más és más mesterség boltjaival és műhelyeivel van tele. Talán a királyi székhely közelsége miatt, vagy mert ez a város magja, nem tudom, mindenesetre minden utcában mást és mást forgalmaznak. És nem turistákra szakosodott boltokat kell elképzelni, hanem a helybélieket ellátókat.

A hajó végállomásától balra átkelve a hídon, az "Arany-hegy" templom felé, egyből a parkettások és bútorasztalosok utcájában találja magát az ember. Egyenesen továbbhaladva a bukósisak-árusok, majd az autó-alkatrész forgalmazók szakasza jön. Ha itt veszünk egy jobbkanyart, a szerzetesek alamizsna-gyűjtő táljai készülnek a sarkon, majd továbbhaladva a házi oltárhoz lehet Buddha-szobrot, és egyéb spirituális töltetű kelléket megvásárolni. Ezeknek a termékeknek 4-5 utca is jutott, tehát nyilván erre van a legnagyobb igény. További fontos mesterségek utcái a környéken: fegyver- és lőszerforgalmazók, műszaki cikk árusok, ékszeresek, és a kedvenceim, a különféle biztonsági szolgálatokat ellátó, megkülönböztető-jelzéseket, gumibotot, sípot, egyenruhát forgalmazó üzletek utcája. Más negyedekben vannak utcák masszázsszalonoknak és sztriptízbároknak is, de azokról nekem nincs megosztanivaló tapasztalatom.

A külön utcákba tömörülő mesterségek témáját tovább boncolgatva, felfedezni vélek egy közös szálat Hanoival, de talán a régió többi nagyvárosára is igaz ez a szisztéma. Hanoi belvárosában nem elég, hogy a különféle mesterségek saját utcákba tömörültek, hanem az utcák egyenesen az ott megtelepedő mesterségekről kapták a nevüket. A kipakolt termékek jól illusztrálják, melyik utca melyik mesterség otthona, így az utcanévtáblák bebiflázása felér egy alapszintű vietnámi nyelvtanfolyammal is.

A csattanót a végére hagytam: az utcánként változó termékpalettán túl, Vietnámban az is megszokott, hogy egész falvak egyetlen szakmára szakosodnak (lásd tavalyi kígyós beszámolómat), ám nem csak a termékek érkeznek ezekből a falvakból, hanem az adott mesterség utcájában az eladók is! Azt hiszem, lemegyek a Bia Hơi utcába, hogy ezt mégegyszer átgondoljam.

2010-03-20

Muay Thai

Az igazat megvallva, sajnáltam volna 1500-2000 bahtot kiadni egy thai-box meccsre, hiszen a Muse sem kér ennyit egy koncertjegyért a Wembley-ben. Mégis, szombat este, zsebemben egy ötszázassal elindultam a Lumpini Stadion felé.

A Lumpini Stadion a Muay Thai, magyarán a thai-box egyik legfontosabb helyszíne, a sportág számos fontos eseményét rendezik meg itt, illetve esténként itt lehet megtekinteni, ahogy az alapból mindig békésnek tűnő thai fickók (és csajok) agyba-főbe verik egymást.



Aki ismer, tudja, hogy mennyire hidegen hagynak a sportesemények, úgyhogy szombat esti kiruccanásom inkább volt tekinthető egy eleve kudarcra ítélt kísérletnek, mintsem sportbaráti tevékenységnek. Zsebemben a kb. 3000 forintnyi bahttal metróra szálltam, hogy valamilyen módon bekönyörögjem magam a csarnokba, legalább egy-két fotó erejéig. Mondanom se kell, csak a bejáratig jutottam.

Lehet, hogy a thaiok fanatikusak ezt a sportot illetően, de megérzésem szerint, ennyi pénzt csak a külföldiek adnak ki egy belépőért és semmi kedvem nem volt sportbuzi angolok között eltölteni véres három órát. Inkább a jegyárusokkal elegyedtem beszélgetésbe, de sajnos egyikőjük sem szánt meg harmadárú belépővel, annak ellenére, hogy az esemény már javában zajlott. Mikor szemükre vetettem, hogy milyen rohadt drágán adják a jegyet, megértőek voltak és azt tanácsolták, jöjjek vissza 11 körül és akkor talán be tudok menni az utolsó 1-2 menetre. Majd azt is hozzátették még, hogy igazából a szombati meccsek nem is olyan jók, és vasárnap délután a hetes csatornán élőben adják a következő viadalt. Pont ezt szeretem a thaiokban, hogy mindig van egy kedves szavuk, hasznos tanácsuk az emberhez, úgyhogy már ezért megérte ez a kis esti kiruccanás.

Aztán másnap már annyira sem érdekelt ez a meccs, hogy a tévé előtt ücsörögjek, inkább eldugott mellékutcákban barangolok és egy sör mellett megpihenve bangkoki memoárjaimat jegyzem le a kopott zenegépből szóló thai popzenével a háttérben.

a jógi galacsinjai

Görögdinnyét faltam egy utcai árus előtt, mikor leszólított egy turbános férfi. Arról kezdett halandzsázni, hogy minket a sors rendelt erre a sarokra pont most és ezért ő szeretne velem elbeszélgetni, ha ráérek. Egy roppant fontos dologról lenne szó. Na, gondoltam, ez vicces lesz, úgyhogy hagytam, hogy folytassa mondókáját.

Hitről beszélt, istenről, aki mindenhol jelen van és ugyan minden vallás másképp nevezi, de ugyanarról a figuráról van szó, aki őt és engem idevezérelt. Nem tudhatta, hogy én internetezni jöttem ide, csak nem akartam a dinnye levével összekenni a helyiséget, ezért rekedtem kívül. Udvariasságból állok itt, ami belülről jön, nem külső erők által vezérelve...

Szóval, ott jártunk, hogy ő egy mélyen vallásos ember, egy jógi, aki arra szeretne megkérni, hogy gondoljak egy színre, de előbb a kezembe nyomott egy papírgalacsint. Folyamatosan beszélt hozzám és a tollával, jegyzetfüzetével babrált, kezemhez ért, instruált, úgyhogy egyből tudtam, hogy az egész egy nagy figyelemelterelő hadművelet, hogy pénzt szedjen el tőlem, vagy ki belőlem. Pont, mint Derren Brown, csak nincs itt a tévé!

A lényeg, hogy miután a jóginak megmondtam kedvenc színemet és számomat, megkért, hogy nyissan ki a papírgalacsint, amire csodák csodájára az én válaszom volt felírva. Utólag már tudom, hogy akkor cserélte ki a galacsint, mikor mutatta, hogy tegyem a homlokomhoz, amíg elmond egy mantrát. Ezután azt mondta, nagyon jó jel, hogy az általa "megérzett" dolgokat mondtam, mert így tud nekem segíteni. Három számot írt a füzetébe (500-1000-2000 baht), hogy ezek a tarifák, ha azt szeretném, hogy folytassa. Persze én nem akartam, mégis leültetett magával szemben és elkérte a tenyeremet, hogy a következő körben abból jósoljon.

Hosszú életet, egészséget, vagyont, boldogságot olvasott ki a vonalakból, de mivel két árnyékot is lát körülöttem, az ő segítségére lesz szükségem, hogy mindez megvalósuljon. További hókusz-pókusz után a második galacsin kidobta anyukám nevét, és ekkor már 36 dollár volt a tarifa, hogy egy hónapon át minden nap elmondjon egy imát értem. Igazán meggyőző produkció volt, de tapintatosan visszautasítottam rendkívüli ajánlatát, és továbbálltam, mielőtt megharagszunk egymásra.

Jógim két árnyékot említett, de én csak egy gyanús alakot láttam magam körül, őt. Mikor hátat fordítottam neki, akkor derült ki, hogy nem messze várakozott egy bűntársa, aki mosolygott, mert azt hitte sikerült az átverés. Ha tényleg sikerült, akkor nagyon jó trükk volt, mert nem hiányzik semmim, még a galacsinokat is elhoztam.

2010-03-19

liliputi királyság

Mindenki a hónaljamig ér és folyamatosan velem foglalkozik. A forróság ellen elfogyasztott Chang sör (640ml, 6.4%) letaglóz, hogy végül a körülöttem sürgölődő emberkék könnyűszerrel uralmuk alá hajthassanak, immár másodjára. Még csak erős kötelek sem kellenek hozzá, mint egy másik utazó, Gulliver esetében.

Újra nekivágtam hát Dél-Kelet Ázsiának, és újra Bangkokban kezdődik minden, pedig ezúttal sem Thaiföld a kiszemelt uticélom. Ahogy legutóbb, most is kicsit nehezen indul be a gépezetem, de nem sietek. Szoknom kell az időeltolódást, a párás hőséget, a csípős ételeket, a szagokat, a nyüzsgést, az állandóan rám szegeződő tekinteteket. A sokkszerűen ható rengeteg újdonság ellenére, Thaiföldön nagyon könnyű a dolga a turistának, hiszen minden profi módon van tálalva, hogy élőben gyönyörködhessen a képeslapokról ismert látnivalókban. Ha tehetem, azért igyekszem majd nem csak ezen fotók gyenge utánzatát magammal vinni, hanem letérni a fő csapásokról és betekinteni a kulisszák mögött zajló életbe, ami jobban érdekel, mint maga a show.

2010-03-17

folyt. köv.

Közkívánatra folytatom a blogot! Illetve a magam kedvéért, tökmindegy. Kezdetnek mindjárt egy rövid összefoglalóval...

Aki nem emlékezne rá, vagy csak most kapcsolódik be, az egész úgy kezdődött, hogy augusztus végével felmondtam kényelmes, jól fizető és unalmas, kihívás nélküli állásomat Amszterdamban, hogy hollandiai nyűglődéseimet egyszer s mindenkorra lezárjam. Valójában nem is itt kezdődött történetem, hanem tavaly tavasszal Viktorral utazgatva, aki éppen akkor lett munkanélküli (önszántából) és mégis olyan boldog volt, hogy bennem is egyből megfogalmazódott az addig csak csírázó gondolat, hogy a felmondást a bónuszfizetés után azonnal megejtem és akkor egycsapásra rendbejön az életem. Aztán kicsit halogattam még a döntést, mert Jim kollégám is pont akkoriban lépett le, és nem akartam, hogy úgy tűnjék, mi ketten összebeszéltünk. Meg persze nem is volt elég bátorságom hozzá. Aztán továbbgondolva a dolgokat, a munkaszerződésem, illetve az albérlet egybeeső lejárata adta magát, hogy szeptembertől hagyjak ott mindent, amivel külön-külön ugyan semmi bajom nem volt, vagy nem kellett volna, hogy legyen, de így együtt mégsem valósult meg számomra a vágyva-vágyott működőképes kombináció.

Tehát, mivel csak nem akart a régen esedékes boldogság és megállapodottság érzése megtalálni, úgy döntöttem, nem az adott életkörülményeimet próbálom szépen sorban javítgatni, hanem teljesen újakat teremtek magamnak. Ugyan volt munkám idióta főnökkel, volt biztos bevételem, volt egy harmad-otthonom, lett néhány nagyon jó barátom is Amszterdamban, volt sok izgalmas programom, de nem volt olyan társam, aki mellett ennek az egésznek értelme is lenne. Már rég nem volt benne perspektíva, hogy Amszterdamban maradjak, de nem nagyon tudtam azt sem, hova kellene mennem.

És megint csak fő ihletőm, Viktor ösztönzésére, vettem egy repjegyet hozzájuk, Sydney-be, de odafele beiktattam egy két hónapos dél-kelet-ázsiai megállót. Október 10-én repülőre szálltam, és még semmit el nem tervezve, belevetettem magam Dél-Kelet Ázsia felfedezésébe. Barátaim blogjait, a Földvarázst és a [dzsí-tí]-t átolvasva, Laosz és Burma tűnt a legesélyesebb uticélnak a rendelkezésemre álló két hónapra, aztán teljesen másként alakult minden. Tavaly októberben még arra gondoltam, két hónap Ázsiában elég kell legyen, hogy újratöltődjek, aztán még el sem hagytam a kontinenst, már tudtam, hogy hamarosan vissza fogok térni. Nesze neked megállapodás!

Néha akkor áll fenn az egyensúlyi állapot, ha a dolgok mozgásban vannak.

Februárban hazajöttem Európába, csodával határos módon sikerült felkészülnöm a márciusi vizsgáimra, amelyek sikeres letétele esetén Európai Szabadalmi Ügyvivővé avanzsálnék, de agyamban továbbra sem a papírkupacoktól roskadozó íróasztal képe motoszkált, hanem hogy merre folytassam félbeszakadt utamat, avagy hogyan élesszem újjá ezt a tetszhalott blogot. A döntés pofonegyszerű volt, Hanoiba kell utaznom, majd onnan tovább délnek az előzőekben időhiány miatt kimaradt országrészek felé. Aztán adta magát a thai újév is április közepén, a vietnámi Felszabadulás Napja április végén, május végén Buddha születésnapja(?), vagyis megvilágosodásának ünnepe, amit Szingapúrban tervezek megnézni. Képbe került még Indonézia (Jáva és Bali szigete), de leginkább Borneó, annak is az északi, maláj része. Kíváncsi vagyok, mi fér bele a következő két és fél hónapba!

folyt. köv.