Bangkok Fashion Week

Tönkrement a táskámon a cipzár, úgyhogy megkérdeztem a recepcióst, tud-e a közelben egy varrodát, vagy hasonlót. Mivel a főpályaudvartól (ahol lakom) nincs messze a kínai negyed, azt javasolja, ott próbáljak szerencsét. Csak figyeljem, hol ül valaki egy varrógép mögött, és megvan az én emberem / asszonyom. Mivel nem bírja nézni, hogy a telefonomon levő térképpel szándékozom nekivágni a városnak, kezembe nyom egy turistáknak való térképet is, nehogy elvesszek. Nem tudhatja, hogy Bangkokban számomra az elveszés a legjobb dolog.

Amint kilépek az ajtón, kezemben térképpel, egyből segítségemre siet egy férfi és az állomás épületére mutogat, hogy huálámpón. Mondom neki, hogy kapunka (köszi), de én a csájnatánba igyekszem és demonstrálom neki a rakoncátlankodó cipzárt, hogy ezt szeretném helyretenni. Esetleg van-e ötlete, merre induljak. Fejét vakarva azt válaszolja, hogy szerinte a kínaiaknál százasával árulják a cipzárakat, ehhez egy varroda lenne a legmegfelelőbb megoldás. Igen, mondom, egy szabó! Ó, ő tudja a legjobbat és ráfirkálja a térképemre, hogy "Fashion Export". Állítása szerint, ide járnak a thai politikusok is a szomszédos kormányzati negyedből. Búcsúzóul odaint nekem egy tuktukot és kialkud nekem egy baráti fuvardíjat (este jöttem rá, hogy ő a főnökük).

Elindulunk a tuktukkal az enyhe délutáni forgalomban, és még szerencse, hogy végül mégsem gyalogolok, mert közben elered az eső. De ez egy cseppet sem vesz el a bangkoki utcák zűrzavaros varázsából. Mikor feltűnnek a pompázatos kormánypaloták, tuktukos emberem leparkol és kér, hogy várjak egy kicsit, mert neki el kell mennie vécére. Amint lelép, az eső elkezd szakadni, úgyhogy nincs is nagyon kedvem sehova menni, éppen csak előrébb húzódom a csatakos ülésen. Ahogy üldögélek ott egymagamban, odajön egy másik férfi és nevetve kérdi, hogy hol hagytam a sofőrömet. Elmagyarázom neki a helyzetet, ő meg rátelepszik a vezetőülésre, hogy ő akkor addig itt kihúzza szárazon. Honnan jöttem, szól a kérdés, majd a válasz hallatán sorolja is az Aranycsapatot. Hamarosan a burmai politikai helyzetet vitatjuk meg, mielőtt rátérnénk tuktukozásom céljára.

Fashion Export, hát persze, azt ő is ismeri, sőt kifejezetten ajánlja és odaírja térképemre, hogy "Glorious Tailors" - ugyanis a céget valójában így hívják, csak a thai köznyelvben emlegetik őket (a számukra talán jobban hangzó) Fashion Export néven. Emberem még azt is elárulja, hogy pont ezen a héten tart az idei Bangkoki Divathét, és így kedvezménnyel tudok készíttetni kiváló minőségű öltönyöket. Itt már éreztem, hogy sokba lesz nekem ez a cipzár-javítás!

Közben eláll az eső, a férfinak pedig eszébe jut, hogy a felesége várja őt a kocsinál (csak remélni tudom, hogy nem mellette, bőrig ázva), úgyhogy kezet fogunk és elviharzik. Hamarosan sofőröm is előkerül és bocsánatot kér, hogy megvárakoztatott. Mondtam neki, hogy nem gond. Kaland az élet.
A szabónál két öltöny, hét ing, két nyakkendő megrendelése után kapok magam mellé kíséretet, aki tolmácsol a közeli mamókánál (aki tényleg egy varrógép mögött kuksol az utcán), hogy táskám javíttatása is megoldódjék végre. Happy end.

Csak azt nem tudom, hogy az ajándékba kapott szmokingban és csokornyakkendőben nem fogok-e kicsit furán festeni Burmában...

Saigon tranzit

Vietnámban sosem ér véget a háború, fogan meg bennem a gondolat, mikor a saigoni járaton, felszállás közben az alábbi ábrákat tanulmányozom:

Tisztára, mint egy vietnámi háborús film speciális effektjeihez való bevásárlólista! Persze még fel sem szállunk és arcul csapnak az agyam legmélyéről feltörő hétköznapibb vietnámi emlékek, elsőnek egy citrom illatú "Vietnam Airlines" feliratú kéztörlő-kendő képében. A repülőn nem is maguk az egyesével csomagolt nedvesített kendők értek váratlanul, hanem a felismerés, hogy mióta megjöttem (több, mint két éve), egyet sem láttam. Hiányuk azonban ezidáig fel sem tűnt. Ám most egyszeriben beugrott, hogy Vietnámban minden utolsó útszéli kifőzdének volt ilyen saját névvel ellátott kéztörlője.

12 óra múlva leszállunk Ho Si Minh-városban, és az emlék-túra folytatódik. Ez egy hipermodern reptér, de ezzel együtt is ízig-vérig vietnámi. Senki ne képzeljen maga elé egy végletekig optimálizált, lelketlen Schipholt, Frankfurtot, vagy Heathrow-t! Itt ugyanis nem rendes üzletek sorakoznak a kapuk mentén, hanem piaci asztalkák, azokon az ékes portékák, csak éppen a kofákat nem látni sehol. Ja persze, hiszen egytől-egyig ott gugolnak a pult mögött, abban a lehetetlen pózban, amit ők talán az anyatejjel szívnak magukba. Aki járt már ott, megcsodálhatta, ha egy vietnámi ember elfárad, nem leheveredik, leül, netán nekitámaszkodik valaminek, hanem telitalppal legugol. Tessék kipróbálni! Aki 10 másodpercnél tovább bírja, vendégem egy sörre.

Az átlag vietnámi testmagassággal (testalacsonysággal?) kombinált gugolósdi több tucatnyi, talán a térdemig érő gombaszerű szerzeményt eredményezett. Nem csoda, hogy nem látszanak ki a pult mögül!

Azonban jelentem, a szakál és a hosszú haj továbbra is lenyűgözi őket. Minden egyes hajadon (eladólány) legalább akkora áhítattal nézett fel rám, mint amekkorával én bámultam pihenő testhelyzetüket. Majdnem azt mondtam, hogy a feneküket.

Na, de a reptéri infrastruktúra nem nélkülözi a tipikus vietnámi mesteremberség nyomait sem. Csak egy példa: a folyosón elhelyezett ivókútból lecsorgó vízfelesleg nem a szennyvíz-vezetékbe távozik, hanem egy piros vödörbe. Ha majd egyszer megtelik, talán kiöntik majd az utcára (ebben az esetben a folyosóra), vagy tesznek alá egy lavórt. Hát nem elbűvölő egy ország!?

Megjelent!

Pontosan három évvel az első vietnámi utam után, elkészült a bloggal megegyező című fotóalbum. Lapozzunk bele együtt:

Hanoi Tattoo by Norbert Szalai

Ros Sereysothea

Nem vitás, hogy a valaha élt legnagyobb kambodzsai sztár Ros Sereysothea.
Emlékezzünk meg róla (és a Pol Pot-rezsimet megelőző khmer zenei színtérről) ezzel a megamix-szel:

Saigon ♥ Tattoo

Pontosan három évvel ezelőtt indultam el Burmába, hogy aztán egy vízum-kálvária miatt végül mégis Hanoiban kössek ki, teljesen felkészületlenül (még egy rohadt térképem se volt) és Vietnámmal szemben semmiféle elvárást nem támasztva.

Elkerülhetetlenül beleszerettem.

Olyannyira, hogy fél év múlva visszatértem, motorkerékpárra szálltam, és keresztül-kasul bejártam az egész országot, zászlómra tűzve a Vietnámban élő 54-féle nemzetiség felfedezését. Az a két és fél hónap felért egy időutazással, vagy méginkább egy alternatív dimenzió (vagy leginkább önmagam) megismerésével. Végig kurva jól éreztem magamat. Már az is tervben volt, sőt, konkrét lépéseket is tettem (és ebben segítségemre volt, hogy az akkori barátnőm is valahol arrafelé dolgozott éppen), hogy ha nem is Vietnámban, de valahol a közelében telepedjek le.

Persze tudom, hogy ottjártamkor nem is az igazi Vietnámot tapasztaltam meg. Hiába igyekeztem mindig a lehető legjáratlanabb utakon járni, átutazó maradtam (leginkább azokon a távoli helyeken), az az idegen, akit megbámulnak és sokszor keblükre is ölelnek a bennszülöttek. Mégis, azóta is rendre azt hajtogatom, hogy szeretem Vietnámot, szeretem Vietnámot, szeretem Vietnámot, miközben egyértelmű, hogy nem is a földrajzi tájegységet értem alatta, hanem azokat a nemes érzelmeket, amiket kiváltott (és azóta is folyamatosan kivált) belőlem.

Vietnám nem egy hely, hanem egy életérzés.

Három év telt el elindulásom óta, de észre se vettem, hiszen szinte minden egyes napom valamilyen módon Vietnám jegyében telik. Lettek vietnámi barátaim (egyszer majdnem barátnőm is), megtanultam vietnámi ételeket főzni, vietnámi kávét iszom minden reggel, és nagyobb gyűjteményem lett vietnámi filmekből, mint a helyi konzulátusnak. Sőt, az elbűvölő vietnámi énekesnő ismerősöm (akiért titokban teljesen odavagyok) is tőlem gyűjti be a legmenőbb vietnámi zenéket.

De közben a feledés homályába merült három évvel ezelőtti küldetésem eredeti célja: Burma felfedezése. Sőt, mióta újra elkezdtem dolgozni, álmodni se mertem egy hasonló utazásról. Ha mégis rászántam volna magamat, tuti, hogy megint Vietnámot választottam volna, hiszen annyi minden kimaradt! Közben pedig belém fészkelte magát a gondolat, hogy esetleg csalódnék is benne (mármint Vietnámban).

Decemberben azonban minden kiderül (vagy nem). Hirtelen ötlettől vezérelve (és Dávid barátom unszolására), tegnap vettem egy repjegyet Szaigonon át Burmába! Az első percekben még jobban felcsigázott a tény, hogy Szaigont újraláthatom (még akkor is, ha csak 11 órára és 25 percre), de most már mindkét országot egyformán vágyom.

Burma bazdmeg, három évig kéretted magad, de most végre magamévá teszlek! Azért ne bízd el magad, mert ugyan továbbra is egy izgató, szűz terület vagy számomra, ám a régi szeretőmet, Vietnámot nehéz lesz felülmúlnod! De nem is kell, hiszen hárem a magyar igazság!