majompalánta

Rengeteg megmosolyogtató pillanat akadt utam során, de a legviccesebb produkciót egy útszéli étteremnél láttam.
Nem tudom, hogy étkezési céllal, státuszszimbólum gyanánt, vagy esetleg mindkettő, de Vietnámban számtalan háznál látni pórázon tartott majmokat. Eme történet főszereplője egy icipici példány, akinek az élettere a tornác korlátja körüli, kb. fél méter sugarú körre korlátozódott, pont a mi asztalunk mellett. Először fel sem tűnt, milyen kétségbeesetten kunyerál, hiszen mindössze egy jegesteára álltunk meg itt, amit egyhajtásra meg is ittunk, már csak arra vártunk, hogy Mylo befejezze a cigijét. A majmocska megpróbált közelebb jönni hozzánk, de a korlátba gabalyodott kötele nem engedte. Nagy nehezen, akrobatikus mozdulatokkal visszabújt a kötél extra hurkain keresztül, hogy újabb húsz centivel közelebb kerüljön hozzánk, de még így sem érte el az asztal túlsó szélét sem. Dühében elkezdte rágni a kötelet, ám az nem engedett a sorozatos harapásoknak. Pár perc után feladta és visszamászott a korlátra bohóckodni, hogy így majd talán megsajnáljuk és megjutalmazzuk. Nem volt nálunk semmi, amit adhattunk volna, de jót derültünk a bemutatón. A majom stratégiát váltott, és elkezdett a pöcsével játszani, majd felénk fordulva, büszkén mutogatta vörösen ágaskodó nemiszervét. Addigra már szinte fetrengtünk a röhögéstől, nem is sejtve, hogy a csattanó még hátravan. Az önkielégést megunva, majmunk komótosan maga alá vizelt, el nem mozdulva az egyre növekvő tócsából, majd a kifogyhatatlannak tűnő sugár utolsó részét saját szája felé fordítva, tekintetét továbbra is rajtunk tartva, nyelve hegyével ízlelgette a nedűt. Ennél alább már nem lehet merülni a fertőben, gondoluk, pedig a műsor még nem ért véget. A kis majom végső kétségbeesésében újra átbújt kétszer-háromszor a korlát rúdjai között, rövid köteléből így alkotva egy rafinált csomót saját nyaka körül, majd egy utolsó látványos bukfenccel felakaszotta magát és kigúvadt szemekkel mozdulatlanná dermedt.
Ezt a lét kilátástalanságáról szóló szenzációs produkciót nem tudtuk hogyan honorálni, inkább csendben továbbálltunk, mint akik rossz előadásra váltottak jegyet. De utólag nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel hangosan, ha eszembe jut a majompalánta. Bravó!

baleseti statiszta

A két hónapos motoros út alatt csak egyszer sikerült balesetet okoznunk - nyugi, nem én voltam a hunyó, sem a szenvedő alany, csak statiszta. Mylo mögött utasként feszítettem Hoi An egyik forgalmas kereszteződéséhez közeledve, a kettőnk alatt kicsit lomhább Minszkkel, mikor balra kanyarodva elsodortunk egy szabálytalanul előző vietnámi versenyzőt. A fickó elhasalt, majd addig fel sem kelt, míg jelentős kártérítést nem fizettünk neki. Hiába, Vietnámban mindig a külföldi a hibás és nem a biztosítónál kell jelezni a kárigényt. Vitatkozni felesleges is lett volna vele, mert úgyis minden járókelő tanúsította volna, hogy mi ámokfutóként hajtottunk. Persze ment a nagy színház, hogy vérzik szegény emberünk ujja, talán el is törött, hetekig nem tud majd dolgozni, ezt hajtogatta mindenki, meg hogy hamarosan kiérnek a rendőrök és akkor nagyon pórul járunk, már szinte meg is sajnáltuk őt (és magunkat). Utólag, a kezébe nyomott pénzkötegekre gondolva elmondhatjuk, hogy természetesen ő nevetett a végén, mi meg jól át lettünk verve. Egy újabb kibaszott nap Vietnámban! - ezt szoktuk mondani.

Amúgy én mindig nagyon figyeltem a gyalogosokra és a többi közlekedőre, de elhiszem, hogy ha végig a helyiek stílusában vezettem volna, nem csak ez a koccanás került volna be a statisztikánkba. Azt most nem akarom nagy dobra verni, hogy rögtön az első nap első megállójánál átestem leparkolt motoromon és alulról ölelgettem, míg a többiek röhögve le nem szedték rólam. Aztán ahogy egyre magabiztosabban ültem meg gépemet, úgy kezdtem el szedni a skalpokat. Először egy kóbor kutyát bénítottam meg a hátsó lábára, majd egy kisebb társát lapítottam ki, illetve egy csibe is ehhez hasonló csúfos véget ért motorom kerekei alatt. Ám ezek az áldozatok némi humorral kezelhetőek voltak. Valószínőleg vacsorára felszolgálták őket.

Egyetlen egy alkalommal nem volt kedvem nevetni, pedig magáról a balesetről kb. fél perccel lemaradtam. Éppen a közép-vietnámi felvidék aszfaltját hasítottam, mikor kisebb torlódásba futottam bele, ami a masszív kátyúk miatt egyáltalán nem ritka errefelé. Még az árokban flegmán heverő Honda robogó láttán sem kapcsoltam, csak pár méterrel később, az úton keresztbe fekvő mozdulatlan nőt megpillantva lepődtem meg. Erre nem számítottam. Nem tudom, mi történhetett, de a motor az út túloldalán, az árokban kötött ki, vezetője a záróvonalon arccal lefelé, a piacról nemrég beszerzett holmik szerte-széjjel az úton, de a nő nem mozdul, hiába lassítok le, hogy időt adjak neki, olyan az egész, mint egy kimerevített filmkocka. A busz persze nem vár, lazán kikerüli az akadályokat és megy tovább, mintha mi sem történt volna, és a többi közlekedőt sem nagyon hatja meg, hogy eggyel kevesebben lettek az utakon. Végre valaki letámasztja a motorját és elindul a nő felé, hogy segítsen, vagy lehúzza a testet az útról, vagy mentőt hívjon, nem tudom, mert a történet végét már csak a tükrömből követem figyelemmel, ahogy bambám haladok tovább a forgalommal. Magamban hosszasan elemezgetem azt a pár másodpercet. Sehol egy vértócsa, sehol egy kicsavart testrész, nincs féknyom, nincsenek füstölgő roncsok, üvegszilánkok, csak a mindent leíró mozdulatlan test. A halál ennyire nem látványos?