Hanoi Tattoo

kilenc sárkány

2011-04-14T14:14:00.011+01:00

Cửu Long (jelentése: kilenc sárkány) a Mekong-delta beceneve, valószínűleg azért, mert a Dél-Kínai-tengerhez érkezve a régió legjelentősebb folyója a régió legjelentősebb mítikus állatához hasonlóan tekereg. Nem mellesleg, ez Vietnám legtermékenyebb része, egy vizen úszó éléskamra, illetve néhány újabb népcsoport otthona.

Tavaly időhiány miatt ki kellett hagynom, de ezúttal semmi nem állíthat meg, gondoltam naívan, Szent Györgyként megülve motorizált lovamat, és Mylóval elindultunk a Mekong-delta felé. Végül úgy alakult, hogy nem sárkányokkal, hanem paripámmal kellett csak megküzdenem, de ezt betudtam annak, hogy megérezte a közelgő elválást. Ölebeket öl ugyan, de lelke van...

A mögöttünk álló mintegy 5000 kilométer után éppen ideje volt már egy olajcserének, amit szépen be is terveztem pár nappal későbbre. Puppy Slayer azonban másképp gondolta. Ricsitől elválva, hamarosan vissza kellett vennem a tempóból, ugyanis kettes sebességnél feljebb nem tudtam kapcsolni, bárhogy is rugdaltam a váltókart. Így aztán a fennmaradó 50 kilométert két óra alatt tettem meg, szinte izzó motorblokkal érkezve meg a szállásra. Nem volt más választásom, mekongozás helyett szerelőhöz kellett vinni a gépet.

Sajnos az olajcsere sem oldotta meg a problémát, nem járt tőle finomabban a váltókar, így egy nagyobb tisztítást igényelt a váltómű. Ez az egyetlen művelet, amelyre nem tér ki a szervízkönyv sem, mondván, bízzuk szakemberre. Csak azt nem árulja el, a Mekong-deltában merre találunk ilyen embert. Aztán valahogy csak lett egy szerelő, akinek az apja értett a Minszkekhez, bátyja pedig tolmácsolt. A háromfős szervízcsapat háromszoros lenyúlással és egynapi munkával újra működő- és piacképessé tette Minszkemet, de az elhúzódó szerelés miatt így már csak egyetlen napunk maradt kirándulni. De legalább az az egy nap autentikus falusi turizmus jegyében telt el, ugyanis egy helyi családnál találtunk szállást és kaptunk isteni finom vacsorát. Áram, melegvíz, szárazföldi összeköttetés nem volt, csak szúnyogok, maszatos arcú gyerekek, néha egy-egy szomszéd, aki jégért jött, illetve a nagyon-nagyon jóleső sörök, majd egy izzasztó éjszaka a háziaktól éppen csak egy paravánnal elválasztott lakrészben.

Reggel még egy úszó piacra is eljutottunk, majd Mylo lejárófélben levő vízuma miatt visszafordultunk Szaigonba, hogy az utolsó vietnámi esténket újabb házibulival töltsük. A gépet Dávidnál leparkoltam, a felszerelést és tapasztalataimat hátrahagytam, majd a szaigoni éjszakában hazafelé, két hónap után először motorkerékpár nélkül közlekedve, hagytam, hogy a megérkező monszun jótékonyan elfedje kicsorduló könnyeimet. Persze most túldramatizáltam a dolgokat, de az elválás járművemtől és Vietnámtól eléggé nehezen ment, akár azt is mondhatom, a mai napig nem sikerült.

majompalánta

2011-02-20T12:30:00.005Z

Rengeteg megmosolyogtató pillanat akadt utam során, de a legviccesebb produkciót egy útszéli étteremnél láttam.
Nem tudom, hogy étkezési céllal, státuszszimbólum gyanánt, vagy esetleg mindkettő, de Vietnámban számtalan háznál látni pórázon tartott majmokat. Eme történet főszereplője egy icipici példány, akinek az élettere a tornác korlátja körüli, kb. fél méter sugarú körre korlátozódott, pont a mi asztalunk mellett. Először fel sem tűnt, milyen kétségbeesetten kunyerál, hiszen mindössze egy jegesteára álltunk meg itt, amit egyhajtásra meg is ittunk, már csak arra vártunk, hogy Mylo befejezze a cigijét. A majmocska megpróbált közelebb jönni hozzánk, de a korlátba gabalyodott kötele nem engedte. Nagy nehezen, akrobatikus mozdulatokkal visszabújt a kötél extra hurkain keresztül, hogy újabb húsz centivel közelebb kerüljön hozzánk, de még így sem érte el az asztal túlsó szélét sem. Dühében elkezdte rágni a kötelet, ám az nem engedett a sorozatos harapásoknak. Pár perc után feladta és visszamászott a korlátra bohóckodni, hogy így majd talán megsajnáljuk és megjutalmazzuk. Nem volt nálunk semmi, amit adhattunk volna, de jót derültünk a bemutatón. A majom stratégiát váltott, és elkezdett a pöcsével játszani, majd felénk fordulva, büszkén mutogatta vörösen ágaskodó nemiszervét. Addigra már szinte fetrengtünk a röhögéstől, nem is sejtve, hogy a csattanó még hátravan. Az önkielégést megunva, majmunk komótosan maga alá vizelt, el nem mozdulva az egyre növekvő tócsából, majd a kifogyhatatlannak tűnő sugár utolsó részét saját szája felé fordítva, tekintetét továbbra is rajtunk tartva, nyelve hegyével ízlelgette a nedűt. Ennél alább már nem lehet merülni a fertőben, gondoluk, pedig a műsor még nem ért véget. A kis majom végső kétségbeesésében újra átbújt kétszer-háromszor a korlát rúdjai között, rövid köteléből így alkotva egy rafinált csomót saját nyaka körül, majd egy utolsó látványos bukfenccel felakaszotta magát és kigúvadt szemekkel mozdulatlanná dermedt.
Ezt a lét kilátástalanságáról szóló szenzációs produkciót nem tudtuk hogyan honorálni, inkább csendben továbbálltunk, mint akik rossz előadásra váltottak jegyet. De utólag nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel hangosan, ha eszembe jut a majompalánta. Bravó!

baleseti statiszta

2011-02-04T23:01:00.012Z

A két hónapos motoros út alatt csak egyszer sikerült balesetet okoznunk - nyugi, nem én voltam a hunyó, sem a szenvedő alany, csak statiszta. Mylo mögött utasként feszítettem Hoi An egyik forgalmas kereszteződéséhez közeledve, a kettőnk alatt kicsit lomhább Minszkkel, mikor balra kanyarodva elsodortunk egy szabálytalanul előző vietnámi versenyzőt. A fickó elhasalt, majd addig fel sem kelt, míg jelentős kártérítést nem fizettünk neki. Hiába, Vietnámban mindig a külföldi a hibás és nem a biztosítónál kell jelezni a kárigényt. Vitatkozni felesleges is lett volna vele, mert úgyis minden járókelő tanúsította volna, hogy mi ámokfutóként hajtottunk. Persze ment a nagy színház, hogy vérzik szegény emberünk ujja, talán el is törött, hetekig nem tud majd dolgozni, ezt hajtogatta mindenki, meg hogy hamarosan kiérnek a rendőrök és akkor nagyon pórul járunk, már szinte meg is sajnáltuk őt (és magunkat). Utólag, a kezébe nyomott pénzkötegekre gondolva elmondhatjuk, hogy természetesen ő nevetett a végén, mi meg jól át lettünk verve. Egy újabb kibaszott nap Vietnámban! - ezt szoktuk mondani.

Amúgy én mindig nagyon figyeltem a gyalogosokra és a többi közlekedőre, de elhiszem, hogy ha végig a helyiek stílusában vezettem volna, nem csak ez a koccanás került volna be a statisztikánkba. Azt most nem akarom nagy dobra verni, hogy rögtön az első nap első megállójánál átestem leparkolt motoromon és alulról ölelgettem, míg a többiek röhögve le nem szedték rólam. Aztán ahogy egyre magabiztosabban ültem meg gépemet, úgy kezdtem el szedni a skalpokat. Először egy kóbor kutyát bénítottam meg a hátsó lábára, majd egy kisebb társát lapítottam ki, illetve egy csibe is ehhez hasonló csúfos véget ért motorom kerekei alatt. Ám ezek az áldozatok némi humorral kezelhetőek voltak. Valószínőleg vacsorára felszolgálták őket.

Egyetlen egy alkalommal nem volt kedvem nevetni, pedig magáról a balesetről kb. fél perccel lemaradtam. Éppen a közép-vietnámi felvidék aszfaltját hasítottam, mikor kisebb torlódásba futottam bele, ami a masszív kátyúk miatt egyáltalán nem ritka errefelé. Még az árokban flegmán heverő Honda robogó láttán sem kapcsoltam, csak pár méterrel később, az úton keresztbe fekvő mozdulatlan nőt megpillantva lepődtem meg. Erre nem számítottam. Nem tudom, mi történhetett, de a motor az út túloldalán, az árokban kötött ki, vezetője a záróvonalon arccal lefelé, a piacról nemrég beszerzett holmik szerte-széjjel az úton, de a nő nem mozdul, hiába lassítok le, hogy időt adjak neki, olyan az egész, mint egy kimerevített filmkocka. A busz persze nem vár, lazán kikerüli az akadályokat és megy tovább, mintha mi sem történt volna, és a többi közlekedőt sem nagyon hatja meg, hogy eggyel kevesebben lettek az utakon. Végre valaki letámasztja a motorját és elindul a nő felé, hogy segítsen, vagy lehúzza a testet az útról, vagy mentőt hívjon, nem tudom, mert a történet végét már csak a tükrömből követem figyelemmel, ahogy bambám haladok tovább a forgalommal. Magamban hosszasan elemezgetem azt a pár másodpercet. Sehol egy vértócsa, sehol egy kicsavart testrész, nincs féknyom, nincsenek füstölgő roncsok, üvegszilánkok, csak a mindent leíró mozdulatlan test. A halál ennyire nem látványos?

Ricsi

2010-09-10T10:15:00.003+01:00

Fülemben hangosan szól a rock'n'roll, motorommal pedig tempósan hasítom az 1-es főút aszfaltját, míg egy piros lámpa megállásra nem kényszerít. A mellettem várakozó motorkerékpár hátsó ülésén utazó csaj bugyija kivillan a farmerjéből. Szemem ottragad egy pillanatra, majd mikor felemelem, összeakad tekintetem a másik motorossal. Egymásra mosolygunk, majd mindketten gázt adunk. Lelki szemeim előtt egy hétköznapi "ki-a-legmenőbb" típusú motorverseny kezd kibontakozni, de nem, ezúttal más forgatókönyv szerint alakulnak az események. Én megyek elöl, a párocska lemarad mögöttem. Hogy kicsit buzdítsam őket, gázfröccsöket bevetve, egyre nagyobb füstfellegeket hagyok magam mögött. Taktikám eléri kívánt célját, és a másik motoros elkezd felzárkózni. A srác hamarosan utolér, majd elkezd magyarázni és hátrafelé mutogat. Lassan leesik, hogy nem a füst miatt reklamál, hanem azt akarja közölni, hogy a csajának bejön a szakállam. Vagy a motorom, mindegy. Rámosolygok és tudtára adom, hogy nekem is bejön a csaj. Erre a srác mutatja, hogy akkor álljunk meg egy italra és beszéljük meg. Mutatom neki, hogy sietek, inkább telefonáljunk. Erre elkezdi nekem a lány telefonszámát mutogatni az ujjaival, még mindig 80-nal haladva. Most már mindketten röhögünk, ez annyira vicces. Kicsit közelebb oldalazok hozzájuk és kinyújtom a kezem a lány felé, aki felém nyúl és aztán kéz a kézben haladunk tovább a lemenő nap felé. Lovagja úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a mögötte ülő lány egy másik motorossal flörtöl menet közben. De én majd leesek a motoromról a nevetéstől. Lassan Mylo is utolér bennünket és értetlenkedve nézi, hogy én mit tapogatom más nőjét. Kész, muszáj megállnunk!

Befordulunk egy büfé elé, majd mindannyian leülünk és mosolygunk egymásra. Előveszem a "Making out in Vietnamese" (Hogyan csajozzunk vietnámiul) című könyvecskémet és megpróbálok valami frappáns bókot találni benne, amit ennek a szerényen hallgató lánynak mondhatnék. "Nagyon jól táncolsz!" - mondom neki, mivel a "Megfoghatom-e a melledet?"-re még nem jött el az idő. A srác fejével nemet int és kiveszi kezemből a könyvet, majd lapozgatni kezdi. "Ricsi" - böki ki kis idő múlva, magára mutat, majd azt mondja, hogy "hugi" és a lányra mutat. És mégegyszer megerősít benne, hogy tetszem a lánynak. De huga csak sejtelmesen mosolyog és a távolba bámul, kerüli a tekintetemet. Itt egy kicsit megakad a beszélgetés, úgyhogy gyorsan felhörpintjük teáinkat és továbbállunk. Mivel ők is oda tartanak, innetől kezdve együtt folytatjuk utunkat a Mekong-delta felé. Mivel a kezdeti gyors fellángolás után hugi és köztem megakadtak a dolgok, így mesémnek is ezennel vége szakad.

motoros videók

2010-09-09T15:15:00.012+01:00

Tízpercnyi ízelítő, hogy mivel töltöttem el ötven napot Vietnámban.
(Motoroztam.)

Sapában

Közép-Vietnámban

A Ho Si Minh-út nyugati ágán

falvakon át

gyönyörű tájakon

esőben

Saigonban, hátam mögött Myloval

Ha Giang úttalan útjain

meredek gyalogösvényen

bandázunk

Viszlát!

Dalat

2010-09-08T13:51:00.004+01:00

Dalatot egy nap alatt kivégeztük, pedig ez az egyik legfelkapottabb turisztikai célpont a helyiek, elsősorban pedig a nászutasok körében. Egy dolgot nem értek, ha ide annyira sok nászutas jár, akikről joggal feltételezem, hogy alig várják, hogy a hotelszobába zárkózzanak és a lány életében először reggelig a fiúval maradhasson, miért van tele a város karaoke bárokkal, amelyek valójában bordélyházak? Na mindegy, lépjünk túl ezen az apró ellentmondáson. Mindenesetre, ezek után nagyjából lehet sejteni, hogy ide nem a természet miatt járnak a saigoni fiatalok. Pedig az utikönyv éppen ezzel reklámozza a helyet.

A sok-sok látnivalót végül nem is motorkerékpárral, hanem buszos városnéző körút során tekintettük meg. Az igazat megvallva, pont így volt jó. Kezdetnek a királyi címet 13 éves korában megöröklő, utolsó vietnámi uralkodó, Bảo Đại kastélyát tekintettük meg, amely a korábban látott vadászkastélyánál hatalmasabb volt, de több látogatója is akadt. Ja, azt nem említettem még, hogy Bảo Đại másik kastélya hotelként működik, amelyben éjszakánként potom 50 dollárért elérhető a királyi ágy és pompa. De nem egy gyerekszobát kell ezalatt érteni. Az itteni kastélyában azonban múzeumi hangulat uralkodott, rengeteg archív fotó a falon, a bútorok olyan rendben, ahogy utoljára használták őket, egészen addig, míg a belépést megakadályozni hivatott piros szalagokon át nem léptek a kedves látogatók. Na, most ezt éppen nem a mi bandánkra értettem, mi ugyanis jóval kisebb áhitattal lestük az ereklyéket, mint a vietnámiak. Még csak fotót sem tudok mellékelni bizonyítékul, hogy ott jártam. Mindhárman csak az elmaradt reggelit igyekeztünk bepótolni, amire az udvaron felállított szendvicsezőben kerítettünk sort, amíg csoportunk többi tagja odabent bohóckodott a franciákat ideszoktató uralkodó holmijai között. Vietnámban nem tartják sokra ezt a báb-királyt, annak ellenére, hogy az ő utáni történelmük sem feltétlenül a tiszta játszmákról szól. Bővebben itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Bao_dai

A reggelinek köszönhetően végre a városnézésre is tudtunk koncentrálni. Második megállónk egy buddhista meditációs központ volt, ahol Dalatra végig jellemző módon, inkább csak turistákat kerülgettünk, mint szerzeteseket. De a környezet baromi szép volt, és kicsit távolabb merészkedve a központi épületegyüttestől, gyönyörű kilátás és nyugalom fogadott.

Innen aztán továbbálltunk, hogy egy virágból készült, kb. 20-25 méter magas Buddha-szobrot tekintsünk meg. Engem végül jobban megfogott a Buddha mögötti területen ügyködő kőművesek munkája, akik néhány centis makettek alapján igyekeztek megalkotni a leginkább Dalít idéző figurákat. Bizonyára az alakok is valamilyen vallási jelentőséggel bírtak, de ez nem derült ki.

Na nem mintha honvágyam lett volna, de a debreceni virágkarnevált megidéző Buddha-szobor után, a Visegrádon kipróbált nyári bob-pálya emléke is bevillant, mikor a következő megállónknál lehetett választani, hogy lépcsőn megyünk-e le a vízeséshez, vagy sínen száguldva. A száguldás szó pedig erős túlzás, hiszen az előttünk sikló turisták helyenként annyira összetorlódtak, hogy a lefelé út java részét a 45 fokban megdöntött kanyarokban állva töltöttem, erősen markolva a fékeket és kapaszkodva, hogy ne essek be a susnyásba, magamra rántva a bobot. De aztán egyszer csak sípoltak és intettek a pálya mellett álló sebesség-biztosok, hogy induljak neki, így a fékeket kiengedve száguldhattam tovább, egészen a következő kanyarig, ahol újra parkolópályára kerültem. Állítom, akik gyalog mentek, előbb leértek, mint én!

A fenti képen nem a szerző látható!

Persze Dalat tartogatott még sokféle látnivalót, így hamarosan újra a buszon találtuk magunkat, hogy a tájat kiterített óvszerekként beborító, számtalan fóliasátor mellett elsuhanva megérkezzünk a Szerelmesek völgye névre keresztelt helyre. De előbb még beugrottunk egy kézműves falunak gúnyolt üzletsorra is, ahol az európai utazó számára roppant giccsesnek tetsző szövött képeket árultak az európai utazó számára is roppant elbűvölő megjelenésű hölgyek. Van valami ebben a Szerelmesek völgye dologban!

dobszerkó

2010-08-24T10:05:00.002+01:00

Húszéves koromban kitaláltam, hogy én bizony dobos leszek, úgyhogy egy szombat délután átballagtam apámmal egy haverjához, aki vállalta, hogy megtanítja nekem az alapokat. Ez a bizonyos haver, mint kiderült, inkább volt ivócimbora, mint dobtanár, akivel apám felesekben gondolta kompenzálni a leckéket törzshelyén, amely történetesen leendő dobtanárom törzshelye is volt. Ökör iszik magában!

Szóval ne egy Solti Jánost képzeljünk el. Amúgy egy lakodalomból emlékeztem rá, ahol éppen valami mulatósat haknizott, úgyhogy voltak némi fenntartásaim vele szemben. Bemutatkozás és az első fröccs után aztán rögtön nekikezdtünk a szintfelmérésnek. Szemem előtt már meg is jelent egy fasza dobszerkó képe, amin hamarosan irtó hangosan Led Zeppelint püfölök majd, de minimum a Deep Purple-től a Child in Time, vagy talán egy jó kis Chili Peppers következik. De nem így történt. Tanárom berakott egy ABBA-kazettát, nem tudhatta, hogy annál jobban semmit nem utálok, és noszogatott, hogy a fotelem karfáján verjem a ritmust. Ő meg majd figyel. A zenei felhozatal miatt elbizonytalanodva, óvatosan elkezdtem simogatni a karfákat, lábaimat bokából el-elemelve a padlótól, igyekeztem egy svéd diszkóba teleportálni tudatomat, hozzáteszem, nem nagy sikerrel. Két fős közönségem mégis áhitattal figyelte ügyködésemet, ritmusosan bólogatott és emelgette a poharát. Irtó béna voltam, de apám ivócimborája mégis bevállalta a tanításomat, hiszen ökör iszik magában.

A szintfelmérés végén kaptam egy Dobiskola c. könyvet, két dobverőt és egy gumikorongot, hogy a következő szombati órára vegyem át az első lecke anyagát. Heti egyszer egy órában állapodtunk meg, ugyanis hétközben a győri főiskolán éltem élénk társasági életet, hiszen, mint tudjuk, ökör iszik magában.

Másnap este tehát, Győrbe megérkezve, a kollégiumban lelkesen elővettem új ereklyéimet és felnyitottam a könyvet az első leckénél. Szobatársaim, Ál Misi és Saró leültek velem szemben, és az otthonról hozott ínyencségeket falva várták az előadást. Én pedig belekezdtem. Tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá... felváltva egy ütés bal kézzel, egy jobbal. Ennyi. Nem viccelek, ez volt az első lecke anyaga. Ezt hamar megunva, gondoltam stréber leszek és előrelapoztam a kettes leckéig, amiben a fergeteges titi-titi-titi-titi-titi-titi... dobszólót kellett volna gyakorolnom, de azt is csak a majd' két hét múlva esedékes órára. Három hét múlva jött volna az, hogy tá-szünet-tá-szünet... és így bonyolítva tovább a ritmusképletet hétről-hétre, mindezt egy nesztelen gumikorongon előadva. Azt hiszem, ebben a pillanatban véget is ért dobos pályafutásom és letettem arról, hogy majd egyszer önkívülten sikítozó csajoknak autogrammot osztogassak a művészbejárónál. Misi és Saró már nem tudták visszatartani a röhögést, inkább kibontottak egy üveg fácánt nekem is és koccintottunk. Ökör iszik magában!

Vietnámban aztán rájöttem, hogy más világutazók ennél jóval átgondoltabban választanak hangszert és talán nagyobb sikerrel hódítják meg a női szíveket is. Ázsiában rengeteg srác cipelte magával a gitárját, és szinte mindegyikük csajjal utazott. Nem tudom, vajon otthonról hozták-e magukkal hangszerüket (csajukat), vagy itt helyben szerezték, de nem irigyeltem őket az extra teher miatt. Igaz, fentebb már kiderült, hogy belőlem hiányzik a kitartás. Viszont olyan sok gitáros utazik a világban, hogy már-már arra kellett következtetnem, hogy aki zenél, az sehova nem megy hangszere nélkül. Színpad nekik az egész világ! Még jó, hogy nekem nem kell cipelnem a dobszerkót!

A nőkérdést meg majd csak megoldom valahogy, mert ökör iszik magában!

Kon Tum 4

2010-08-22T13:13:00.026+01:00

Kontumi látogatásom utolsó napjára egy hosszabb kiruccanást tartogattam. Eredetileg úgy terveztük, hogy az utazási iroda tulaja elvisz egy 80 kilométerre fekvő faluba, ám végül úgy alakult, hogy az előző napon mellém beosztott bana srác is csatlakozott hozzánk, pontosabban, mögém ült az én motoromon, a főnök pedig fiatal barátnője ölelésében száguldott előttünk, mutatva az utat. Túlzás lenne azt állítanom, hogy családias hangulatban vágtunk neki a hegyeknek, mert akkor mind a négyen egy motoron ültünk volna, de mindenesetre jobban hasonlítottunk egy baráti társaságra, mint turistára és idegenvezetőire. Ez az út sem holmi prospektusból lett kiválasztva, így aztán nem is láttam arrafelé egyetlen másik idegent sem.

Uticélunk az egyik legkevesebb főt (könyvem szerint 418-at, más forrás szerint mindössze 301-et) számláló kisebbség, a romamok lakhelye volt, amelyet több hágón átkelve közelítettünk meg. A sok kanyartól eltekintve, az út itt is kiváló minőségű volt, de egymagam mégsem vághattam volna neki a hegyeknek, mert errefelé is különféle engedélyekhez kötik a látogatást. Pedig a határral ellentétes irányba haladtunk... Na mindegy, hagytam, hogy a főnök néha megálljon intézkedni, máskor meg az én motorom mondta fel a szolgálatot, vagy egy fotó kedvéért iktattunk be pihenőt, úgyhogy csak ebédidőre értünk a romam faluba. Az útszéli büfében gyorsan elfogyasztottunk egy instantlevest, majd füstfelhőt eregetve és port verve bevonultunk a falu egyetlen utcájába és leparkoltunk egy ház mellett. Rögtön át is másztunk a kerítésen, de nem azért, mert rosszalkodni támadt kedvünk, hanem mert itt így szokás. Talán az állatokat tartják kint, vagy bent azáltal, hogy csak egy pallót támasztanak a kerítésnek, és azon át közlekednek.

A ház tulajdonosa otthon tartózkodott és beljebb tessékelt minket. A cölöpökre épült házba egy farönkön felkapaszkodva jutottunk be, tovább erősítve az iménti játszótéri hangulatot. Odabent az egyik sarokban egy priccs, amúgy szinte semmi bútorzat, minden szükséges tárgy a földön hevert, mintha éppen a jöttünkre hagyta volna abba valaki a munkát. Próbáltam komoly maradni és jobban magamba inni a hely szellemét, de a bana srác és a főnök barátnője, mint két kisgyerek, elkezdett játszadozni és vihogni, mintha egy óvodás csapat szabadult volna be a skanzenbe. Így aztán nem is tudtam meg sokat a helyi szokásokról, csak amit a szememmel fel tudtam mérni.

Így aztán a kisebbségek élete helyett a vietnámi szokásokat tanulmányoztam behatóbban. Már Kontumban feltűnt, de a főnök barátnője tökéletesen illusztrálta is a napsütés elleni védekezés helyi módszerét. Dacára a kb. 40 fokos hőségnek, tetőtől talpig teljesen beburkolva járt egész nap, hosszú ruhában, zokniban, kesztyűben, az arca elé tett kendő és a bukósisak közötti rést pedig napszemüveggel eltakarva, ahogy errefelé a legtöbb nő teszi. Ezen a vidéken jobban adtak erre a hagyományra, mint máshol, ahol addig megfordultam. Számomra még mindig muris, főleg, hogy itt, a legszegényebb régióban demonstrálják leginkább a nemesi életforma külső jegyeit, vagyis a fehér bőrt. Persze azt is csak este, mikor már a nap veszít erejéből. Akkor aztán minden lányról lekerült a maszk, a kesztyű, a hosszú nadrág, és mintha csak bálba készülnének, úgy mutogatták legszebb, legdivatosabb viseletüket.

De visszatérve a főnök barátnőjére, a nap végére felmerült az a kérdés is, hogy átmegyek-e hozzá aludni. De ez szerintem csak vicc volt, vagy esetleg a barátja ugratta vele, hogy ki szeretné-e próbálni a nagyszakállút egy menetre. A lényeg, hogy csak a két srác erősködött, nem a lány, de két hónap elteltével még mindig nem ismertem eléggé a vietnámi szokásokat, hogy eldöntsem, komolyan vehetem-e az ilyen ajánlatot. Aztán mire visszaértünk Kontumba, valahogy elfelejtődött az egész, én meg nem kérdeztem rá a dologra. Lélekben már a másnapi továbbutat tervezgettem, nem tudva, hogy a nyakamba szakadó eső, és egyéb okok miatt kisebb távot teszek majd meg, mint gondoltam. De így legalább eljutottam egy lagziba, piknikeztem egy vadidegennel egy rizsföldön, meglátogattam az utolsó vietnámi király, Bảo Đại vadászkastélyát, és láttam elefántokat is. Az ő tülkölésükkel a fülemben hagytam hátam mögött Kontum tartományt, hogy aztán hamarosan újra egy külföldi turistáktól nyüzsgő helyen, Dalatban fussak össze Myloval és egyesített erővel töltsük meg programmal a Vietnámra szánt utolsó hetünket. Kicsit szomorú is voltam, ahogy Dalat felé közeledve egyre sűrűbben kezdtek feltűnni a motoros országnézést kínáló iroda, az Easy Rider motorosai utasaikkal, majd a városba beérve a sok angol felirat és arc láttán pedig végleg visszaértem a "civilizációba" és a jól ismert, unalmas rendbe, amely szinte mindent kínált, amire egy 21. századi embernek csak szüksége lehet, de Kontum után szinte semmit nem kínált, ami számomra érdekes lett volna.

Mégis, itt kezdtem el komolyan fontolgatni, hogy hamarosan visszatérek Vietnámba.

Kon Tum 3

2010-07-24T15:00:00.002+01:00

Kontumi látogatásom még távolról sem ért véget az árvaházi horrorral. Az egyik közeli faluba látogattunk, ahol már várt ránk fakéregből összetákolt csónakjában egy révész, aki vezetőm szülőfalujáig szállított bennünket, pont a délutáni munkavégzéshez időzítve. A fél ötös időpont, mint kiderült, két okból volt fontos. Az egyik, hogy éppen ekkor úsztak haza a túloldalon található földekről a folyón át az emberek, némelyikük ruhástul, néhányan csak félig elmerülve a vízben a bölények vontatta kocsin ülve, a legmélyebb részen megállva egy csutakolás erejéig. A gyerekek is a folyóban fürödve élvezték a lemenő nap és a megtisztulás kettős örömét.

Hogy az én boldogságom is nagyobb legyen, a csónak felé menet a folyópartra kivezetett forrásnál haladtunk el, amely a a nap ezen szakában női zuhanyzóként funkcionál. A közelben található másik forrás pedig a férfiaké, de mi nem arra mentünk. Szóval, a munkából hazatérő nők itt mosták a hajukat, illetve mindenüket, cseppet sem zavartatva magukat, hogy éppen egy idegen utazó ballag mellettük pár méterre.

Mint hamarosan megtapasztaltam, a mesztelenkedés errefelé nem egy közerkölcsbe ütköző dolog, hanem a mindennapok része. Ha valakinek alig van ruhája, nem fog azon senki megbotránkozni, hogy nem vesz fel semmit. Az még hagyján, hogy a kisgyerekek mesztelenül szaladgáltak, de mikor velem szembe jött egy százéves mama egy szál szoknyában, akkor azért átértékeltem a női szépségről alkotott fogalmamat. De már a fürdőző fiatal nők látványa is inkább volt megindító, mintsem izgató. Nem a női idomokat kukkolni hozott el ide vezetőm, hanem hogy betekinthessek az ő életükbe. Nem az én agyamban létező képeket mutatta meg élőben, hanem annál többet, magát a valóságot. Nem egy propektusból néztem ki az utat, hanem elmondtam mennyi időm van és mi érdekel, ő pedig csak vitt és vitt rendületlenül.

Illetve, itt éppen a révész vette át az irányítást és a kb. 40 centi széles, 5 méter hosszú, ingatag fakéregbe guggolva nekivágtunk a folyónak. Előbb persze gondosan rámaggattak egy mentőmellényt, hogy annál égőbb legyen a megérkezés, hiszen kb. 10 percnyi evezés után kiderült, ezen a részen a folyó nem mélyebb 10-15 centiméternél. Néha ugyanis homokzátonyra futottunk és ilyenkor evezős barátunk csak kiugrott és megtolt bennünket. A mentőmellény és folyó sekélysége ellenére az első zátonyrafutásig eltelt 10 percet meglehetősen aggódva töltöttem a csónaknak alig nevezhető alkalmatosságban, ugyanis a folyó a perem alatt alig 1-2 centire hullámzott, illetve a réseken át folyamatosan szivárgott be a víz, és lassan összegyűlt a talpam alatt. A révész evezett, vezetőm merte ki a vizet, én meg paráztam, hogy mikor süllyedünk el. Megmozdulni sem mertem, mert azonnal heves imbolygásba kezdett a fakéreg-gondola. Aztán egyszer csak megakadtunk és rájöttem, inkább széles, mint mély ez a folyó. Jól le is csesztem vezetőmet, hogy mit éget ezzel a mellénnyel, már messziről látja az egész falu, hogy egy szerencsétlen turista jön. De szerencsére, errefelé nem lenézéssel, hanem csodálattal tekintenek minden idegenre, úgyhogy felesleges volt reklamálnom.

Vezetőm szülőfalujában aztán sorra látogattuk unokatestvéreit, barátait, testvérét, meg egyáltalán, mindenkivel váltott egy pár szót, én meg fotóztam, bámultam. Nagyon jó érzés volt végigsétálni az egyszerű cölöpházak között, a mosolygós emberekkel beszédbe elegyedni, akik közül elég sokan, főleg az idősebbek beszéltek kicsit amerikai angolul. Így aztán végképp nem tudtam hova tenni ezt a lenyűgöző falut. A családi lak sufnijából előkerült egy teljes rézgong-szett, ami a banák tradicionális hangszere. A hatalmas, díszes gongok mind különböző hangon szólalnak meg, és ünnepeken, családi eseményeken ezeken játsszák a talpalávalót. Sajnos ezúttal csak néhány erőtlen bamm-bammra futotta, mert az én látogatásom azért nem volt számukra annyira történelmi jelentőségű, hogy ezt megünnepeljék.

Számomra annál inkább, de ezt csak halkan jegyzem meg.

folyt. köv.

Kon Tum 2

2010-07-12T10:34:00.026+01:00

A temető és a házibuli után megint a fatemplom melletti árvaházhoz látogattunk el, de ezúttal be is mentünk. A látogatás úgy kezdődött, hogy az intézmény vezetője körbevezetett bennünket, mint egy tévéstábot, és első ránézésre minden flottul működött. Benéztünk a konyhába, a hálókba, a tantermekbe, majd a gyerekek egy vidám dalt is elénekeltek a kedvünkért, mégpedig a "ha jó a kedved..." kezdetűt. Vujity Tvrtkónak való helyszín.

Az igazgató úr viet nemzetiségű, ám az árvák szinte kivétel nélkül valamelyik kisebbséghez tartoznak (bana, giarai, xedang, romam, ede, stb). Ami közös bennük, hogy mindannyian Vietnámnak ebben az eldugott, legfejletlenebb szegletében élnek, ahol egyformán kiszolgáltatottak az időjárás, a betegségek, vagy a kommunista párt szeszélyének. Az igazgatóval beszélgetve kiderült, hogy valójában alig-alig kap állami támogatást ez a régió, az intézmény is leginkább külföldi adományokból tartja fenn magát.

Hogy megértsük, miért alakult ez így, kicsit jobban a dolgok mélyére kell ásni. Ezek a kisebbségek az évszázadok során ide, az ország ezen elszigetelt szegletébe szorultak vissza, nem utolsósorban az egyre agresszívebben terjedő viet népességnek köszönhetően. A hegyekben aztán minden szépen beágyazódott a kollektív tudatba, rögzültek az elmaradott mezőgazdálkodási technikák, a legősibb hagyományok és hiedelmek, a fejlődés helyett a puszta túlélés lett a tét, így aztán amit ma látunk, nem sokban különbözik attól, ami a középkorban fogadta ez erre tévedő utazókat. Az igazi probléma azonban nem a középkorban, vagy a még azelőtt gyökerező hagyományokban rejlik, hanem az amerikai hadsereg megjelenésében, ugyanis itt a környéken hoztak létre egy fontos amerikai utánpótlási bázist és hadifogoly-tábort.
Mivel errefelé nem sok helyismerettel rendelkeztek a tisztelt hadurak, "felkérték" az itt élő kisebbségeket, hogy segítkezzenek a háború megnyerésében, de legalábbis tolmácsoljanak nekik és kalauzolják őket, meg persze takarítsák a barakkokat. Ugyan a háborút az amerikaiak elvesztették, az igazi vesztesek az ittmaradó nemzetiségek voltak, akik háborús közreműködése még 35 év elteltével is szálka a kormányzó kommunista párt szemében. Így aztán rendre az indokoltnál kisebb támogatás jut erre a régióra. Még csak a pártba sem hagyják belépni az árvaház igazgatóját, nem hogy több támogatást lobbizzon ki, mivel hajdanán ő is az amcsikkal volt. Így aztán maradnak az adományok, és a keresztényi szeretet, hogy egyetlen árva se maradjon fedél és étel nélkül. Amúgy az itteni kisebbségek háborús részvétel miatti problémája a nyolcvanas években akkorára duzzadt, hogy sokukat egyszerűen kitelepítették az Egyesült Államokba, konkrétan az ede népcsoporthoz tartozókat, akik a legaktívabban segítkeztek az idegen hadseregnek.

Az igazgató úrtól megtudtam még, hogy egyes falvakban a mai napig él az a hiedelem, hogy a gyermek nem önálló lény, hanem az anya része. Egy lélek két testben, vagy valami ilyesmiben hisznek. Nem pusztán azért, mert az anyák itt egész álló nap a hátukon cipelik a kendőbe bugyolált gyermeküket, hanem azért is mert az önállóan cselekedni képtelen apróságok élete valóban az anyáétól függ. Az anyja gondozza, az anyja eteti, az anyja hordja magával, az anyja teszi tisztába, az anyja altatja a kisgyermeket, így aztán ha egy anya meghal, sokszor gyermeke is vele tart. Az anya kihűlt teste mellé egyszerűen odatemetik a még nagyon is eleven kisdedet. Barbár cselekedet? Minden bizonnyal, de az árvaházban senki nem ítéli el őket ezért, inkább igyekeznek megakadályozni az ilyen rituális élvetemetéseket. Megpróbálnak minden halálesetről időben értesülni, hogy a gyermek hozzájuk kerüljön, ha szükséges. De néha csak addigra érnek oda egy faluba, mikorra már a két testet tartalmazó koporsót elföldelték. Ilyenkor nincs más hátra, nagyon gyorsan kell ásni.

folyt. köv.

házavató

2010-06-27T08:00:00.019+01:00

A temetői kaland után egy olyan ház mellett haladtunk el, ahonnan hatalmas lárma hallatszott ki, és mint kiderült, éppen lakásavatót tartottak. Ránézésre egy többéves kalyiba volt ugyan, de a tulaj szerint mindössze két napja fejezték be, és éppen ezt ünnepelték. Ragaszkodtak hozzá, hogy mi is csatlakozzunk, így aztán motorkerékpár ide, motorkerékpár oda, nekem is bőven kijutott a rizsbor-koktélokból. Gia rai házavatón nincs olyan, hogy valaki nemet mondjon! Hasonlóan a máshol látott cölöpházakhoz, itt is egyetlen légtérben volt minden, a kamrától a konyháig és a nappaliig bezárólag. Fogalmazzunk úgy, hogy mindenki a nappaliban tartózkodott, ahol a társaság egyik fele sörözött és kártyázott, míg a többiek hatalmas csuprokat körbeülve, szívószálon át itták az édesített rizsbort. Az első csoport a férfiakból állt, a második az asszonyokból és a hátukon cipelt gyerekekből. Mi is ide lettünk leültetve. Úgy vettem ki, hogy mindegyik csuporban levő italt más-más asszony keverte be, hiszen mindegyikőjük ragaszkodott hozzá, hogy az övét is kóstoljuk meg. A rangidős férfi pedig közben kupicában mérte nekem a tiszta rizsbort, talán összehasonlítási célzattal, vagy talán azért, hogy lelket öntsön belém, hiszen nagy tervei voltak számomra. Mikor koccintás után felhörpintettem az italt, nagyot mosolygott és hátbaveregetett. Íme egy igazi férfi, sugallta tekintete. Aztán félreérthetetlen jelekkel tudtomra adta, hogy a mellettem álló lánya facér és akár most azonnal egybekelhetünk, vagyis vonuljak csak félre vele a hálószobába. Mármint a beleegyezően mosolygó lánnyal a hálószobát jelentő egyik sarokba. Szerencsére, a vezetőm elterelte figyelmét, így nem kellett ezt a tüneményt visszautasítanom. Persze két perccel később újra előjött a téma, ezúttal a másik lányt mutogatta a családfő, vagy azért, mert már nem emlékezett rá, melyikről tárgyaltunk, vagy ezért, mert hallgatásomat úgy értelmezte, az a lánya nem nyerte el tetszésemet. Nyomatékul újabb kupica rizsbort töltött, hiába berregtem, hogy én motorkerékpárral vagyok. Tolmácsom is egyre jobban imbolygott már, pedig még dél sem volt, úgyhogy mindketten jobbnak láttuk angolosan távozni a házibuliból, majd szép nagy hullámokat rajzolva az út porába, óvatosan visszagurultunk Kontumba. Azt hiszem, megint csak kimaradtam az események legjavából!

Szaller, az óvatos utazó.

Kon Tum 1

2010-06-25T08:00:00.027+01:00

Sokáig gondolkodtam, hogyan fogok majd beszámolni kontumi élményeimről, aztán rájöttem, legjobban teszem, ha szépen időrendben haladok. Ez a régió rengeteg érdekes és néha meglepő élményt tartogatott, csak idő kellett hozzá, hogy varázsa feltáruljon előttem. Mivel több napot töltöttem el itt, végül olyan hosszúra nyúlik majd beszámolóm is, mint a Kill Bill, csak sajnos nem lesz benne sem Uma Thurman, sem az a fickó, akire egy bangkoki szekrényben bukkantak rá fellógatva. Na, azért érdemes lesz tovább olvasni, mert akad majd itt is egy kis horror.

Szóval Kontum. A legpocsékabb klímájú hegyvidéken fekszik, ráadásul errefelé már javában tart az esős évszak, úgyhogy néha-néha rendesen elered az eső. Úgy kell elképzelni, mint egy forró zuhanyt egy forró nyári napon, csak ezt ruhástól, illetve az én esetemben motorkerékpáron ülve. Na, valahogy így érkeztem meg ebbe a városba. A szálláson leparkolva, megszárítkozva, az ebédidőre való tekintettel, első utam a piacra vezetett. Meglepve tapasztaltan, hogy itt valami teljesen más időszámítás szerint zajlanak a napi dolgok, hiszen délután egykor egyszerűen sehol nem tudtak kajával szolgálni! Az egész város pihent, mintegy erőt gyűjtve egy későbbi rohamra, vagy pedig az utánpótlásra várva.

Szégyenszemre, a Lonely Planetből kellett kinéznünk egy helyet, ahol csak Mylo, én, és két másik motoros turista üldögélt. Összesen négyen voltunk a városban külföldiek, nem csak a holtszezonra való tekintettel, hanem azért is, mert erre nem jönnek a szervezett úton országjáró tömegek. Pedig rengeteg érdekes kisebbség él itt, csak a jelek szerint a turistákat jobban érdeklik a koktélbárok, mint az igazi Vietnám! Ebéd után egyből belekezdtünk a környék felderítésébe, a hajdanán itt tevékenykedő francia misszionáriusok nyomdokain haladva, először egy fatemplomot, a város első keresztény intézményét meglátogatva.

Kontumról tudni kell, hogy az itt élő, évszázadokon át elnyomott és végtelenül elszegényedett népek körében az új, trendi vallás nagyon könnyen terjedt, ezzel egy furcsa egyvelegét létrehozva az általuk megőrzött ősi mitológiáknak és az európai közvetítéssel érkező kereszténységnek. Mivel ez a régió mindig is kívül esett a vietnámi érdekeltségeken, a misszionárusok szabadon tevékenykedhettek. Persze ez nem jelenti azt, hogy néha nem végeztek ki közülük egyet-egyet, de ennek ellenére, valahogy mégis fennmaradtak az általuk alapított intézmények, többek között a fatemplom mellett található árvaház is.

Az itt élő gyermekek mind a környező falvakból kerültek ide, így aztán mi is felfedezőútra indultunk, hogy lássuk, milyen körülmények között élnek ott az emberek. Az errefelé elterjedt építkezési mód a cölöpházakból álló, lazán szervezett falu, amelynek közepén egy magas tetővel ellátott "rong" (ejtsd: zsong) ház található, amelynek magassága a falu rangját, gazdagságát hivatott megjeleníteni. Na, ne gondoljunk tényleges gazdagságra, inkább csak szegény és kevésbbé szegény településekre! A rong ház amúgy egyfajta közösségi épületként szolgál, illetve itt éjszakáznak a szingli férfiak, miután az esti szokásos összejövetelen jól berúgtak és megénekelték örömüket, bánatukat. Napközben viszont teljesen kiürül a falu, hiszen mindenki a földeken dolgozik. A falvak általában a folyó egyik oldalán vannak, a földek pedig a túloldalon. Reggel mindenki átúszik, majd a munka végeztével vissza. Ha nem látom, nem hiszem el!

Szerencsére van egy híd is a környéken, úgyhogy mi azon át tértünk vissza a városba, hogy még egyszer körülnézzünk, mielőtt Mylo magamra hagyna (neki ugyanis lejárófélben volt a vízuma és tovább kellett állnia). Délután négykor már kezdett újra éledezni a város, ami talán még a pihenőidőnél is furcsább módon nyilvánult meg. Akármerre mentünk, mindenhol minket bámultak, mintha holmi cirkuszi attrakció lennénk, egymásnak szóltak, hogy nézd, ki megy ott, és ugyan senki nem beszélt angolul, a gyerekek lelkesen hellóztak hozzánk és közben fel-alá ugráltak körülöttünk, a hellózást egy pillanatra sem abbahagyva, mintha megakadt volna a tű a lemezjátszón. Fura volt. Aztán sokan felkértek, hogy fotózzuk le őket, vagy a családjukat, boltjukat. És egyáltalán, mindenki mosolygott ránk és örült nekünk. Én meg nem győztem hajtogatni, hogy szeretem ezt a várost. Az utcákon élénk forgalom, mindenfelé árusok, fura portékák, idegen szagok, sehol egy nyugati franchise üzlet, vagy valami, ami Európára, vagy akár Vietnám más városaira emlékeztetne. De talán pontosabb lenne azt mondanom, hogy ez a hely emlékeztet a vietnámi városokra, mielőtt az idegen kultúrák megfertőzték volna őket.

Másnap aztán, Mylo és a másik két motoros távoztával teljesen egymagam maradtam a városban, mármint, egyedüli idegenként, úgyhogy megpróbáltam valami idegenvezetős utat összehozni a következő napokra. Szerettem volna minél jobban megismerni ezeket a fura népeket, kultúrákat, és ehhez bizony tolmács kellett, hiszen a jelek szerint itt senki nem beszél angolul. Illetve csak azt hittem. Ugyan a városban tényleg csak a gyerekek és ők is csak annyit, hogy "helló-helló-helló-helló-helló...", a falvakban aztán sorra botlottam bele az idősebb emberekbe, akik az amerikai háborúban egész jól megtanultak angolul a katonáktól. Így aztán a város helyett, ezekben az elmaradott falvakban sikerült megértetnem magamat!

Felbérelt idegenvezetőm első utunkon a környék egyik jelentős népcsoportjához, a gia rai-jokhoz kalauzolt el. Rong ház, iskola, gyerekhad, kávéültetvények, csupa olyan dolog, amit Vietnám más részein is láttam már. Aztán megérkeztünk a temetőbe és itt egy egész más világ tárult fel előttem. A falécekkel körbekerített, házakat imitáló sírok négy sarkán hatalmas fejű faragott faemberek őrzik az elhunytak békéjét, körbe-körbe szétszórt bivalycsontok hivatottak távol tartani a szellemeket, miközben a sírokba különféle használati tárgyakat helyeztek, étkészlettől rizsboros palackon át a kerékpárig mindenfélét, hogy a távozóknak a túlvilágon se kelljen semmiben hiányt szenvedniük. A gia rai temetés ennek megfelelően egy vagyonba kerül, hiszen azzal kezdődik, hogy feláldoznak egy bivalyt. Ha a család nem engedheti meg magának, egy jó ideig el sem temetik halottaikat, mert még mindig jobb egy hullával egy fedél alatt tölteni az éjszakát, mint hagyni, hogy elragadják őt a szellemek.

folyt. köv.

zöld tea

2010-06-18T08:22:00.001+01:00

Vendéglátóm előtt egy csorba porcelánkannában teafű ázik, ki tudja, mióta már. Egy tálcán lefelé fordítva gyűszűnyi teáspoharak várják elöblítetlenül a következő vendéget. A férfi nagyot szív bambuszpipájából, majd a hatalmas adag füsttől és az így bevitt nikotinlökettől kiütve, csak bambul maga elé. A város nyüzsög körülötte, mégis egyszeriben minden olyan békésnek tűnik számára! Mellételepedek, mire rögtön megkérdezi tőlem, honnan jöttem, hány éves vagyok, és még néhány ehhez hasonló alapvető dolgot, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyemet pontosan be tudja lőni. Nem a kíváncsiság, hanem a nyelvtan miatt. Ugyan nem értem nyelvét, de Vietnámban másképp szólítanak meg koromtól és státuszomtól függően, és még számos, ehhez hasonló apró nüansznyi dolgot figyelembe véve. Miután ezt a megszokott kört lefutottuk, a nyelvi akadályok leküzdésével, immár meg tud kínálni. Teázzunk!

Egy jól begyakorolt mozdulattal egy vödörbe üríti a teáskanna tartalmát, majd friss leveleket tesz bele. Felkapja a földről a termoszt és forró vizet tölt belőle a kannába, de nem várja meg, hogy kiázzon a teafű, hanem egyből önt is az egyik pohárba, hogy kiöblítse számomra. Ugyanígy tesz a saját poharával is, majd megint a kannáért nyúl. Ennyi idő alatt pont el is készült a főzet, így a poharainkat újra megtölti, hogy felhörpinthessük az első, még nem túl erős kortyot ebből a remek forró italból. A második pohár előtt a pipából szokás szívni, így most annak az előkészítése következik. A bambuszhenger oldalára fúrt lyukat ujjával befogva, belefúj a csőbe, mire az elhasznált dohánydarabok kirepülnek a pipából. Egy csipetnyi friss dohány kerül helyükre, majd felém nyújtja a vödör vízben álló szerkezetet, hogy enyém legyen az első szippantás. Számat a bambuszrúd végére helyezem, igazából egész államat beletemetve a csőbe, és szívni kezdem a füstöt. Vendéglátóm mosolyogva bíztat, hogy mélyebbre, mélyebbre, odatartja nekem az öngyújtót a dohányhoz, majd ahogy szívom, a vödörből meghallom az ismerős bugyogást és tüdőmet máris ellepi a hűs füst. Működik! - akarom mondani, de nem jön ki hang a torkomon, ahogy a köhögéssel küzdök. Illendőségből kicsit lent tartom a füstöt, mielőtt kifújnám, majd engem is utolér a világbéke-hangulat. Elkezdek lefelé csúszni a széken, de a házigazda már nyújtja is felém az ekkorra már alaposan kiázott teából a második pohárral. Az italtól újjáéledve kinyökögök egy köszönömöt, majd én is bámulom a város nyüzsgésést az előttem futó lassított filmen. Boldog vagyok.

Aztán minden kezdődik elölről. Friss teafű, termosz, öblítés, első pohár tea, csipetnyi dohány, egy szippantás, újabb pohár tea, bambulás. Aztán minden kezdődik elölről...

gyárlátogatás

2010-06-17T09:11:00.002+01:00

Egy vietnámi szabókaland nem teljes gyárlátogatás nélkül. Vu Thu mindent a szemem előtt csinált, amíg én a levest faltam, ő már darabolta is méretre az általam kiválasztott textíliákat. Az igazi kaland azonban az A Dongnál tett látogatás volt, ahova egyik nap vacsora után néztünk be Myloval. Vietnámban mindent szabad, úgyhogy egyszerűen csak besétáltunk az ajtón és elkezdtünk babrálni a varrógépek mellé kitett anyagokkal, hogy vajon melyikből készül majd az én öltönyöm. Mondanom se kell, erre aztán minden jelenlévő félretette a munkát és körénk sereglett, majd lelkesen körbevezettek minket az épületben, beavatva a műhelytitkokba. Talán csak a késői óra, vagy az elfogyasztott sörök miatt, de őszintén szólva, mindegyikőjük bolondnak tűnt. Jobban élvezték jelenlétünket, mint mi, pedig számunkra eléggé szürreális volt már az is, hogy a pár órával korábban, a fényűző üzletben leadott megrendelést nyomon követve ezen a tipikus vietnámi munkahelyen kötöttünk ki.

Itt már semmi nyoma nem volt a pompának, egyszerű asztalok sorakoztak sűrű sorokban, elhasználtnak tűnő varrógépek fölé görnyedve tizenéves munkások robotoltak este tízkor, míg a sarokban egy ember gyűrött szélű kartonok alapján rajzolta a textíliákra a soron következő rendelés szabásmintáját. Semmi nyoma nem volt, hogy ezek az emberek valaha is hazamennének innen. Pedig nagyon úgy tűnt, egyszer véget ér majd a műszak, mert telefonszámot cseréltünk a legnagyszájúbb srácokkal, és megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk majd sörözni. Attól a vevőtől pedig én kérek elnézést, aki kocsmaszagú öltönyt vett át másnap, mert Mylo nem állta meg, hogy rágyújtson a műhelyben, így végül mindenki ott szívta a cigit a félkész ruhák között.

Következő utam a cipészműhelybe vezetett, ahol az öltönyömhöz és lábamhoz egyformán tökéletesen passzoló lábbelik készültek. Ha addig azt hittem, hogy a szabónál duhajkodó tinik testesítik meg az igazi vietnámi munkahelyi nyüzsgést, tévedtem. Az eladóval vitettem el magamat a cipészemhez, így gyakorlatilag a főnök otthonában kötöttünk ki. Bejelentés és ajándék nélkül érkeztem, de nem sértődtek meg rám, hanem beljebb tessékeltek. A ház alsó része képezte a nappalival kombinált műhelyt, ahol a családfő egy nyugágyról bámulta a tévét (értsd: éppen pénzt keresett), őt körülülték felesége és gyermekei, míg hátrébb 5-6 félmeztelen munkása guggolva robotolt verejtékben úszva. A szerszámok és az alapanyagok a földön szerteszét hevertek, a megrendelt lábbelik az anyagmintával és a katalógusból kimásolt képpel együtt pedig a lábuknál kerültek elhelyezésre. A melegre és az elviselhetetlen ragasztószagra való tekintettel egy-egy ventillátor biztosította a légáramlást a helyiségben. A munkások mellett a félig elfogyasztott ebéd maradéka pihent, valószínűleg nem maradt idejük, hogy befejezzék az étkezést, mert a fönők ennyi pihenőt sem hagy nekik. De meglehet, hogy jöttömre álltak csak neki a munkának, hogy kellemesebb benyomást tegyenek rám. Bárhogy is legyen, a főnök fel sem kelt a helyéről, hiszen megy itt minden nélküle is!

testreszabók

2010-06-15T04:10:00.015+01:00

Na, ennek is eljött az ideje! Szaller öltönyt vásárolt ezer dollár értékben... Az egész úgy indult, hogy mindössze egyetlen öltönyt szerettem volna csináltatni, mivel ami otthon van, azt vagy kölcsönadtam, vagy utálom, vagy fogalmam sincs, merre található és akkor még azt hittem, hamarosan állásinterjúra kell majd mennem. Aztán ez lett belőle!

Aki járatos a témában, tudja jól, hogy az üzletekben nehéz olyan öltönyt találni, ami tökéletesen passzol, anyaga megfelel, és még megfizethető is. Jó eséllyel csak lóg rajtunk valami szögletes szabású zakó és egy fantáziátlan nadrág, amelyek márkásak ugyan, de közel sem nézünk úgy ki bennük, mint a modellek a magazinokban. Na, erre találták ki a plasztikai sebészeket, akarom mondani, a mérték utáni szabóságokat. Pontosabban, hajdanán minden ruha méret után készült, csak közben beütött az ipari forradalom, a tömegtermelés, a fogyasztói társadalom, a divatcégek és marketing részlegek által uralt világ, ahol az egyének méret és ízlés alapján beskatulyázhatóak.

- Sajnálom, nem tartunk feles méretet! - szól hozzánk az eladó, és úgy érezzük magunkat ilyenkor, hogy velünk van valami baj, nem a rendszerrel. Szóval, emiatt vagy sem, de felsőbb körökben ma is virul a mérték utáni szabóság intézménye, ám ha egy hozzám hasonló egyszerű halandó is ki szeretné próbálni, mivel tud az ilyen ruha többet, mint a konfekciótermékek, annak valamelyik ázsiai nagyvárosba, de ha megteheti, egyenesen Hoi Anba kell utaznia. Akár egyetlen öltöny miatt is megéri eljönni idáig!

Mivel a városban legalább 300 szabóság működik, nehéz kiválasztani a nekünk leginkább megfelelőt. Én sem a véletlenre bíztam a dolgot, hanem az interneten utánajártam, hogy a város menőbb cégei közül melyik a legmegbízhatóbb, legmegfizethetőbb, illetve, egy utitársam ajánlására, ellátogattam egy kisebb szabósághoz is. Aztán végül mindkét helyen rendeltem egy öltönyt, majd még egyet, aztán ha már ilyen jól belejöttem, rendeltem még egy csomó mást is.

De kezdjük az elején! A Dong - angolul fütyköst jelent - a vietnámi valuta és az egyik felkapott szabóság neve is egyben. Márkajelzésüket sokatmondóan a nadrág sliccénél helyezik el, úgyhogy talán mégsem a hivatalos fizetőeszközről kölcsönözték nevüket...

Mivel az A Dong Silk az egyik legjobb nevű varroda a városban, engedve sznob énemnek, én is hozzájuk tértem be elsőként. A bejáratnál mosolygós recepciós hölgy fogadott, aki egy fényűzően berendezett bemutatóterembe vezetett, ahol egyenruhás eladónő vett egyből gondjaiba. Először is felmérte, mi járatban vagyok, majd készségesen segített kiválasztani a katalógusból a legfrissebb milánói, párizsi, illetve new yorki divatot másoló ruhaköltemények közül a nekem legmegfelelőbbet. Ezután elvonultunk az üzlet hátsó traktusába, hogy megtapintsuk és kiválasszuk a legjobb emberkéz alkotta szövetekból a nekem tetszőt (megfizethetőt), amelyek az előbbi katalógusban látható gyártók európai gépsorain készültek ugyan, de aztán kalandos úton ebbe az üzletbe kerültek ahelyett, hogy például Ermenegildo Zegna vietnámi bérvarrodáiban kötöttek volna ki, ahova eredetileg szánták őket.

Rendeléskor készüljünk fel rá, hogy egy csomó keresztkérdésre választ kell majd adnunk, például, hogy kettő-, vagy háromgombos öltönyt szeretnénk-e, hátul egy, vagy kettő hasítékkal, a zsebet egyenesen, vagy ferdén kérjük-e, az öltöny ujján három, vagy netán négy gombot szeretnénk-e, valódiakat, vagy csak díszt, és még sorolhatnám. A rendelés leadását követő napon máris mehetünk felpróbálni az öltönyt, és ha csak kisebb igazításokra van szükség, fél órán belül kezünkben a gusztusosan becsomagolt végtermék. Hozzáteszem, teljesen mindegy, mennyit tökölünk a pontos fazon meghatározásával, mert a nagy csinnadratta ellenére úgyis ugyanazt a szabásmintát használják majd mindegyik rendelésünkhöz. Tudom, mert később beosontam a műhelyükbe is és tanulmányoztam a "munkafolyamatot". De erre majd később visszatérek.

Előbb tegyünk egy kis kitérőt, és tekintsük át a szakma helyi történetét! 15 évvel ezelőtt mindössze két szabóság működött Hoi Anban, amelyek közül az egyik tulajdonosa történetesen egy kisebb szállodát is üzemeltetett. Mivel az ország még éppen csak akkoriban kezdte el fogadni a nyugati turistákat, ezen szállodatulajdonos úgy döntött, szorosabban összeköti a család két vállalkozását, és nem pusztán szállóvendégei számára fog ruhakészítést ajánlgatni, hanem egyenesen e célból szervez ide utakat, és amíg a testre szabott ruhák elkészülnek, a megrendelők is körül tudnak majd nézni a környéken. Hamarosan annyira sikeres lett ez a modell, hogy Hoi An neve, mint a méret utáni szabóságok otthona került be az utikönyvekbe és sorra nyíltak a hasonló vállalkozások. Ám mielőtt ez a nagy változás bekövetkezett volna, másik választott szabóm, Vu Thu minden felhajtás nélkül megnyitotta a város harmadik szabóságát, amely talán ma is ugyanúgy működik, mint akkoriban.

A város három darab szabóságából mára háromszáz lett, nagy többségük csak meglovagolja a hirtelen jött keresletet, míg Vu Thu apró üzlete megmaradt annak, ami mindig is volt, családi vállalkozásnak, amelynek híre szájról szájra terjed. Nincs profi marketing részlegük, nincs weboldaluk, nincs a kelméik szélén végigfutó neves márkajelzés, nincs csillogó üzletük, sem egyenruhás eladóik, de náluk betekintést nyerhettem egy talán tipikusnak mondható vietnámi kisvállalkozás mindennapjaiba. És ezt még a sznob énem is többre értékelte, mint a fütykösék üzletét.

Vu Thu mind a tíz testvére ebben a szakmában dolgozik valamilyen módon és az üzletbe betérve egyből négy szabó-generáció vett körül. A legkisebb családtag még úttörő-egyenruhában játszott körülöttünk, de Vu Thu 20 éves lánya is már két éve besegít, napi 10-12 órában, heti hét napban.

Mivel ebédidőben jöttem, nekem is kerítettek egy tálat, majd tipikus hoi ani étellel, cau laoval vendégeltek meg. Kaptam mellé egy sört is, így aztán a másnapi ruhapróbára Mylot is magammal ráncigáltam, hogy neki is jusson az ingyenebédből. Mivel egyre lejjebb mentek az árakkal, végül ő sem állta meg rendelés nélkül, úgyhogy ez a leves bőven megtérült. Később cipőt is a nővér üzletében rendeltem, hogy inkább ezt a családot juttassam bevételhez a korábban kipróbált A Dong ruhagyár helyett. Ja, és ráadásul szerelőt is kerítettek a Minszkemhez, úgyhogy tényleg szívembe zártam mindannyiukat az állandó "na, rendelj még egyet" felszólításaik ellenére. Így is sokkal nagyobb lett a csomag, mint terveztem, egészen pontosan 16 és fél kilónyi ruhát küldettem velük haza. A legvégén ugyanis a postás házhoz jött hozzájuk, majd az árut 10 dollár ellenében helyben vámkezelte, hogy az Európai Unióban már ne kelljen semmit ráfizetnem. Erre azért még kíváncsi leszek!

vizipók

2010-06-11T02:08:00.006+01:00

A Hoi An közeli Chàm-szigeteken él egy ízeltlábú, amely a vietnámi konyha egyik legértékesebb különlegessége. Pontosabban nem is ezt a vízben élő rovart fogyasztják, hanem a hálóját, amelynek kilója százmillió dongot ér a piacon! Egy egyes és nyolc darab nulla, kb. egymillió forint! Ennyi pénz nem volt nálam, meg amúgy sem étlapon, hanem begyűjtés közben találkoztam ezzel a "csemegével". Az egy tálnyi vízben lebegő fehér fonalakat szűrővel kimerik, majd csipesszel aprólékosan eltávolítják közülük az apró rovarokat és az összes szennyeződést. Ez még csak a feldolgozás első lépése, de nem bírtam kivárni a műszak végét. Megítélésem szerint, az asztalon látható adag egy egész heti munka eredménye volt, de aki időmilliomos, az előbb-utóbb dongmilliomos lehet, ha van türelme ehhez a melóhoz. Mivel az ebből az alapanyagból készített étel drága és gusztustalan, a vietnámiak potencianövelő hatást tulajdonítanak neki... mi mást!?

Hoi An

2010-06-10T09:55:00.001+01:00

Tavaly nagyon nem voltam elragadtatva ettől a várostól, sőt, kifejezetten utáltam, pedig éppen csak néhány órát töltöttem el itt. Vagy talán éppen azért. A tömegturizmus rothasztó hatásának kezdeti jeleit láttam mindenfelé, ahogy a helyi kulturát szépen lassan elkezdi felváltani a külföldi szemét. Ennél nagyobbat talán nem is tévedhettem volna!

Másodszorra teljesen beleszerettem ebbe a turistáktól nyüzsgő gyöngyszembe. Huét magam mögött hagyva, még éppen időben értem Hoi Anba, hogy a sötétedéskor kezdetét vevő telihold fesztivál részese lehessek. Persze ez a fesztivál egyáltalán nem hasonlít a thaiföldi telihold bulikra, hanem itt hagyományőrző koncertek, játékok, és egyéb elfoglaltságok dobják fel az utcákat sötétedés után, minden holdhónap 14. napján. És a legfontosabb, hogy ilyenkor az egész városban kialszanak a fények, hogy átadják helyüket a folyón úszó ezernyi apró mécsesnek, amelyek a jó karmát hivatottak elhozni az azokat meggyújtó és vízre bocsátó egyének számára. Mivel a vaksötét városról nehéz fényképes beszámolót adni, magam is befizettem 10 darab jókarma-lámpásra, amelyeket egyszerre megúsztatva végre összejött az áhított fotó, amely talán legjobban visszaadja a békés, meghitt oldalát a városnak. Azonban a fényképekről hiányzik, hogy közben mindenfelől hagyományos vietnámi muzsika szólt előben, a színpadokról, boltokból, vagy éppen csak az utcán letelepedő zenészek hangszereiből. A kellemes muzsikát csak a Vak dobos névre hallgató népi játék harsogása zavarta meg, amelyben a bekötött szemű versenyzőnek egy dobot kell tíz lépésnyi távolságból megközelítenie és elsőre sikeresen megszólaltatnia, miközben a hangfalakból a játékmester félrevezető utasításokat üvölt, amellyel mindig túlharsogja a segítséget bekiabáló barátokat. Vicces volt, ahogy a helybeliek teljesen beleélték magukat ebbe a lármás játékba!

Hoi An szintén nevezetes még a változatos és ízletes konyhájáról, amelyről már tavaly is megemlékeztem. Az idei kedvenc étel a Cau Lao volt, amely számomra, laikus számára, csal egy újabb tésztaleves-variáció, de ez az étel egyedül csak itt, Hoi Anban kapható. Az eredeti recept egyenesen megköveteli, hogy innen, pontosabban egy bizonyos kútból vett vízzel kell elkészíteni ezt az ételt.

Végül majdnem egy egész hetet Hoi Anban maradtunk, mert öltönyt, ingeket, nadrágokat és cipőket készíttettünk a helyi szabóknál. Az elmúlt húsz évben ugyanis Hoi An a méret utáni szabóságok világszerte elismert fővárosává nőtte ki magát, amely cím az olcsó munkaerőn kívül a gyors és minőségi munkának is köszönhető, meg persze annak, hogy itt szemrebbenés nélkül másolják le a legdrágább márkát aktuális szabásmintáit, ráadásul ugyanazokat a textíliákat felhasználva. Hogy pontosan hogyan is működik egy ilyen méret utáni szabóság, arról majd legközelebb.

DMZ

2010-06-06T07:44:00.004+01:00

Van abban valami irónikus, hogy éppen az úgynevezett fegyvermentes zóna területe volt a legtöbb áldozattal járó összecsapások helyszíne. De aki értelmet keres a háborúban, az hülye.

A vietnámot kettészelő demilitarizált zóna (DMZ) abból a célból jött létre, hogy egy soha meg nem tartott választásig Észak- és Dél-Vietnám, pontosabban a kommunisták és a franciák között meggátolja egy újabb fegyveres konfliktus kialakulását. 1954-ben a genfi tárgyalóasztal mellől ilyen egyszerűnek tűnt a béke biztosítása, pedig az igazi borzalmak még csak ezután következtek! A komcsik ugyan aláírták a békeszerződést, de közben már kinézték maguknak a következő ellenfelet, a Saigonban parádézó amerikaiakat.

Így tehát az ezután következő amerikai háborúban, vagy ahogy Hollywoodban hívják, a vietnámi háborúban, az északi kommunista és a déli amerika-barát népesség találkozási vonalán újra értelmetlen módon kezdte szedni áldozatait a két populista ideológia összecsapása. A hajdani frontvonalat jelentő 9-es főút környékén 72 hatalmas katonai temető található, ahol az egykori lakosság 70 százaléka nyugszik. Mivel Vietnámban néphadsereg működött/működik, férfiak, nők, és gyerekek, egész családok hadba vonultak - majd a temetőbe. Legnagyobb részük a bombázások áldozata, hiszen itt minden egyes főre hét tonnányi bomba jutott. Az amerikai hadsereg úgy akarta eldönteni a háború kimenetelét, hogy több bombát dobott le Vietnámra, mint a II. Világháborúban az összes harcoló fél együttesen. Taposóaknából is bőven kijutott a vietnámiaknak, és a DMZ környékén a mai napig rengeteg tábla figyelmeztet rá, nem érdemes az útról letérve elcsatangolni az erdőben. Az erdő egyébként csupa fiatal fából áll, mert miután a lakosság kiirtására tett amerikai kísérlet kudarcot vallott, a sűrű, repülőről beláthatatlan, így biztos menedéket nyújtó dzsungel lombirtóval történő hathatós kezelése következett. A kívánt hatás az lett volna, hogy a lombját lehullató erdőben jobban nyomon követhetővé váljon az észak-vietnámi csapatok mozgása, de a titkos csapások, rejtett hidak és alagutak rendszeréből álló Ho Si Minh-út továbbra is tökéletesen biztosította az utánpótlást a dél felé nyomuló vietkongok számára. Viszont az itt bevetett "agent orange" permetezőszer egyik mellékhatása, hogy a gyermekek súlyos testi és szellemi fogyatékossággal születnek még ma is. Így aztán a háború nyomát a mai napig magán viseli a táj és az itt élők egyaránt.

Végül aztán az összes haditechnikai vívmány bevetése sem tudta térdre kényszeríteni a vietnámiakat. Aki kicsit is ismeri történelmüket, nem csodálkozik ezen. Vietnám történelme ugyanis az egymást érő háborúkról szól. 1000 évnyi háború Kína, majd Mongólia ellen, aztán 80 év a franciák, 2 év a japánok, majd összesen 21 év fegyveres harc az amerikaiak ellenében. A harci láz azonban Vietnám 1975-ös újraegyesítése után sem hagyott alább, hiszen '78-ban Pol Pot ellenében bevonult a vietnámi néphadsereg Kambodzsába, közben Kína támadta őket északról, hogy Hanoit és a Halong-öblöt megszerezze, de mint mindig, ezúttal is a vietnámiak kerültek ki győztesen. A génjeikbe kódolt győzni akaráson túl az is őket segíti, hogy szinte az összes trükkös harcmódot magukénak mondhatják, így sem a technikai fölény, sem a túlerő nem képes rajtuk kifogni.

Nekünk, magyaroknak ott volt valaha az a hátrafelé nyilazós trükk, ma meg már csak egymást marjuk. Vesztes banda, tessék Vietnámba utazni továbbképzésre!

piknik a rizsföldön

2010-05-24T11:00:00.003+01:00

Előző este pont ide tartottam, mikor elkapott egy iszonyatos eső. Hiába, itt a hegyekben már megkezdődött az esős évszak. Reggel körbejártam a Lak-tavat, megnéztem az utolsó vietnámi király vadászkastélyát, eldugott falvakat kerestem fel, majd délben végre elértem előző napra tervezett állomást, Tur falut.
Annyit tudtam csak, hogy itt a roppant barátságos Ede kisebbség él. A falu talán 20 épületből áll, amelyek egytől-egyig az errefelé megszokott cölöpházak. Mivel nagyobb településre számítottam, egyszer csak azt vettem észre, hogy már túl is hajtottam rajta és elértem a rizsföldeket. Egy ott dolgozó ember éppen egy fa alatt hűsölt, majd jöttömre felállt és integetett, hogy álljak meg. Éppen lassítottam, hogy megforduljak, de ha már ilyen szépen kér, akár meg is állhatok. Leparkoltam a motort és leültem a férfi mellé a fa alá. Fogatlanul mosolyogva bámult rám és teával kínált. Majd rizsborral. Majd az ebédjét akarta megosztani velem. Majd cigarettát nyújtott át. Teljesen meghatódtam kedvességén és csak üldögéltem mellette. Próbáltam kitalálni, vajon miről beszél. Rendületlenül magyarázott nekem, és láthatóan örült a társaságomnak. Néha mintha kérdezett volna valamit, és tekintetéből, valamint kézmozdulataiból kellett kiolvasnom, vajon milyen témát feszegetünk éppen, legyen az az életkorunk, utitervünk, családunk, időjárás, vagy netán politikai nézeteink. Hamarosan egy barátja is feltűnt a színen, akivel a motorkerékpáromról társalogtunk, illetve az ő kacsafarmjáról, aztán, hogy van egy eladósorban levő lánya. Ha már én úgyis nőtlen vagyok...
Mielőtt továbbálltam volna, még pózoltunk pár közös fotóhoz, kezet rátunk, majd elmagyarázták, hogyan jutok el Dalatba. Csak miután otthagytam őket, esett le, hogy közös nyelv hiányában is milyen tökéletesen megértettük egymást némi odafigyelés árán. Hármónk rövid társalgásából az egész emberiség okulhatna!

elégedett vásárlók

2010-05-15T09:15:00.005+01:00

Mylo laptopra vágyott, így Da Nangba, a környék üzleti központjába látogattunk. Ám a történet valószínűleg bármely vietnámi városban hasonlóan zajlott volna. Mivel az elektronikai üzletek mind egyetlen utcában találhatóak, csak ide kellett elnavigálnunk valahogy, aztán máris nekiláthattunk válogatni a hardwerek között. A dolgot megnehezítette, hogy minden egyes vásárlóra legalább három bombázó eladó jutott, így nem nagyon tudtuk követni a különböző gépek teljesítményét firtató magyarázatokat. Megizzadtunk rendesen, de azért valahogy csak sikerült meghozni a nehéz döntést. Az árak az európainál kb. 20-30%-kal alacsonyabbak, de ha ügyesen érvel az ember, még alkudni is lehet. Amint kifizettük a laptopot, nem nyomták kezünkbe a hatalmas dobozt, hogy nesze, vihetitek, hanem adtak egy kávéutalványt, hogy amíg telepítik a szoftvereket, menjünk fel a moziterembe és egy óra múlva átvehető az üzemkész masina. Mylo felkapta a fejét a szoftvertelepítés szóra, hogy ez pontosan mit is takar... A hölgy elmondta, hogy vindóz, skájp, meg amit még kérünk. Mylo vérszemet kapott és fotosopptól offiszon át videókonverterig bezárólag mindent kért, ami eszébe jutott. Az egyik kolléga hozott két külső winchester és sorban elkezdte róla felmásolni a kért telepítőprogramokat, meg a hozzájuk tartozó kulcsgeneráló alkalmazásokat. Minden, amit a vásárló kér, ingyen jár a laptophoz, ugyan a jogtiszta szoftver fogalma errefelé ismeretlen. Becsülöm a vietnámiakat, hogy nem sunyiban otthon művelik a szoftverkalózkodást, hanem a nagyáruházban szakember közreműmödésével.

lagzi

2010-05-14T13:00:00.005+01:00

Az elviselhetetlen melegre való tekintettel megálltam frissítőzni egy faluban. A templomból éppen szállingóztak hazafelé a népek, így őket követve, szememet körbejárattam a házakon, amikor is kiszúrtam egy esküvői sátrat. Ekkor már a kiszűrődő zenét is kivehettem a távolból, így fényképezővel kezemben elindultam arrafelé. Ahogy közeledtem a sátorhoz, úgy lett egyre zajosabb a mulatság, és a úgy tűnt egyre nagyobbnak a vendégsereg. Körbe-körbe rengeteg robogó és autó parkolt, a sátor maga pedig nem a megszokott útmenti 3x8 méteres tákolmány volt, hanem szinte futballpálya méretű. Mire odaértem, el is illant a bátorságom, de szerencsére egy fiatal lányka felfigyelt rám, és mosolyogva felém sietett. Mint kiderült, a bátyja esküvője zajlik éppen, és megkért, fáradjak be én is. Persze, ha egy idegen feltűnik a színen, az események többnyire új irányt vesznek. Ezúttal sem volt másként.
A sátorba belépve minden tekintet rám szegeződött, és hirtelen rengeteg pohár emelkedett a magasba, majd egy határozott üdvrivallgás tört ki a vendégseregből. Közben hátul ment a karaoke-produkció, de már senki nem figyelte a színpadot. Szerencsére, az első asztalnál leültettek, így megúsztam az egyenkénti pertuivást a 200 vendéggel. Az én asztalomnál vagy 10-12 férfi ült, a balra ülő egyből töltött is nekem sört, meg se várva, hogy kérek-e. Mutogattam, hogy motorral vagyok és még 200 kilométer vár rám aznap, de ő csak vigyorgott és mutogatta, hogy ürítsem fenékig. Nincs mese, engedelmeskedtem. Erre a jobbomon ülő is töltött és mutatta, fenékig. Na jó, ennyi még belefér, úgyis tele a poharam jégkockával, ettől még nem rúgok be. Mikor aztán a harmadik és a negyedik ember is így akarta barátságunkat megpecsételni, megálljt kellett parancsolnom nekik, és inkább elkezdtem fényképezni. Amint felálltam helyemről, megint a korábban hallott poháremelgetés és üdvrivallgás kísért, egy pillanatra még az énekes hangja is megbicsaklott. Gyorsan csináltam két képet és visszaültem. Egyik cimborámnak megtetszett a fényképezőm és használatba vette. Nem is sejti, mekkora szívességet tett ezzel, mert ő zavartalanul körbejárhatta az asztalokat, nem itatta le őt senki. Nekem meg hamar összegyűlt az áhított fotósorozat. Persze közben elolvadt a jég a poharamban és így egyre nagyobb adag söröket mértek ki újabb és újabb barátaim. Mindenki kezet rázott velem, kérdezték honnan jöttem, ki vagyok, mi a nevem. Egyszer csak az ifjú pár is feltűnt, az ő szemük is rám szegeződött, és az esemény hivatalos fotósa is instruálni kezdett, hogy akkor most megint töltsem tele a poharamat és koccintsak a vőlegénnyel. Nincs mese, a tényleges főszereplőt nem sérthetem meg. Azért közben egy-két falat is lecsúszott, szóval még jól bírtam a strapát. De még csak délelőtt 11-et mutatott az óra!
Lassan elkezdtek elszállingózni az emberek, a kijáratnál gratulálva az ifjú párnak és a szülőknek, de előtte még mindenki kezet rázott velem. Hugit kérdezgettem, hogy hova megy mindenki, mire mondta, hogy az ő házukba és hogy jöjjek én is. Tényleg nagyon érdekelt ennek a gyönyörű lánynak az otthona, illetve hogy hogyan folytatódik egy tipikus vietnámi lagzi, de a rám váró távra gondolva kimentettem magam és visszaballagtam motoromhoz. Amíg a lakodalmas sokaság velem foglalkozott, oldalról bemászott a sátorba néhány szomszéd kölyök, akik nejlonszatyorba kotorták az asztalokon maradt ételeket, majd a háziak elől elfutva nevetve távoztak. Hála nekem, aznap mindenki jóllakott a faluban!

Hué - vezéráldozat

2010-05-12T13:00:00.000+01:00

Utikönyvem szerint, Hué testesíti meg egy helyen mindazt a szépet és jót, amit Vietnám adhat. Az itt eltöltött kevés idő igazolni látszott ezt az állítást, annak ellenére, hogy engem eleinte csak irritált a hirtelen jött nyüzsgés. A hosszú vidéki lét után még nem álltam készen a város által kínált sok szépre és jóra, aztán mire mégis belevetettem volna magam Hué felfedezésébe, hirtelen jött ötlettől vezérelve továbbálltam.

Mivel Hué az első nagyobb város a demilitarizált zónától (DMZ) délre, gyakorlatilag itt tapasztaltam meg először a barátságosabb dél-vietnámi kultúrát. Az addig megszokotthoz képest, az emberek hirtelen kedvessé és higgadttá váltak, az ételek fantasztikusak voltak, a város gyönyörű volt, mindenki beszélt angolul és segítőkésznek mutatkozott. A hajdani királyi székhely tökéletes uticél, ha valaki csak rövid időt tölt el Vietnámban.

Az érkezést követő nagy pihenés után beneveztem egy egész napos DMZ-túrára, amelyről majd külön beszámolok. A buszon ülve volt időm töprengeni, hogy milyen egyéb látnivalók érdekelnek, és egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy másnap lesz telihold, amelyet Hoi Anban különleges módon, színes lampionokkal és papírharangokban vízre bocsátott mécsesek százaival ünnepelnek meg minden hónapban. Azonnal eldöntöttem, hogy Hué felfedezéséről lemondok, és utitársamat magam mögött hagyva, a tervezettnél két nappal korábban továbbállok. Még mielőtt megszoknám a királyi pompát. Mylo éppen bimbózó szerelme kiteljesülését élte át, így neki is jobb volt, hogy nem lábatlankodtam körülöttük.

Így aztán másnap motorra szálltam és a szakadó esőben nekivágtam Vietnám legszebb tengerpati útjának, hogy sötétedésig Hoi Anba érjek. Huéból csak arról tudok beszámolni, amit kihagytam: az óvárost, a citadellát, a királyi sírokat, hajókázást a folyón, a helyi konyha felfedezését és még ki tudja mit. Az első benyomásaim jók voltak, nekem ennyi éppen elég.

Hair

2010-05-11T07:33:00.004+01:00

Régebben nagyon szerettem Miloš Forman filmjét, ami a hosszú hajról szól. Tudom, valójában nem is arról szól, ahogy ez az írás sem.
Egyik este, a hotel előtti lépcsőn üldögélve, az aznap készült videóimat néztem vissza a telefonomon, mire a környéken lármázó gyerekek a tenyeremből áradó fényt látva körém sereglettek. Tévé, tévé, tévé! felkiáltással tolakodtak, hogy minél jobban lássák az apró kijelzőn futó műsort. Mivel motoros videóimat nem egy neves rendező jegyzi, a gyerekek figyelme egyre inkább rám terelődött. Hatalmas szakállamra mutogattak és nagyokat kuncogtak, a bátrabbak bele is markoltak. Mások hosszú hajamat simogatták, akinek pedig nem jutott egyéb, lábszáramon borzolta a szőrt. Igyekeztem úgy tenni, mintha legalább engem lekötnének még a videók, de ez a helyzet tényleg sokkal érdekesebb volt. Testszőrzetem különlegesebb élmény volt számukra, mint a kezemben tartott érintőképernyős mobiltelefon!
De nem csak a gyerekek, a felnőttek is odavannak rendezetlen szakállamért, csak ők nem mernek hozzáérni. Errefelé nem nő ilyesmi, talán emiatt látják ebben a férfierőt megtestesülni. Míg le nem vágtam belőle, tényleg eszméletlenül ronda volt, mégis állandóan dícsérő szavakat és pillantásokat gyűjtöttem be vele a nyolcvan éves bácsitől, férjezett anyukáktól, úttörőlányoktól, recepciós hölgyektől, a szabómtól, cipészemtől és az utca emberétől.
Számukra csupán ennyi vagyok. Hair. Nem látnak a szőrzetemen túl, pedig van ott egy érző ember.

a nyugati végek

2010-05-10T05:28:00.007+01:00

A barlangban tett reggeli kiruccanást követően nekivágunk a HCM (Ho Si Minh-út) nyugati szakaszának. Egy sorompó alatt átbújva, megkezdjük utunkat a Ke Bang nemzeti park belseje felé. Majdnem száz kilométeren át haladtunk egy elképesztően dús erdőn keresztül, többnyire sűrű ködben, néha eleredő esőben, így teljes szépségét egy pillanatra sem fedi fel előttünk a táj. Egyik hágó jön a másik után, a kitűnő minőségű aszfalt szinte csábít a száguldásra, de lehetetlen tempósan haladni. Így aztán az idő is csak vánszorog, és egyre nyugtalanítóbb, hogy életnek semmi jele.

Aztán amint leereszkedünk a sokadik teljesen átlagos hágóról, kisüt a nap és a távolban észreveszünk egy települést. Karján gyermekével, lélegzetelállító szépségű anyuka áll a cölöpökre épült bambuszház előtt. 15 éves. Nem a ház, nem is a gyerek, hanem az anyuka. Dereka köré tekerve szoknya helyett egy kendőt visel, fölötte egy egyszerű pólót. Egy újabb népcsoport, a bru - van kieu hazájába érkeztünk. Ők a legszegényebbek közé tartoznak, nem véletlen, hogy nekik csak ez a hegyes, kiszámíthatatlan klímájú vidék jutott, távol mindentől.

A szokásosnál fiatalabb anyukák és a népes gyereksereg mellett a legszembetűnőbb, hogy az idős asszonyok szájában pipa lóg, amiből szünet nélkül pöfékelnek. Azt csak a könyvekből tudom, hogy rendkívül gazdag zenei világ, kreativitás és erős közösségi kötelékek jellemzik őket. Mivel én csak átrobogtam falvaikon, bennem csak a szegénység hagyott nyomot. Egy újabb népcsoport, a bru - van kieuk kipipálva.

Phong Nha - Ke Bang Nemzeti Park

2010-05-09T08:30:00.011+01:00

Az 502 kilométernyi száguldás után válaszút elé kerültünk, hogy a nyugati, vagy a keleti Ho Si Minh-úton haladjunk-e tovább. Természetesen a vadabb nyugatin! Mikor kiderült, hogy már egész közel vagyunk Huéhoz, másnap délelőttre még egy terven felüli program is belefért. Barlangászás!

Szállásunktól gyalog pár percre volt található a kikötő, ahonnan a Phong Nha - Ke Bang Nemzeti Park egyik hatalmas cseppkőbarlangjába lehet behajózni. Igen, hajózni! A korábban már dícsért félelmetes méretű és szépségű karszthegyek és a gyomrukban található barlangok a Világörökség részét képezik, és még számomra is bőven akadt itt csodálnivaló, néhány évnyi amatőr barlangász-múlttal a hátam mögött.

A legnagyobb barlangot kb. fél órányi hajókázás után értük el, majd a belsejében a motorokat lekapcsolva, evezővel hajtva haladtunk tovább, míg egy monumentális méretű termet el nem értünk. Mivel a környéken a rizstermesztésen kívül csak a nemzeti parkból tudnak bevételt szerezni, gyakorlatilag a falu minden egyes családja hajóvezetői praxist űz. Minden hajót egy nő és egy férfi üzemeltet, a mi esetünkben egy várandós kismama és a férje. Valószínűleg már szüleik is ezzel foglalkoztak, mert vérükben volt minden egyes mozdulat. Mezítláb szaladgáltak a hajó peremén körbe, a folyón bólyák és sziklatömbök között szlalomoztak, majd a sötét barlangban is lámpa nélkül navigáltak a többi hajó által képzett akadálypályán keresztül.

De nem is ez a lényeg, hanem a barlang maga. Ugyan a szivárvány minden színében fénylő lámpák világították meg a cseppkőalakzatokat, nem tűnt giccsesnek az egész, és szerencsére az óriási barlang könnyen elnyelte a kismillió turistát, úgyhogy egyáltalán nem kellett tolongani. Egy szó, mint száz, fasza volt.

502 km

2010-05-08T08:14:00.007+01:00

Ennyit sikerült egyetlen nap alatt megtennünk. Mivel nem adtuk előre össze a szakaszokat, csak este derült ki, hogy aznap a megszokott 200-250 kilométernél jóval nagyobb távot sikerült abszolválni. Mondjuk, nekem már felénél fájt a fenekem és onnantól kezdve minden kis bukkanó kínszenvedés volt, de legalább alapos tesztnek vetettük alá a motorkerékpárokat és magunkat. Amúgy Vietnámnak ez a középső része semmi igazán érdekeset nem tartogat, így a Ho Si Minh utat elérve, a tökéletes aszfalton megerőltetés nélkül faltuk a kilométereket. A "semmi érdekes" megjegyzést persze azon nyomban vissza is kell vonnom, mert ugyan turisztikai szempontból nincs itt semmi nevezetesség, de a táj egyszerűen fantasztikus! Ameddig a szem ellát, a síkságot, mint egy billiárdasztalt a zöld posztó, úgy borítják a rizsföldek. A rizsföldeket mindenfelé hatalmas sziklaalakzatok szabdalják, amelyeket beborít a burjánzó növényzet. Az ültetvényeken szorgoskodó emberek eltörpülnek a monumentális díszletekben. Kúpos kalapjuk árnyékolja arcukat, de motorunk hangját hallva fel-felnéznek és visszaintenek nekünk. Az út néha megkerül egy-egy sziklatömböt, vagy átvezet egy patakon, egy falun, de amúgy egész nap lassítás nélkül lehet haladni a rizs- és mészkőgiccsben.

Mai Châu

2010-05-06T10:00:00.005+01:00

Az itt élő emberek a thai kisebbséghez tartoznak, akik a thaiföldi thai-ok távoli rokonai. Ugyan a népviseletet már nem hordják a mindennapokban, első este egy látványos zenés-táncos bemutatót láthattunk a környékbeli thai, dao, és a h'mong kisebbség szokásaiból.

Ezek alapján könnyen azt hihettem volna, hogy egy kirakat-faluban vagyunk, de ez nem igaz. Annyit tudtam, hogy Sapához képest, itt sokkal autentikusabb körülmények között ismerkedhetünk meg a kisebbségek életével. És valóban, a Mai Châuban tapasztalható viszonylagos komfort után tett, kétnapos gyalogtúra megmutatta a vidék igazi arcát is. Az általunk felkeresett faluban nincs áram, nincs sör (amire pedig már annyira vágytunk a hosszú túra után), de még palackos víz sem. Minden szükségest magunkkal kellett hoznunk, a helyiek csak fedéllel szolgálnak. Meg némi rizsborral és vendégszeretetükkel. A falu közepén egy betonkockában gyűjtik a vizet, amiből mindenki kedvére meríthet magának. Mi inkább a megmaradt utolsó egy deci ásványvizünket félretesszük a másnapi túrára. A víztározó mellett egy bambuszparaván található, amely egyfajta közösségi fürdőszobaként szolgál. Vendéglátónknál van tévé és karaoke-lejátszó is, és a ház előtt vadiúj Honda robogó parkol, de amúgy az ő otthona is a tradicionális thai otthonok egy tipilus példája. A ház cölöpökre épült, a gerendákon kívül, teljes egészében bambuszból. Ablaküveg, mennyezet, térelválasztók nincsenek, a különböző funkciókat a különböző sarkok, netán bútordarabok jelzik. A bejáratnál, a tető alá betűzött fogkefe és fogrém jelzi a jelképes mosdót, a falon levő fogas az előszobát, a tévékészülék a nappalit, a hatalmas kőlapon lobogó tűz a konyhát, a kis dohányzóasztal teáskannával az étkezőt, és végül, a földre leterítettet gyékény, és a fölé lógatott szúnyogháló a vendégszobát. Mindez egyetlen térben.

A kutya és a macskák szabadon ki-be járnak a nyitott ajtón. Hátul egy-két disznó túrja földet, odébb pedig egy bambuszból tákolt karámban két marha várja a reggeli legeltetést. Aztán amint lemegy a nap, ez az elmaradottnak tűnő falusi idill átvált egy tündérmesébe, ahogy az éjszakai áramszünet alatt kialszanak a fények, és csak a hold vékony C-betűje világítja meg a tájat. Az éjszaka csendjében békák brekegnek, tücskök ciripelnek, gekkók gekkóznak, mintegy kompenzálandó az agyamat évtizedek óta bombázó gépek és embertömegek zaját. Mesebeli nyugalom vesz körül. Ha kinézek az ablakon, a holdfényben úszó riszföldeken szentjánosbogarak fénye villan fel mindenfelé, hogy a tündérmese-illúzió teljes legyen. Az meg a ráadás, hogy a thai nyelv olyan, mint a madárcsicsergés, ami különösen békés és dallamos a hetek óta hallgatott vietnámi ugatáshoz képest.

Vendéglátónknak ugyan egy szavát sem értjük, de nem is kell kommentár, itt minden egy nyitott könyv, minden magáért beszél. Vezetőnk angolja is csak arra elég, hogy a vacsora és reggeli időpontját megbeszéljük vele, illetve a holnapi távot egyeztessük, de többet nem is várok el tőle, éppen elég, hogy ide elhozott bennünket. Sapában mindenki tökéletesen beszélte az angolt, mégsem tudtam meg róluk annyit, mint itt szememet körbejáratva. A sa pai angol és az általuk állandóan hordott népviselet, meg a garantált nyugati komfort leginkább arra jó csak, hogy ezzel is vásárlásra ösztökéljék a turistákat. Félreértés ne essék, nagyon nagy élmény volt Sapában tett második látogatásom is, de ez a nevenincs falu Mai Châu mellett sokkal inkább kelti bennem a beavatottság érzetét. Persze Sa Pa környékén is volt élményem hasonlókban, de valahogy ez a kombináció jobban bejött. Aztán másnap reggel már kicsit árnyaltabbá vált a kép, amint távozásunkkor egy nyolc fős francia csapat közelített pont ebbe a faluba, talán pont ebbe a házba, hogy két napot ott töltsenek. Úgy döntöttünk, hogy másnap reggel nekivágunk a Ho Si Minh-útnak, annak is a kevésbbé forgalmas, nyugati ágának, amely az eddig látottaknál is eldugottabb falvakon vezet keresztül.

Indulás előtt még vettünk egy rakás szőttest ajándékba és megörökítettem a mamókát is, aki készítette őket. Az árakat le se merem írni, mert otthon annyiért még egy sört sem kapni. Amíg a házinéni az összeadásokat végezte, kicsit még hallgattam bájos csicsergését, majd felbőgtek a motorok és Myloval nekilendültünk, hogy szinte megállás nélkül átvágjuk a vietnámi S betű középső részét.

Đền Hùng

2010-05-05T07:13:00.023+01:00

5000 évvel ezelőtt 15 viet törzs élt a mai Hanoi tágabb környékén. Időszámításunk előtt 2897-ben az egyik törzs vezetője Hùng Vương (Hùng király) néven egyesítette a lakosságot, ezzel megalapítva a Hồng Bàng dinasztiát és Vietnámot. Hanoitól kb. 80 kilométerre található az uralkodócsalád emlékhelye, a Đền Hùng.

A harmadik holdhónap első és tizedik napja között körülbelül hatmillió vietnámi látogat ide, hogy tiszteletét tegye az országalapítók előtt. Mivel a dinasztia tagjai évezredek óta békésen nyugszanak, Myloval felpörgettük az eseményeket. Ugyan nem így terveztük, hanem csak egyszerű szemlélődőként szerettünk volna megjelenni a színen, de megfigyelőből hamarosan megfigyeltekké váltunk, és onnantól kezdve a legaprólékosabban megtervezett ünnepi események sem követték az elvárt menetrendet.

A látogatás amúgy nagyrészt a véletlennek köszönhető, mielőtt valaki azt hinné, hogy ilyen alaposan kiműveltem magam Vietnám történelméből, mikor motorkerékpárra pattantam. Úgy jutottunk el ide, hogy a Jack által javasolt útvonalat követve haladtunk Mai Châu irányába a szemerkélő esőben, de a várva várt, szemet gyönyörködtető Himalája csak nem akart feltűnni. Már majdnem sötétedett, mire rájöttünk, hogy az egyik elágazásnál, kb. 50 kilométerrel korábban rossz felé fordultunk. Pontosabban nem fordultunk a főúttal együtt, hanem birka módjára mentünk tovább Hòa Bình felé. Hiába, ez volt az első alkalom, hogy én navigáltam. Mivel sötétedésig nem sok lehetőségünk maradt, visszavonulót fújtunk, és a számunkra teljesen jelentéktelennek tűnő Thanh Sơnban kerestünk szállást. Vacsora mellett derült ki, hogy innen nem messze található Đền Hùng, illetve, hogy pont a napokban zajlanak a megemlékezések. Nem egészen értettük az egészet, köszönhetően házigazdánk hiányos angoltudásának, de az időjárás jobbra fordulásáig pihenőt iktattunk be, hogy azalatt kilátogassunk a "temetőbe", vagyis a különböző uralkodók tiszteletére emelt templomokhoz.

Temető helyett vásári forgatag fogadott bennünket. A főút a helyszíntől több kilométerre lezárva, végig árusok, mutatványosok, zsebesek és csalók várták a megemlékezni vágyók érkeztét. A tömeg céltudatosan hömpölygött egyik síremléktől a másikig, mi ketten pedig csak álltunk szerencsétlenül, hogy hol is kezdjük a vizitet. Bizonytalanságunkat megpróbálva kihasználni, egyből mindenki ránk kezdett figyelni, azonnal akadt segítőnk a leparkoláshoz, mások étellel kínáltak, a Hanoiba igyekvő motoros taxisok is csak minket akartak fuvarozni, mert mi tűntünk a legkönnyebb pénzszerzési lehetőségnek a százezer, vagy még több vietnámi között.

A főútról hát mi is a templomok felé vettük az irányt, ahol végre nyugodtabb légkör uralkodott. Az emberek füstölőket gyújtottak, imát mormoltak a szentélyeknél, majd minket megpillantva mosolyogni és hellózni kezdtek felénk. Ruházatunk alapján egyértelmű volt, hogy nem neves külföldi politikusok vagyunk, jöttünkre mégis mindenki megfeledkezett a Vietnámot alapító államférfiakról és (a füstölőktől) könnyes szemeit ránk vetette. Innen is menekülőre fogtuk a dolgot, és egy színpad felé indultunk tovább, ahol népviseletbe öltözött hölgyek mutattak be egy hagyományőrző műsort. Beálltunk a hátsó sorba, de valami csoda folytán a hátsó sorból hirtelen első sor lett, vagy szinte maga a színpad, mert hamarosan mindenki felénk fordulva bámult, háttal az addigi műsornak.

Bár megszoktuk már az otthoninál nagyobb figyelmet, ez számunkra is terhessé kezdett válni, így néhány közös fotó után visszaindultunk Thanh Sơnba. Másnap aztán napsütés várt ránk, meglett a Himalája is, és két napos csúszással ugyan, de szerencsésen megérkeztünk Mai Châuba.

a Himaláján keresztül

2010-05-03T12:32:00.005+01:00

Betegeskedő motorkerékpáromat tíz napi megpróbáltatás után visszavittem ahhoz az illetőhoz, akitől vettem. Nem cserére, csak nagygenerálra. Mivel Hanoiban Jaakko gépére azonnal akadt vevő, Mylo személyében, aki ráadásul velem szándékozott továbbhaladni dél felé, szerettem volna biztos lenni, hogy a továbbiakban minden rendben lesz a Minszkemmel. Az addig megszokott szervízcsapatom nélkül nem kockáztathattam be nem tervezett megállókat. Kezdetnek megint új vezérlőegységet kapott a motor, de ami fontosabb, a lábamat díszítő olajfoltok forrása is meglett. Nem a kipufogócsőnél volt illesztési hiba, hanem a hengerfej nem zárt rendesen. Körülbelül 2 percig tartott a hengerfej-csere! Ha nem látom, nem hiszem el.

Mivel dél felé haladva egyre nehezebb hozzájutni, tartalék vezérlőegységet is szereztem, amit laza mozdulattal a kabátom zsebébe süllyesztettem, mivel időközben érkezett egy másik Minszk-tulaj is a szervízbe. Ő Jack, aki a következő napok alakulását illetően főszerephez jutott. Beszédbe elegyedtünk, először a térképen mutogattam, merre jártam addig, majd a még előttem álló útvonalat ismertettem vele. Mivel ő már hat éve Hanoiban él, rengeteg hasznos tanáccsal szolgált, először is, hogy a végtelenül unalmas és forgalmas 6-os út helyett hogyan lehet és érdemes még Mai Châuba eljutni. Hanoiból kifelé, a Vörös-folyót követve kell haladni a 32-es úton, míg a terep el nem kezd emelkedni. Azok a hegyek már a Himalája kezdeti nyúlványai, hangzott a bennfentes tanács, amely egyetlen utikönyvben sem szerepel. Nem is jár arra egyetlen turista sem, és Jack megígértette velem, hogy nem adom ki másnak ezt a titkos útvonalat.

Miután ezt ilyen jól megbeszéltük, rájöttünk, hogy egy sör mellett biztosan egyéb mondanivalónk is akad majd, úgyhogy Jack a konditermezésről, én pedig a hotelomba visszatérésről tettem le. Helyette egy igazi vietnámi sörmérésbe látogattunk, ahol a helyben készült főzetet lehet fogyasztani. "Főzet", Jack folyamatosan ezt a kifejezést használta. Az egy sörből aztán négy "főzet" lett, mivel számára az a határ, majd a négy főzetből hét lett, mert szerintem az ember csak akkor ismeri a saját határait, ha már átlépte őket. A mi esetünkben ez a határátlépés inkább nevezhető kúszásnak, de körbenézve a vendéglátóipari egységben, sokan jártak úgy, mint mi, azzal a fontos különbséggel, hogy a többiek munkaidőben szaladtak ki főzetecskézni, míg mi a találkozás örömére tértünk be.

Végül csak késő estére értem vissza a hotelba, ahol elvileg egy búcsúestet tartottunk volna a mindenki számára másnap kezdődő új kalandok miatt. Jaakko és Jens Kínába készült, Raph megállás nélkül, 24 óra alatt Huéba szeretett volna motorozni (végül 17 óra alatt ért oda), a három angol barátnőnk pedig busszal indult délnek. Mivel a délután átéltektől kissé megviselten jelentem meg, a búcsúbuliból csak egy csendes vacsora lett a kedvenc utcai kifőzdében.
Reggel derült ki, hogy kabátomat, zsebében a fontos pótalkatrésszel valahol elhagytam, úgyhogy mégegyszer visszamentem Quang garázsába, és megvettem a sorban az ötödik darabot. A várható hűvös időre tekintettel vettem egy új dzsekit is, majd Myloval útrakeltünk Mai Châu felé, a Himaláján keresztül.

ügyvivők egymás közt

2010-05-02T09:35:00.001+01:00

Ugyan a munkát messzire elkerülöm mostanában, ezt a ziccert mégsem hagyhattam ki.

Egyik reggel, a nehezen induló napra való tekintettel, a hanoi szállásom melletti boltba indultam energiaitalért. Kezemben bukósisakommal, izzadt pólóban, rövidnadrágban, olajfoltos cipőben, vállamon az elmúlt hónapok összes mocskát magán viselő táskámmal, borotválatlanul, és csapzott hajjal készültem nekivágni az aznapra betervezett kilométereknek és tennivalóknak. Szemem sarkából azonban egy ismerős feliratot pillantottam meg: Szabadalmi Ügyvivő Iroda! Hezitálás nélkül az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset.

Odabent egy meglepett recepciósba botlottam, aki egy mukkot sem beszélt angolul, de gesztikulásából arra következtettem, mindjárt kerít valakit, akivel szóba elegyedhetek jövetelem célját illetően. Ez a valaki aztán a cég egyik ügyvezetője volt, aki fölé nagyszakállú hobó alakom egyre nagyobb kontrasztot alkotva tornyosult. De mi, ügyvivők egymás közt nem szégyenlősködünk, így egyből beszédet rögtönöztem. Elmondtam, hogy kvázi kollégák vagyunk, én Európában űzöm az ipart és most éppen hosszú tanulmányi szabadságom egy részét töltöm ebben a gyönyörű országban. A főnök végtelenül megörült nekem, különösen, mikor kiderült, hogy előző munkaadóm is az ügyfeleik közé tartozik.

Ekkor már a cég nagy tárgyalójában ültünk, körben a falat díszítő fotókon pedig különféle vietnámi pártfunkcionárusokkal pózoltak a cégalapítók. Vendéglátóm elmondta, ők a legnagyobb szellemi tulajdonjogokkal foglalkozó iroda az országban, ezt illusztrálandó pedig, különféle prospektusokat nyomott kezembe és elkezdett körbevezetni az épületben. Az első szobába belépve, 20-30 megszeppent irodista küzdött a papírhalmokkal, könyökük szinte összeért, olyan közel ültek egymáshoz. Mikor a főnök belépett, mindenki abbahagyta a munkát, pusmogást, vagy amit éppen csinált, és katonás fegyelemmel itta vezetőjük szavait. Miután a főnök tisztázta, hogy én nem egy biciklis futár vagyok, hanem egy elismert európai szakember, mindenki azon nyomban felállt, kezet nyújtott és bemutatkozott. Én körbejártam, kezet ráztam mindenkivel és széles mosollyal nyugtáztam igyekezetüket.

Ugyanez a jelenet megismétlődött az összes többi helyiségben, én pedig alig álltam meg, hogy ne mosolyogjak rajta. Egy-két csinos kolléganő ámulattól könnyes tekintetét elcsípve, hamar kiestem a szerepemből, és nem igazán tudtam már mit mondani. Tekintettel a vietnámi gazdaság előtt álló hatalmas lehetőségekre, biztosítottam házigazdámat, hogy a jövőben még keresztezni fogják egymást útjaink és a kijárat felé araszolgattam.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a másik nagyfejes, aki meghallva, hogy Magyarországról érkeztem, csak annyit mondott:
- Vietnam, Hungary, very good! - szinte olvasni tudtam a gondolatait, hogy a KGST-re asszociál éppen.

Másnap aztán megint összefutottunk a kettes számú góréval, de nem hiszem, hogy felismert volna. Söfőr vezette Mercédeszében feszítve próbált elindulni a keskeny utcában, ahol Myles-szal éppen forgalmi akadályt képezve hatalmas minszki füstfelhőket eregettünk irodájuk irányába. Névjegykártya helyett csupán ezzel szolgálhattam, majd útrakeltem Mai Châu felé.

Hà Giang

2010-04-30T07:28:00.030+01:00

Hà Giang körzetben él az összesen 705 főt számláló Pu Peo népcsoport, a 3307 fős Lo Lo, de sok egyéb kisebbség is, például a Bo Y (1864 fő), Co Lao (1865 fő), La Chi (10765 fő), Pa Then (5569 fő), Phu La (9046 fő), illetve a helyi H'Mong (787000 fő) és Giay (49000) populáció is eltér a máshol élőktől. Így aztán nagyon vártam már, hogy végre eljussak ide, és próbáltam lelkileg felkészülni az összes várható nehézségre. Utólag visszatekintve, gyerekjáték volt az egész, de valójában a hà giangi út minden része egy kisebb harc volt.

A kínai határ mentén folytattuk utunkat, így különféle engedélyeket kellett beszereznünk, illetve, ha hihetünk az emigrációs iroda ügyintézőjének, csak vezetővel mehettünk volna arra a környékre. 30 amerikai dollárral azonban megtörtük az ellenállást, így az én nevem került be a vezető rovatba, két másik utitársam pedig a turistacsoportomat alkotta ezen hivatalos okmány szerint. Meg kellett még ígérnünk, hogy nem rosszalkodunk, azaz nem térünk le az útról, de ennyi huncutság után, ez a kis hazugság már igazán nem oszt, nem szoroz. Mivel Hà Giang városában senki nem beszélt angolul, amúgy sem sok hasznát vettük volna egy helyi vezetőnek, illetve úgysem vártuk volna meg.

Ugyanis, mint kiderült, ez a terep a Minszk erőssége, szinte érezni lehetett, ahogy az úttalan utakon és meredek emelkedőkön repesnek motorjaink a boldogságtól. Volt itt minden, ami egy vezetés-technikai tréningen sem nagyon fordulna elő: 30 fokos kavicsos emelkedő, sziklagörgeteg, egy egész órán át csak lejtő betonút, patakon átkelés bambusztutajon, meredek domboldalba vájt homokos ösvény, és az elmaradhatatlan útszéli szurkolótábor, a helyi gyerekek lelkesen integető serege.

Sapát elhagyva, érezhetően szegényebb vidékeken haladtunk keresztül, de az itteni emberek öröme őszintébbnek tűnt jöttünkre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy erre egyetlen turista sem téved, legfeljebb szervezett úton a vasárnapi bắc hài piacra látogatók. Az izgalmas részek azonban csak Bắc Hà után következtek. A táj az addigiakhoz képest is egyre csodálatosabbá vált, és a mellékutakra kanyarodva a járműforgalom is alábbhagyott, hogy átadja helyét a hatalmas rizsteraszoknak, és a köztük megbúvó viskóknak. A Menyország Kapuja névre hallgató hegycsúcsra ugyan ködben kellett felkapaszkodnunk, de ettől eltekintve gyönyörű időnk volt, és semmi nem akadályozott meg, hogy a tájban és az emberekben gyönyörködjünk. A díszlet sokkal monumentálisabbnak, az élet pedig küzdelmesebbnek, drámaibbnak tűnt errefelé. Addig nem látott ruházatok tűntek fel, és hamarosan be kellett vallanom magamnak, hogy ha semmi mást nem látok már Vietnámban, akkor sincs okom panaszra.

Hà Giang városában kicsit mi is megtapasztalhattuk az élet küzdelmes oldalát, hiszen az istenért sem találtuk meg azt a bizonyos Ha Giang Tourist Company-t (valójában az Immigration Office az illetékes), ahol az engedélyt állítják ki a Mèo Vạc - Bảo Lạc útvonalra. Ez a feleslegesnek tűnő bürökrácia nem a turisták távoltartása érdekében, hanem a nem is olyan régen, Kínával folytatott és fegyveres harcba torkolló határvita miatt szükséges. Az itt élő mikroközösség ugyan szabadon járkálhat a hegyekben, akár a határon is átkelve a napi földművelés közben, mi szigorúan csak vezetővel, és a közútról le nem térve tartózkodhatunk a térségben. Mivel hármónk három különböző térképe háromféleképpen ábrázolta a határmenti régiót, nem egészen egyértelmű, mi az út, és mi a marihuána-ültetvény, amíg oda nem megy az ember. Jaakko szerint tavaly, vagy idén kerül átadásra egy híd a Mèo Vạc és Bảo Lạc közötti útszakaszon, de a valóság ezzel szemben azt mutatta, egyáltalán nincs is út, nem hogy híd!

Az itt élőknek persze a különféle ösvények jelentik a főutakat, így az utolsó két nyomvonalú út végén nem tudtuk, merre tovább. Hiába kérdeztük a völgyben, merre menjünk Bao Lac felé, a válasz mindig a feljebb kapottal ellentétes volt. Odafent azt mondták, lefelé és jobbra, odalent pedig, hogy felfelé és balra. A két pont között nem volt egyetlen kereszteződés sem! Arra a megállapításra jutottunk, hogy ezek az emberek teljesen lököttek, majd megpróbáltuk nélkülük megoldani a problémát. Két-három órányi benzinpocsékoló fel-alá száguldozás után sikerült egy olyan embert találnunk, aki eljuttatott bennünket a helyre, ahol átkelhettünk a folyón. Ez kb. 2 kilométernyi kecskecsapáson való lefelé motorozást, majd egy szarvat formázó frizurájú révész bambusztutajának igénybevételét jelentette. Az általam csak Sztüxnek nevezett folyón átkelve, tutajunk gazdája ördögi tervet eszelt ki, hogy megkopasszon minket. Mutatta, hogy ötezer a fuvar per fő, majd amikor meglátta, hogy nagyobb címleteink is vannak, hirtelen ötvenezer lett a tarifa a félperces munkáért. Szerencsénkre, ekkorra már átértünk, és a háromszor ötezret felé nyújtva bőgettük motorjainkat, pokoli lármával adva nyomatékot elszántságunknak, hogy ha nem veszi el, fizetés nélkül távozunk. Erre aztán Kharón elfogadta a pénzt és szabadon távozhattunk.

A sikeres átkelésnek megörülve, azzal szembesültünk, hogy még mindig nem vagyunk rajta a térképen, nem egyértelmű, melyik csapáson induljunk el felfelé, vajon meddig elegendő a benzinünk, mikor ihatunk végre valamit, és milyen módon kerülhetjük el, hogy kínai határőrök géppisztolyába fussunk. Mivel tutajos barátunktól nem kérhettünk segítséget, megindultunk egy találomra kiválasztott ösvényen, amelyik a legkevésbbé tűnt meredeknek. Kb. fél órányi felfelé kapaszkodás után végre feltűnt egy ház, ami mögött egy rendes út kezdődött. A ház körül emberek gyűltek össze motorjaink hallatán, majd nem messze kiszúrtam egy "határzóna" feliratú táblát is. Visszataláltunk az útra!

A Majdnem Kína című dalt dudorászva fellélegeztem, hogy visszajutottunk a civilizációba. Ezt az üdvözítő eseményt három liter jegestea elfogyasztásával ünnepeltünk meg. A civilizáció kifejezés azonban relatív, mert a minket körülvevő emberek között volt rőzsegyűjtő lányka, gyerekét szoptató anya, mezítlábas gyerekek és digitális fényképezővel életükben talán először megörökített férfiak, és valójában nagyon távol voltunk az otthon megszokott világtól. Az elmúlt órák keserves bolyongásait kipihenve, már majdnem sötétben indultunk lefelé, hogy aztán Bảo Lạcban töltsük el az éjszakát. Sokáig úgy tűnt, a végtelenül fárasztó nap után a szabadban, vagyis az iskola tornácán kell majd aludnunk, de végül egy ivócimboránk kibökte, a városon kívül van egy remek hotel. Mire odáig eljutottunk, pont ki is józanodtunk. Vagy esetleg amiatt, hogy eszünkbe jutott, újabb kétnapi eseménytelen motorozás után Hanoiban leszünk majd. Személy szerint, legszívesebben azonnal visszafordultam volna Hà Giangba.

A két napi unalmas motorozást aztán feldobta ezidáig legmeglepőbb Minszkes incidensünk, mikor is a hegyről lefelé száguldva Raph kezében maradt a kormányrúd. Rutinos motoroshoz méltóan, Raph ösztönösen jobbra dőlt, így nem a szakadékban kötött ki, hanem a sziklafalhoz dörgölődve. Azon kívül, hogy elhangolódott a gitárja és a röhögéstől megfájdult a hasunk, nem történt semmi komoly baj. Poggyászomból előkaptam a fényképezőgép-állványomat, amit sebtapasszal hozzáerősítettük a kormányhoz, majd így folytattuk utunkat a következő szerelőig.

Másnap megálltunk éjszakára a csodálatos Ba Bể-tónál, ami normál esetben megérdemelne egy külön írást, de Hà Giang után eltörpültek az itteni látványosságok. Különben is, lélekben már lezártuk a nagy északi kalandot és mindenki készült a további kalandokra, immár külön utakon.

fair play

2010-04-29T10:31:00.003+01:00

A régi vietnámi történet szerint, két barát betér egy étterembe és halat rendel. A pincér hamarosan kihozza a tálat, amelyen egy kisebb és egy nagyobb darab hal található. A két barát eleinte udvariaskodva vonakodik, hogy melyikük álljon neki, míg végül az egyik rászánja magát, és kiveszi a nagyobb darab halat.
A másik erre felhördül:
-Mégis, micsoda faragatlanság, kivenni a nagyobb darabot!
Az első barát megkérdi:
- Mégis, az én helyemben, te melyiket választottad volna?
- Hát természetesen a kisebbet!
- Akkor meg miért panaszkodsz, az még mindig ott van! - válaszolja barátja.

Körülbelül ez a fajta versengés érhető tetten a vietnámi mindennapokban. Például a sorbanállás fogalma itt ismeretlen, mindenki tolakodik. Nem csak tolakodnak, hanem át is verik egymást, ha egy pillanatra lankad a figyelem. A turisták kifejezetten könnyű prédának számítanak, sokan észre sem veszik, hogy le lettek nyúlva.

Az állandó versengés, úgy tűnik, teljesen elfogadott és szinte kötelező szokás errefelé. Motorral utazva különösen szemet szúr ez, mert mindig akkor örülnek legjobban, ha minimum százzal robogunk át falujukon, illetve a leghátul haladónak félreérthetetlen csuklómozdulatokkal mutatják, adjon gázt, mert vesztésre áll. Ha a parkolóőr "5 US dollár!" felkiáltással százezer dongot akar felszámolni a motorkerékpár megőrzési díja fejében a szokásos 3000 helyett, a körülötte álló barátai nem pofátlan alaknak, az ország szégyenének, hanem ügyes üzletembernek fogják őt tartani. Ha viszont, mint azt korábban említettem, lerobban a motorkerékpárunk, azonnal ott terem egy seregnyi ember és egymást félrelökve igyekeznek mielőbb megjavítani azt, ellenszolgáltatás nélkül.

De még az amúgy békésnek gondolt xiangqi játékban is, ami a mi sakkunkhoz hasonlatos, a bábokat minden egyes lépésnél harciasan odaütik a táblához, és a játékosokat lelkes szurkolók veszik körül, hogy ezzel is fokozzák a verseny izgalmát.

Valószínűleg, a versengési mániából adódik, hogy például éttermekben is mindig a felszolgálónak van igaza. Számukra nagyobb szégyen alulmaradni a megmérettetésben, mint gátlástalan csalónak, vagy butának tűnni. A vendégek számára pedig az a legnagyobb kihívás, hogy kinek jut a megtiszteltetés, hogy fizethet, hiszen azzal válik teljesen nyilvánvalóvá az asztaltársaságban betöltött vezető szerepe. Vietnámban mindig egy ember fizet, a személyekre lebontott számla fogalma szinte ismeretlen. Az más kérdés, hogy mindenki előre odadja a maga várható részét, vagy pedig minden alkalommal valaki más fizet a társaságban, rotációs rendszerben jutva hozzá a látszólagos vezető pozícióhoz.

Valőszínűleg, a nyertes, vagyis az alfa-hím szerepe az egyetlen üdvözítő szerep errefelé, emiatt aztán mindenki részt vesz ebben a lökdösődésdiben. Az országban mindenfelé megtalálható hatalmas emlékművek is mindig csak a győzelmeket dicsőítik, az elvesztett csatákról jótékonyan hallgatva. Egy olyan országban, amelynek történelme gyakorlatilag a szünet nélküli háborúk történelme, amelyek után is sikerült megőrizni függetlenségüket, nincs mit csodálkozni a génekben kódolt harci szellemen. Amíg ez az ország előrehaladását szolgálja, nincs vele semmi bajom, de aki először látogat ide, az készüljön fel a szünet nélküli küzdelemre! Tessék alkudni, nyugalmat megőrizve erősködni, ha valahol elakadunk, tessék előrefurakodni, ha visszafordítanak, elszántan továbbhaladni. Hiába csaholnak a többiek, a legerősebb kutya baszik.

Sa Pa másodszor

2010-04-28T11:17:00.010+01:00

Tavaly annyira bejött nekem a Sapában eltöltött pár nap, hogy kicsit féltem a visszatéréstől. Még mindig tetszeni fog? Sokat változott azóta a város? Több lett a turista? A Daok még mindig annyira kedvesek, mint elsőre tűntek?

Mire Sapába értem, a fejemben motoszkáló kérdések teljesen értelmüket vesztették, hiszen ezúttal teljesen más felállásban, teljesen más élmények vártak rám. Nem egy szervezett úton érkeztem ide Hanoiból vonattal, egy elviselhetetlen sráccal napokra összerakva, hanem két jóbaráttal, és hamarosan a harmadik is előkerült. Meglehetősen másnaposak és fáradtak voltunk ugyan, de egyből a piac és a bia hoi felé vettük az irányt. Vacsora után, Jens elvitt minket a város egyetlen normális bárjába, ahol éppen a h'mong lányok billiárdoztak, illetve mindenkinek járt egy ingyen koktél. Mivel hamarosan áramszünet jött, a mobiltelefon fényénél való játék és sörözés nem kötött le bennünket, inkább a másnapi bulihoz tartalékoltuk erőnket.

Reggel elvittem a motoromat szerelőhöz, hogy a kerregő hangra megoldást találjon. Nagyon amatőrnek tűnhettem, mert kuplungtárcsa-cserét emlegettem, pedig csak a lánc lazult meg. Az új lánc normál használat közben nyúlik kicsit, ezt kellett volna kompenzálnom két csavar segítségével. Helyette én kuplung-, vagy sebességváltó-problémát feltételeztem, így hozzá nem értésemnek köszönhetően, elég borsos lett a számla vége. A fékek beállításával együtt 140000 dongot, vagyis 1400 forintot kért a szerelő. Én hülye, nem is alkudtam.

A lényeg, hogy megkönnyebbültem, végre megint rendesen működik a gép. Gyerünk gyorsan a hegyekbe és teszteljük le! A sapai völgy legvégéig túráztunk, de sajnos az időjárás pocsék volt, így nem sok fotót készítettem. Mivel már késő délután volt, a városból hazafelé tartottak az asszonyok, hogy még sötétedés előtt hazaérjenek. Szerencsére aznap nem volt mögöttünk a nagy csomag, így mindannyian elvihettünk egy-egy népviseletbe öltözött dao nőt, akik nagyon megörültek ajánlatunknak. Az én utasom még be is invitált otthonába, de nem volt merszem vele tartani. Álmomban viszont visszatért a borotvált szemöldökű és halántékú, aranyfogú, nagy fülbevalós, vörös turbános dao nő alakja és teljesen hatalmába kerített. Na, de hagyjuk a pikáns részleteket, egy a lényeg, továbbra is a vörös daok a kedvenc népcsoportom.

Az este viszont újra a h'mongok között ért minket, hiszen a tegnap felfedezett bárban szervezdött valami pörgős esemény. Ingyen sör, ennyit tudtunk meg a szórólapról. Jaakko javaslatára, vettünk némi rumot és kólát a sarki boltban, és bemelegítésként a teraszunkon elfogyasztottuk. Aztán a buliba menet még egyebeket is magunkba vittünk, így a bárban alig hogy megittuk az ingyensört, kezdtünk a helyiek számára kissé elviselhetetlenné válni és finoman kitessékeltek minket az utcára. Elsőként engem... Persze a sapai utca éppen elég szórakozási lehetőséget tartogat egy feldobott hangulatú fiatalember számára, úgyhogy nem is bántam.

Másnap (haha) még egy utolsó városnézésre futotta erőnkből, akarom mondani, időnkből. A tavaly meg nem vásárolt terítőket is beszereztem, a kerékpárokat megtisztítottuk, majd ránk nem jellemző módon, csendes pihenővel zártuk a napot. Következő uticélunk a leginkább várt Hà Giang régió, amely a kínai határ mentén fekszik, és rengeteg kisebbség otthona. Arrafelé jóval kevesebb turista fordul meg, de mi olyan útvonalat néztünk ki, amerre nem csak turista, de feltételezhetőleg még a madár se jár. Gyakorlatilag Vietnám legszebb részét vettük célba, és még csak nem is sejtettük.

porpokol

2010-04-27T10:16:00.007+01:00

Sơn Lat elhagyva, megálltunk egy kisebb városkában, amely reggeli piacáról nevezetes. Ezen a környéken többségben vannak a kisebbségek, úgyhogy én a kora reggeli indulást javasoltam, hogy le ne késsük a színes forgatagot. Minszken utazva persze lassan és kiszámíthatatlanul éri el célját az ember, így jóval kilenc után értünk Thuận Châuba, lekésve a piacot, de így is rengetegféle öltözetet láthattunk, amíg reggelinket elfogyasztottuk.

Mivel az úton minden faluban és a földeken szinte kizárólag a kisebbségeket láttuk, nem bántuk, hogy a javáról lemaradtunk. Sơn La és Mường Lay között az út az előzőeknél is gyönyörűbb tájakon vitt keresztül, és apróbb problémáktól eltekintve eseménytelenül telt a nap. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk Mường Lay-be. Ekkorra már furcsa hangokat adott ki a sebességváltóm és az emelkedőn felfelé sokszor csak egyes fokozatban tudtam menni, néha lefulladt a motor, kipufogóm szétesőfélben volt, majd kegyelemdöfésként újra leesett a kitámasztóm. Jaakko motorja szintén nem akart elindulni, míg Raph csomagtartója eltörött, és a kipufogója neki is a levegőben lógott.

A tervek szerint ebben a városban szerettünk volna ebédelni, helyette rekkenő hőség és hatalmas porfelhő fogadott, és ha nem lett volna gond motorkerékpárjainkkal, meg sem álltunk volna itt. Így viszont kénytelenek voltunk ebben porpokolban eltölteni néhány izzasztó órát. A porfelhő oka a városon félpercenként keresztülhajtó teherautók és az általuk széthordott mocsok és sár voltak, ami a tűző napon motorjainkra és tüdőnkre nézve gyilkosan szálló egyveleget alkotott. A rólunk omló verejték azonnal felszippantotta a szálló por tetemes részét, amely simán felért egy iszappakolással.

Néhány ház ugyan előtt fellocsolták az utat, hogy ezzel enyhítsék a saját szenvedésüket, de meglátásom szerint minimum egy özönvízre lenne szükség, hogy ezt a kibírhatatlan helyet megtisztítsa a rá mért portól. Csak később tudtam meg, hogy pontosan ez a végzet vár Mường Lay-re, hiszen a teherautók a közelben épülő vízerőműhöz és a hegyekben feljebb kijelölt új úthoz hordják az anyagot, és a tervek szerint az egész völgy hamarosan víz alá kerül majd. Ennél találóbb végzetet el sem tudam volna képzelni!

Mivel hárman háromféle problémával álltunk szembe, mindenki másik szerelőhöz vitte a gépét. Azt hiszem, a legszínesebb figurákat én fogtam ki. Mivel kitámasztó nélkül el sem engedhettem a motorkerékpárt, fel-alá tologattam a porfelhőben, míg végre találtam egy hegesztő-műhelyt. Vagy valamit, ami leginkább arra hasonlított. A por elleni harca való tekintettel minden vízben ázott, a műhely előtt egy kupacban hegesztésre váró fémrudak álltak. A műhely belsejében az egyik fémrúd végéhez hozzáerősítve a hegesztőkészülék egyik vezetéke, amely az egymásra halmozott fémrudakon keresztül vezetve az áramot, a motoromnak támasztott utolsó fémrudon át biztosította az összeköttetést a hegesztőtrafóhoz. A hegesztő-szakember megkért, hogy járassam a motort, hiába magyaráztam, hogy ebben a porfelhőben nem indul el! Aztán addig-addig nyaggatott, míg sokadik nekifutásra mégis sikerült beindítanom a gépet. Az egyik problémát ezek szerint én magam megoldottam...
Kettes számú probléma: levált kitámasztóláb. Tudni kell, hogy nyitott benzincsapnál folyamatosan csöpög az üzemanyag a karburátoromból, és elég hamar kb. fél deci benzin gyűlik össze a sebességváltó-ház tetején. Menet közben ez nem gond, mert a menetszél lesöpri, de a tőle 10-15 centire, járó motor mellett történő hegesztés könnyen lángba boríthatja az egész gépezetet. A szakember mégsem aggódott ezen, mutatta, hogy járjon csak a motor, és munkához látott. Szikrák repkedtek, mögöttünk teherautók hordták a port, az egymásra halmozott fémrudak néha vezették az áramot, néha nem, de a mester a pocsolyában fekve szorgosan végezte dolgát, míg én dokumentáltam kedves Minszkem talán utolsó perceit. Aztán csodák csodájára, mindenki túlélte a beavatkozást, így már csak két problémára kellett megoldást találnom, a lifegő kipufogóra és a kerregő sebességváltóra.

A második mesterember, akihez betértem, még az előző után is tudott meglepetést okozni. Azt hittem, a kipufogó-cső rögzítéséhez egy bilincsre és egy csavarhúzóra lesz csak szükség, de a szakértő beavatott legféltettebb titkába. Műhelyéből egy Red Bullos dobozzal tért vissza, majd a doboz alját és tetejét ollóval lenyesve, a középső, márkajelzéssel ellátott részt becsúsztatta a kipufogó-cső két része közé, mint egy tömítést. Nem tudom, milyen egyéb varászszert, vagy varászigét alkalmazott a művelet során, de innentől kezdve kerékpárom új erőre kapott és a nap hátralevő részében nem sok panaszom volt. Illetve egyből pontosítanék is, hiszen voltak gondok a Minszkkel, de az ezután átéltek után azok eltörpültek.

Szépen lassan mindenki elvégeztette a napi kötelező szervizeket, és ebéd helyett ugyan csak por jutott szervezetünkbe, de a járműveinkhez hasonlóan mi is beértük egy doboz energiaitallal. Semmi nem utalt arra, hogy ne tudnánk teljesíteni az aznapra kitűzöt tervet. Aztán a várost elhagyva utolértük a teherautó-karavánt, a lehető legrosszabb minőségű utakon próbáltunk előzni, minél kevesebb port letüdőzve, majd mikor minden teherautót magunk mögött tudhattunk, útlezárásba futottunk. A teherautók által hordott zúzalékot termelték ki itt a hegyoldalból, ahol a jelenlegi szintnél feljebb építették az új utat. A robbantások által kijelölt nyomvonalon markolók és bulldózerek dolgoztak, az általuk megmozgatott sziklák összes maradéka a mi utunkra ömlött rá. Amint fent végeznek a munkával, az előttünk levő útszakasz is megtisztításra kerül majd, de hogy erre mennyit kell várni, nem tudhattuk. Kődobálással ütöttük el az időt, amibe hamarosan a helyiek is bekapcsolódtak. Persze mindig ők nyertek, de nekik vérükben van a versengés, mi meg csak szórakozásból csináltuk.

Aztán egyszer csak felnyílt a sorompó és mindenki elrajtolt, motorosok, autók, kamionok, mint egy versenyen. Csak a terep volt a megszokottnál sokkal szarabb, néha egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy átkeljünk egy mély vízmosáson, buckán, frissen felhordott kőágyon, de a helyieket elnézve csak mentünk az árral és faltuk a kilométereket. Nekik ez is egyfajta verseny volt, nekünk maga a túlélés. Hagytuk inkább, hogy nyerjenek.

Raph kipufogója váratlanul megint megadta magát és az energiaitalos trüköt meg egy törölköződarabot alkalmazva megjavítottuk. Közben besötétedett, nekem pedig továbbra sem működött a lámpám. Szerencsére, hamarosan egész jó minőségű aszfalton száguldhattunk, hárman két lámpával. Táskámból előbányásztam az egy darab 3 wattos leddel felszerelt zseblámpámat, így gyakorlatilag egy kézzel kormányozva, a másikban zseblámpát egyensúlyozva vezettem az éjszakában. Kitűzött célállomásunktól még sehol se voltunk, de minden mindegy alapon csak mentünk előre. Egy picsiny faluban aztán belebotlottunk három belga srácba Minszk motorkerékpárokon. Pont elhagyni készültek egy szálláshelyet, hogy a már mögöttünk álló kemény szakaszt ők az éjszaka leple alatt teljesítsék. Mondtuk nekik, hogy ez képtelenség, és inkább mindannyian maradjunk itt, ebben a vendégházban. Hogy a felkérést nyomatékosabbá tegye, Raph elszáguldott egy üveg vodkáért és egy üveg skorpiós pálinkáért. A hat motoros végül egy fedél alatt töltötte az éjszakát, aminek a vége iszonyatos berúgás lett, tekinettel a pálinkában úszó skorpiókra, az éhgyomorra elfogyasztott vodkára, illetve a vacsora mellé lenyelt rengeteg sörre. Nagy szerencsénkre, nekünk másnap már csak egy nyúlfarknyi szakasz volt hátra Sapáig, ahol aztán az összes mögöttük levő izgalmat kipihenhettük pár nap alatt. A Hanoiból ismert dán Jensszel kiegészülve, kezdetnek mindjárt egy fergeteges H'mong partyba látogattunk, és biztos vagyok benne, hogy Sapa városa pán-európai bulikommandónkat azóta is emlegeti!

öleb-mészáros

2010-04-25T14:14:00.005+01:00

Hòa Bình, másnap reggel. Az eső kezd elállni. Begördülünk ez első benzinkútra, hogy 2T (kétütemű) olajat és benzint vegyünk. A probléma csak annyi, hogy induláskor kibicsaklik az oldaltámaszom és egy kisebb rúgásra leesik. A szemközti garázsban éppen hegesztenek, így szerencsét próbálok náluk. Meglengetem a kezemben levő oldaltámaszt és mutogatom, hogy honnan jött le. Kérdő tekintettel nézek rájuk, hogy meg tudják-e javítani, lehetőleg soron kívül.

A munkát azonnal félredobva, betessékelnek és amíg én tartom a motoromat, ők máris nyomják a lábamra a szikrákat és pikk-pakk visszahegesztik a támaszt a helyére. Pénzt nem fogadnak el, sőt, ha már úgyis szünetet tartanak, hellyel kínálnak, teát töltenek, majd rágyújtanak a bambuszpipára és azt is kezembe adják. Az ilyenkor szokásos kérdéseket teszik fel, úgymint hogyhívnak-honnanjöttél-hovatartasz. Egyikőjük még egy üveg viszkit is elővesz, de ezt már tényleg nem fogadhatom el. Mivel két utitársam vár rám, muszáj utánuk erednem, pedig tuti, hogy itt még sok kaland adódott volna.

Kb. 60 kilométer megtétele után újabb szervizelés esedékes, ám ezúttal végre nem az én Minszkemmel van probléma. Innentől kezdve Raph motorja lesz az, ami minimum óránként megállásra kényszerít bennünket. A sebességváltó-karral akadt gondja, majd szintén aznap produkál még egy motorleállást, majd láncszakadást is. De a történet mindig ugyanaz: ha egy Minszk leáll, leáll az élet is a környéken, és mindenki körénk sereglik. Alig hagynak a saját járművünk közelébe férkőzni, annyira ádázul küzdenek, hogy működőképessé tegyék, mintha valaki stopperrel mérné.

Amúgy egyre szebb helyeken járunk, nőnek körülöttünk a hegyek, szűkülnek a kanyarok, és egyre több népviseletbe öltözött embert látunk. Kezdetét veszi jelképes misszióm, hogy feltérképezzem a Vietnámban élő 54 népcsoportot. Mivel ezt a feladatot magam sem gondoltam komolyan, alig-alig állunk meg, legfeljebb csak egy fotó erejéig. Az első nagyobb faluban aztán elgázolok egy kutyát, és félve gazdája haragjától, netán, hogy meghív kutyapecsenyére, fékezés nélkül továbbhajtok. Ezzel a mutatvánnyal kerékpárom kivívta a Puppy Slayer (öleb-mészáros) becenevet. Amúgy engem többnyire Nordy-nak hívtak a srácok, Raph a motorja hátuljára erősített gitár és az azt takaró mocskos lila törölköző után Gipsy King, Jaakko pedig az unalomig ismételt katonai szleng miatt Wacko lett a keresztségben.

Lassan kezdtünk összeszokni, igazi csapatot alkotni, pedig mindannyian teljesen más habitusú emberek vagyunk. Az igazi összekovácsoló erő azonban a harmadik nap minszki megpróbáltatásai, majd a jutalmul elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű alkohol lesznek, de azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni.

béke

2010-04-24T13:40:00.002+01:00

Az eső nem akar elállni, pedig ma veszi kezdetét a nagy túra, az északi nagykör. Raph sehol sincs még, pedig reggel kilencre beszéltük meg a találkozót. Sőt, a motorja sincs a szállás előtt, úgyhogy valószínűleg szerelőhöz kellett mennie. Mindegy, addig veszünk nekem egy rendes esőkabátot, kesztyűt, esetleg egy motoros-dzsekit is, hogy bírjam az időjárás viszontagságait. Előző nap, gondos mérlegelés után, már kiválasztottam a legfontosabb kiegészítőt, a bukósisakot. Mivel törési ellenállását nem állt szándékomban élesben tesztelni, csupán két követelményt kellett szem előtt tartanom. Először is, az arcomat nem szabad takarnia, ugyanis akkor a helyi gyerekek nem láthatják, hogy turista vagyok és így nem integetnek nekem. Második követelmény, hogy a fülemet takarja, mert a motor és a menetszél zaj-duettje hosszabb távon nehezen viselhető. Így kizárásos alapon a félig nyitott verzióra esett választásom.

Dzseki és kesztyű beszerzése után, lassan délre jár az idő, de mi még mindig nem indultunk el. Még egyszer utoljára visszamegyünk abba az ételbárba, ahol már minimum háromszor voltunk Jaakkoval, hogy utoljára megízleljük a város legjobb phoját. Ebéd után végre mindenki együtt, úgyhogy gyorsan felszereljük a motorokat és hatalmas füstöt húzva magunk mögött, elhagyjuk Hanoit. Még a város széle előtt, egy piros lámpánál lefullad a gépem, mintegy ízelítőt adva a következő napokban rám váró meglepetésekből. Gyújtás van, benzin van, mégsem indul be a gép. Biztos megszívta magát, úgyhogy leszedem a gyertyakupakot, kicsavarom a gyertyát, hogy a felesleges benzin elpárologjon a hengerből. Biztos, ami biztos, megtisztítom a gyertyát is. Két perc múlva, nagy nehezen beindult a motor és a többiek nyomába eredhettem. A várost elhagyva, kb. egy óra elteltével, a motor kihagy, majd rövidesen leáll. A többiek még nevetnek rajtam, hiszen egyikőnk sem tudja még, hogy ez így fog menni egész nap. Egy óra biztos üzem, majd egy óra szerelés, tisztogatás. Már majdnem sötétedik, mire a békés Hòa Bình városba érünk, ahol motorkerékpárom végleg kapitulál. Nincs mese, szerelőt kell keresni, illetve szállást az éjszakára. Ekkor szembesülünk vele először, hogy Vietnámban nem keresni, hanem elkerülni kell a szerelőt, ugyanis működésképtelen Minszkemet látva máris három férfi ügyködik körülötte, és hiába magyarázom, az általam már százszor végigvett műveleteket ismétlik, én már tudom, hiába. Gyertya-tisztítás, szikra ellenőrzése, benzinszűrő-tisztítás, henger kiszellőztetése, majd végül ők is belátják, ez a motor ma már nem fog beindulni. Egyikőjük felajánlja, hogy eltol engem a szállásig, ahol már a többiek várnak rám. Vicces, ahogy a sötétben lámpa nélkül szelem a város utcáit, a hátsó lábtámaszomat ezúttal nem egy utas, hanem a mögöttem haladó motoros használja, hogy annál fogva lökdössön előre.

Miután búcsút mondok segítőmnek és 20000 dongnak, felkeltem a szemközti szerelőt, aki rizsbortól kótyagosan kezelésbe veszi Minszkemet. Végtelen türelemmel szemlélem, ahogy ugyanazokat a dolgokat veszi végig, amit már az egész város megpróbált egyszer, csak az ő esetében a sötétség és az alkoholos behatás teszik érdekesebbé a feladatot. Egy idő után felesége megjelenik egy gyenge fényű lámpával, amely a legapróbb mozdulatra is kialszik. Egy másik asszony babrál odabent a kábellel, és innentől kezdve világosság támad. Szerelőm is majdnem ezzel egy időben csap a fejéhez, és lekapja a generátor fedelét. Jaakko vizont a fejét fogja, hogy ezt igazán nem kéne, mert ha azok a kábelek összegubancolódnak, már csak a temetőig kell eltolnom a motort és stoppolhatok hazáig. Mégis, a kábelek sorra lekerülnek a csatlakozóikról, szikra- és rövidzárlat-tesztek veszik kezdetüket, ám a várva várt siker elmarad. Mesterünk sosem találja szerszámait, mégis remélem, hogy megtalálta a megfelelő csatlakozót minden kábelhez. Visszateszi a generátor-fedelet, és ahogy feláll, kicsit megszédül és motoromnak támaszkodik, ami majdnem feldől. Ezt Jaakko és Raph már nem bírja nézni, és elmennek inkább vacsorázni. Én maradok a kabarénál. Elkezdek berregni, illusztrálandó, hogy menet közben egyszer csak kihagyott a motor, majd a fényszóró bekapcsolásakor újból rendesen járt. Erre a fickó elkezdi rángatni a kapcsolót, hogy az kaput, szétteszi a kezét, hogy nincs mit tenni. Aztán egy eldugott agytekervényéből mégis beugrik neki a megoldás, hogy valószínűleg ki kell cserélni az elektromos vezérlődobozt, amiből bölcsen tartalékot is hoztam magammal. Azt nem tudhattam, hogy szinte naponta kell majd cserélnem, mert az esőt és a párát ennyire nem bírja. Ez a doboz adja az áramot a gyújtógyertyának, és ha elromlik, továbbra is létrejön a kisülés, de nem elegendő, hogy a motor beinduljon. Az én esetemben pedig egy órányi használat után lett gyengébb a szikra, egészen a lámpa felkapcsolásáig, amely ugyanazon dobozon keresztül történik. Egyik áramkör helyrerakja a másikat, majd a másik áramkör végleg elrontja at egyiket. 70 kilométernyi motorozás után megérett a cserére.

A motor felköhög, így mindenki megkönnyebbül. Mehetek végre a többiek után vacsorázni. Az egyetlen szépséghiba, hogy a részeg mester valamelyik kábelt elfelejtette helyére tenni, így világítás nélkül száguldok végig Hòa Bình utcáin. Nem tudhatom még, hogy a következő két napban rendre sötétben érjük csak el kiszemelt uticélunkat, de a Vietnámban megszokott módon, majd akkor foglalkozom ezzel problémával, ha fontossá válik. Hòa Bình azt jelenti "béke", így ebben a városban igazán nem illene stresszelnem magamat.

A Minszk

2010-04-20T01:51:00.002+01:00

Most nem a városról lesz szó, hanem a Vietnámban valaha népszerű motorkerékpárról, amely egy belorusz városról kapta a nevét. Minszk, vagy ahogy errefelé ejtik, Mihkk. Forgalmi engedélyébe ugyan nem került be a nevem, de 350 amerikai dollárért szereztem egy példányt egy megbízható hanoi dílertől. A próbakör alatt ültem életemben először motorkerékpáron eltekintve az automata sebességváltóval rendelkező robogóktól. A Minszk esetében viszont nem csak a sebességváltást kell nekem végeznem, hanem a beindítást, karbantartást, a motor finomhangolását, illetve tankoláskor a kétütemű motoroknál elengedhetetlen olaj bekeverését is. Ismerős műveletek, ha valaki vezetett már Trabantot, csak ez esetben több mocsokkal jár. Aki szerint a Trabant pofonegyszerű technológia, az gondolja át mégegyszer. A Minszk ennél is egy-két lépéssel egyszerűbb, például nincs akkumulátora, nincs hengerfej-tömítése, nincs műszerfala, és még sorolhatnám. Az egész gép lelke egy 125 köbcentiméteres fémhenger, amiben a karburátor által bejuttatott levegő és üzemenyag egyvelege robbanást hoz létre, ami egy sebességváltón, egy kuplungon és egy láncon keresztül meghajtja a hátsó kereket. Két kerék, egy kormány, egy nyereg, egy légszűrő, egy gyújtógyertya, egy elektronikai vezérlődoboz, és egy első fényszóró teszi teljessé a képet. Mivel az alkatrészek száma ennyire minimális, a hibalehetőségek és az összes tudnivaló a motorkerékpárról egy 60 oldalas szervizkönyvben megtalálható. Ebben már az angol-vietnámi szakszótár is benne értendő.

Mivel finn utitásram, Jaakko, már egy ideje Minszk motorkerékpáron rótta Vietnám útjait, nekem pedig egy tökéletesnek gondolt állapotú példányt sikerült megvennem, nem fecséreltem drága időmet, hogy átvegyem ezt a 60 oldalt. Büntetésből aztán oldalról-oldalra kellett memorizálnom a különböző problémákra javasolt megoldásokat, ugyanis az első napokban kb. óránként szervizelni kellett motoromat, minden esetben teljesen más tünettel. Az első napon összesen 70 kilométert sikerült megtennünk az öregurasra tervezett 135 helyett. Csapatunkat erősítette egy angol uriember is, Raph, akinek már indulás előtt nagygeneráloznia kellett motorját, ám így is csak az első napot bírta ki gond nélkül.

A Minszk motorkerékpár a II. Világháború előtti technikát képviseli és a helyiek csak röhögnek rajta, már alig-alig használnak ilyet. Mióta az importvámot megemelték rá, a Honda motorkerékpárok olcsóbbak lettek, sőt, azok megbízhatóbbak is. A megbízhatóság persze nagyon is relatív, hiszen egy Honda lerobbanása valószínűleg költségesebb és időigényesebb szervizelést kíván, míg a Minszk esetében, gyakorlatilag egy 12-es, egy 13-as kulcs, és egy csavarhúzó elegendő a javítások nagy részének elvégzéséhez. A korábban említett szervizkönyv ismerete sem szükséges, ugyanis a Minszk motorkerékpár nosztalgikus érzésekkel tölt el minden vietnámit, annyira, hogy lerobbanás esetén egy Forma 1-es szervízcsapatot megszégyenítve veszik körül a járművet és egymást túllicitálva próbálják mihamarabb mozgásképessé tenni. Sok esetben ellenszolgáltatás nélkül, nekik éppen elegendő, hogy bebizonyíthatták, erre is képesek. A vietnámi versenyszellem győztesei ez esetben mi vagyunk.

Talán egy másik cikkben majd beszámolok a vicces szerelési műveletekről is, de hogy rövidre vegyem mondandómat, most csak felsorolom, hárman milyen problémákkal szembesültünk az első 10 nap alatt:
oldaltámasz leesett 3X
kipufogócső leesett 1X
kipufogócső meglazult 2X
hátsó csomagtartó leesett 2X
kormány leesett 1X
lábtartó leesett 3X
indítókar csere 2X
gyújtógyertya tisztítás 20X
gyújtógyertya csere 3X
gyújtás-időzítés beállítás 2X
légszűrő tisztítás 10X
légszűrő csere 1X
benzinszűrő tisztítás 3X
fékpedál-rugó csere 2X
hengerfej csere 1X
lánc csere 1X
lánc utánállítás (túl laza) 1X
lánc utánállítás (túl feszes) 1X
kuplung utánállítás 3X
lámpa javítás 2X
duda csere 2X
elektonikus vezérlés csere 3X
fékkar csere 1X
lámpabúra csere 2X
defekt 2X
kutya-gázolás 1X
csirke-gázolás 1X
stb stb

A külföldiek körében mégis emelkedő népszerűségnek örvend ez a gépjármű, a helyiekkel való interakció megkönnyítésén túl talán azért is, mert kezelése igazi férfias erőpróbának felel meg. Amint elindítja ez ember, máris olajos lesz a keze, ruházata beszívja a hatalmas fellegekben ontott füstöt, lábszárára tetoválást éget a kipufogócső, a motor olajat köpköd az ölébe, a menet közbeni rázkódás a csuklóját, a zaj a fülét, az előtte haladó motoros mérges gázai pedig tüdejét teszik próbára. És mindez még csak a normál üzem során felmerülő kihívások felsorolása!

A hatalmas zaj és füst azonban már messziről felhívta ránk a figyelmet, így a legeldugottabb faluban is elénk sereglettek a gyereket, hogy integessenek, hellózzanak, kitartott tenyerünkbe csapjanak és mosolyogva kövessék utunkat. Olyan ünnep volt ez nekik, mint gyerekkoromban a vándorcirkusz megérkezése falumba. Volt köztünk bohóc és állatidomár is, ám a biztosítókötél nélküli akrobata szerepe nekem jutott, hiszen életemben először ültem meg rendes motorkerékpárt, de a többiek egybehangzó véleménye szerint, semmi okom panaszra. Hanoiba visszafelé menet már én biztosítottam a felvezetést, a másik két motoros alig tudta tartani velem a tempót, ahogy a kamionok, buszok, autók, és motorosok között cikáztam. Kb. 3 nap alatt elsajátítottam a szerelés csínját-bínját, majd a következő egy hétben a motorozásét is. Iszonyú fárasztó munka, de jutalmul Vietnám legeslegszebb és legeldugottabb régióit sikerült felfedeznem és olyan élményekkel gazdagodtam, amiket se szavakban, se képekben nem fogok tudni átadni.

átkelés egy folyón kézi erővel vontatott bambusztutajjal valahol Hà Giangban

a vietnámi cenzúráról

2010-04-03T09:35:00.004+01:00

A kínai cenzúráról inkább hallgatok, hiszen ott már mindenkibe be van építve egy cenzor-chip és mikor éppen mondana valami kínosat, inkább köp egyet. Pföjjj.

Vietnám még kicsit le van maradva ezen a téren, de azért büszkén vállalják, náluk nincs szólásszabadság. Könyvek, filmek, weboldalak kerültek tiltólistára, és az állam igyekszik nyomon követni és megszabni, ki mivel foglalatoskodik.

De kezdjük kicsit távolabbról a témát, vagyis a város utcáin a számos kiemelt objektum előtt kalasnyikovval strázsáló csenevész katonáktól. Állnak a kis vörös szalaggal ékesített emelvényen, vagy esetleg egy bódéban, és mintha semmi más dolguk nem lenne, a mögöttük álló mérhetetlen fontosságú épület lefényképezését igyekeznek megakadályozni. Azért szerencsémre még egyetlen fotót sem töröltettek velem, csak integettek felém, hogy ejnye-bejnye.

A telefontársaság már durvábban nyomja, ugyanis a Vietnámból, magyar telefonról elküldött SMS-nek 36 órába tellett Hollandiába eljutnia. Bizonyára egy félelmetes nemzetközi összesküvést sejtettek kibontakozni ebben a 160 karakterben, és ennyi időbe tartott szerezniük egy magyarul értő belbiztonsági szakértőt.

Gondoltam, helyi SIM-kártyával gördülékenyebben mennek majd az üzenetváltások, ezért áttértem a vietnámi mobilszolgáltatóra. Próbaképpen elküldtem tehát 3 SMS-t 3 különböző országba: Angliába (+44...), Magyarországra (+36...), Thaiföldre (+66...), majd mindezek után egy olyan rendszerüzenetet kaptam, hogy "A +33... számra küldött üzenetem kézbesítésre került." Ez vajon hogy jött ki nekik? Megfelezték a thaiföldi számot? Különben sem kértem értesítést a kézbesítésről! Mivel az az üzenetem angolul volt, azt átengedték, a másik kettőt meg még mindig szótárazzák? Nem értem én ezt!

Aztán itt van a facebook is, amiben már a kínaiak is ellenséget véltek felfedezni, pedig az én tapasztalatom az, hogy ott csak sületlenségek terjednek, nem pedig felforgató eszmék. Vagy én vagyok teljesen naív, de az "uh, a tegnap este durva volt, sosem iszom többet", meg a "Ferike belépett a koboldlovagló klubba.", illetve a "hanoitattoo blippelt egy számot" jellegű bejegyzések semmiféle relevanciával nem bírnak a világ dolgainak alakulását illetően. Azok az országok, amelyek ilyesmitől tartanak, valójában saját gyengeségükről tesznek tanúbizonyságot. A vietnámi megoldás erre a problémára, hogy ugyan a facebook oldalát tiltják, de a mobiltelefonra, illetve laptopokra optimalizált verziók attól még ugyanúgy elérhetők maradtak. Kínában sem volt lehetetlen, de azért ennél egy fokkal nehezebb volt a tiltott oldalakhoz való hozzáférés.

Végezetül, essék pár szó a hagyományos, papírra nyomtatott olvasmányokról!Ugyan Vietnámban gyakrabban találkoztam fénymásolatokon terjesztett irodalommal, mint eredetivel, vannak bizonyos művek, amelyeket másképp nem is lehet beszerezni. Vannak személyek, és eszmerendszerek, amelyek kritikája kiveri a biztosítékot. Sztálin még hagyján, őt lehet fénymásolva kigúnyolni, de a helyi főhőst semmiképpen.

Ezt a nagyon fontos játékszabályt észben tartva, a Ho Si Minh Mauzóleumban nem mertem elővenni a fényképezőt, mert a sötét teremben úgy sorakoztak a géppisztolyos katonák, mint a Doom utolsó pályáján a zombik. Szinte láttam magam előtt, ahogy a legapróbb neszre rámvetik magukat és felaprítanak. Ho apó bebalzamozott teste mellett betojtam, de nem az áhitattól, hanem a rémülettől.

Ez az utolsó életem, ezt most nem cseszhetem el!

rendőrkarnevál

2010-03-27T15:55:00.002Z

A hanoi Thong Nhat parkban megrendezett zenés-táncos-harcos rendőrségi erő- és technikademonstrációra nagyjából 500 néző volt kíváncsi. Az ország fegyveres erejének méretét jól illusztrálja, hogy a színpadon is legalább ennyien tűntek fel az egyórás program alatt.

A műsor különféle harcművészeti bemutatók sorából állt, felváltva hagyományos és modern zenei aláfestéssel, köztük élőben előadott kórusművekkel, néptánccal, tűzkarikán átugró kutyákkal és hasonló attrakciókkal.

Minden előadó széles mosollyal végezte dolgát, csak a VIP tribünön feszítő tisztek unták kicsit magukat. Ha tehették volna, inkább máshol töltik az estét, ahogy azt a lekapcsolt közvilágítás ellenére is észrevehetően távolmaradó tömegek tették.

Azt azért sikerként könyvelem el, hogy a kórista rendőrlányok és valószínűleg az összes többi közreműködő pusztán hazafias kötelességből, ingyen működtek közre, és az idevezényelt kiskatonák sem kértek extra eltávozást az alakításukért.

Az eseményen jelen volt két külföldi tudósító is, ám egyikőjük pusztán egy mobiltelefonnal felvértezve érkezett, a másik pedig szemmel láthatólag nem ide készült, mert folyton valami bárt és vietnámi csajokat emlegetett. A turizmus fellendítése végett, ez utóbbi megjegyzést a vietnámi országimázs-iroda szíves figyelmébe ajánlom!

Miért?

2010-03-25T11:28:00.014Z

Miért pont Vietnám? Fogalmam sincs.

Nem azt mondom, hogy ez lenne mindennek a legalja, mert egyáltalán nem az, de a környező országokban turistaként mindenből találhatnék szebbet is, jobbat is. Akkor hát miért nem megyek olyan helyre, ahol kevesebb kihívással kell megküzdenem nap, mint nap? De hiszen pont onnan jövök! Talán az ittlétemmel bizonygatom magamnak, hogy nem bennem volt a hiba, hogy Hollandiában három éven át semmi, de semmi nem tetszett. Ezzel szemben, Hanoiban minden magával ragad az első perctől kezdve, ahogy a reptérről kilépve felharsannak körülöttem az autók dudái, ahogy mellen üt a hőség, a por, ahogy egyből letámadnak a csalók, ahogy ránézésre minden kaotikusnak, barbárnak tűnik, de valójában nem az.

Hogy valaki megkedvelje ezt az országot, pusztán helyzeti kérdés. Itt minden jóból és rosszból van egy kicsi, de semmi nem kap túlzott hangsúlyt, illetve mivel Vietnám roppant nagy és főleg hosszú ország, a szélességi fokokkal együtt a dolgok egyvelege is szépen lassan változik. Akinek nem jön be valahol egy bizonyos fajta táj, program, mentalitás, vagy étel, az egy másik országrészben attól még feledhetetlen élményekben részesülhet. Dávid szerint, aki Saigonban él, mindenki attól függően esik bele vagy Saigonba, vagy Hanoiba, hogy hova érkezik meg Vietnámba. Én szeretném azt hinni, hogy előbb-utóbb mindenkinek akad itt érdekes és izgalmas attrakció.

Amúgy Vietnám rohamtempóban fejlődik, szóval írásaim akár kordokumentumként is szolgálhatnak majd a jövőben. Kicsit olyan most az ország, mint amikor Kína először nyitott a nyugati ideológiák és üzleti megoldások felé, majd azokból a leghasznosabbakat átvéve a világ élvonalába küzdötte magát. Persze ez a küzdelem Vietnámban csak a határokon belül zajlik, de az itteni emberek sokkal többet bírnak, mint mi, nyafogó jóléti bábok. Vietnám szépen lassan átalakul majd, hogy minket kiszolgáljon, és ezzel egyedi vonásait egyre nehezebb lesz majd észrevenni. Sok turista nem tud lemondani az otthon megszokott kedvenc márkáiról, úgyhogy ha azok még nincsenek is itt jelen, előbb-utóbb mindenhol túlsúlyba kerülnek majd. Csak addig érdemes idelátogatni, amíg ez a hatalomátadás nem következik be, különben elég lesz majd leugrani a legközelebbi plázába és popcorn-kóla mellett bámulni az avatárt a vásznon, aki helyettünk utazik és cselekszik.

Miközben ennyicske idő alatt nem sok esélyem van, hogy igazából megértsem ezt a kultúrát, azért itt lehet a általam felkeresett országok közül legjobban betekinteni a helyi életbe, szokásokba, mert itt nem rejtegetik (mint Kambodzsában), manipulálják (mint Kínában), marketingelik agyon (mint Thaiföldön).

Nem szívesen élnék itt, de amint visszatértem Hanoiba, egyből rájöttem, nincs értelme a rendelkezésemre álló két és fél hónapot (és figyelmemet) több ország között megosztanom, hanem ezt az egyet kell kicsit mélyebben felfedeznem.

Avatár barátunk se nyert volna annyi oszkárt, ha egyik helyről a másikra szaladgál, ugye?

Crepto

2010-03-25T06:06:00.016Z

Kevesen tudják rólam, hogy életem első munkalehetősége a Piszkei Papírgyár által felajánlott vezető-mérnöki beosztás volt. Ígértek mindent, amit a 90-es években újból reneszánszát élő rabszolgásításban szokás volt ígérni. Végül arra hivatkozva mondtam vissza az ajánlatot, hogy előbb befejezem az egyetemet, amelyet aztán a mai napig nem tettem meg. Azt hiszem, akkor még szégyelltem magam, hogy nem állok be a sorba és inkább száműztem Finnországba 4 hónapos nyári gyakorlatra. Nem bántam meg, hogy így alakultak a dolgaim, annak ellenére sem, hogy azt a munkát '98-ban egyenesen nekem találták ki, hiszen vécépapír alapján be tudom azonosítani, melyik országban járok éppen. Nem viccelek!

Vegyük például Vietnámot, ahol elég csak ránézni és a papír már foszlik is apró darabokra. Ám ha az ember tépni szeretne belőle, a papír hirtelen ellenállóvá válik és még véletlenül sem ott szakad, ahol húzzuk. Úgy tűnik, a Piszkén befektető görög papírmágnások még nem jutottak el Vietnámig.

Thaiföldön egy kicsivel jobb a helyzet, mert ott is az ultravékony papír dívik ugyan, ám az legalább egyben marad használat közben. Ott az a különleges ismertetőjegy, hogy a feltekercselt papír elforog a középső hordozóhengeren. Aki járt arra, ugye emlékszik?

Kínában csakis kiváló minőségű vécépapírral érintkezik az utazó, ha hihetünk a pártújságnak. Egy biztos, ha nincs a budiban papír, még mindig ott a pártújság...

Kambodzsában jelentős minőségi és mennyiségi visszaesést tapasztaltam vécépapírügyben, ám ez nem meglepő, ha arra gondolok, hogy a külföldi segélyszervezetek kinyalják a kambodzsaiak seggét. És ezt az utóbbi megjegyzést nem szemrehányásnak szántam, legalábbis nem a kambodzsaiaknak, mert ez az adományokon alapuló elfuserált rendszer sajnos az oda pénzt pumpáló fejlett országok hibája. Meglátásom szerint, a külföldi segélyszervezetek hatása Kambodzsára csak Pol Potéval összevethető.

Szar ügy. Hozzunk magunkkal papírt és pénzt!

Thailand happy!

2010-03-22T06:55:00.029Z

Hosszúra nyúlt búcsúm Thaiföldtől nem ezzel a felkiáltással kezdődött ugyan, de ezzel lehet a legjobban summázni a történteket. Pedig ez a nap sem indult másképp, mint az előzőek, vagyis hogy hőguta közeli állapotban róttam a város eldugott mellékutcáit fotótémára és kevésbbé turisztikált élményekre vadászva. Vasárnap lévén, az előzőekben tárgyalt utcák üzletei többnyire zárva voltak, az emberek csak pihentek, kivéve a piros színben masírozó demokráciáért küzdő tömegeket, illetve az őket szemmel tartó rendőröket. De ennek ellenére is nagyon nyugodt volt a város.

Lila autójuk nagytakarításával végezve, taxisofőrök bandáztak egy letűnt időket idéző ételbárban. A helyiség előtt elhaladva, szemem sarkából kiszúrtam egy kopott zenegépet és belopakodtam egy fénykép erejéig. Aztán tétován leültem egy sörre, mert faragatlanság lett volna hogy KATT-KATT és már megyek is tovább.

A 36 fokos melegben, ebéd helyett, éhgyomorra elfogyasztott sör nagyban elősegítette a kulturális és nyelvi korlátok eltűnését, így mire sörömmel és naplómmal végeztem, már a taxisofőrök asztalánál találtam magam, és együtt dobáltuk a pénzérméket a zenegépbe, sőt, még viszkijükből is megkínáltak! Szorgosan koccintgattunk, beszélgettünk(!?), fényképhez pózoltunk, majd jött az elkerülhetetlen kérdés, hogy akarok-e egy lady-t. De én már semmi mást nem akartam, csak a vécéig eljutni, aztán enni valami jó csípős, kijózanító kaját, mielőtt a hirtelen jött barátságot tönkretenné a mocskos üzlet.

Elköszöntem hát, és kicsivel odébb betértem a város legjobbjai közé sorolt vegetáriánus kifőzdébe, az Arawy-ba.

Fogalmam sincs mit fogyasztottam, de isteni volt! Valami tésztaleves-variációt rengeteg ízletes dologgal megpakolva. Ezután kicsit még róttam az egyre szűkülő utcákat az esti szürkületben, hazafelé rossz helyen szálltam ki a hajóból, így elég későre járt már, mire visszaértem a szállásra. Gyorsan becsekkoltam a másnap déli hanoi gépemre, majd azzal a tudattal mentem fel a szobámba, hogy magam mögött tudhatok egy élménydús, nem tipikusan turistás napot.

Ó, ha sejtettem volna, hogy ez a nap még messze nem ért véget, hiszen nemsokára megfordulok két karaoke bárban, az egyik tulajdonosával táncolok majd, a másikban az énekesek néznek ki maguknak, tanuja leszek, ahogy egy 12 éves lányka dönti magába a viszkit, szabadnapos rendőr ad thai-box leckét, hárman motorozunk majd az éjszakában, és a pesti romkocsmákat megidéző patpong utcai bárban kötök ki végül, abban az utcában, amit a lehető legnagyobb ívben igyekeztem elkerülni!

De ne szaladjunk ennyire előre! Este kilenckor, szobámat elérve szemem előtt már csak az ágy és a megérdemelt alvás lebegett, úgyhogy a hamarosan nekem szegezett kérdésre bizonyára a tudatalattimból jött az igenlő válasz. Michael, aki éppen akkor érkezett Münchenből, megkérdezte, hogy nem iszunk-e meg egy sört. Erre mit is mondhattam volna? A sarki non-stopban felmarkoltunk egyet és beszélgetni kezdtünk. A sörre vacsora következett, majd Michael felvetette, hogy látogassuk meg két lányismerősét a vasútállomás melletti hoteljükben. Mondtam, hogy rendben, de mivel ez az utolsó estém, szeretném, ha busszal mennénk, mert azt még nem próbáltam.

A buszmegállóban állva minden taxis fel akart szedni bennünket, de mi csak kitartóan vártuk a soha meg nem érkező járatunkat, aztán ezt megunva, a többi várakozó tanácsának fittyet hányva, felugrottunk egy másikra, mondván, nagyjából ez is arra megy.
- Hua Lamphong! - mondtuk a jegyárusnak, aki először nem értette, mit akarunk, majd azt válaszolta, hogy "kju ááá lámpo-óóón" és a következő megállónál letessékelt minket a buszról. A sofőr mutatta, hogy kettő-öt, vagyis a 25-ös busz lesz nekünk jó. Mivel mindig csak a kettes számú jött, meguntuk a várakozást és erre ugrottunk fel, de ezzel még csak a következő megállóig sem jutottunk, mert az első piros lámpánál ők is megszabadultak tőlünk, szintén a 25-ös buszt javasolva. De ehelyett, mi fafejűek felszálltunk az éppen érkező 40-esre, ami ugyancsak a vasútra tartott, úgyhogy végre elvegyülhettünk a munkából hazafele igyekvő megfáradt thai tömegben.

A buszról leszállva szembesültünk vele, hogy a környéken több hotel nevében is szerepel a vasútállomás neve, és attól függően, hogy kit kérdezünk, mindenki másfelé irányít bennünket. Mire az összes lepukkant szállást végignéztük éjfélre, pont a buszmegállónk mellett találtuk meg azt, amelyiket kerestük. Aztán hajnali egy is elmúlt, mire a lányoktól elbúcsúztunk, és ekkor egy kiadós gyaloglás, illetve egy taxizás közül kellett választanunk, hogy végre hazaérjünk. Mivel szomjasak voltunk, a gyaloglás mellett döntöttünk, és hamarosan egy sötétített üvegű bárból kiszűrődő förtelmes zenére, és sikongató lányok hangjára figyeltünk fel. Karaoke-bár... hm, ilyenben sem jártunk még, úgyhogy rövid tanakodás után betértünk egy italra. De addigra már nem nagyon maradt más választásunk, mert két részeg thai lány rángatott bennünket befelé a neonfényben úszó csótányos egységbe.

Michael és én tisztes távolban leültünk a sarokba a másik négy (törzs)vendéggel szemközt, akik a tulajdonosnő és hugai (esetleg lányai vagy barátnői?) énekét és táncát lesték italjaik mellől. Talán nem meglepő, hogy mi, frissen betért újoncok nagyobb érdeklődést váltottunk ki az illuminált táncot lejtő csajokból, mint ők, így hamarosan mi is együtt roptuk két hölggyel, míg a harmadik átszellemülten énekelt az óriási karaoke-gép előtt állva. Mindeközben, a lankadó figyelmet kihasználva, az asztalra hajtott fejjel alvó kb. 12 éves lányka utolsó erejével maga felé húzta a viszkisüveget, hogy a filmszakadásig hátralévő néhány másodpercben még egy utolsót kortyoljon belőle. Szerencsére, a tulaj kiszúrta a tervet, és egy anyai pofon és néhány hangos szó kíséretében rendre intette a kiscsajt.

Én nem igazán értettem, mit keres hajnali fél kettőkor egy kiskorú a bárban, nem is beszélve arról, hogy nyilván nem kólázni ugrott be. Az asztal alatt pihenő ölebről is lerítt, hogy tőle sem idegen a thai viszki.

Gyermekvédők, állatvédők, rendőrök, hol vagytok ilyenkor!?

Hamarosan kiderült, hogy a szomszéd asztalnál mosolygósan poharazgató fickó, Bo (vagy Ram Bo?) éppenséggel rendőr, és a jelek szerint semmi olyasmit nem tapasztalt a helyiségben, ami miatt szolgálatba kellene helyeznie magát. Pedig ekkor már egyik táncpartnerünk folyamatosan fel-felhuzigálta izzadt pólóját, közszemlére téve köldökpirszingjét és A-kosaras melltartóját. Én éppen a tulajdonossal roptam, és igyekeztem a képernyőn futó dalszövegeket a lányokkal együtt üvölteni, de nem sok sikerrel. Igyekezetünk azonban a többi férfivendéget is feldobta, egyikőjük szívhez szóló thai popot énekelt a mikrofonba, a többiek tapsoltak, úgyhogy a közös élmény örömére minden asztalra kikértünk egy-egy sört. Erre aztán végleg mindenki mindenkivel összeborult, és az időköben lehúzott redőnyök mögött folytattuk a közös vigasságot.

Miközben Bo Michaelt thai-boxra oktatta, engem a pólóhuzogatós csaj szórakoztatott, további köldök-mutogatással, poharaink fenékig üríttetésével, egyre inkább rámtapadva táncolással, lábam közé tévedő kezével és a tízmásodpercenkénti kérdéssel:
- Are you happy? Thailand happy!
Mivel nyilvánvaló volt, hogy a szorgalmasan edző Michael nem tudná lebokszolni mesterét, ha esetleg eldurvulnának a dolgok, meg különben sem esetem a maximum 18-nak kinéző bódult thai gyereklány (amúgy a kezeit elnézve simán megvolt 30 is), inkább a másik két csajt is táncba hívtam, hátha így kevésbbé leszek kitüntetett helyzetben. Na, ezt nem kellett volna!

Nem volt teljesen egyértelmű, hogy barátnőnk képzeletbeli mikrofont tartva kitátott szája elé, vajon tényleg csak a gépbe kért-e egy huszast, vagy másra utalt ezzel a szájmimikával. Szerintem karaokézni szeretett volna még, de Michael annyira el volt foglalva az edzéssel, hogy valószínűleg félreértette a jeleket.

Az egyre kínosabbá váló helyzetből végül Bo mentett meg bennünket, aki felajánlotta, hogy elvisz a motorján. A rendőr-motor-éjszaka-lányok kulcsszavak egyből Macska kambodzsai kalandját juttatták eszembe, főleg mikor hárman nyomorogva a robogón a szállásunkkal (és a forgalommal) ellentétes irányba kezdtünk el száguldani. Kb. hajnali három is lehetett már, mikor megérkeztünk az éppen záró Pat Pong éjszakai piachoz. Aki nem tudná, Pat Pong a bangkoki szexturizmus epicentruma, úgyhogy Macska kalandjához hasonlóan, most is úgy tűnt, rendőri felvezetéssel érkezünk meg egy bordélyházba.

Szerencsére azonban, Bo barátunk más tervekkel rukkolt elő, és olyan helyen fékezett le, ahol nem hogy prostituáltak, de turisták sem voltak egyáltalán. Úgyhogy szexturizmus kizárva. Soron következő állomásunk egy parkolóház előtti kis téren, a szabadban felállított színpadból és néhány asztalból álló "romkocsma" volt, vagy éppenséggel az is lehet, hogy a környékbeli bárokban dolgozók munka utáni találkahelye. Mindenesetre, a színpadon egy DJ szolgáltatta a műsort, a nyakában lógó gitárral kísérve a laptopjáról felcsendülő muzsikát az önjelölt énekesek és énekesnők számára. Már megint az a kurva karaoke, gondoltam, de szerencsére a Pat Pont közelsége ellenére sehol egy kurva, inkább hasonlított az egész egy meghitt házibulira, mint a szemem előtt lebegő thai szórakozóhelyekre.

Énekesnők, meleg uriemberek, virágárusok, pincérek szórakoztattak bennünket, de az est kulcsfigurája kétségkívül a folyamatosan mosolygó, roppant kedves Bo volt, aki elintézte, hogy a legjobb asztalt kapjuk, nem hagyta, hogy kifizessük sörét, benzinét, hanem ételt rendelt nekünk, tolmácsolt a mellénk telepedőknek, kezelte fényképezőgépeinket, majd hajnalban, mintha mi sem lenne természetesebb, búcsúzóul megölelt bennünket.

(Bo, Michael, Na, Pop Eye)

Ezután mi a hotel felé, Bo pedig a rendőrörs felé vette az irányt, hogy felvegye a szolgálatot, mert miután egy éjszaka alatt helyreállította Thaiföld megtépázott turisztikai megítélését, nappal az utcán fog segédkezni a thai demokrácia újjászületésénél.

mesterséges utcák

2010-03-21T03:50:00.013Z

Rendszert még nem fedeztem fel benne, de Bangkok ezen részén minden utca más és más mesterség boltjaival és műhelyeivel van tele. Talán a királyi székhely közelsége miatt, vagy mert ez a város magja, nem tudom, mindenesetre minden utcában mást és mást forgalmaznak. És nem turistákra szakosodott boltokat kell elképzelni, hanem a helybélieket ellátókat.

A hajó végállomásától balra átkelve a hídon, az "Arany-hegy" templom felé, egyből a parkettások és bútorasztalosok utcájában találja magát az ember. Egyenesen továbbhaladva a bukósisak-árusok, majd az autó-alkatrész forgalmazók szakasza jön. Ha itt veszünk egy jobbkanyart, a szerzetesek alamizsna-gyűjtő táljai készülnek a sarkon, majd továbbhaladva a házi oltárhoz lehet Buddha-szobrot, és egyéb spirituális töltetű kelléket megvásárolni. Ezeknek a termékeknek 4-5 utca is jutott, tehát nyilván erre van a legnagyobb igény. További fontos mesterségek utcái a környéken: fegyver- és lőszerforgalmazók, műszaki cikk árusok, ékszeresek, és a kedvenceim, a különféle biztonsági szolgálatokat ellátó, megkülönböztető-jelzéseket, gumibotot, sípot, egyenruhát forgalmazó üzletek utcája. Más negyedekben vannak utcák masszázsszalonoknak és sztriptízbároknak is, de azokról nekem nincs megosztanivaló tapasztalatom.

A külön utcákba tömörülő mesterségek témáját tovább boncolgatva, felfedezni vélek egy közös szálat Hanoival, de talán a régió többi nagyvárosára is igaz ez a szisztéma. Hanoi belvárosában nem elég, hogy a különféle mesterségek saját utcákba tömörültek, hanem az utcák egyenesen az ott megtelepedő mesterségekről kapták a nevüket. A kipakolt termékek jól illusztrálják, melyik utca melyik mesterség otthona, így az utcanévtáblák bebiflázása felér egy alapszintű vietnámi nyelvtanfolyammal is.

A csattanót a végére hagytam: az utcánként változó termékpalettán túl, Vietnámban az is megszokott, hogy egész falvak egyetlen szakmára szakosodnak (lásd tavalyi kígyós beszámolómat), ám nem csak a termékek érkeznek ezekből a falvakból, hanem az adott mesterség utcájában az eladók is! Azt hiszem, lemegyek a Bia Hơi utcába, hogy ezt mégegyszer átgondoljam.

Muay Thai

2010-03-20T19:01:00.021Z

Az igazat megvallva, sajnáltam volna 1500-2000 bahtot kiadni egy thai-box meccsre, hiszen a Muse sem kér ennyit egy koncertjegyért a Wembley-ben. Mégis, szombat este, zsebemben egy ötszázassal elindultam a Lumpini Stadion felé.

A Lumpini Stadion a Muay Thai, magyarán a thai-box egyik legfontosabb helyszíne, a sportág számos fontos eseményét rendezik meg itt, illetve esténként itt lehet megtekinteni, ahogy az alapból mindig békésnek tűnő thai fickók (és csajok) agyba-főbe verik egymást.

Aki ismer, tudja, hogy mennyire hidegen hagynak a sportesemények, úgyhogy szombat esti kiruccanásom inkább volt tekinthető egy eleve kudarcra ítélt kísérletnek, mintsem sportbaráti tevékenységnek. Zsebemben a kb. 3000 forintnyi bahttal metróra szálltam, hogy valamilyen módon bekönyörögjem magam a csarnokba, legalább egy-két fotó erejéig. Mondanom se kell, csak a bejáratig jutottam.

Lehet, hogy a thaiok fanatikusak ezt a sportot illetően, de megérzésem szerint, ennyi pénzt csak a külföldiek adnak ki egy belépőért és semmi kedvem nem volt sportbuzi angolok között eltölteni véres három órát. Inkább a jegyárusokkal elegyedtem beszélgetésbe, de sajnos egyikőjük sem szánt meg harmadárú belépővel, annak ellenére, hogy az esemény már javában zajlott. Mikor szemükre vetettem, hogy milyen rohadt drágán adják a jegyet, megértőek voltak és azt tanácsolták, jöjjek vissza 11 körül és akkor talán be tudok menni az utolsó 1-2 menetre. Majd azt is hozzátették még, hogy igazából a szombati meccsek nem is olyan jók, és vasárnap délután a hetes csatornán élőben adják a következő viadalt. Pont ezt szeretem a thaiokban, hogy mindig van egy kedves szavuk, hasznos tanácsuk az emberhez, úgyhogy már ezért megérte ez a kis esti kiruccanás.

Aztán másnap már annyira sem érdekelt ez a meccs, hogy a tévé előtt ücsörögjek, inkább eldugott mellékutcákban barangolok és egy sör mellett megpihenve bangkoki memoárjaimat jegyzem le a kopott zenegépből szóló thai popzenével a háttérben.

a jógi galacsinjai

2010-03-20T13:00:00.014Z

Görögdinnyét faltam egy utcai árus előtt, mikor leszólított egy turbános férfi. Arról kezdett halandzsázni, hogy minket a sors rendelt erre a sarokra pont most és ezért ő szeretne velem elbeszélgetni, ha ráérek. Egy roppant fontos dologról lenne szó. Na, gondoltam, ez vicces lesz, úgyhogy hagytam, hogy folytassa mondókáját.

Hitről beszélt, istenről, aki mindenhol jelen van és ugyan minden vallás másképp nevezi, de ugyanarról a figuráról van szó, aki őt és engem idevezérelt. Nem tudhatta, hogy én internetezni jöttem ide, csak nem akartam a dinnye levével összekenni a helyiséget, ezért rekedtem kívül. Udvariasságból állok itt, ami belülről jön, nem külső erők által vezérelve...

Szóval, ott jártunk, hogy ő egy mélyen vallásos ember, egy jógi, aki arra szeretne megkérni, hogy gondoljak egy színre, de előbb a kezembe nyomott egy papírgalacsint. Folyamatosan beszélt hozzám és a tollával, jegyzetfüzetével babrált, kezemhez ért, instruált, úgyhogy egyből tudtam, hogy az egész egy nagy figyelemelterelő hadművelet, hogy pénzt szedjen el tőlem, vagy ki belőlem. Pont, mint Derren Brown, csak nincs itt a tévé!

A lényeg, hogy miután a jóginak megmondtam kedvenc színemet és számomat, megkért, hogy nyissan ki a papírgalacsint, amire csodák csodájára az én válaszom volt felírva. Utólag már tudom, hogy akkor cserélte ki a galacsint, mikor mutatta, hogy tegyem a homlokomhoz, amíg elmond egy mantrát. Ezután azt mondta, nagyon jó jel, hogy az általa "megérzett" dolgokat mondtam, mert így tud nekem segíteni. Három számot írt a füzetébe (500-1000-2000 baht), hogy ezek a tarifák, ha azt szeretném, hogy folytassa. Persze én nem akartam, mégis leültetett magával szemben és elkérte a tenyeremet, hogy a következő körben abból jósoljon.

Hosszú életet, egészséget, vagyont, boldogságot olvasott ki a vonalakból, de mivel két árnyékot is lát körülöttem, az ő segítségére lesz szükségem, hogy mindez megvalósuljon. További hókusz-pókusz után a második galacsin kidobta anyukám nevét, és ekkor már 36 dollár volt a tarifa, hogy egy hónapon át minden nap elmondjon egy imát értem. Igazán meggyőző produkció volt, de tapintatosan visszautasítottam rendkívüli ajánlatát, és továbbálltam, mielőtt megharagszunk egymásra.

Jógim két árnyékot említett, de én csak egy gyanús alakot láttam magam körül, őt. Mikor hátat fordítottam neki, akkor derült ki, hogy nem messze várakozott egy bűntársa, aki mosolygott, mert azt hitte sikerült az átverés. Ha tényleg sikerült, akkor nagyon jó trükk volt, mert nem hiányzik semmim, még a galacsinokat is elhoztam.

liliputi királyság

2010-03-19T07:00:00.008Z

Mindenki a hónaljamig ér és folyamatosan velem foglalkozik. A forróság ellen elfogyasztott Chang sör (640ml, 6.4%) letaglóz, hogy végül a körülöttem sürgölődő emberkék könnyűszerrel uralmuk alá hajthassanak, immár másodjára. Még csak erős kötelek sem kellenek hozzá, mint egy másik utazó, Gulliver esetében.

Újra nekivágtam hát Dél-Kelet Ázsiának, és újra Bangkokban kezdődik minden, pedig ezúttal sem Thaiföld a kiszemelt uticélom. Ahogy legutóbb, most is kicsit nehezen indul be a gépezetem, de nem sietek. Szoknom kell az időeltolódást, a párás hőséget, a csípős ételeket, a szagokat, a nyüzsgést, az állandóan rám szegeződő tekinteteket. A sokkszerűen ható rengeteg újdonság ellenére, Thaiföldön nagyon könnyű a dolga a turistának, hiszen minden profi módon van tálalva, hogy élőben gyönyörködhessen a képeslapokról ismert látnivalókban. Ha tehetem, azért igyekszem majd nem csak ezen fotók gyenge utánzatát magammal vinni, hanem letérni a fő csapásokról és betekinteni a kulisszák mögött zajló életbe, ami jobban érdekel, mint maga a show.

folyt. köv.

2010-03-17T04:15:00.011Z

Közkívánatra folytatom a blogot! Illetve a magam kedvéért, tökmindegy. Kezdetnek mindjárt egy rövid összefoglalóval...

Aki nem emlékezne rá, vagy csak most kapcsolódik be, az egész úgy kezdődött, hogy augusztus végével felmondtam kényelmes, jól fizető és unalmas, kihívás nélküli állásomat Amszterdamban, hogy hollandiai nyűglődéseimet egyszer s mindenkorra lezárjam. Valójában nem is itt kezdődött történetem, hanem tavaly tavasszal Viktorral utazgatva, aki éppen akkor lett munkanélküli (önszántából) és mégis olyan boldog volt, hogy bennem is egyből megfogalmazódott az addig csak csírázó gondolat, hogy a felmondást a bónuszfizetés után azonnal megejtem és akkor egycsapásra rendbejön az életem. Aztán kicsit halogattam még a döntést, mert Jim kollégám is pont akkoriban lépett le, és nem akartam, hogy úgy tűnjék, mi ketten összebeszéltünk. Meg persze nem is volt elég bátorságom hozzá. Aztán továbbgondolva a dolgokat, a munkaszerződésem, illetve az albérlet egybeeső lejárata adta magát, hogy szeptembertől hagyjak ott mindent, amivel külön-külön ugyan semmi bajom nem volt, vagy nem kellett volna, hogy legyen, de így együtt mégsem valósult meg számomra a vágyva-vágyott működőképes kombináció.

Tehát, mivel csak nem akart a régen esedékes boldogság és megállapodottság érzése megtalálni, úgy döntöttem, nem az adott életkörülményeimet próbálom szépen sorban javítgatni, hanem teljesen újakat teremtek magamnak. Ugyan volt munkám idióta főnökkel, volt biztos bevételem, volt egy harmad-otthonom, lett néhány nagyon jó barátom is Amszterdamban, volt sok izgalmas programom, de nem volt olyan társam, aki mellett ennek az egésznek értelme is lenne. Már rég nem volt benne perspektíva, hogy Amszterdamban maradjak, de nem nagyon tudtam azt sem, hova kellene mennem.

És megint csak fő ihletőm, Viktor ösztönzésére, vettem egy repjegyet hozzájuk, Sydney-be, de odafele beiktattam egy két hónapos dél-kelet-ázsiai megállót. Október 10-én repülőre szálltam, és még semmit el nem tervezve, belevetettem magam Dél-Kelet Ázsia felfedezésébe. Barátaim blogjait, a Földvarázst és a [dzsí-tí]-t átolvasva, Laosz és Burma tűnt a legesélyesebb uticélnak a rendelkezésemre álló két hónapra, aztán teljesen másként alakult minden. Tavaly októberben még arra gondoltam, két hónap Ázsiában elég kell legyen, hogy újratöltődjek, aztán még el sem hagytam a kontinenst, már tudtam, hogy hamarosan vissza fogok térni. Nesze neked megállapodás!

Néha akkor áll fenn az egyensúlyi állapot, ha a dolgok mozgásban vannak.

Februárban hazajöttem Európába, csodával határos módon sikerült felkészülnöm a márciusi vizsgáimra, amelyek sikeres letétele esetén Európai Szabadalmi Ügyvivővé avanzsálnék, de agyamban továbbra sem a papírkupacoktól roskadozó íróasztal képe motoszkált, hanem hogy merre folytassam félbeszakadt utamat, avagy hogyan élesszem újjá ezt a tetszhalott blogot. A döntés pofonegyszerű volt, Hanoiba kell utaznom, majd onnan tovább délnek az előzőekben időhiány miatt kimaradt országrészek felé. Aztán adta magát a thai újév is április közepén, a vietnámi Felszabadulás Napja április végén, május végén Buddha születésnapja(?), vagyis megvilágosodásának ünnepe, amit Szingapúrban tervezek megnézni. Képbe került még Indonézia (Jáva és Bali szigete), de leginkább Borneó, annak is az északi, maláj része. Kíváncsi vagyok, mi fér bele a következő két és fél hónapba!

folyt. köv.

Sydney

2010-02-09T23:00:00.011Z

Egy árva mondatot sem írtam a két hónapos ausztráliai tartózkodásomról, pedig nagyon-nagyon jól éreztem magamat Viktorral és Ilával. De Sydney-be nem turistaként látogattam, illetve az ottani élményeim nem erre a blogra tartoznak, pedig akár azt is mondhatnám, Buddha lettem. Megvilágosodtam. Akit érdekeltek a dolgaim, néha elcsíphetett egy-egy Ausztráliában készült fotót itt:
http://twitpic.com/photos/hanoitattoo

Egy biztos, Sydney-ben kiderült, nem is olyan egyszerű turista üzemmódból diák üzemmódba átkapcsolni az agyamat, pedig éppen a tanulás miatt tettem le az új-zélandi látogatásról is. Meg hát emiatt hagytam ott a munkahelyemet, nem az utazás miatt, ahogy azt sokan hiszik, az utazás csak a bónusz volt. Mégis, Viktor jóslatának megfelelően, nullához közelítő mennyiségűt készültem a vizsgáimra, a gondosan előre elpostázott tananyag és a fesztiválok és strandolások között rendelkezésemre álló rengeteg idő ellenére. De ahogy sporttársam, András roppant találóan megjegyezte, nekünk is úgy kell felkészülnünk a nagy megmérettetésre, mint az olimpikonoknak, vagyis nem szabad túl korán csúcsra járatnunk magunkat. Ha ebből a kijelentésből elhagyjuk a ránk semmiképpen nem vonatkozó "túl korán" és a "csúcs" kifejezéseket, akkor csak a (le)járatás marad, ugye?

Same Same, But Different

2010-01-24T17:44:00.021Z

Elöl Same Same, hátul But Different felirattal ékesített pólóban, szinte minden nap jött velem szembe egy-egy egyenturista, és valóban, ebben nekik volt igazuk, hiszen az általam bejárt országok elsőre ugyan tényleg egyformának tűnhetnek, mégis rengeteg dologban különböznek. Dél-kelet ázsiai kishatározó következik.

borravaló
Kínában nem fogadnak el borravalót, akár még utánad is hozzák, amit az asztalon hagysz és addig nem tágítanak, míg zsebre nem teszed.

dohányzás
Kambodzsában alig dohányzik valaki, míg Kínában mindenki mindenhol szív, akár a buszon is méteres bambuszszár-pipákból pöfékelnek. Ezzel szemben, a thai tévéadókon kitakarják a filmben szivarozó főszereplőt, így aztán magából a kitakarás tényéből, illetve a terjengő füstből lehet csak sejteni, hogy rágyújtott éppen.

hangjelzések
Bangkokban nem dudálnak, hanem sípolnak.

illegális szubsztanciák
A legtöbb fűárus Phnom Penhben szólított le, gyakorlatilag minden taxis, motoros, tuk-tukos ember ezzel egészítette ki keresetét, de még az is lehet, hogy ez volt a fő bevételi forrásuk, a jármű meg csak alibi. A motorosrendőr sem kivétel! Kínában más a helyzet, ott elvileg akár fel is akaszthatnak érte, de néhány turistát ez sem tudott elrettenteni a tudatmódosítás napi rutinjától, majd a maradékot szépen a szobatárs asztalán hagyták. Nem vicces.

kisdolog/nagydolog
Utcán vizelő embert Kambodzsában lehet látni. Kínában a letolt gatyájú gyerek hóna alatt hátulról átnyúlnak, és felhúzott térddel kilógatják az utcára, hogy oda végezze dolgát.

KRESZ
A legmerészebb buszsofőrök Kínában dolgoznak, de mindegyik országban minden egyes közlekedő meglehetősen lazán értelmezi a közlekedési szabályokat. Vietnámban a balra kanyarodást úgy oldják meg, hogy a szembejövő sávot balról kicselezve haladnak hosszasan, míg el nem érnek a kívánt kereszteződésig, ahol így lassítás nélkül befordulhatnak. Kambodzsában mindig a nagyobb járműnek, illetve két egyforma méretű esetén az újabbnak van elsőbbsége, mert annak vezetője bizonyára fontosabb ember. Thaiföldön sehol nem láttam a megengedett sebességet jelző táblát, aztán sokszáz kilométer után rájöttem, hogy rossz oldalon keresem.

motorkerékpárok
Phnom Penhben nem hordanak bukósisakot, de lassabban is hajtják korosodó motorjaikat. Vietnámban viszont száguldanak, mint az őrültek, és folyamatosan dudálnak hozzá. Kínában, ha lehet, még ennél is többet dudálnak, de arrafelé leginkább elektromos, ezért szinte hangtalanul suhanó robogókat látni.

nyomor
A legnagyobb ellentéteket Phnom Penhben tapasztaltam: (fél)meztelen utcagyerekek, szemét, koldusok, de fényűző üzletek, elegáns éttermek és luxusterepjárók között. A zsákszámra odahordott segélypénzek nem az utcagyerekek iskoláztatására, étkeztetésére fordítódnak, hanem a Lexus terepjáró-részlegének értékesítési mutatóinak javítására.

öltözködés
Thaiföldön megbüntetik az embert, ha a középső ujját mutatja, vagy félmeztelenül lép az utcára. Ezzel szemben, Phnom Penh lakossága egy szál kendővel, törölközővel a dereka körül jár, gyerekek sokszor meztelenül. A vietnámi M-es alsógatya kínosan kicsinek bizonyult. Fáj, ha csak rágondolok is.

pénzügyek
Alkudni mindenhol kell, ha nem is olyan vehemensen, mint egyes arab országokban. Vietnámban sokszor rosszul adnak vissza, és nem mentség, hogy egyforma színűek a papírpénzeik. Kambodzsában a dollár és riel együttes használata sem okoz ilyen problémát, igaz, ott sokkal magasabb a kezdőár.

prostitúció
A saigon örömlányokkal köszönés-név-tarifa a beszélgetés szokásos menete. Phnom Penhben a világért sem árulnák el, hogy milyen célból szeretnének hazakísérni, de egyszerre hárman jönnének. Kínában megírták a lapok és bemondta a tévé-rádió, hogy nincs prostitúció. Bangkokban az utcán tíz másodperc alatt kerül behálózásra a kuncsaft. Vajon mit súghatnak ilyenkor a fülébe?

prüdéria
Thaiföldön még a bugyi széle sem lóghat ki a nadrágból, szoknyából, mégis a fél ország a szexiparból él. Kínában tabu a testiség, de mégis ők adják a világ vibrátortermelésének a kilencvenkilenc százalékát.

táplálkozás
Vietnámban kutyát meg kacsaembriót esznek, Kambodzsában madárpókot, teknősbékát. Kínának általam felkeresett részén csilit csilivel. Magyarországon pacalt, körömpörköltet, sült vért, libamájat, szóval ne legyenek előítéleteink, mindent kóstoljunk meg, amit a helyiek bevállalnak.

uniformis
Vietnámban az általános iskolások (úttörők!) hordanak egyenruhát, Kambodzsában az egyetemisták, Kínában a bolti eladók, Bangkokban a szerzetesek, Laoszban valószínőleg a turisták.

zene
Kínában szólt a legjobb (legtűrhetőbb) és legválasztékosabb zene. Vietnámban alig fordultam meg olyan helyen, ahol ne a nyugati házigazda, vagy DJ játszott volna valami nekem tetszőt, szóval nem tudok állást foglalni. Thaiföldön hallottam azt a fajta nyüszítést, amit otthon ázsiai zenének gondoltam, illetve gyakran hangzott fel egy-egy Modern Talking szám is. Kambodzsában pedig nem is létezik önálló zeneszerzés, hanem pofátlanul, eredeti nyelven feléneklik a külföldi slágereket. Először azt hittem, valami Karaoke TV-t nézek, mert még a szöveg is ott futott a képernyő alján, miközben egy helyi "sztár" kornyikálta Eric Claptontól a Wonderful Tonightot.

született 2470-ben*

2009-12-21T11:22:00.035Z

Thaiföldön megbüntethet a rendőr, ha a bugyid szegélye kivillan a nadrágból, ám ha nem tudsz meglenni a bugyilila szín nélkül, szerencséd van, ugyanis a királyság hivatalos színe pont az. Sőt, az a lila árnyalat, amely a bangkoki taxikat is elcsúfítja, a király 82. születésnapja alkalmából egy hétre beborította az egész várost. Az külön vicces az egészben, hogy Zsuzsa szinte ezzel megegyező színű felsőt választott a városnézéshez, így majdnem elveszítettük őt az ünneplő tömegben.

Amúgy az ünnepség számunkra nehezen értelmezhető rendezvények sorából állt, mert a rengeteg színpad mintha csak dísznek lett volna, a pavilonok pedig gondosan elkerítve várták vagy az érdeklődők, vagy a bontást végző munkások érkezését. Úgy tűnt, hogy amíg a király érdemeit dicsőítő videófal üzemen kívül pihent, az utakat végig virágok és a király fiatalkori képei díszítették, illetve több helyen is lehetett számára jókívánságokat elhelyezni apró, lila színű, szívecske formájú ragacsokon. Az ünneplő tömeget nehéz volt tetten érni, de mindenfelé az ünneplés nyoma fogadott bennünket. Egyik este a taxiból hátrafele kikémlelve még egy tüzijáték távoli pukkanásait és szikráit is elcsíptük, szóval, valami biztosan zajlott, de még véletlenül sem egy Mardi Gras-ra kell gondolni. Az ünnepi lilába öltözött emberek olybá tűntek, mintha csak a buszra várnának, vagy éppen csak valahova menet, egy közös fotó kedvéért álltak volna meg a király posztere előtt.

Szóval, ennyit sikerült átélnem a királyi szülinapi zsúrból, és mivel csak egy felszínes szemlélő vagyok, nem fogok ennél alaposabban beszámolni róla, hogy miként zajlott az idei megemlékezés. Azt sem tudom, mi fán terem a buddhizmus, vagy hogy hívják a thai királyt**, és most lusta vagyok utánanézni.

A lényeg, hogy a születésnap éppen egybeesett a mi búcsúnkkal is, így Macskáék Thaiföldet, én pedig őket négyőjüket egy kisebb tüzijáték mellett hagyhattuk magunk mögött.

Thailand with a happy ending ;-)

_____________
*Thaiföldön Buddha születésétől számolnak, aki Jézushoz képest 563 éves hendikeppel indult a vallások és naptárak globális viadalában

**Bumibol

rendőri intézkedés

2009-12-20T04:23:00.012Z

A két nehezítéssel, vagyis jobboldali kormánnyal és automata váltóval felszerelt japán személygépkocsi, irányításom alatt remekül átvészelte a próbautat, és lassan, de különösebb bonyodalom nélkül kijutottunk a bangkoki dugóból. A karosszérián nem a forgalomban való részvétel, hanem a parkolás hagyott nyomot, de a kölcsönzőben nem is vették észre a sérülést, így nem kellett fizetnünk érte. Azt hittem, a kilométereken át tartó buszsávban haladást is ilyen könnyen megússzuk majd, de a rend és a forgalom éber őre a végállomásunk előtti utolsó sarkon félreállított és magyarázni kezdett, amiből csak a jogosítvány, pénz, és rendőrörs szavakat értettem. Próbáltam értésére adni, hogy nekem itt kell befordulnom, másképp nem jutok el a hotelbe, illetve Macska javaslatára széles mosollyal kihúzni magam a csávából, de rendőrünk hajthatatlannak bizonyult és intett, hogy szálljak ki a kocsiból és kövessem. A sarkon egy konténerből kialakított iroda volt, ahova belépve, gondosan becsukta mögöttem az ajtót és jogosítványomat még mindig a kezében szorongatva azt mondta, hogy buszsáv, 500 baht. És hogy nyomatékosítsa, nagyon komoly tekintettel nézett rám. Választásom nem nagyon, de pénzem is csak alig volt már, úgyhogy muszáj volt alkudnom, legfeljebb lecsuknak vesztegetésért. De nem így történt, hanem meglepetésemre kapásból rábólintott az általam mondott összegre, majd aggódva körbenézett, hogy akad-e szemtanúja, amint átveszi tőlem a 300-ra lealkudott "büntetést". Ez ugyan kevesebb, mint 10 amerikai dollár, de a pénz értéke, mint tudjuk, viszonylagos. A rendőrnek talán egy egész heti bérét, nekem pedig az összes maradék pénzemet jelentette, de amíg ő az állásával játszott, én szabad eltávozási lehetőséget vásároltam ezért az összegért, természetesen, a buszsávban továbbhaladva, mintha mi sem történt volna.

kávé tejjel

2009-12-17T12:43:00.013Z

Pak Chong a Khao Yai Nemzeti Park mellett fekvő városka, ahová hosszú autókázás után érkeztünk meg öten: Maccs, Zsu, Zsu szülei, és én. Mivel a hosszú nap végén még mindig nem tudtuk, hol fogjuk eltölteni az éjszakát, illetve a Lonely Planet sem fogalmazott érthetően, hogy hol találhatóak az általa ajánlott szállások, kénytelenek voltunk az első utunkba akadót választani. A táblák már messziről jelezték a hangzatos nevű Pak Chong Landmark Hotelt, ami pont útba is esett. Sok reményt nem fűztünk hozzá, hogy a mi pénztárcánkhoz való ez a szálloda, de majd megpróbálunk alkudni, gondoltuk. A kocsival lassan begördültünk az épület elé, majd a felhajtón leparkolva, a két legszakadtabb utast, Macskát és engem delegáltuk a tárgyalásra. Tágas belső terek, csillogó üveg-, kő-, és fafelületek, és a pult mögött egy izgága hölgy, akitől információt reméltünk nyerni az itt töltendő éjszakára vonatkozólag. Elmondta az árakat, megmutatta a szobát, majd továbbra is körülöttünk sürgölődött, de valahogy sosem értette meg, hogy mit és hogyan szeretnénk. Példának okáért, a két hatalmas ággyal ellátott szobába pótágyat akart hozatni számomra, annak ellenére, hogy elmondtuk, majd Macska még illusztrálta is, hogy ő a feleségével egy ágyban fog aludni, én meg a másikban. Fel is cipelték az ajtónkig a pótágyat, amit azon nyomban visszaküldettem velük. Hasonlóképpen, arra a kérdésre, hogy kaphatunk-e vacsorát az étteremben ezen a késői órán, azt felelte, hogy előbb nem akarunk-e lefürödni. Talán büdösek vagyunk, vagy mire akar utalni ezzel!? Szépen elbeszéltünk egymás mellett, így fel sem tűnt, hogy a nagy figyelmesség mögött valójában mi lapul. Ahogy teltek a percek, mintha a szemünk előtt öregednének a szálloda falai, úgy vált minden egyre kopottabbá, elhasználtabbá, kiéltebbé, közönségesebbé. A szobák berendezése megérett a cserére, a fürdőszoba takarításra szorult, az ágy kényelmetlennek bizonyult, de a pénzt előre elkérték. A mi szintünk fele, illetve a felsőbb emeletek pedig építési területként lezárva várták a munkások érkezését. Az étteremben sem volt jobb a helyzet, hiszen a vacsora ízetlen volt és hideg, a pincérek és a szakács sem álltak a helyzet magaslatán, mintha vagy ez lenne az első munkanapjuk, vagy netán csak valódi hivatásukat próbálnák palástolni az itt végzett munkával. Mindeközben, a sarokban felállított karaoke-gépnél egy letűnt díva és egy részeg vendég felváltva kornyikált thai nyelven. A furcsábbnál furcsább események még akkor sem értek tetőfokukra, mikor a vacsorával kezében megjelent egy ladyboy, de nem nagyon jött oda asztalunkhoz, mintha őt külön ki kellene érdemelni. Helyette mindent a recepciós madame tett elénk, de mindig eltévesztve, hogy ki mit rendelt. A legnagyobb tévedése mégis az volt, mikor az étkezés végén Macska fülébe súgta, hogy (én) kérek-e egy tejeskávét a ladyboytól, mert nagyon szívesen hoz nekem egyet a szobámba. Erre Zsuzsa elmondta, hogy olvasta valahol, hogy a kávé tejjel azt jelenti, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtó illetőnek pöcse és csöcse is van. Mivel amúgy is későre járt már, Zsuzsa szavait megszívlelve, inkább lemondtam a kávéról... :-)
Ha eddig nem jöttünk volna rá, hogy a szülőket milyen helyre hoztuk, akkor a szintén a hotelünk falain belül működő Troy bárban tett látogatásunk minden kétséget kizáróan igazolta, hogy ez a hajdanán szebb napokat látott intézmény mára a könnyű kalandok kedvelőinek menedékévé vált. Amíg mi vacsoráztunk, a bárból néha kilépett egy-egy kihívóan felöltözött (levetkezett) lányka, maga után húzva valami torz, üvöltő zene foszlányait, mintha egy utolsó útszéli diszkó mellett állnánk, nem a Landmark Hotel aulájában. Miután a ladyboy közeledését finoman visszautasítottuk, Macskával felfedező útra indultunk a bár felé, "Csak egy sörre!" felkiáltással. Zsuzsa is csatlakozott hozzánk, hogy frissen kötött házaságuk nehogy valami háborúba torkolljon, mint Szép Heléna és Párisz esetében. Én pedig magával Odüsszeusszal azonosulva, lélekben az árbóc rúdjához köttetve magamat, igyekeztem minél közelebb férkőzni az ellenállhatatlan hangokhoz és a bárban gyülekező szirénekhez. Az ajtón belépve újabb meglepetés várt ránk, hiszen diszkó helyett egy thai punk-rock együttes szinte teltházas koncertjébe csöppentünk, ahol a bikinis felszolgálók és a hasonlóan lengén öltözött közönség az énekessel együtt üvöltötte a refrént, és nekünk, idegen daliáknak csak egyetlen rajongónk akadt, az első dagi thai lány, akit láttam. Egy kicsit táncoltam vele, de ekkor a szemem sarkából megpillantottam ladyboyunkat, így partneremet magára hagytam. Szerencsére Zsuzsának köszönhetően mindannyian megőriztük józan ítélőképességünket és inkább visszavonulót fújtunk, a trójai bárban megbúvó további meglepetéseket pedig már nem állt módomban feljegyezni. Mivel nem vagyok egy Homérosz-kaliberű író, talán jobb is így.

bangkoki dugóbajnok

2009-12-11T13:39:00.004Z

Mivel korán értünk az autókölcsönzőbe, néhány órát csak bolyongtunk a környéken, mielőtt elindultunk volna Zsuzsa szüleiért a buszpályaudvarra. Két lehetséges opció közül kellett választanunk: Bangkok Déli, vagy Északi Terminál. Mivel a busz még nem ért be, de dél felől volt várható, elindultunk arrafelé, gondolván, hogy legfeljebb ott majd megvárjuk őket. A remek tervünkbe több hiba is csúszott, először is, hogy közben Bangkokban beállt a szokásos délutáni dugó, amiben így volt szerencsém legalább két órát araszolni (senkinek nem kívánom), aztán a három rendelkezésünkre álló térkép segítségével sem leltük meg a Déli Terminált, végül pedig kiderült, hogy a szülők már megérkeztek az északira. Szerencsére, ekkor már a bangkoki dugóbajnok bőrében éreztem magamat, és kitűnő navigátoromnak köszönhetően, egy óra elegendő volt, hogy a másik pályaudvarra átérjünk és ott megkésve ugyan, de egyesítsük erőinket. Várt ránk még kb. 200 kilométernyi autópályázgatás a Khao Yai Nemzeti Parkig, de az már nagyjából eseménytelenül telt. A meglepetés megérkezésünk után várt ránk, de arról majd legközelebb!

Újra Thaiföldön... vagy mégsem?

2009-12-11T03:40:00.009Z

Mivel már az utazás legelső napjaiban nagy kavarodás támadt a thaiföldi vízumom, illetve annak hiánya miatt, és így Laosz helyett Vietnámban kezdtem meg a két hónapos körutat, szinte várható volt, hogy az utolsó hét is tartogat majd meglepetéseket, talán éppen Thaiföldön. Tehát végül Laosz teljesen kiesett a tervekből, helyette Kambodzsa eldugottabb szegleteit fedeztük fel, hogy aztán a tengerparton visszaosonjunk Thaiföldre. Részemről azonban az osonás gondosan megtervezett folyamatába baki csúszot, ugyanis szárazföldi belépéskor nem adható ki vízum a thai határon, csak a repülőtéren. Persze ez sem mindig volt így, de Thaiföldön szeretnek állandóan variálni az idióta szabályaikkal, én pedig hiába emlékeztem kristálytisztán az általam utoljára ismert verzióhoz, ha az ügyeletes tisztnek mást adtak parancsba. Ugyan beszerezhettem volna az amúgy teljesen ingyenes thai vízumot még Phnom Penhben, de amikor ott jártam, még úgy volt, hogy Laoszból fogok repülővel Bangkokba érkezni, nem pedig busszal az ellenkező irányból. A lényeg, hogy a mosoly országa másodszorra is megtagadta tőlem a belépést két hónapon belül, úgyhogy újra B-tervet kellett kidolgoznom, de ezúttal arra is tekintettel kellett lennem, hogy másnapra találkozónk van Zsuzsa szüleivel, egy általam ismeretlen helyszínen. Ha nem akarom tehát az utolsó hetet egyedül eltölteni, akkor legkésőbb másnap reggelig Bangkokba kell érnem thai vízummal felvértezve.
Szerencsére(?) sorstársam is akadt, egy bolgár srác személyében, aki már taxit is szerzett Phnom Phenig, hogy ott másnap gyorsított eljárással megszerezze a vízumot. Persze a taxis a második utas láttán vérszemet kapott, és a már lefixált tarifát duplázni akarta, de mi kiröhögtük. Többféle ügyes trükkel és másik három taxisofőr segítségével azért még kicsalt belőlünk további 10 dollárt, de végül a teljes hátsó üléssort magunkénak tudva, kb. 3 óra alatt értünk Phnom Phenbe, ahol egyből a reptérre vitettük magunkat, hogy ha esetleg még aznap lenne gép Bangkokba, akkor a reptéri vízum kényelmével élve, akár Macskáékat is beelőzhetem, akik a határról busszal közelítették meg a thai fővárost.
Ahogy közeledett taxink a reptérhez, úgy lett úrrá rajtunk a megkönnyebbülés, hogy végre elhagyhatjuk ezt a nehezen emészthető országot. Még volt másfél óránk az aznapi utolsó járatig, amely ugyan tele volt már, de számla nélkül mégis kaptunk rá jegyet, csak a reptéren beszerezhető thai vízumot illetően volt nagy tanácstalanság. Mivel nekem már volt egy ilyen az útlevelemben, kifizettük a repjegyet és az ország-elhagyási adót, becsekkoltunk, és már éppen pezsgőt bontottunk volna, mikor bolgár barátommal közölték, hogy ő mégsem repülhet, mert az ő országa még nem írta alá a határon igénybevehető, könnyített(!) vízumeljárásról szóló egyezményt. Csak fogtam a fejemet és nem mertem más baján nevetni, csak egy gyors búcsút intettem mielőtt engem a gépre, Vladot pedig kifelé terelték volna.

Happy End: A repülésnek köszönhetően szinte előbb értem a Kao Sanra, mint Macskáék.

bangkoki tömegközlekedés

2009-12-10T05:58:00.008Z

Vannak a fagyasztóládaként is használható taxik, illetve a hasonlóan túlhűtött magasvasút és metró. Aki a másik hőmérsékleti végletet és a zsúfoltságot is bírja, légkondi nélküli buszra szállhat, esetleg megpróbálhat alkudni egy tuktukossal, aki vagy méregdrágán fogja elvinni az utast, vagy pedig az összes olyan boltnál megáll vele, ahol jutalékot kap a vevők után.

Ennek fényében bizton állíthatom, hogy Bangkokban hajóval a leggyorsabb (és mellesleg a legmókásabb) közlekedni, akár a folyón, akár a házak sűrűjében kanyargó csatornákon át. A jegyszedő a száguldó hajó peremén egyensúlyoz papucsban, de a mi dolgunk sem sokkal könnyebb. A szemből jövő járat arcunkba fröcsköli a csatorna vizét, a hidak alatt néha le kell húzni a fejünket, mentőmellény nincs, de ezen kívül még arra is kell ügyelni, hogy hajó éppen csak lassít a megállókban, és amint egyik lábunk a parton van, a jegyszedő máris sípol a kormányosnak, aki erre tövig nyomja a gázt. Ám a folyón a turistalátványosságok között ingázhatunk, a csatornákon a toronyházak között meghúzódó lepukkant viskókat is megtekinthetjük, a vízre épült Bangkok legteljesebb képét kapva ezáltal. Nem csak a dugót kerülhetjük el így, de komfort, sebesség és ár tekintetében is ez a tökéletes tömegközlekedési megoldás.

kambodzsai fotósorozat

2009-12-10T05:05:00.004Z

káosz utca

2009-12-09T19:21:00.008Z

Nagy szerencse, hogy mikor először Bangkokba érkeztem, nem a Kao San környéki turistagettóban kötöttem ki, mert akkor talán egyből fel is ültem volna egy visszafelé tartó gépre. Amit Kambodzsában egész végig sérelmeztem, vagyis hogy a turisták tömege hermetikusan elkülönül a helyiektől, Bangkoknak ezen a részén hatványozottan igaz. Nincs itt semmi Bangkokból, csak amit mi annak hiszünk, és hogy ne csalódjunk, ezt a képzelt valamit tálcán kínálják számunkra. Szörnyű! Mocskos hotelok, zajos bárok, bűz, pofátlan tuktukosok, felárral dolgozó utcai árusok, lecsummant turisták, szánalmas hippi-utánérzés, amelyet szemmel láthatólag csípnek az itt veszteglő tömegek.

sziámi testvér

2009-12-09T18:19:00.009Z

Bangkokban életmentő beavatkozáson estem át egy másik élet feláldozása árán. Ez a drámai hangvételű verziója a történteknek. Egy másik változat szerint pedig, masszázs közben egy szexuális segédmunkás megszabadított egy régóta velem utazó tehertől. Na, ez sem teljesen igaz. A valóság az, hogy a hátamon, a táskám által legjobban igénybevett részen, égő fájdalmat éreztem, amit eleinte csak a napozás mellékhatásának tudtam be, de tükörből tüzetesebben szemügyre véve arra a megállapításra jutottam, hogy felszakadt egy anyajegyem. Ez aztán remek alkalomnak ígérkezett, hogy a szomszédos kórház nőnemű személyzetével közelebbi kapcsolatba kerüljek. A hatalmas épületek közt bolyongva, nagy nehezen megtaláltam a recepciót (10. emelet), hogy ott a rövid papírmunkát elvégezve megkapjam betegkártyámat és Dr. Hiroshi Chantaphakul megérkezéséig, a roppant figyelmes ápólónők gondjaira legyek bízva. Felsőtestem lemeztelenítése után a vizsgálat azonnal kiderítette, hogy tévúton járok, hiszen anyajegyem nekem sosem volt a hátamon, ellenben egy jóllakott kullancs igen, ami lassan elkezdi teleböfizni a véráramomat mindenféle egzotikus kórral. Gyors fejszámolás után arra jutottam, hogy valószínűleg a Khao Yai Nemzeti Parkban, vagyis legalább három napja szedtem össze ezt a potyautast, ami a doktor úr szerint még határeset, nem igazán kell tartanom semmiféle fertőzéstől, főleg így, hogy szakértő kezek választottak el sziámi testvéremtől. Megtudtam tőle még azt is, hogy Thaiföldön kullancsok nem terjesztik a Lime-kórt, hanem másik kettő megjegyezhetetlen nevű betegséget, amiből az egyik már lázat okozott volna, a másik meg csak pár hét múlva jelentkezne bőrbetegség formájában. Mindenesetre, a bajok megelőzése végett, antibiotikum szedését javasolta, amit pillanatok alatt névre szóló csinos tasakban átvehettem a csinos gyógyszertáros lánytól. A számla kiegyenlítésekor azt is megértettem, hogy miből futja a fényűző épületekre és a nővérkék elegáns ruhájára, de legalább elmondhatom, hogy a millió mosoly országában örömömre szolgált kórházba menni.

Chi Pat

2009-12-05T11:17:00.032Z

"ahol a kipusztított őserdő helyén a kommunizmus próbál gyökeret verni a homokban és a fejekben egyaránt"

Nagyon tanulságos lenne, ha a Wildlife Alliance vendégkönyvébe írt hosszú soraimat bemásolnám ide, de az az igazság, hogy időközben elpárolgott a mérgem, és most már sokkal nyugodtabban és elégedettebben tudok visszatekinteni a Chi Patban eltöltött időre.

Azért nagy kár, hogy az a dilettáns, amatőr, kommunista banda úgy elszabta az ott töltött 3 napunkat! Azt még megértem, hogy ezt a kísérletet nem turisztikai, hanem környezetvédelmi szakemberek indították útjára, de azt nem hiszem el, hogy 3 év alatt még a legalapvetőbb, józan paraszti ésszel belátható dolgokra sem jöttek rá! Például, hogy aki kerékpárkölcsönzőt üzemeltet, az ne várja meg, míg az összes bicaj lerobban, hanem már előtte rendelje meg a pótalkatrészeket. Ha pedig nincs alkatrész, akkor se a kezét tárja szét, hanem a 30 használhatatlan kerékpárból rakjon össze 3 használhatót... legalábbis a mi számunkra tök evidens volt a megoldás.
Aztán, a túravezetőket (meg a szállásadókat) nem rotációs rendben kellene kisorsolni, hanem figyelni kell arra, hogy legalább egyikőjük beszéljen valamilyen idegen nyelvet, lehetőleg az angolt, illetve hajlandó legyen kinyitni a száját, különben két napig csak némán baktatunk egymás mellett, ahogy az velünk történt volna, ha Macska nem tanul meg hirtelen khmerül a kedvükért.
Mivel az hamar kiderült, hogy a sok helyi munkanélküli szabadidejében nem angolt tanul, legalább a falu egyetlen nevezetességét, a vízesést igazán kitakaríthatnák ahelyett, hogy naphosszat a segélyként megkapott (amerikában leselejtezett) laptopot és nyomtatót piszkálják a hűs irodában. A vízesésnél szemet szúró szemetet végül mi hárman aktivistáskodtuk össze, az évek óta itt ügyködő környezetvédő szervezet helyett, mert a közös tulajdonnak, mint tudjuk, nincs gazdája. Szóval, ezzel a felütéssel kezdtük a chi pati háromnapos túrát, és komolyan mondom, ez a verzió már egy nagyon-nagyon visszafogott Szallertől olvasható.

Macskától meg is kaptam még Angkorban, hogy nekem miért kell összevesznem minden egyes utamba akadó kambodzsai emberrel, pedig ott még nem is húztam fel magam, csak a poén kedvéért oktattam ki őket a vendéglátás esszenciájáról.

De visszatérve Chi Patra, mi az, ami miatt azt mondom, mégis nagy élmény volt erre a helyre eljönni, és az összes bosszantó körülmény ellenére, utólag miért öröm visszagondolni az itt látottakra?

Először is, ezek az emberek még nem kurvultak el a turisták hadai hatására, még nem a tárcánk tartalma érdekli őket, hanem őszintén elhiszik, hogy mi fejlődést, jólétet hozunk el számukra, de legalábbis követendő példát mutatunk és átadjuk tudásunk legjavát. Ez mondjuk egy bődületes naivság részükről, a mi részünkről pedig az, hogy a Lonely Planetben megjelent nagyon is reklám-gyanús keretes írásnak bedőlve idelátogattunk mindenféle izgalmas dzsungelkalandokban reménykedve.

Nehéz szavakba önteni, milyen jó érzés volt, ahogy érkezésünkkor az utcára sereglettek a kíváncsi gyerekek, és nem a markukat tartották, hanem csak mustráltak bennünket. A harmadik nap végére már megtanultunk az ő nyelvükön köszönni, és gátlásainkat levetkőzve előre üdvözöltük őket, így még nagyobb mosolyt sikerült az arcukra csalnunk. Valahogy sütött róluk az optimizmus, hogy az általunk importált eszmék számukra a felemelkedést hozzák majd el.

Sajnos azonban, a kétnapos gyalogtúra, amire befizettünk, nem váltotta be reményeinket. Dzsungel helyett sivatagot kaptunk, kalandok helyett unalmunkban kitakarítottuk a vízesést és khmer szavakat próbáltunk kihúzni kuka kísérőinkből. De ez pont így volt jó, mert a sok bosszúság mellett, vagy éppen amiatt, sokat tanultunk a kambodzsai kilátásokról, a nyugati segélyszervezetek működéséről, vagy ha mernék nagy szavakat használni, azt mondanám, láttuk, hogyan rohan vesztébe a világ.

Nagy szerencsénk volt, hogy szállásadónk nem vett részt a kommuna-kísérletben, hanem (a helyi viszonyokhoz mérten) profin ellátott minket minden földi jóval. A szobáztatás amúgy csak mellékes elfoglaltság volt neki, nem a nemlétező idegenforgalomra tett fel mindent, hanem ő volt egyben a helyi divattervező is, míg férje jogi diplomával sem érezte rangon alulinak, hogy vendégszobákat barkácsoljon egy szebb jövő reményében. Amúgy a családi fotóalbumot és oklevél-gyűjteményt áttúrva azt is kiderítettem, hogy Sophal egymaga is többet vállal, mint a falu többi része együtt, mert például malária- és tbc-megelőzési tanfolyamot is végzett a varrónői, házigazdai, anyai, mosónői, szakácsnői feladatok ellátása mellett. A Wildlife Alliance programjában résztvevőkkel ellentétben, ő igyekezett az angol nyelvet is elsajátítani, szabad perceiben egy gyűrött füzetecskéből magolta a szükséges szavakat, kifejezéseket, és ebből felolvasva kérdezgette, hogy mit kérünk vacsorára, és hasonlókat. Mondjuk, az muris volt, hogy a választ többnyire nem értette meg, de ilyenkor áthívta a szomszédból az unokaöccsét, aki tízéves létére jobban és szebben beszélt angolul, mint a helyi turisztikai képviseleten dolgozók. Akik ráadásul azzal mutatkoztak be, hogy elkezdték szapulni a programban részt nem vevő családokat, mert "közelebb laknak a komphoz, és emiatt minden turista hozzájuk tér be, míg a többi család éhen marad". Na, nem mintha bárkit is érdekelt volna, hogy megjöttünk, illetve pont azért mentünk erre a szállásra, és utólag helyesnek bizonyult a döntésünk, mert ők szimpatikusak voltak. Elvégre, a szimpátia alapvető szempont a turizmusban. Amikor az elesetteket támogatjuk, azt segélyezésnek hívják, a Wildlife Alliance is jobban tenné, ha megtanulná, vagy ne adj isten, megtanítaná ezt a helyieknek, nem pedig a külföldi csodaszervezet szerepében sütkérezne teljesen alaptalanul. Mert egy napon elapad majd a külföldi pénzfolyam, és akkor a helyiek itt maradnak a kiirtott dzsungel helyén gyökeret vert kommunista eszmékkel, amelyeknek semmi hasznát nem veszik majd, és amelyek már rég megbuktak a világ többi részén. Az itt újonnan bevezetett modell sajnos nem Kambodzsa felzárkóztatását szolgálja, hanem lemaradásának konzerválását.

Chi Pat felé

2009-12-03T15:31:00.010Z

Turistabuszon utazni nagyon idegesítő. Már onnantól kezdve az, hogy az ember megveszi a feláras jegyét, majd kora reggel érte jön egy tuk-tuk, hogy időben kivigye a buszpályaudvarra. Ott aztán a többi turistát követve átslisszol a koldusok között, hogy a nulla fok közelére hűtött légkondis járaton, mintegy hibernált állapotban, elinduljon a következő felkapott uticél felé. A kiosztott ásványvizet kortyolgatva aztán, a közte és a valós Kambodzsa között feszülő sötétített üvegen keresztül, elmerenghet az addig látottakon és gyönyörködhet az elsuhanó tájban.
Talán ezért okozott egyfajta értetlenséget utastársaink körében, mikor VIP buszunk lefékezett a semmi közepén és mi hárman leszálltunk, hogy egy, a turisták által még fel nem kapott "kísérleti" öko-turizmus helyszínt meglátogassunk utolsó kambodzsai napjainkon. Akik továbbutaztak, talán azt hitték, a magyaroknak csak eddig futotta buszjegyre... De nem, mi nagyon is jól tudtuk, hova tartunk, csak azt nem, hogy hogyan jutunk el oda.
Uticélunk, Chi Pat, a folyón felfelé a főúttól kb. két órányi hajóútra fekszik a dzsungel közepén. Lakóinak kedvelt elfoglaltsága az életben maradás, amelynek érdekében erdő- és vadirtással teremtették be a napi betevő falatot, egészen addig, míg egy környezetvédelmi szervezet fel nem ismerte az erre a sajátos ökoszisztémára leselkedő veszélyeket és mentőakcióba nem kezdett. A helyi tapasztalatokra építve, az itt élők igényeit felmérve és figyelembe véve, a Wildlife Alliance a szankciók helyett, vagyis azok megtartása mellett inkább a falusi turizmust, mint lehetséges alternatívát próbálja elterjeszteni a helyiek körében, az így szerzett bevételből biztosítva megélhetésüket, gyarapodásukat, ezáltal áttételesen megóvva az őserdőt is.
Miután a házigazdák oldalát röviden bemutattam, most egy konkrét példán keresztül lássuk, mire számíthat az idelátogató, kísérletező hajlamú turista. Tehát ott kezdődik dzsungel-kalandunk, hogy a semmi közepén a buszról leszállva teljesen magunkra maradunk, és kezdve az alapoknál, mutogatással ebédet rendelünk az útszéli levesezőben. Körülöttünk senki nem beszél angolul, akit később találunk, az sem tud semmit Chi Patról és az ott folyó érdekes kísérletről, vagy rosszabb esetben csak családi vállalkozása számára rajtunk keresztül remél villámgyors profitra szert tenni. Nincs mit tenni, mint vakon megbízni az utikönyvben, amely szerint a napi áruszállító hajó a híd alól indul délután kettőkor és a kapitány 5000 rielért felvesz minket a fedélzetre. A hajó és a kapitány szavak ugyan túlzásnak tűnnek, de valóban, kb. két órányi téblábolást és sikertelen információvadászatot követően meglátunk egy iszonyatosan megpakolt bárkát az említett helyen.

A hajó rövidesen kifut, ám azon nyomban léket kap, így kénytelen visszafordulni velünk. A kapitány nem aggódik, hanem szorgosan pumpálja ki a hajófenékről a vizet egy házilag eszkábált, T-alakú műanyagcsőből álló szivattyú segítségével. Gyorsan kikötünk, kipakolunk, majd szereznek egy működőképesnek titulált pumpát, hogy majd' 40 percnyi kényszerszünet után újra nekiveselkedjünk a folyónak. Két órán keresztül pöfögi a kormot a dízelmotor az arcunkba, két órán keresztül aszalódunk a tűző napon, lassan haladva befelé az áthatolhatatlan dzsungelbe, míg egyszer csak fel nem tűnik a láthatáron egy kunyhó (illetve, ha kevésbbé romantikusabb akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy egy mobiltelefon-állomás antennája). Szerencsére, már az út alatt megismerkedtünk leendő házigazdánkkal, Sophallal, aki férje diplomáját ment el bekereteztetni. Mielőtt a nap lemenne, még megejtünk egy gyors sétát a faluban, közben végig hellózunk a helyi gyerekeknek, ginzeng-bort kóstolgatunk, és egy frissen leölt csirkéből készült kiadós vacsora után jöhet az alvás, a sok izgalommal kecsegtető második nap előtt. Nem volt egyszerű, de eljutottunk Chi Patba!

Otress Beach, Sihanouk Ville

2009-12-03T15:29:00.005Z

Siem Reapben feltettük Zsuzsa szüleit a repülőre, majd elindultunk, hogy hármasban átszeljük Kambodzsát, és estére már a tengerparton fröccsöztünk.
Phnom Penh felé, buszunk újabb gasztronómiai csodákat kínáló helyen állt meg, ezúttal páncéljában főtt teknősbékát kóstolhattak meg a bátrabbak...
A fővárosban már kissé rutinosabbnak éreztem magam, mint első megérkezésemkor, nem is dőltünk be az első tuk-tukos ajánlatának. Inkább azzal egyeztünk meg, aki nem csak elvitt a taxiállomásig, hanem tolmácsolt és segített is kialkudni egy alacsony árat Sihanouk Ville felé. Persze így is turistatarifát fizettettek velünk, de legalább kényelmesen, 6 helyett 4 utassal elindult a taxink, hármónknak hagyva az egész hátsó üléssort. Sőt, abban is megegyeztünk a sofőrrel, hogy elvisz minket egészen az Otress Beachen található szállásunkig, csak azzal nem számoltunk, hogy ez a félreeső, nyugalmas hely kocsival megközelíthetetlen. Így végül az autóval még elérhető legutolsó otress beachi szálláson kötöttünk ki abban a boldog tudatban, hogy most aztán végre egy olyan eldugott, világvégi tengerparton vagyunk, ahol a madár se jár, sőt, ahol a ritkán erre járó vendégek kedvéért még az éttermet is kinyitják késő este.
Másnap, a reggeli napsütésben aztán szembesültünk vele, hogy ameddig a szem ellát, a miénkhez hasonló bungalók sorakoznak végig a parton, többé-kevésbbé ugyanazt a szolgáltatást nyújtva a külföldi turisták tömegeinek. Ez az "eldugott és megközelíthetetlen" partszakasz olyannyira kedvelt, hogy két párral is találkoztam, akiket korábbi állomásokról ismertem. Régi-új barátaimmal közösen konstatáltuk, hogy mindannyian ugyanazt az utikönyvet forgatjuk, így ezeken a találkozásokon nem szabad meglepődni.
Végül egynapi strandon fekvés, rákevés, vízalatti fényképezés, sörözés és sztorizgatás után jobbnak láttuk valami turisták által még érintetlenebb régió felé továbbállni, és ráböktünk a térképen Chi Patra.

Angkor templomromjai

2009-12-01T04:46:00.003Z

Ahogy teltek a hetek, minden egyes új látnivaló után úgy éreztem, az lesz majd utazásom fénypontja, egészen addig, amíg valami még szebb és még kellemesebb állomásra nem érkeztem. Nem volt ez másként Angkorban sem, amely talán az egyetlen olyan konkrét uticél volt, amelyet már régóta terveztem felkeresni. A tervezés szó ebben az esetben persze erős túlzás, mert dolgom végül mindössze annyiból állt, hogy a Budapestről frissen megérkező hat fős bandához csatlakozzam, akik Angkort illetően nálam jóval felkészültebbek és lelkesebbek voltak. Így hát, a konkrét napi programok összeállítását rájuk bízva, nekem csak a becsatlakozás öröme jutott, illetve azé, hogy végre úgy beszélgethetek emberekkel, hogy nem kell elölről elmesélnem az egész életemet, csak az elmúlt hat hetet. Talán pont emiatt is sokkal élménydúsabb és vidámabb volt az ott eltöltött 5 nap.

Adódik a kérdés, hogy utólag visszatekintve, még mindig Angkort tartom-e utazásom csúcspontjának. Az igazat megvallva, nem vagyok biztos benne, mert túl sok helyen megfordultam, hogy kapásból kiemeljek közülük egyetlen egyet, de Angkor mindenképpen dobogós helyet érdemel.

39

2009-11-25T13:45:00.012Z

Vietnámmal és Thaiföldel ellentétben, Kambodzsában sokkal burkoltabban, ám sokkal elszomorítóbb méreteket öltve folyik a prostitúció. Hogy működésébe betekintést tudjak nyújtani olvasóimnak, ellátogattam egy ún. hostess bárba. Ezek a bizonyos intézmények, amelyek sokszor egész utcákon át sorakoznak, ugyan nem kínálnak sztriptíz-műsort, sem fémrúdon vonagló lenge öltözetű lányok látványát, ám ezek az italmérésnek álcázott helyek valójában mind bordélyházak, ahol nagyon fiatal, kiszolgáltatott helyzetű helyi lányok szolgálják ki az ide betérő külföldi urakat.
Igyekeztem korán érkezni, és este 9 órakor én voltam az első (férfi-)vendég az amúgy zsúfolásig megtelt bárban. Érkezésemet soha nem tapasztalt üdvrivallgás, több tucat felcsillanó szempár, és megannyi mosoly fogadta. Nagyon zavarba jöttem a szituációtól, hiszen a sötétített üvegen át az utcáról nem látni be a bárba, és így teljesen felkészületlenül ért ez az amúgy roppant kellemesnek ígérkező társaság. A lányok szorosan körülfogtak és a pulthoz kísértek. Egyikőjük elém rakta az itallapot, egymásik elkezdte sorolni az azon található tételeket, másik kettő hellyel kínált, széket tett alám, megint másik szóval tartott, szintén más kihozta a sörömet, valamelyikőjük kibontotta, egy kitöltötte, egy elém tette a poharat, és végül hárman telepedtek le az asztalomhoz, nehogy véletlenül magányosnak érezzem magamat, illetve, ahogy az hamarosan kiderült, hogy minden kívánságomat teljesítsék.
Először természetesen arról beszélgettünk, hogy ki vagyok, honnan jöttem, meddig maradok, illetve egyéb apró-cseprő dolgokról, miközben a lányok arcán végig ott maradt a belépéskor megtapasztalt sokat sejtető mosoly. Már akkor is sikeres üzleti modellről beszélhetnénk, ha csak annyi lenne egy hostess bár célja, hogy a vendég kedvesen legyen kiszolgálva és szóval tartva, de itt ennél jóval többről, és a számtalan mosoly ellenére is jóval szomorúbb dologról van szó. A sörtől felbátorodva megkérdeztem hát az angolul legjobban (talán egyedüliként) beszélő lányt, hogy hányan dolgoznak itt. Harminckilencen - jött a válasz.
- És pontosan mi a feladatotok? - kérdeztem.
- Hogy kiszolgáljuk a vendéget mindennel, amit csak kér.
- Ami nincs feltüntetve a menüben, akár azzal is? - kacsintottam rá.
- Bármivel.
- Mégis mit kell ezalatt érteni? - adtam a naívat, majd hozzátettem - Vietnámban sokkal egyszerűbb a férfiember dolga, hiszen a lányok szinte köszönés helyett mondják a tarifájukat.
A lány biztosított felőle, hogy itt sem bonyolultabb a dolgok menete, csak kérnem kell bármit és megkapom. Gyorsan próbát tettem. Egy távolabb beszélgető lányra mutattam, és azt mondtam, hogy tőle szeretnék egy csókot. Szégyenlős kérésemen jót mulatva, odahívta, akire mutattam, aki a kérés tolmácsolása után habozás nélkül nyomott egy nagy cuppanósat a számra.
Furcsa helyzet volt. Az édes csók ellenére leginkább keserűséget éreztem, hogy Kambodzsában milyen egyszerűen megkapható 39 nő feltétel nélküli szeretete. Így már nem is kellett. Gyorsan leszögeztem hát, hogy én csak a sör és a beszélgetés miatt jöttem, ne legyen harag, ha ennél tovább nem megyünk el ma este. Annyi arcátlanságot még megengedtem magamnak, hogy egy-két üzleti titkot kiszedjek a lányokból az árakat, a vendégek leggyakoribb óhajait, és egyéb szaftos részleteket illetően, amelyeket most úriember módjára megtartok magamnak. Már így is többet mondtam, mint kellett volna.

villával, kanállal

2009-11-22T16:21:00.014Z

Thaiföldön, Kínában, és Vietnámban járva hosszú heteken át szinte kizárólag evőpálcikával étkeztem, amit annyira meg is szoktam, hogy legutóbb Hanoiban hirtelen nem is tudtam, hogyan használjam a villát. A vietnámi leveshez kanál is jár ugyan, de arra nem igazán van szükség, hiszen csak a tésztát szokás kienni belőle, a helyiek a levét meghagyják a tányérban. Ezzel szemben, Kambodzsában alig van evőpálcikás étel, minden villával és kanállal, netán kézzel fogyasztandó. A khmerek egyáltalán nem használnak kést.
A thai, kínai és vietnámi ételek is nagyon ízletesek és változatosak voltak már, de Kambodzsában egy fokkal jobban és kifinomultabban főznek. Az eddigi kedvenc, Vietnám inkább kísérletező, mindent bevállaló, míg Kambodzsa egyfajta fúziós, minden jót magába olvasztó konyhával bír. Az igazán emlékezetes étkezéseim itt már nem az utcai, útszéli kifőzdékhez, a friss alapanyagokból készült egyszerű, laktató, ízletes ételekhez, hanem az éttermekhez köthetőek. Annak ellenére, hogy a régió legszegényebb és legtöbbet szenvedett országáról van szó, Kambodzsa éttermei bármely európai nagyvárosban megállnák helyüket, megjelenésben, kiszolgálásban, választékban.
Pedig ebben az országban a Vörös Khmerek nem csak a kultúrát, a művészeteket, hanem ezzel együtt az addig megszokott ételeket is kiiktatták az emberek életéből. Ennek tudatában külön örömömre szolgált belekóstolni egy ország újjáéledő konyhakultúrájába, kezdésnek mindjárt három ropogósra sült madárpók elfogyasztásával.

A kampotborsos-zöldcitromos mártással tálalt ropogós tarantula receptje innen szerezhető be.

Miss Landmine Cambodia

2009-11-22T16:01:00.005Z

Norvégiában nemrég rendeztek egy szépségversenyt taposóaknától megsérült kambodzsai lányok számára. Ezt az első és sokadik hallásra is furcsának tűnő versenyt a kambodzsai kormány annyira nem vette jó néven, hogy nemcsak nem engedte meg, hogy náluk kerüljön megrendezésre, de még az indulók sem hagyhatták el otthonaikat, hogy részt vegyenek az eseményen. A végül távollétükben, életnagyságú fényképeik felvonultatásával lebonyolított megmérettetés első helyezettje húszezer dollár értékű protézist kap majd, amint módjában áll elhagynia otthonát.
Ugyan tényleg elég bizarr dolog végtaghiányos nők szépségét pontozni, de mégis, ez a verseny legalább két fontos dologra hívja fel a figyelmet. Először is, hogy a fogyatékkal élők sincsenek híján kurázsinak, versenyszellemnek, és testi fogyatékosságukat felvállalva igyekeznek megvalósítani terveiket. A másik fontos dolog, amiről a világ többi része hajlamos elfelejtkezni, hogy Kambodzsa földjében óvatos becslések szerint is 6 000 000 éles tapósóakna található, naponta áldozatokat szedve.
Ez a minimális hírverést kapó, ám annál több ellenállásba ütköző esemény, ha jól belegondolunk, kevésbbé megalázó a női nemre nézve, mint a pusztán szépségüket ünneplő, nagy csinnadrattával járó hagyományos társai. Valaki Kambodzsában nagyot hibázott, mikor a Miss Landmine-t tiltotta be az összes többi szépségverseny helyett.

Tesztoszteron-apokalipszis (Saigon)

2009-11-19T11:15:00.033Z

Vietnámi látogatásom utolsó állomásán, Saigonban, avagy mai nevén Ho Si Minh-városban, egy olyan világ tárult elém, amit máshol nem láthattam az országban utazgatva. Házigazdámmal, az itt tanárként dolgozó magyar sráccal, főképp az éjszakai élet, azon belül pedig a külföldiek - expatok és turisták - által kedvelt helyek felfedezésével töltöttük el a vízumom lejártáig fennmaradó két napot.

Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy a külföldieket megcélzó szórakozóhelyekre a helyiek nem nagyon járnak, csak a könnyű lánykák tömegei, és ezzel egyáltalán nem a testsúlyukra akartam utalni... Az Apokalipszis Most nevű helyről például elmondható, hogy belépőjegyet csak a helyi lányoktól szednek, ami a Budapesten megszokottal homlokegyenest ellentétes üzleti modellről árulkodik. Mégis működik: minden este rengeteg úriember izzad itt össze, a lányok meg mindenáron szeretnének közelebbről megismerkedni velük. Az urak estéről estére lecserélődnek ugyan, de a lányok centiméterre pontosan ugyanott kacérkodnak az aznapi udvarlójukkal. Volt szerencsém két egymást követő este is betérni ide, nem volt nehéz észrevenni a rendszert a apokalipszisban. De azt egy másik hasonló helyen is megtapasztaltuk, hogy nem kell túl sokat beszélgetni a bárban lebzselő lányokal, hogy felfedjék mesterségüket: egy köszönést és egy bemutatkozást követően egyből mondják is a tarifát. Ha még ennyi beszélgetésre sem nyílik mód, mert például a táncparketten, üvöltő zene mellett próbálunk velük megismerkedni, akkor sem kell feleslegesen kiabálni, elég rájuk nézni, rájuk mutatni, vagy akár egyetlen ujjunkat feltartva táncra hívni őket. Persze nem kell félteni az idelátogató urakat sem, tesztoszterontól felpörgetve aratják le a könnyen termő babérokat, úgyhogy a rendszer tökéletesen működik.

Aki ennél komolyabbra vágyik, netán egy vietnámi lánnyal tartós kapcsolatra szeretne lépni, vagy akár csak reggel vele együtt ébredni, annak többlépcsős teszten kell átvergődnie. Először is, errefelé nem szokás a család jóváhagyása nélkül férfiügyekbe bonyolódni, tehát az egészségügyi aktust követően minden vietnámi lány taxiba pattan és hazamegy saját otthonába. Minimum a taxiköltséget elkéri, esetleg ezen felül is elfogad pénzt, de mindenképpen igyekszik a prostitúció látszatát elkerülni, ezért nem marad reggelig. Miután túlestünk a lány családjával való közös vacsorán, illedelmesen bemutatkoztunk, megkedveltettük magunkat velük, és megkaptuk jóváhagyásukat is, onnantól kezdve már lehet szó non-stop együttlétről is akár. Mivel Saigonban csak két nap állt rendelkezésemre, értelemszerűen, erről a hagyományról nem tudtam személyesen megbizonyosodni. Amúgy is csak megfigyelőként vettem részt az itteni éjszakai életben, szívemet és egyéb nemes szerveimet európai lányok számára tartogatva. Hallhattam azonban, amint egy hat éve itt élő magyar srác felvázolta, hogy egyfajta szex-ranglétrát is végig kell "járni" (nem biztos, hogy ezt az igét használta), vagyis először minden idetelepülő külföldinek ezek a könnyen induló, ám reggelig sem tartó afférok jutnak, aztán ahogy kezd ráunni az ember a pénzért szerető szeretőkre, figyelme a pultoslányok, majd egyéb vendéglátásbeli hölgyek felé kezd fordulni, aztán mikorra a nyelvet is megtanulja, egy-két év elteltével, addigra tud csak sikerrel behálózni tanultabb, műveltebb, kifinomultabb kolléganőket. Egy külföldi számára azonban, a munkahelyi szűk ismerettségi körön túlról barátnőt szerezni szinte lehetetlen. Mégis, aki csak egyszer is belekóstol az ilyen jellegű örömökbe, könnyen lehet, hogy örökre búcsút int az egyéb származású hölgyeknek. A dobogó első fokán ugyanis a vietnámi lányok állnak. Vagy fekszenek.

China Beach

2009-11-19T11:09:00.011Z

Da Nang repterén motorkerékpárra pattanva még nem sejtettem, hogy Hoa eldugott (well off the beaten track) szállása csak kb. félórás kétségbeesett kóválygást követően lesz meg. Pedig ígéretéhez híven, ez valóban nem egy tipikus hotel, hanem egy olyan közösségi hely, ahol az ember relaxálhat és az utazás, vagy akár a világ minden gondját elfelejtheti egy kis időre (ami mindig hosszabbra nyúlik, mint az ember tervezi).
Először is, Hoa's Place az utolsó megmaradt eredeti épület a mára csupa 5 csillagos üdülőkkel és hotelekkel beépített China Beachen, Vietnám talán legszebb tengerpartján. Két, hatalmas fallal körbevett üdülőkomplexum között keskeny földút vezet le a tengerpartra, és itt, a víztől 200 méterre találunk egy laktanyát és azzal szemben néhány lakóépületet. Hoa, aki az itt élők közül egyedüliként beszéli az angol nyelvet, szájról-szájra terjedő jóhíre segítségével minden üresen álló szobába szerez vendéget, este pedig felesége házi kosztját fogyaszthatjuk el a közös vacsoránál. Napközben napozni, szörfözni, fröccsözni lehet a gyönyörű tengerparton, aki pedig kora hajnalban képes felkelni, segíthet a halászoknak partra húzni a hallal teli hálót, vagy a falu bikájával édeskettesben bámulhatja a felkelő napot.

Ha mindez nem lenne elég lenyűgöző, a hátunk mögött magasodó öt darab márványtömb, a Márvány-hegység gyalogszerrel való felfedezése is innen valósítható meg legkönnyebben. Szürreális látvány, ahogy a parti homokon túl, a mező közepén magasodnak ezek az óriási márványtömbök, munkát adva a lábuknál fekvő faluban szorgoskodó kőfaragóknak, szobrászoknak. Nem csoda, hogy itt mindenki ezzel foglalkozik... egyetlen kivétellel. Hoa pályaválasztása az idegenforgalom területén kissé nehezebben magyarázható, de minden vendég örömére már tizenöt éve üzemel eldugott szálláshelye. Talán pont azóta, hogy a helyi készletek megóvása érdekében Kínából importált márványt használnak a china beach-i szobrászok.

Hoi An

2009-11-16T07:00:00.014Z

A város, amelyet lassan tönkretesz a turizmus. Kínával ellentétben, Vietnám még nem tud mit kezdeni a helyenként jelentkező megnövekedett érdeklődéssel, és a felkapott helyek kevésbbé leplezve árulják a tömegturizmust, visszás érzést keltve a mélyebb érzésű utazóban. A Halong-öböl után, Hoi An a másik elrettentő példa, amelyről pár sorban panaszkodnom muszáj.

Eredetileg úgy terveztem, hogy itt töltök majd 2 napot, mielőtt Ho Chi Minh Városba továbbmegyek, aztán úgy alakult, hogy éppen csak benéztem pár órára. Pedig ez egy végtelenül bájos kisváros, amely szerencsésen átvészelte a háborúkat is, így rengeteg épen maradt francia koloniális épületet találni, amelyek kicsit visszaadják a régi korok hangulatát. Hoi Anba még legalább két dolog miatt érdemes ellátogatni: jókat enni, illetve méret után készíttetett ruhákért. A finomabbnál finomabb kajákat itt helyben improvizálják a tengerből frissen kifogott herkentyűkből, és a piacon kapható, szintén friss alapanyagokból. A szakácsokkal ellentétben, a helyi szabók már jóval fantáziátlanabbnak bizonyulnak, hiszen ők szemérmetlenül, katalógusból másolják a legújabb trendeket, vagy az általunk hozott ruhát klónozzák pár órán és pár dolláron belül. De ez nem baj, hiszen ők is a városhoz tartoznak, mint az egyik hagyományosan itt űzött mesterség képviselői.

Ezen kívül, a város a tömegturizmusra való átállás sajnálatos jegyeit mutatja. A tengerparton végig fényűző hotelek épülnek, a boltok pedig tele vannak eladásra szánt egyenportékákkal, ám vevő alig akad, így aztán azt a kevés idelátogatót zaklatják szüntelenül, akit inkább a város szépsége érdekelne, nem pedig a vásárlási láz csillapítása. Attól tartok, jövőre megjelennek a franchise-éttermek is hogy a most még francia hatásról árulkodó mustársárga épületeket csiricsáré neonfények mögé száműzzék és Hoi Ant is egy tucatvárossá változtassák a sok közül. Aki megteheti, látogasson el ide, míg nem késő!

Kígyó, falva

2009-11-16T04:11:00.005Z

Hanoi környékén, hasonlóan a mesterségeket egymás között felosztó utcákhoz, különféle mesterségekre szakosodott falvakat találni, amelyek közül a kígyófarmokat rejtő Le Mat ígérkezett a legérdekesebbnek. Az már csak hab a tortán, hogy motorkerékpárral igyekeztem eljutni oda, előbb keresztül Hanoin, majd végig a városból kivezető forgalmas utakon, hátam mögött egy rémült holland sráccal.
A Lonely Planet szokásos formájához híven egy teljesen használhatatlan térképpel próbálta segíteni dolgunkat, vagyis csak az nem derült ki, hogy melyik úton, melyik irányba, hány kilométert kell haladni, míg odaérünk. Ennek eredményeképpen jól elkeveredtünk, mindenféle érdekes forgalmi szituációkba keveredtünk, motorostudásom szépen lassan csiszolódott, végül már simán el is érve a vietnámi átlagot (alig győztek félreugrani előlem a gyalogosok).
De visszatérve az eredeti témához, nagy nehezen mégis megtaláltuk a keresett falut, ami teljesen egybenőtt Hanoival. A legprofibbnak tűnő helyre betérve különféle kígyók (kobrák, bambuszviperák, stb) fogadtak ketrecekben, majd ketreceikből kitessékelve, legnagyobb megrökönyödésünkre mindenféle védőfelszerelés nélkül, vendéglátónk által puszta kézzel mutogatva.

Az épületbe belépve további bizarr formációk fogadnak: 3- és 5-kígyós pálinkák, kígyók befőttesüvegekben, kígyóbőr cipők, pénztárcák, övek, kígyók szárítva, ledarálva, fűszernek, teának, gyógyszernek feldolgozva. Az ember azt hinné, hogy csak a gyógyszer-alapanyagul szolgáló méreg miatt tartják ezeket a hüllőket, de tévedni emberi dolog.

Az utikönyvből már tudtam, hogy ezeken a farmokon kellő fizetség fejében a szemünk láttára ölnek le egy általunk kiválasztott kígyót, hogy még szinte dobogó szívét azonnal, nyersen elfogyasztva, majd egy pohárka friss vérrel leöblítve reménykedhetjünk az örök fiatalságban. Mivel kettőnknek összesen sem volt annyi merszünk, illetve pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak, ezért csak egy háromfogásos kígyó-vacsorára neveztünk be. A vacsora szó persze túlzás, éppen csak kóstolónak volt elég a felszolgált szezámmagos kígyótöpörtyű, a grillezett kígyóhús csilivel, illetve a kígyóval töltött palacsinta. Elmondhatom, hogy kígyófalván kígyót falva egy fikarcnyival sem lettem fiatalabb, sőt, inkább egy újabb tapasztalattal öregebb, és ha lehet, egy kicsit még éhesebb.

karaoke

2009-11-15T04:48:00.004Z

Ázsiában a legkedveltebb közösségi elfoglaltságok közé tartozik ez a modern kori japán találmány. Hotelekben, kocsmákban, útszéli éttermekben, buszon, vonaton, hajókon, mindenhol megtalálhatóak a California márkájú karaoke-gépek. Valószínűleg ez a cég gyártja a leghangosabb modelleket, mert a hangerő mindig elviselhetetlen. Mivel a hajókirándulás során nem sok szórakozási lehetőségünk maradt, 14 fős csoportunk is kipróbálta, milyen érzés mikrofonba hamisan üvölteni, hogy héjjdzsúúúd, vagy azt, hogy denszinkvííín. Hogy hangszálaink jobban (bátrabban) zengjenek, a hajóskapitánytól jelentős kedvezményt csikartunk ki a vodkára. Igaz, hogy ehhez meg kellett fenyegetnünk, hogy inkább átúszunk a másik hajóra, mintsem annyit adjunk érte, mint amennyi az itallapon van feltüntetve, de azt hiszem, végül mindkét fél számára előnyös üzletet kötöttünk. Hajnalig elfogyott 5 üveggel és a lemezen található összes megaslágert elénekeltük, a vodka mennyiségével egyenes arányban csökkenő színvonal mellett. Mindenki szerencséjére engem senki nem filmezett le a "Peace Love & Understanding" éneklése közben.

Halong-öböl

2009-11-15T04:15:00.003Z

A honvágy legjobb ellenszere. Itt egyetlen vietnámit sem látni, pedig több ezer ember koncentrálódik a kikötőben és a hajókon. Nem csak az emberek, de az árak is európaiak, dollárban feltüntetve, hogy minél bonyolultabb legyen az átszámítás.

Kesztyűs kézzel

2009-11-15T04:00:00.005Z

Az elviselhetetlen meleg ellenére sok fiatal lány nyakig begombolkozva, hosszú ujjú ruhában, arcukat teljesen beborító maszkban, kesztyűben megy csak ki az utcára. Hasonlóan a férfiak által hosszúra növesztett körmökhöz, ez az öltözködési mód is annak demonstrálására szolgál, hogy az illető tehetős családból származik, tehát nem kell a földeken dolgozva lebarnulnia. A barna bőr Vietnámban a parasztok és a turisták privilégiuma. A helyi naptej rákeltő összetevőt is tartalmaz, de itt nem is a bőrrák, hanem a barnaság elkerülése végett kenik magukra.

Kínában ragadtam

2009-11-15T03:21:00.000Z

A már a legelső napon is megközelíthetetlennek bizonyuló hegyi falu felé kerülve, hazafelé nem az aznapi utolsó (11:00) buszra kellett volna építenem a visszatérést Vietnámba. A Hékou felé tartó buszt ugyan megtaláltam egymagam is, de a sofőrt nem tudtam rávenni, hogy még aznap elinduljon. Fél órányi üldögélés után elmutogatta, hogy ma már nem lesz kormánykeréktekergetés, hanem csak fejet párnára hajtás. Végül a helyi angoltanárnő segítségét igénybe véve leküzdöttem a nyelvi és kulturális akadályokat, és vettem egy jegyet a másnap hajnali első járatra. Azonban, ezen sorok írásakor még nem vagyok biztos benne, hogy melyik buszállomásról indulunk, arról, amelyik félig leomlott már, vagy amelyik csak félig készült el.

Made in China, avagy egyik ámulatból a másikba

2009-11-15T03:00:00.005Z

Kínában semmi nem az, aminek látszik, hanem aminek láttatni akarják. Nagy ország, nagy akarat, erő.

Itt van például Shangri-La, ami egy 30-as évekbeli regényben szereplő képzeletbeli helyről kapta a nevét. A kormány rádöbbent, hogy erre van kereslet, úgyhogy a könyvben szereplő helyszínhez hasonló települést egyszerűen átnevezték Shangri-Lának és a már üzemen kívüli kolostorába betelepítettek néhány tibeti szerzetest. A térképek persze továbbra is Zhongdianként jelölik a helyet, mintha a névváltoztatás éppen fordítva zajlott volna le. Mindenesetre, aki erre téved, úgy gondolhatja, itt betekintést nyerhet a múlt egy darabjába. De az csak egy színdarab. A belépőjegyen ugyan látható a regényből ismert három épület, de a valóságban csak kettő létezik. A hely varázsától átszellemült turistákat ez úgysem érdekli.

A szikla, amelyről a Tiger Leaping Gorge kapta a nevét, az 1966-os földrengésben leomlott. Ez ugyan semmit nem von le a keskeny szurdok szépségéből, de attól függően, hogy melyik térképet, vagy melyik idegenvezetőt követjük, legalább 3 különböző helyszínre ráfogják, hogy bizony itt ugrott át a menekülő tigris a folyó felett. A legkönnyebben megközelíthető pontnál még emlékművet is állítottak neki, hogy hihetőbb legyen a történet.

Gyönyörű XIII. századi freskók tekinthetők meg Banshuban, több száz kilométerre az eredeti helyszíntől, egy eldugott völgyben fekvő falvacskától, amely egy tollvonással gátépítési munkálatok áldozatává vált. Az eredeti helyszínt ugyan letarolta valami hatalmasabb érdek, de a freskók egy könnyebben megközelíthető helyen várják a látogatókat. Profi munka.

Lìjiāng újjáépített belvárosáról, a népviseletbe bújtatott eladókról, és az üzlet előtt naphosszat kalapáló ötvösemberről már korábban írtam. Mind-mind csak a hangulatteremtő eszköz a tursták elvarázsolására,

A másik Világörökség-helyszínen is hasonlóan megrendezett darab a kormoránnal halászók bemutatója. A vendég megváltja a belépőjegyét, erre a zenekar elkezd játszani a távolban, kikötőbe bevonulásunkat aláfestve. Mellettünk népviseletbe bújtatott menyecske baktat napernyőt tartva fejünk fölé, a távolban a tavon öreg halász és felesége békésen várakozik egy csónakban. A menyecskével és egy evezős emberrel elindulunk feléjük, nekünk semmi más dolgunk nincs, mint kattogtatni a fényképezőt. Amint odaérünk a halászcsaládhoz, elkezdik a bemutatót: bottal csapkodják a csónak oldalát és belerugdossák a madarakat a vízbe. A zajra felriadó halakat a kormoránok kihalásszák, ám mivel torkuk el van kötve, lenyelni már nem tudják. A halász hálójával kiemeli a madarakat, szájukból kihúzza a halat, majd kezdődhet minden elölről. Miután az összes turista számára elegendő halat fogtak, a madarak megszabadulnak köteleiktől és jutalomfalatot kapnak. Mielőtt búcsút intünk egymásnak, még élünk a közös fényképezési lehetőséggel, egy-egy madarat karunkra véve pózolunk a kamerának, majd visszaevezünk a partra, ahol az együttes újból elkezd játszani nekünk. Eddigre elkészül a parázson sült hal is (nem az, amelyiket mi fogtunk, hanem egy korábbi adag, vagy éppen mirelitárau), amelyet jóízűen elfogyasztunk, majd búcsút intünk az Fül-tónak (Er Hai Lake). Egy újabb mesés napon vagyunk túl Kínában.

De a legnagyobb mese még csak ezután következik, hiszen a vízzel feltöltött rizsteraszok Yuanyangban is csak egy gigantikus díszlet a képeslapokról ismert fotók elkészítéséhez. Ebben az évszakban semmi nem indokolja, hogy a teraszok vízzel legyenek elárasztva, ám a csupasz földek látványa kevesebb ámulatot váltana ki a turistákból, így ameddig a szem ellát, vízben úszik a táj. Gondos paraszti kezek néhol még virágszirmokkal is teleszórják a teraszokat, hogy a napfelkeltét belépőjegy megváltása ellenében megtekintő fotóamatőrök objektívje a szivárvány minél több színét örökíthesse meg. Azt hiszem, ez volt kínai látogatásom csúcsa és egyben mélypontja is.

TV show

2009-11-14T03:41:00.001Z

Szemelvények száz kínai adó aktuális műsoraiból:
- globális gazdasági válság remek lehetőséget jelent a tőkeerős kínai befektetőknek.... a Hummer cég kínai kézben, a Volvo felvásárlása lesz a következő lépés
- Disneyland nyílik Shanghaiban
- az ingatlanárak az egekbe szöktek
- a GDP-növekedés a vártnál is magasabb, 8.4%-os lesz idén, az egész térség Kína példáját követi, míg az USÁ-ra egy újabb hullámvölgy vár
- Kínában alig néhány ember szenved az új típusú influenzában, de ha mégis járvány törne ki, készen áll a mellékhatás nélküli vakcina
- kínai színészek Hollywoodban, avagy hogyan váltak a kínai karakterek negatív mellékszálból pozitív hőssé

Pizza

2009-11-14T03:39:00.003Z

Valahol olvastam egyszer, hogy receptjét Marco Polo Kínából vitte haza magával, amit kicsit megvariáltak, és ma már a pizzát mindenki olasz találmánynak hiszi. Legutóbb olasz kollégám még el is mesélte a megható történetet, hogy a királynő látogatásakor rögtönözték ezt az ételt 150 éve Nápolyban, hogy az éhes sokaságot jóllakassák vele. Miután a presszókávét, ami közismert magyar találmány, sikeresen visszatulajdonítottam kollégámtól és Olaszországtól, már csak a pizzára fájt a fogam (habár pizzára kávét lett volna a helyes sorrend). Szerencsére a véletlen kezemre játszott, és sikerült megkóstolnom az eredeti pizzát, ahogy azt Kínában készítik már évszázadok óta. Ennek persze semmi köze jelenlegi olasz rokonához, de a közös eredet letagadhatatlan.

Hordóból kialakított mobilkemencében készül az utcán, egy ember gyúrja-ízesíti-árulja, míg a másik faszénen süti és forgatja a következő adagot. Lekváros-babos és zsíros-hagymás változatban kapható... és, hát mit mondjak, nagyon tápláló!

A neve Hosszúpapa, vagy valami ilyesmi.

Dàlĭ

2009-11-14T03:23:00.003Z

Lìjiāng felől érkezve tudtam, hogy nem megy majd be a busz az óvárosba, ám mikor lefékezett a pusztában és a sofőr kiszórta a csomagokat, kissé tanácstalanul álldogáltam, az olvasásból még alig felocsúdva. Egy nálam is bizonytalanabb utitárs, egy legalább 2 méter magas fickó, német akcentussal beszélve érdeklődött tőlem, hogy tudom-e, hol vagyunk. Mivel én sem voltam biztos benne, a másik két turistához fordultunk, akik már ismerték a járást és közösen eltaxiztunk a szállásainkhoz. Mellém ült a langaléta, és az ilyenkor szokásos udvarias bemutatkozásra tökéletes magyarsággal válaszolt: -Micsoda meglepetés! Újdonsült utitársam, Doemoetoer Péter svájcban született, de apukája magyar. Ő is sokat járt Magyarországon, főleg a rendszerváltás körül a nyári szünetekben. Mivel legalább egy fejjel fölém magasodott, mellette kicsit kevesebb figyelem jutott nekem, ami pár nap kínai vizit után üdítő élmény volt. Persze a kisnövésű helyiek által lépten-nyomon szorgalmazott közös fotózásokhoz sokszor engem is odatereltek, és ha egy idő után szó nélkül nem állunk tovább, még mindig ott állhatnánk, előttünk pedig végeláthatatlanul sorakozna Kína teljes lakossága.

Két fotózás között egyszer csak összefutottunk egy korábbi állomásról ismert holland sráccal, ami csak elsőre tűnik különlegesnek egy ekkora országban, mint Kína, de valójában a hátizsákos turisták ugyanazt az utat járják be, hasonló menetrend szerint, legtöbbször csoportosan, mint a költöző madarak. A találkozó örömére beültünk egy vörös csillagos sörre (Heineken) a Foreigner Streetre keresztelt utcában. Nomen est omen.
A szállás újabb meglepő találkozást tartogatott, a magyarul ugyan csak egyetlen szót (zene) tudó francia lányt, aki már hat éve járja a világot. Ahol éppen megtetszik neki, ott leragad egy kis időre, míg meg nem tanulja a nyelvet, vagy újból mehetnéke nem támad. Hála nekem, Dalíban megduplázta magyartudását! Mielőtt útrakelt, zenei újságíróként dolgozott Párizsban, de ezt már csak azok kedvéért teszem hozzá, akik hasonló merész karrier-váltáson gondolkodnak.
A végül hat főre dagadó csoportunkhoz csatlakozott még egy ír és egy maláj lány, illetve egy német srác is, hogy két együtt töltött nap után örökre búcsút intsünk egymásnak, ahogy az hátizsákos turisták esetében lenni szokott.

pizsamában

2009-11-13T03:20:00.001Z

Leginkább Vietnámban, de Kínában is sokszor feltűnt, hogy mamókák este pizsamában, papucsban mennek le sétálni. Sokan, például az utcai árusok abban dolgoznak egész nap, egyfajta uniformisként hordva a műszálas, virágmintával gazdagon díszített ruhadarabot. Szerintem ezerszer autentikusabb látvány, mint a boltokba állított népviseletes eladók, de a tavalyi olimpia óta megpróbálják ezt a szokást visszaszorítani, nehogy rossz véleménnyel legyenek az országról az idelátogató külföldiek. Amúgy nem csak a séta kedvéért merészkednek ki az idősebbek a parkba, hanem a közös torna, tai-chi, vagy tánc kedvéért is. A teljesen szinkronban végrehajtott mozdulatokat látva, sokuk számára ez rendszeres esti elfoglaltságnak tűnik.

buszon

2009-11-13T03:16:00.001Z

Első kínai buszutamon én voltam az egyetlen külföldi a járaton, világos hajam jól ki is lógott a sorból. Ennek ellenére megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki ismerős a dolgok menetét illetően: mikor mindenki leszállt, én is leszálltam, mikor utastársaim ebédért álltak sorba, én is felsorakoztam, mikor úgy tűnt, elértük a végállomást, én is felkaptam a csomagomat, bár fogalmam sem volt, hol is vagyok (szerencsére, csak egy saroknyira).
Később már a turistaközpontok között utazva, mindig volt egy-két másik külföldi a buszon, akikkel hasznos infókat lehetett cserélni, beszélgetni, vagy osztozni a taxiköltségen a szállásig. A műsort azonban továbbra is rendre a helyiek szolgáltatták. Vegyük például a mellettem ülő lányt, aki indulás óta folyamatosan egy vödörbe öklendezik, majd néha egy nő csatlakozik hozzá, pedig még nem is értünk a hegyekbe, sima autópályán suhanunk. Két-három sorral előttem hörög és köpdös egy fickó, mögöttem csámcsogva rágózik valaki, egy másik csattogva körmöt vág, a darabkák szerte-széjjel repülnek, sokan maszkban ülnek körülöttem, tegnap pedig a vállamon aludt egy srác. Szürreális, pedig még nem is ültem 120 decibeles karaoke-buszon, ahogy a dohányzó járat is kimaradt, amelyen állítólag egyből becsukják az ablakot, amint valamelyik utas rágyújt, hogy minél több jusson mindenkinek az ingyen-nikotinból.

Lìjiāng

2009-11-13T03:09:00.004Z

Ugyan a világörökség részeként tartják számon, de ez sem mentette meg két csapástól: a fél várost letaroló 7-es erősségű földrengéstől és az azt követő újjáépítéstől. A városra jellemző egyen-házak ma is megvannak, de Lìjiāng valószínűleg sokat veszített bájából felülről levezényelt reneszánsza során.
Ha eltekintünk attól, ami a fényképen úgyis alig látszik, hogy a kézzel épített, aprólékosan megmunkált házak helyett mostanra gépsorok által kiontott építőelemek uralják a látképet, azért érezni lehet, hogy ez az 5500-as csúcs tövében fekvő, csatornákkal szabdalt város miért vonz annyi turistát. A zegzugos utcákban rengeteg féle kézművesterméket találunk, az eladók népviseletben, a szemünk láttára alkotják meg az eladásra szánt portékát. A csatornák, fák, és a hegyi levegő elől ide lehet menekülni a szmog elől, annak ellenére, hogy az egész egy nagy színház csupán... ne feledjük, Kínában vagyunk. Maguk az épületek is csak díszletek, a népviseletet sem a Naxi törzsből származó, hanem a kínai árusok viselik, illetve az üzlet előtt kalapáló ötvösmester sem saját a maga által készített ékszereket árulja, hanem az olcsóbb régiókból származó dömpingárut.
Ám az emberek kedvessége, barátságossága mégis valós, ahogy a kínai nyelvű étlapra bökve rendelt étel zamata, a bárban este örömzenélő helybéliek és nyugati turisták együttese, valamint a rozoga kerékpárommal felkeresett (a kulturális forradalom óta) használaton kívüli kolostorok hangulata is.

Yúnnán - fotósorozat

2009-11-09T17:37:00.002Z

Lìjiāng, Dàlĭ, Xi Zhou, Yuanyang

Kína - bevezetés

2009-11-06T18:17:00.016Z

A blog címe ne vezessen félre senkit, nem csak Hanoiról, még csak nem is kizárólag Vietnámról szeretnék itt beszámolni, hanem arról az Ázsiáról is, amit a Hanoi köré rajzolt képzeletbeli körön belül járva megismerek. Elsőnek következzék néhány írás Kínáról, azon belül is Yúnnán tartományról. Elöljáróban annyit, hogy ez a legelképesztőbb hely, ahol valaha megfordultam, pedig ez a blog már eddig is bővelkedett a felsőfokú jelzőkben. Rövid látogatásom tapasztalatai alapján bizton állíthatom, Kína mindenen túltesz.

Már maga a határátlépés is egy csoda volt, a vasfüggöny után sok-sok évvel újra megtapasztalhattam, hogy lelkileg és fizikailag is egy határon lépek át. A vietnámi kilépéskor gyorsan elintéztük a papírmunkát, megkaptam a kilépőpecsétemet, majd nekivágtam a Barátság-hídnak. Velem szemben özönlöttek a több méter magasan megrakott szállítóalkalmatosságok, mintegy előrejelezve, hogy ebbe az országba nem szokás behozni a javakat, hiszen azok jellemzően itt keletkeznek és innen áramlanak kifelé és szerte a világba. Én meg kicsit ez ellen az ár ellen magányosan küzdve cipeltem egyre nehezedő hátizsákomat, még nem sejtve, hogy itt semmi nem úgy alakul majd, mint terveztem.

"Üdvözöljük a Kínai Népköztársaságban!" - valószínűleg ez a felirat fogadott a híd túloldalán, amint besétáltam a fogadóépületbe. Ugyan ömlött rólam a víz, és azt kívántam, lennék már túl az egészen, a határőr mégis elvégeztette velem a Bangkokban megspórolt papírmunkát. Több oldalnyi nyomtatványkitöltősdi után, két kollégája kíséretében, tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá mind csomagomat, mind útlevelemet. Miután rácsodálkoztak 3 kamerámra, a vízhatlan tokra, a 3 objektívre, 20 tekercs filmre, töltőkre, tartozékokra, és az ezeket körbeölelő szennyesemre, úgy döntöttek, hogy beléphetek az országba. Na, de előbb megmérik, van-e lázam, és csak ezután állhattam be a többi határátlépő mögé a sorba.

A pecsételős hölgy (előző kollégáihoz hasonlóan) láthatólag egy kukkot sem értett útlevelemből, csodálkozva forgatta, UV-lámpázta, fény felé tartotta, majd kegyesen megadta a belépőpecsétet. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a sajtószabadság jelenlegi szinten tartása miatt, elvileg fejenként csak egy kamerát szabad Kínába hozni, illetve több utazónak is csak sokadik nekifutásra adták meg a vízumot, szóval az én esetemben tényleg rendkívül gördülékenyen mentek a dolgok. Egészen eddig.

Kilépve az épületből, egy nyüzsgő utcán találtam magam, ahol egyetlen számomra értelmezhető felirat sem fogadott, zsebemben csupa külföldi valuta lapult, illetve mindenki nekem hellózott, mintha a sok ránézésre idevalósi járókelő helyett én lennék az egyetlen ismerősük. Nem baj, gondoltam, még mindig kora reggel van, vegyük szépen sorba az elintéznivalókat: pénzváltás, buszjegy, kaja.
Egy hotelban készségesen elmutogatták, hogy a sarkon balra, a Bank of China tud nekem valutát váltani. Ugyan nem ment könnyen, de hamarosan megtaláltam az említett bankot, és felvettem az automatából a felvehető maximumot. Visszacammogtam hát a buszállomásra, ahol az első felém hellózó emberrel szóba elegyedve megtudtam, hogy aznap már nincsen busz Yuanyang felé, jöjjek vissza holnap. Nem értettem a dolgot, hát elmagyarázta, hogy Kína másik időzónában van, mint Vietnám, ez a gond. Ha gondolom, elmehetek Kunmingba egykor, vagy esetleg itt éjszakázhatok. Végül felszálltam a kunmingi járatra, majd onnan másnap hajnalban továbbálltam Lìjiāngba, hogy az első két napomat egyből buszozással töltsem Kínában. Ha lehet, ez még a vietnámi buszozásnál is szórakoztatóbb, vagy félelmetesebb - nézőpont kérdése
A lényeg, hogy az addigra gondosan előkészített terveimet felrúgva, nem a világ legszebb rizsteraszait, hanem a Tiger Leaping Gorge-ot vettem célba, ahova végül szintén nem jutottam el. Ez a két helyszín lett volna egész kínai látogatásom apropója... Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt a kiszámíthatatlanság miatt, Kína az első perctől az utolsóig nagy hatással volt rám, végig nagyon jól éreztem magam.

darwini tanmese

2009-11-06T16:37:00.009Z

A tipikus vietnámi kutya jámbor háziállat: nem ugat, nem kerget, nem harap, csak lustán lődörög, vagy éppen heverészik, de még véletlenül sem okoz semmi galibát. Ám tunyaságba hajló kezessége nem a forró időjárásnak, vagy az alultápláltságnak tudható be, hanem az ember keze (szája) nyomát magán viselő természetes szelekciónak. Mert amelyik vietnámi kutya nem az ember legjobb barátjaként viselkedik, azt egész egyszerűen megeszik.

kínai előzetes

2009-11-01T08:41:00.003Z

Sa Pa

2009-10-25T19:26:00.000Z

tea két fő részére

2009-10-25T17:35:00.007Z

Miután vezetőnk jól megvacsoráztatott és rengeteg rizsbort megitatott velünk, már előre röhögve mondta, hogy a háziak gyógyfüves zuhannyal szeretnének meglepni bennünket. Csak szóljunk, hogy mikorra kérjük, mert úgy melegítik a vizet.
Á, gondoltuk, jó lesz nekünk a hidegvizes zuhany is, vagy méginkább mennénk már aludni, de ha ragaszkodnak hozzá, nem utasítjuk vissza, ahogy a rizsbort sem. Aztán kb. 9:20-kor a következő látvány fogadott az egyik udvari helyiségben:

Két, gőzölgő vízzel teli dézsa egymás mellett, illetve a bennük ázó nagy halom faág és gyógyfű miatt mindent átható teaillat. A kapott instrukció szerint ebbe kell beleülni, ez lesz a zuhany. Én leginkább az elnevezés, a holland srác pedig a közös meztelenkedés miatt reklamáltunk kicsit, de valójában mindketten nagyon kíváncsiak voltunk.
Az apró vietnámi emberekre méretezett dézsában kb. 30 percig áztunk összehúzott, vagy a peremen átlógatott lábakkal, miközben az aromák és a rizsbor hatásának átadva magunkat, jól pofánlocsoltuk egymást néhányszor, szóval tényleg zuhany lett a vége!

mo-háj-bá-zóóó

2009-10-25T17:35:00.006Z

A háznál, ahol a hegyekben elszállásoltak, kiváló vacsorával készültek. Előételnek a hollandokat is megszégyenítő fokhagymás sültkrumpli, majd egy isteni tofu, életem legfinomabb tavaszi tekercse, csilis csirke, citromfüves sertéshús, és az elengedhetetlen párolt rizs. Mégis, mintha az egész napi túrázás, motorozás, etnikumozás után nem lenne étvágyunk, vezetőnk, Son, kb. 20 másodperces intervallumokban teletölti puharunkat rizsborral. A név viszont nagyon is félrevezető, mert ez valójában nem bor, hanem pálinka! Hárman az első félliteres palack elfogyasztása után máris meglehetősen emelkedett hangulatba kerülünk és mindenféle idióta jelmondatokat ordítunk bele az egyébként csendes hegyi éjszakába. Mo-háj-bá-zó (egy-két-há-le) közös üvöltése, pohár kiürítése, asztalra csapása, nevetés, könnyezés, asztal alá való fokozatos lecsúszás, aztán újra előlről.
A második palack végére Sontól megtanultam kínaiul ismerkedni, majd annak a titkát is megismerhettük, hogyan csempészik át a helyiek az ópiumot és marihuánát Kínába (a kert végéből csónakkal 40 méter a túlpart). Ellenben, rám még néhány nap múlva vár majd egy viccesnek ígérkező határátlépés a vietnámi-kínai határt jelentő Barátság-hídon átgyalogolva, majd koszos utimotyóm tüzetes átvizsgálásával megfejelve, míg pár méterrel arrébb egy egész város lakossága gazdagodott meg a drogcsempészetből.
De visszatérve a mi tudatmódosító szerünkre, a rizsborra, illetve az est következő részében ránk váró gyógyfüves zuhanyra, nagy valószínűséggel még a ma este is tartogat vicces pillanatokat számunkra.

a vörös dzaóknál

2009-10-25T17:31:00.001Z

Leírhatatlan, mennyire megérintett a dzaók kedvessége! Egyszerűen csak ülök itt, és a döbbenettől nem találok szavakat, pedig "mindössze" annyi történt, hogy vettem tőlük négy olyan holmit, amire az égvilágon semmi szükségem. Á, ezt a délutánt tényleg nem tudom megmagyarázni, inkább maradok a tényszerű leírásnál.
Az egész úgy kezdődött, hogy a sapai túra alatt helyi embereknél való elszállásolást kértem a szálloda helyett. Így aztán az első nap végén szépen begurultunk a szállásunk elé Ta Phin faluban, de esélyünk sem volt eljutni az ajtóig, mert 20-30 népviseletbe öltözött helybéli asszony vett körül bennünket, hatalmas szemekkel és folyamatosan mosolyogva bámulva a két idegent. Ám a show még csak azután vette kezdetét, mikor elkezdtek záporozni felénk a kérdések, egyszerre 4-5 irányból:
- Helló, hogy hívnak? (válaszomra mindenki illedelmesen bemutatkozik, vagyis elkezdi bekiabálni a nevét) Honnan jöttél? Először jársz Vietnámban? Meddig maradsz? stb stb.
Közben olyan sűrűn állunk a falucska főterén, mint a pesti metróban csúcsidőben, azzal a különbséggel, hogy itt minden szempár rám szegeződik. Az egész szituáció, habár elejétől fogva nagyon bizarr volt, nem volt egyáltalán kellemetlen, mert áradt ezekből az emberekből az őszinte érdeklődés és valami leírhatatlan barátságosság. Persze mindegyikük hátán egy-egy hatalmas kosár, amiben valószínűsíthetőleg az eladásra szánt portékák lapultak, de mégsem volt egy pillanatra sem piaci hangulata az egésznek. Nem is tudom, inkább olyan volt, mintha valami sztár lennék. Nehéz volt természetesen viselkedni ekkora felém áradó áhitat hatása alatt.
Aztán az asszonyok jól betanult koreográfia szerint, négyesével körbeálltak és végigkísértek a faluban és környékén, így alkalmam volt megfigyelni, hogy minden turistára négyen jutnak. Közben mesélnek magukról, kérdeznek rólam, tudják, hol van Magyarország, viccelnek, együtt nevetnek velem, és amint megállunk egy pillanatra, máris tűt és cérnát kapnak elő és folyamatosan dolgoznak a különféle maguknál hordott kelméken. De az a boldog, barátságos mosoly végig ott maradt az arcukon. Néha megemlítették ugyan, hogy szívesen megmutatják a kosaruk tartalmát, ha valami szuvenírt szeretnék venni, de továbbra is leginkább rajongótáborra hasonlítottak, mintsem turistákat zaklató árusokra. Ez az egész szürreális kísérgetősdi tartott vagy két órán keresztül, míg vissza nem értünk a szálláshoz. Csak álltam a kapuban, és habár könnyen beosonhattam volna ezek mellett az apró asszonyok mellett, nem volt szívem otthagyni őket, hogy ne vegyek tőlük valami apróságot. Szóval csak álltam ott, ők meg elkezdték kezembe adogatni a szebbnél szebb, ám számomra használhatatlan, vagy legalábbis a következő hónapokban csak felesleges terhet jelentő dolgokat. Mindent megpróbáltam kedvesen visszautasítani, megmagyarázni, miért nem tudok venni (magammal vinni) semmit, de ők szűnni nem akaró kitartással és türelemmel álltál a sarat. Ők is, én is tudtuk nagyon jól, hogy végül biztosan veszek majd valamit, mégis legalább fél órán keresztül kérettem magam, de ők csak újabb és újabb dolgokat kaptak elő feneketlennek tűnő kosaraikból, és még így sem biztos, hogy láttam mindent. Felpróbáltam, magamhoz fogtam én mindent: inget, sapkát, sálat, kis-, közepes, és nagytáskát, nyakkendőt, különféle szütyőket, pénztárcákat, terítőket, ékszereket, de egyszerűen nem volt szívem lezárni ezt az élményt, se vásárlással, se búcsút intve. Húztam az időt, mert nagyon élveztem a szerepemet. Aztán egyszer csak kialkudtam egy árat az éppen kezemben és fejemen lévő árukra, majd egy "Holnap kifizetem!" felkiáltással otthagytam őket. Cseppet sem zavarta őket, hogy újabb köröket kell futniuk ezért az üzletkötésért, csak mosolyogtak tovább és megint nekiálltak hímezni. Azért mégis odaadtam nekik a pénzt, ők pedig ahelyett, hogy gyorsan továbbálltak volna, újabb turistát megkörnyékezni, egyesével visszaosontak hozzám, és egy-egy színes karkötőt húztak a csuklómra, amire aztán végképp nem számítottam! Teljesen meghatódtam tőlük, és hihetetlen, de le kellett ülnöm...
A következő napokban aztán folyamatosan kísérgettek különféle kisebbségek, bármerre is mentünk, de mindig egyből az üzletkötésre tértek, szóval ez az első találkozás nagyon kilógott a sorból, és fogalmam sincs, minek volt köszönhető.

hegyi emberek, szevasztok

2009-10-25T17:24:00.002Z

Rizsteraszok, kender, indigó, és bambuszok között megbúvó házak körül a tradicionális viseletű emberek végzik mindennapi rutinjaikat. Az itt elterjedt növényeket szemlélve, nem véletlen, hogy ruhájuk anyaga kender, színe indigókék. A szárítókötélen a frissen festett szövet szárad és várja a következő kört a hétvégi piacra. Megpakolt robogók jönnek-mennek a járhatatlan utakon, a biztonság kedvéért, ha a nagy csendben mégsem hallanánk közeledtüket, nagyot dudálva ránk. Az út mellett fekete disznók dagonyáznak, majd sorra megpillantjuk a többi háziállatot is: csirkék, kacsák, kutyák, bölények. Megérkeztünk Sin Chaoba, a Fekete H'mong törzs falujába. Asszonyok magasra emelt kosárból lassan öntik, a szél segítségével szitálják a rizst. Mellettük félmeztelen (csak egy pólót viselő) gyerekek rohangálnak, sokan homlokuk közepén kerek, piros folttal, a megfázás és fejfájás enyhítésére alkalmazott pipa nyomával. Minden szabad vízszíntes felületet beborítanak a kék ponyvák, azokon pedog a száradó rizsszemek. Az egyetlen tájidegen elem a hullámpala tető a házakon, illetve a szögletes beton víztározó minden háznál, vezetőnk nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy ezeket "a mi kormányunk" ingyen biztosítja az itt élőknek. Szintén teljesen ingyenes az iskoláztatás, mégsem akar senki élni ezzel a lehetőséggel, ezeket az embereket nem nagyon fertőzte meg a városon megálmodott élet, nekik tökéletesen megfelel, ami a szüleiknek és az ő szüleiknek is megfelelt évszázadokon keresztül. A tanító mégis minden nap kitartóan járja a házakat már kora hajnaltól, így próbálva összeterelni az osztályt, mindhiába. Ha be is ülnek az iskolapadba, maximum egy-két évet járnak, majd szinte kivétel nélkül félbeszakítják tanulmányaikat, számukra fontosabb dolgok érdekében. Már az iskola mellett is szükség van a gyerekekre a házimunkákban, aztán a lányok 12-15 évesen férjhez mennek, hamarosan szülnek, és minden kezdődik elölről a következő generációval.
Betessékelnek minket az egyik házba, hogy testközelből lássuk, hogyan mennek itt a dolgok. A döngölt padlójú otthonban a népes család, a háziállatok és a takarmány elsőre rendezetlennek tűnő keveréke fogad, ám vezetőnk magyarázatát hallgatva minden átláthatóbbá válik. A konyhában nyílt tűzön sütnek-főznek, de soha nem szellőztetnek, mert úgy tartják, a füst jó szerencsét hoz. Kémény, de még ablak sincsen, talán az előző gondolatmenet alapján, így látni ugyan nem látunk, de a köhögés alapján tudunk tájékozódni. Az állatoknak a hátsó konyhában készül a vacsora, a tetőről mindenfelé kukoricacsövek lógnak, már a télre készülve. A család, és nem csak látogatásunk okán, de őszintén boldognak tűnik.

karmol?

2009-10-25T17:23:00.000Z

Egy idő után feltűnt, hogy nem lehet véletlen, hogy minden vietnámi férfinak bazi hosszú, néha akér két centis körme van egyik-másik ujján. Son csak kb. 5 mm-nyit birtokolt, de kérdésemre vigyorogva illusztrálta, hogy az fogpiszkálásra való! Hát nem egyértelmű!?

már majdnem Kína, de még mindig Hollandia

2009-10-25T17:16:00.002Z

Az úgy volt, hogy az első pár nap tapasztalata alapján, és a rutinosabb ázsiai utazók tanácsát szintén megfogadva, nem álltam neki saját szervezésben körbejárni a vietnámi látványosságokat. Első utam Hanoin kívül Sapába, a franciák által kb. száz éve alapított hegyi városkába vezetett, ami gondoltam, egyúttal remek alkalom is lesz, hogy az Európában annyira ki nem állhatott szervezett utazást próbának vessem alá. 2,7 millió vietnámi dongért egy "Sa Pa adhoc", vagyis teljesen a magam igényei alapján összeállított csomagot rendeltem, hogy egymagam, illetve a mellém rendelt helyi vezetőt követve ismerjem meg az eldugott hegyi falvakban élő törzsek, kisebbségek, kicsit időutazásnak beillő életét.
Végül a véletlen, illetve az utat szervező cég akarata úgy hozta, hogy mellémszegődött egy utitárs is, aki már első pillantásra aggodalommal töltött el, nem alaptalanul. Bemutatkozáskor, nevét és akcentusát hallva egyből vágtam, hogy a következő pár napot nem a múlt évszázadba, hanem csak az elmúlt három évbe időutazva fogom eltölteni. Sjoerd, újdonsült holland utitársam ugyanis rendre hozta az elmúlt évek alatt megtapasztalt és általam ki nem állott holland humort és viselkedést, de szerencsére még ő sem tudta elrontani az utat. A kelleténél ugyan többször hagyták el száját el az ánusz és a pénisz szavak, illetve a hegyi törzsek megismerése helyett inkább a motorozás izgatta, de összességében egyáltalán nem volt gáz, hanem változatosabbá, majdhogynem otthonosabbá tette napjaimat. Három év után újabb három nap már nem oszt, nem szoroz! Bejelöltem őt a Facebookon!