2010-04-30

Hà Giang

Hà Giang körzetben él az összesen 705 főt számláló Pu Peo népcsoport, a 3307 fős Lo Lo, de sok egyéb kisebbség is, például a Bo Y (1864 fő), Co Lao (1865 fő), La Chi (10765 fő), Pa Then (5569 fő), Phu La (9046 fő), illetve a helyi H'Mong (787000 fő) és Giay (49000) populáció is eltér a máshol élőktől. Így aztán nagyon vártam már, hogy végre eljussak ide, és próbáltam lelkileg felkészülni az összes várható nehézségre. Utólag visszatekintve, gyerekjáték volt az egész, de valójában a hà giangi út minden része egy kisebb harc volt.

A kínai határ mentén folytattuk utunkat, így különféle engedélyeket kellett beszereznünk, illetve, ha hihetünk az emigrációs iroda ügyintézőjének, csak vezetővel mehettünk volna arra a környékre. 30 amerikai dollárral azonban megtörtük az ellenállást, így az én nevem került be a vezető rovatba, két másik utitársam pedig a turistacsoportomat alkotta ezen hivatalos okmány szerint. Meg kellett még ígérnünk, hogy nem rosszalkodunk, azaz nem térünk le az útról, de ennyi huncutság után, ez a kis hazugság már igazán nem oszt, nem szoroz. Mivel Hà Giang városában senki nem beszélt angolul, amúgy sem sok hasznát vettük volna egy helyi vezetőnek, illetve úgysem vártuk volna meg.

Ugyanis, mint kiderült, ez a terep a Minszk erőssége, szinte érezni lehetett, ahogy az úttalan utakon és meredek emelkedőkön repesnek motorjaink a boldogságtól. Volt itt minden, ami egy vezetés-technikai tréningen sem nagyon fordulna elő: 30 fokos kavicsos emelkedő, sziklagörgeteg, egy egész órán át csak lejtő betonút, patakon átkelés bambusztutajon, meredek domboldalba vájt homokos ösvény, és az elmaradhatatlan útszéli szurkolótábor, a helyi gyerekek lelkesen integető serege.

Sapát elhagyva, érezhetően szegényebb vidékeken haladtunk keresztül, de az itteni emberek öröme őszintébbnek tűnt jöttünkre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy erre egyetlen turista sem téved, legfeljebb szervezett úton a vasárnapi bắc hài piacra látogatók. Az izgalmas részek azonban csak Bắc Hà után következtek. A táj az addigiakhoz képest is egyre csodálatosabbá vált, és a mellékutakra kanyarodva a járműforgalom is alábbhagyott, hogy átadja helyét a hatalmas rizsteraszoknak, és a köztük megbúvó viskóknak. A Menyország Kapuja névre hallgató hegycsúcsra ugyan ködben kellett felkapaszkodnunk, de ettől eltekintve gyönyörű időnk volt, és semmi nem akadályozott meg, hogy a tájban és az emberekben gyönyörködjünk. A díszlet sokkal monumentálisabbnak, az élet pedig küzdelmesebbnek, drámaibbnak tűnt errefelé. Addig nem látott ruházatok tűntek fel, és hamarosan be kellett vallanom magamnak, hogy ha semmi mást nem látok már Vietnámban, akkor sincs okom panaszra.


Hà Giang városában kicsit mi is megtapasztalhattuk az élet küzdelmes oldalát, hiszen az istenért sem találtuk meg azt a bizonyos Ha Giang Tourist Company-t (valójában az Immigration Office az illetékes), ahol az engedélyt állítják ki a Mèo Vạc - Bảo Lạc útvonalra. Ez a feleslegesnek tűnő bürökrácia nem a turisták távoltartása érdekében, hanem a nem is olyan régen, Kínával folytatott és fegyveres harcba torkolló határvita miatt szükséges. Az itt élő mikroközösség ugyan szabadon járkálhat a hegyekben, akár a határon is átkelve a napi földművelés közben, mi szigorúan csak vezetővel, és a közútról le nem térve tartózkodhatunk a térségben. Mivel hármónk három különböző térképe háromféleképpen ábrázolta a határmenti régiót, nem egészen egyértelmű, mi az út, és mi a marihuána-ültetvény, amíg oda nem megy az ember. Jaakko szerint tavaly, vagy idén kerül átadásra egy híd a Mèo Vạc és Bảo Lạc közötti útszakaszon, de a valóság ezzel szemben azt mutatta, egyáltalán nincs is út, nem hogy híd!

Az itt élőknek persze a különféle ösvények jelentik a főutakat, így az utolsó két nyomvonalú út végén nem tudtuk, merre tovább. Hiába kérdeztük a völgyben, merre menjünk Bao Lac felé, a válasz mindig a feljebb kapottal ellentétes volt. Odafent azt mondták, lefelé és jobbra, odalent pedig, hogy felfelé és balra. A két pont között nem volt egyetlen kereszteződés sem! Arra a megállapításra jutottunk, hogy ezek az emberek teljesen lököttek, majd megpróbáltuk nélkülük megoldani a problémát. Két-három órányi benzinpocsékoló fel-alá száguldozás után sikerült egy olyan embert találnunk, aki eljuttatott bennünket a helyre, ahol átkelhettünk a folyón. Ez kb. 2 kilométernyi kecskecsapáson való lefelé motorozást, majd egy szarvat formázó frizurájú révész bambusztutajának igénybevételét jelentette. Az általam csak Sztüxnek nevezett folyón átkelve, tutajunk gazdája ördögi tervet eszelt ki, hogy megkopasszon minket. Mutatta, hogy ötezer a fuvar per fő, majd amikor meglátta, hogy nagyobb címleteink is vannak, hirtelen ötvenezer lett a tarifa a félperces munkáért. Szerencsénkre, ekkorra már átértünk, és a háromszor ötezret felé nyújtva bőgettük motorjainkat, pokoli lármával adva nyomatékot elszántságunknak, hogy ha nem veszi el, fizetés nélkül távozunk. Erre aztán Kharón elfogadta a pénzt és szabadon távozhattunk.

A sikeres átkelésnek megörülve, azzal szembesültünk, hogy még mindig nem vagyunk rajta a térképen, nem egyértelmű, melyik csapáson induljunk el felfelé, vajon meddig elegendő a benzinünk, mikor ihatunk végre valamit, és milyen módon kerülhetjük el, hogy kínai határőrök géppisztolyába fussunk. Mivel tutajos barátunktól nem kérhettünk segítséget, megindultunk egy találomra kiválasztott ösvényen, amelyik a legkevésbbé tűnt meredeknek. Kb. fél órányi felfelé kapaszkodás után végre feltűnt egy ház, ami mögött egy rendes út kezdődött. A ház körül emberek gyűltek össze motorjaink hallatán, majd nem messze kiszúrtam egy "határzóna" feliratú táblát is. Visszataláltunk az útra!

video

A Majdnem Kína című dalt dudorászva fellélegeztem, hogy visszajutottunk a civilizációba. Ezt az üdvözítő eseményt három liter jegestea elfogyasztásával ünnepeltünk meg. A civilizáció kifejezés azonban relatív, mert a minket körülvevő emberek között volt rőzsegyűjtő lányka, gyerekét szoptató anya, mezítlábas gyerekek és digitális fényképezővel életükben talán először megörökített férfiak, és valójában nagyon távol voltunk az otthon megszokott világtól. Az elmúlt órák keserves bolyongásait kipihenve, már majdnem sötétben indultunk lefelé, hogy aztán Bảo Lạcban töltsük el az éjszakát. Sokáig úgy tűnt, a végtelenül fárasztó nap után a szabadban, vagyis az iskola tornácán kell majd aludnunk, de végül egy ivócimboránk kibökte, a városon kívül van egy remek hotel. Mire odáig eljutottunk, pont ki is józanodtunk. Vagy esetleg amiatt, hogy eszünkbe jutott, újabb kétnapi eseménytelen motorozás után Hanoiban leszünk majd. Személy szerint, legszívesebben azonnal visszafordultam volna Hà Giangba.

A két napi unalmas motorozást aztán feldobta ezidáig legmeglepőbb Minszkes incidensünk, mikor is a hegyről lefelé száguldva Raph kezében maradt a kormányrúd. Rutinos motoroshoz méltóan, Raph ösztönösen jobbra dőlt, így nem a szakadékban kötött ki, hanem a sziklafalhoz dörgölődve. Azon kívül, hogy elhangolódott a gitárja és a röhögéstől megfájdult a hasunk, nem történt semmi komoly baj. Poggyászomból előkaptam a fényképezőgép-állványomat, amit sebtapasszal hozzáerősítettük a kormányhoz, majd így folytattuk utunkat a következő szerelőig.


Másnap megálltunk éjszakára a csodálatos Ba Bể-tónál, ami normál esetben megérdemelne egy külön írást, de Hà Giang után eltörpültek az itteni látványosságok. Különben is, lélekben már lezártuk a nagy északi kalandot és mindenki készült a további kalandokra, immár külön utakon.

2010-04-29

fair play

A régi vietnámi történet szerint, két barát betér egy étterembe és halat rendel. A pincér hamarosan kihozza a tálat, amelyen egy kisebb és egy nagyobb darab hal található. A két barát eleinte udvariaskodva vonakodik, hogy melyikük álljon neki, míg végül az egyik rászánja magát, és kiveszi a nagyobb darab halat.
A másik erre felhördül:
-Mégis, micsoda faragatlanság, kivenni a nagyobb darabot!
Az első barát megkérdi:
- Mégis, az én helyemben, te melyiket választottad volna?
- Hát természetesen a kisebbet!
- Akkor meg miért panaszkodsz, az még mindig ott van! - válaszolja barátja.

Körülbelül ez a fajta versengés érhető tetten a vietnámi mindennapokban. Például a sorbanállás fogalma itt ismeretlen, mindenki tolakodik. Nem csak tolakodnak, hanem át is verik egymást, ha egy pillanatra lankad a figyelem. A turisták kifejezetten könnyű prédának számítanak, sokan észre sem veszik, hogy le lettek nyúlva.

Az állandó versengés, úgy tűnik, teljesen elfogadott és szinte kötelező szokás errefelé. Motorral utazva különösen szemet szúr ez, mert mindig akkor örülnek legjobban, ha minimum százzal robogunk át falujukon, illetve a leghátul haladónak félreérthetetlen csuklómozdulatokkal mutatják, adjon gázt, mert vesztésre áll. Ha a parkolóőr "5 US dollár!" felkiáltással százezer dongot akar felszámolni a motorkerékpár megőrzési díja fejében a szokásos 3000 helyett, a körülötte álló barátai nem pofátlan alaknak, az ország szégyenének, hanem ügyes üzletembernek fogják őt tartani. Ha viszont, mint azt korábban említettem, lerobban a motorkerékpárunk, azonnal ott terem egy seregnyi ember és egymást félrelökve igyekeznek mielőbb megjavítani azt, ellenszolgáltatás nélkül.

De még az amúgy békésnek gondolt xiangqi játékban is, ami a mi sakkunkhoz hasonlatos, a bábokat minden egyes lépésnél harciasan odaütik a táblához, és a játékosokat lelkes szurkolók veszik körül, hogy ezzel is fokozzák a verseny izgalmát.

Valószínűleg, a versengési mániából adódik, hogy például éttermekben is mindig a felszolgálónak van igaza. Számukra nagyobb szégyen alulmaradni a megmérettetésben, mint gátlástalan csalónak, vagy butának tűnni. A vendégek számára pedig az a legnagyobb kihívás, hogy kinek jut a megtiszteltetés, hogy fizethet, hiszen azzal válik teljesen nyilvánvalóvá az asztaltársaságban betöltött vezető szerepe. Vietnámban mindig egy ember fizet, a személyekre lebontott számla fogalma szinte ismeretlen. Az más kérdés, hogy mindenki előre odadja a maga várható részét, vagy pedig minden alkalommal valaki más fizet a társaságban, rotációs rendszerben jutva hozzá a látszólagos vezető pozícióhoz.

Valőszínűleg, a nyertes, vagyis az alfa-hím szerepe az egyetlen üdvözítő szerep errefelé, emiatt aztán mindenki részt vesz ebben a lökdösődésdiben. Az országban mindenfelé megtalálható hatalmas emlékművek is mindig csak a győzelmeket dicsőítik, az elvesztett csatákról jótékonyan hallgatva. Egy olyan országban, amelynek történelme gyakorlatilag a szünet nélküli háborúk történelme, amelyek után is sikerült megőrizni függetlenségüket, nincs mit csodálkozni a génekben kódolt harci szellemen. Amíg ez az ország előrehaladását szolgálja, nincs vele semmi bajom, de aki először látogat ide, az készüljön fel a szünet nélküli küzdelemre! Tessék alkudni, nyugalmat megőrizve erősködni, ha valahol elakadunk, tessék előrefurakodni, ha visszafordítanak, elszántan továbbhaladni. Hiába csaholnak a többiek, a legerősebb kutya baszik.

2010-04-28

Sa Pa másodszor

Tavaly annyira bejött nekem a Sapában eltöltött pár nap, hogy kicsit féltem a visszatéréstől. Még mindig tetszeni fog? Sokat változott azóta a város? Több lett a turista? A Daok még mindig annyira kedvesek, mint elsőre tűntek?


Mire Sapába értem, a fejemben motoszkáló kérdések teljesen értelmüket vesztették, hiszen ezúttal teljesen más felállásban, teljesen más élmények vártak rám. Nem egy szervezett úton érkeztem ide Hanoiból vonattal, egy elviselhetetlen sráccal napokra összerakva, hanem két jóbaráttal, és hamarosan a harmadik is előkerült. Meglehetősen másnaposak és fáradtak voltunk ugyan, de egyből a piac és a bia hoi felé vettük az irányt. Vacsora után, Jens elvitt minket a város egyetlen normális bárjába, ahol éppen a h'mong lányok billiárdoztak, illetve mindenkinek járt egy ingyen koktél. Mivel hamarosan áramszünet jött, a mobiltelefon fényénél való játék és sörözés nem kötött le bennünket, inkább a másnapi bulihoz tartalékoltuk erőnket.


Reggel elvittem a motoromat szerelőhöz, hogy a kerregő hangra megoldást találjon. Nagyon amatőrnek tűnhettem, mert kuplungtárcsa-cserét emlegettem, pedig csak a lánc lazult meg. Az új lánc normál használat közben nyúlik kicsit, ezt kellett volna kompenzálnom két csavar segítségével. Helyette én kuplung-, vagy sebességváltó-problémát feltételeztem, így hozzá nem értésemnek köszönhetően, elég borsos lett a számla vége. A fékek beállításával együtt 140000 dongot, vagyis 1400 forintot kért a szerelő. Én hülye, nem is alkudtam.

A lényeg, hogy megkönnyebbültem, végre megint rendesen működik a gép. Gyerünk gyorsan a hegyekbe és teszteljük le! A sapai völgy legvégéig túráztunk, de sajnos az időjárás pocsék volt, így nem sok fotót készítettem. Mivel már késő délután volt, a városból hazafelé tartottak az asszonyok, hogy még sötétedés előtt hazaérjenek. Szerencsére aznap nem volt mögöttünk a nagy csomag, így mindannyian elvihettünk egy-egy népviseletbe öltözött dao nőt, akik nagyon megörültek ajánlatunknak. Az én utasom még be is invitált otthonába, de nem volt merszem vele tartani. Álmomban viszont visszatért a borotvált szemöldökű és halántékú, aranyfogú, nagy fülbevalós, vörös turbános dao nő alakja és teljesen hatalmába kerített. Na, de hagyjuk a pikáns részleteket, egy a lényeg, továbbra is a vörös daok a kedvenc népcsoportom.


Az este viszont újra a h'mongok között ért minket, hiszen a tegnap felfedezett bárban szervezdött valami pörgős esemény. Ingyen sör, ennyit tudtunk meg a szórólapról. Jaakko javaslatára, vettünk némi rumot és kólát a sarki boltban, és bemelegítésként a teraszunkon elfogyasztottuk. Aztán a buliba menet még egyebeket is magunkba vittünk, így a bárban alig hogy megittuk az ingyensört, kezdtünk a helyiek számára kissé elviselhetetlenné válni és finoman kitessékeltek minket az utcára. Elsőként engem... Persze a sapai utca éppen elég szórakozási lehetőséget tartogat egy feldobott hangulatú fiatalember számára, úgyhogy nem is bántam.


Másnap (haha) még egy utolsó városnézésre futotta erőnkből, akarom mondani, időnkből. A tavaly meg nem vásárolt terítőket is beszereztem, a kerékpárokat megtisztítottuk, majd ránk nem jellemző módon, csendes pihenővel zártuk a napot. Következő uticélunk a leginkább várt Hà Giang régió, amely a kínai határ mentén fekszik, és rengeteg kisebbség otthona. Arrafelé jóval kevesebb turista fordul meg, de mi olyan útvonalat néztünk ki, amerre nem csak turista, de feltételezhetőleg még a madár se jár. Gyakorlatilag Vietnám legszebb részét vettük célba, és még csak nem is sejtettük.

2010-04-27

porpokol

Sơn Lat elhagyva, megálltunk egy kisebb városkában, amely reggeli piacáról nevezetes. Ezen a környéken többségben vannak a kisebbségek, úgyhogy én a kora reggeli indulást javasoltam, hogy le ne késsük a színes forgatagot. Minszken utazva persze lassan és kiszámíthatatlanul éri el célját az ember, így jóval kilenc után értünk Thuận Châuba, lekésve a piacot, de így is rengetegféle öltözetet láthattunk, amíg reggelinket elfogyasztottuk.



Mivel az úton minden faluban és a földeken szinte kizárólag a kisebbségeket láttuk, nem bántuk, hogy a javáról lemaradtunk. Sơn La és Mường Lay között az út az előzőeknél is gyönyörűbb tájakon vitt keresztül, és apróbb problémáktól eltekintve eseménytelenül telt a nap. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk Mường Lay-be. Ekkorra már furcsa hangokat adott ki a sebességváltóm és az emelkedőn felfelé sokszor csak egyes fokozatban tudtam menni, néha lefulladt a motor, kipufogóm szétesőfélben volt, majd kegyelemdöfésként újra leesett a kitámasztóm. Jaakko motorja szintén nem akart elindulni, míg Raph csomagtartója eltörött, és a kipufogója neki is a levegőben lógott.

A tervek szerint ebben a városban szerettünk volna ebédelni, helyette rekkenő hőség és hatalmas porfelhő fogadott, és ha nem lett volna gond motorkerékpárjainkkal, meg sem álltunk volna itt. Így viszont kénytelenek voltunk ebben porpokolban eltölteni néhány izzasztó órát. A porfelhő oka a városon félpercenként keresztülhajtó teherautók és az általuk széthordott mocsok és sár voltak, ami a tűző napon motorjainkra és tüdőnkre nézve gyilkosan szálló egyveleget alkotott. A rólunk omló verejték azonnal felszippantotta a szálló por tetemes részét, amely simán felért egy iszappakolással.



Néhány ház ugyan előtt fellocsolták az utat, hogy ezzel enyhítsék a saját szenvedésüket, de meglátásom szerint minimum egy özönvízre lenne szükség, hogy ezt a kibírhatatlan helyet megtisztítsa a rá mért portól. Csak később tudtam meg, hogy pontosan ez a végzet vár Mường Lay-re, hiszen a teherautók a közelben épülő vízerőműhöz és a hegyekben feljebb kijelölt új úthoz hordják az anyagot, és a tervek szerint az egész völgy hamarosan víz alá kerül majd. Ennél találóbb végzetet el sem tudam volna képzelni!

Mivel hárman háromféle problémával álltunk szembe, mindenki másik szerelőhöz vitte a gépét. Azt hiszem, a legszínesebb figurákat én fogtam ki. Mivel kitámasztó nélkül el sem engedhettem a motorkerékpárt, fel-alá tologattam a porfelhőben, míg végre találtam egy hegesztő-műhelyt. Vagy valamit, ami leginkább arra hasonlított. A por elleni harca való tekintettel minden vízben ázott, a műhely előtt egy kupacban hegesztésre váró fémrudak álltak. A műhely belsejében az egyik fémrúd végéhez hozzáerősítve a hegesztőkészülék egyik vezetéke, amely az egymásra halmozott fémrudakon keresztül vezetve az áramot, a motoromnak támasztott utolsó fémrudon át biztosította az összeköttetést a hegesztőtrafóhoz. A hegesztő-szakember megkért, hogy járassam a motort, hiába magyaráztam, hogy ebben a porfelhőben nem indul el! Aztán addig-addig nyaggatott, míg sokadik nekifutásra mégis sikerült beindítanom a gépet. Az egyik problémát ezek szerint én magam megoldottam...
Kettes számú probléma: levált kitámasztóláb. Tudni kell, hogy nyitott benzincsapnál folyamatosan csöpög az üzemanyag a karburátoromból, és elég hamar kb. fél deci benzin gyűlik össze a sebességváltó-ház tetején. Menet közben ez nem gond, mert a menetszél lesöpri, de a tőle 10-15 centire, járó motor mellett történő hegesztés könnyen lángba boríthatja az egész gépezetet. A szakember mégsem aggódott ezen, mutatta, hogy járjon csak a motor, és munkához látott. Szikrák repkedtek, mögöttünk teherautók hordták a port, az egymásra halmozott fémrudak néha vezették az áramot, néha nem, de a mester a pocsolyában fekve szorgosan végezte dolgát, míg én dokumentáltam kedves Minszkem talán utolsó perceit. Aztán csodák csodájára, mindenki túlélte a beavatkozást, így már csak két problémára kellett megoldást találnom, a lifegő kipufogóra és a kerregő sebességváltóra.




A második mesterember, akihez betértem, még az előző után is tudott meglepetést okozni. Azt hittem, a kipufogó-cső rögzítéséhez egy bilincsre és egy csavarhúzóra lesz csak szükség, de a szakértő beavatott legféltettebb titkába. Műhelyéből egy Red Bullos dobozzal tért vissza, majd a doboz alját és tetejét ollóval lenyesve, a középső, márkajelzéssel ellátott részt becsúsztatta a kipufogó-cső két része közé, mint egy tömítést. Nem tudom, milyen egyéb varászszert, vagy varászigét alkalmazott a művelet során, de innentől kezdve kerékpárom új erőre kapott és a nap hátralevő részében nem sok panaszom volt. Illetve egyből pontosítanék is, hiszen voltak gondok a Minszkkel, de az ezután átéltek után azok eltörpültek.



Szépen lassan mindenki elvégeztette a napi kötelező szervizeket, és ebéd helyett ugyan csak por jutott szervezetünkbe, de a járműveinkhez hasonlóan mi is beértük egy doboz energiaitallal. Semmi nem utalt arra, hogy ne tudnánk teljesíteni az aznapra kitűzöt tervet. Aztán a várost elhagyva utolértük a teherautó-karavánt, a lehető legrosszabb minőségű utakon próbáltunk előzni, minél kevesebb port letüdőzve, majd mikor minden teherautót magunk mögött tudhattunk, útlezárásba futottunk. A teherautók által hordott zúzalékot termelték ki itt a hegyoldalból, ahol a jelenlegi szintnél feljebb építették az új utat. A robbantások által kijelölt nyomvonalon markolók és bulldózerek dolgoztak, az általuk megmozgatott sziklák összes maradéka a mi utunkra ömlött rá. Amint fent végeznek a munkával, az előttünk levő útszakasz is megtisztításra kerül majd, de hogy erre mennyit kell várni, nem tudhattuk. Kődobálással ütöttük el az időt, amibe hamarosan a helyiek is bekapcsolódtak. Persze mindig ők nyertek, de nekik vérükben van a versengés, mi meg csak szórakozásból csináltuk.

Aztán egyszer csak felnyílt a sorompó és mindenki elrajtolt, motorosok, autók, kamionok, mint egy versenyen. Csak a terep volt a megszokottnál sokkal szarabb, néha egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy átkeljünk egy mély vízmosáson, buckán, frissen felhordott kőágyon, de a helyieket elnézve csak mentünk az árral és faltuk a kilométereket. Nekik ez is egyfajta verseny volt, nekünk maga a túlélés. Hagytuk inkább, hogy nyerjenek.

Raph kipufogója váratlanul megint megadta magát és az energiaitalos trüköt meg egy törölköződarabot alkalmazva megjavítottuk. Közben besötétedett, nekem pedig továbbra sem működött a lámpám. Szerencsére, hamarosan egész jó minőségű aszfalton száguldhattunk, hárman két lámpával. Táskámból előbányásztam az egy darab 3 wattos leddel felszerelt zseblámpámat, így gyakorlatilag egy kézzel kormányozva, a másikban zseblámpát egyensúlyozva vezettem az éjszakában. Kitűzött célállomásunktól még sehol se voltunk, de minden mindegy alapon csak mentünk előre. Egy picsiny faluban aztán belebotlottunk három belga srácba Minszk motorkerékpárokon. Pont elhagyni készültek egy szálláshelyet, hogy a már mögöttünk álló kemény szakaszt ők az éjszaka leple alatt teljesítsék. Mondtuk nekik, hogy ez képtelenség, és inkább mindannyian maradjunk itt, ebben a vendégházban. Hogy a felkérést nyomatékosabbá tegye, Raph elszáguldott egy üveg vodkáért és egy üveg skorpiós pálinkáért. A hat motoros végül egy fedél alatt töltötte az éjszakát, aminek a vége iszonyatos berúgás lett, tekinettel a pálinkában úszó skorpiókra, az éhgyomorra elfogyasztott vodkára, illetve a vacsora mellé lenyelt rengeteg sörre. Nagy szerencsénkre, nekünk másnap már csak egy nyúlfarknyi szakasz volt hátra Sapáig, ahol aztán az összes mögöttük levő izgalmat kipihenhettük pár nap alatt. A Hanoiból ismert dán Jensszel kiegészülve, kezdetnek mindjárt egy fergeteges H'mong partyba látogattunk, és biztos vagyok benne, hogy Sapa városa pán-európai bulikommandónkat azóta is emlegeti!

2010-04-25

öleb-mészáros

Hòa Bình, másnap reggel. Az eső kezd elállni. Begördülünk ez első benzinkútra, hogy 2T (kétütemű) olajat és benzint vegyünk. A probléma csak annyi, hogy induláskor kibicsaklik az oldaltámaszom és egy kisebb rúgásra leesik. A szemközti garázsban éppen hegesztenek, így szerencsét próbálok náluk. Meglengetem a kezemben levő oldaltámaszt és mutogatom, hogy honnan jött le. Kérdő tekintettel nézek rájuk, hogy meg tudják-e javítani, lehetőleg soron kívül.

A munkát azonnal félredobva, betessékelnek és amíg én tartom a motoromat, ők máris nyomják a lábamra a szikrákat és pikk-pakk visszahegesztik a támaszt a helyére. Pénzt nem fogadnak el, sőt, ha már úgyis szünetet tartanak, hellyel kínálnak, teát töltenek, majd rágyújtanak a bambuszpipára és azt is kezembe adják. Az ilyenkor szokásos kérdéseket teszik fel, úgymint hogyhívnak-honnanjöttél-hovatartasz. Egyikőjük még egy üveg viszkit is elővesz, de ezt már tényleg nem fogadhatom el. Mivel két utitársam vár rám, muszáj utánuk erednem, pedig tuti, hogy itt még sok kaland adódott volna.

Kb. 60 kilométer megtétele után újabb szervizelés esedékes, ám ezúttal végre nem az én Minszkemmel van probléma. Innentől kezdve Raph motorja lesz az, ami minimum óránként megállásra kényszerít bennünket. A sebességváltó-karral akadt gondja, majd szintén aznap produkál még egy motorleállást, majd láncszakadást is. De a történet mindig ugyanaz: ha egy Minszk leáll, leáll az élet is a környéken, és mindenki körénk sereglik. Alig hagynak a saját járművünk közelébe férkőzni, annyira ádázul küzdenek, hogy működőképessé tegyék, mintha valaki stopperrel mérné.




Amúgy egyre szebb helyeken járunk, nőnek körülöttünk a hegyek, szűkülnek a kanyarok, és egyre több népviseletbe öltözött embert látunk. Kezdetét veszi jelképes misszióm, hogy feltérképezzem a Vietnámban élő 54 népcsoportot. Mivel ezt a feladatot magam sem gondoltam komolyan, alig-alig állunk meg, legfeljebb csak egy fotó erejéig. Az első nagyobb faluban aztán elgázolok egy kutyát, és félve gazdája haragjától, netán, hogy meghív kutyapecsenyére, fékezés nélkül továbbhajtok. Ezzel a mutatvánnyal kerékpárom kivívta a Puppy Slayer (öleb-mészáros) becenevet. Amúgy engem többnyire Nordy-nak hívtak a srácok, Raph a motorja hátuljára erősített gitár és az azt takaró mocskos lila törölköző után Gipsy King, Jaakko pedig az unalomig ismételt katonai szleng miatt Wacko lett a keresztségben.



Lassan kezdtünk összeszokni, igazi csapatot alkotni, pedig mindannyian teljesen más habitusú emberek vagyunk. Az igazi összekovácsoló erő azonban a harmadik nap minszki megpróbáltatásai, majd a jutalmul elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű alkohol lesznek, de azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni.

2010-04-24

béke

Az eső nem akar elállni, pedig ma veszi kezdetét a nagy túra, az északi nagykör. Raph sehol sincs még, pedig reggel kilencre beszéltük meg a találkozót. Sőt, a motorja sincs a szállás előtt, úgyhogy valószínűleg szerelőhöz kellett mennie. Mindegy, addig veszünk nekem egy rendes esőkabátot, kesztyűt, esetleg egy motoros-dzsekit is, hogy bírjam az időjárás viszontagságait. Előző nap, gondos mérlegelés után, már kiválasztottam a legfontosabb kiegészítőt, a bukósisakot. Mivel törési ellenállását nem állt szándékomban élesben tesztelni, csupán két követelményt kellett szem előtt tartanom. Először is, az arcomat nem szabad takarnia, ugyanis akkor a helyi gyerekek nem láthatják, hogy turista vagyok és így nem integetnek nekem. Második követelmény, hogy a fülemet takarja, mert a motor és a menetszél zaj-duettje hosszabb távon nehezen viselhető. Így kizárásos alapon a félig nyitott verzióra esett választásom.



Dzseki és kesztyű beszerzése után, lassan délre jár az idő, de mi még mindig nem indultunk el. Még egyszer utoljára visszamegyünk abba az ételbárba, ahol már minimum háromszor voltunk Jaakkoval, hogy utoljára megízleljük a város legjobb phoját. Ebéd után végre mindenki együtt, úgyhogy gyorsan felszereljük a motorokat és hatalmas füstöt húzva magunk mögött, elhagyjuk Hanoit. Még a város széle előtt, egy piros lámpánál lefullad a gépem, mintegy ízelítőt adva a következő napokban rám váró meglepetésekből. Gyújtás van, benzin van, mégsem indul be a gép. Biztos megszívta magát, úgyhogy leszedem a gyertyakupakot, kicsavarom a gyertyát, hogy a felesleges benzin elpárologjon a hengerből. Biztos, ami biztos, megtisztítom a gyertyát is. Két perc múlva, nagy nehezen beindult a motor és a többiek nyomába eredhettem. A várost elhagyva, kb. egy óra elteltével, a motor kihagy, majd rövidesen leáll. A többiek még nevetnek rajtam, hiszen egyikőnk sem tudja még, hogy ez így fog menni egész nap. Egy óra biztos üzem, majd egy óra szerelés, tisztogatás. Már majdnem sötétedik, mire a békés Hòa Bình városba érünk, ahol motorkerékpárom végleg kapitulál. Nincs mese, szerelőt kell keresni, illetve szállást az éjszakára. Ekkor szembesülünk vele először, hogy Vietnámban nem keresni, hanem elkerülni kell a szerelőt, ugyanis működésképtelen Minszkemet látva máris három férfi ügyködik körülötte, és hiába magyarázom, az általam már százszor végigvett műveleteket ismétlik, én már tudom, hiába. Gyertya-tisztítás, szikra ellenőrzése, benzinszűrő-tisztítás, henger kiszellőztetése, majd végül ők is belátják, ez a motor ma már nem fog beindulni. Egyikőjük felajánlja, hogy eltol engem a szállásig, ahol már a többiek várnak rám. Vicces, ahogy a sötétben lámpa nélkül szelem a város utcáit, a hátsó lábtámaszomat ezúttal nem egy utas, hanem a mögöttem haladó motoros használja, hogy annál fogva lökdössön előre.

Miután búcsút mondok segítőmnek és 20000 dongnak, felkeltem a szemközti szerelőt, aki rizsbortól kótyagosan kezelésbe veszi Minszkemet. Végtelen türelemmel szemlélem, ahogy ugyanazokat a dolgokat veszi végig, amit már az egész város megpróbált egyszer, csak az ő esetében a sötétség és az alkoholos behatás teszik érdekesebbé a feladatot. Egy idő után felesége megjelenik egy gyenge fényű lámpával, amely a legapróbb mozdulatra is kialszik. Egy másik asszony babrál odabent a kábellel, és innentől kezdve világosság támad. Szerelőm is majdnem ezzel egy időben csap a fejéhez, és lekapja a generátor fedelét. Jaakko vizont a fejét fogja, hogy ezt igazán nem kéne, mert ha azok a kábelek összegubancolódnak, már csak a temetőig kell eltolnom a motort és stoppolhatok hazáig. Mégis, a kábelek sorra lekerülnek a csatlakozóikról, szikra- és rövidzárlat-tesztek veszik kezdetüket, ám a várva várt siker elmarad. Mesterünk sosem találja szerszámait, mégis remélem, hogy megtalálta a megfelelő csatlakozót minden kábelhez. Visszateszi a generátor-fedelet, és ahogy feláll, kicsit megszédül és motoromnak támaszkodik, ami majdnem feldől. Ezt Jaakko és Raph már nem bírja nézni, és elmennek inkább vacsorázni. Én maradok a kabarénál. Elkezdek berregni, illusztrálandó, hogy menet közben egyszer csak kihagyott a motor, majd a fényszóró bekapcsolásakor újból rendesen járt. Erre a fickó elkezdi rángatni a kapcsolót, hogy az kaput, szétteszi a kezét, hogy nincs mit tenni. Aztán egy eldugott agytekervényéből mégis beugrik neki a megoldás, hogy valószínűleg ki kell cserélni az elektromos vezérlődobozt, amiből bölcsen tartalékot is hoztam magammal. Azt nem tudhattam, hogy szinte naponta kell majd cserélnem, mert az esőt és a párát ennyire nem bírja. Ez a doboz adja az áramot a gyújtógyertyának, és ha elromlik, továbbra is létrejön a kisülés, de nem elegendő, hogy a motor beinduljon. Az én esetemben pedig egy órányi használat után lett gyengébb a szikra, egészen a lámpa felkapcsolásáig, amely ugyanazon dobozon keresztül történik. Egyik áramkör helyrerakja a másikat, majd a másik áramkör végleg elrontja at egyiket. 70 kilométernyi motorozás után megérett a cserére.

A motor felköhög, így mindenki megkönnyebbül. Mehetek végre a többiek után vacsorázni. Az egyetlen szépséghiba, hogy a részeg mester valamelyik kábelt elfelejtette helyére tenni, így világítás nélkül száguldok végig Hòa Bình utcáin. Nem tudhatom még, hogy a következő két napban rendre sötétben érjük csak el kiszemelt uticélunkat, de a Vietnámban megszokott módon, majd akkor foglalkozom ezzel problémával, ha fontossá válik. Hòa Bình azt jelenti "béke", így ebben a városban igazán nem illene stresszelnem magamat.

2010-04-20

A Minszk



Most nem a városról lesz szó, hanem a Vietnámban valaha népszerű motorkerékpárról, amely egy belorusz városról kapta a nevét. Minszk, vagy ahogy errefelé ejtik, Mihkk. Forgalmi engedélyébe ugyan nem került be a nevem, de 350 amerikai dollárért szereztem egy példányt egy megbízható hanoi dílertől. A próbakör alatt ültem életemben először motorkerékpáron eltekintve az automata sebességváltóval rendelkező robogóktól. A Minszk esetében viszont nem csak a sebességváltást kell nekem végeznem, hanem a beindítást, karbantartást, a motor finomhangolását, illetve tankoláskor a kétütemű motoroknál elengedhetetlen olaj bekeverését is. Ismerős műveletek, ha valaki vezetett már Trabantot, csak ez esetben több mocsokkal jár. Aki szerint a Trabant pofonegyszerű technológia, az gondolja át mégegyszer. A Minszk ennél is egy-két lépéssel egyszerűbb, például nincs akkumulátora, nincs hengerfej-tömítése, nincs műszerfala, és még sorolhatnám. Az egész gép lelke egy 125 köbcentiméteres fémhenger, amiben a karburátor által bejuttatott levegő és üzemenyag egyvelege robbanást hoz létre, ami egy sebességváltón, egy kuplungon és egy láncon keresztül meghajtja a hátsó kereket. Két kerék, egy kormány, egy nyereg, egy légszűrő, egy gyújtógyertya, egy elektronikai vezérlődoboz, és egy első fényszóró teszi teljessé a képet. Mivel az alkatrészek száma ennyire minimális, a hibalehetőségek és az összes tudnivaló a motorkerékpárról egy 60 oldalas szervizkönyvben megtalálható. Ebben már az angol-vietnámi szakszótár is benne értendő.

Mivel finn utitásram, Jaakko, már egy ideje Minszk motorkerékpáron rótta Vietnám útjait, nekem pedig egy tökéletesnek gondolt állapotú példányt sikerült megvennem, nem fecséreltem drága időmet, hogy átvegyem ezt a 60 oldalt. Büntetésből aztán oldalról-oldalra kellett memorizálnom a különböző problémákra javasolt megoldásokat, ugyanis az első napokban kb. óránként szervizelni kellett motoromat, minden esetben teljesen más tünettel. Az első napon összesen 70 kilométert sikerült megtennünk az öregurasra tervezett 135 helyett. Csapatunkat erősítette egy angol uriember is, Raph, akinek már indulás előtt nagygeneráloznia kellett motorját, ám így is csak az első napot bírta ki gond nélkül.

A Minszk motorkerékpár a II. Világháború előtti technikát képviseli és a helyiek csak röhögnek rajta, már alig-alig használnak ilyet. Mióta az importvámot megemelték rá, a Honda motorkerékpárok olcsóbbak lettek, sőt, azok megbízhatóbbak is. A megbízhatóság persze nagyon is relatív, hiszen egy Honda lerobbanása valószínűleg költségesebb és időigényesebb szervizelést kíván, míg a Minszk esetében, gyakorlatilag egy 12-es, egy 13-as kulcs, és egy csavarhúzó elegendő a javítások nagy részének elvégzéséhez. A korábban említett szervizkönyv ismerete sem szükséges, ugyanis a Minszk motorkerékpár nosztalgikus érzésekkel tölt el minden vietnámit, annyira, hogy lerobbanás esetén egy Forma 1-es szervízcsapatot megszégyenítve veszik körül a járművet és egymást túllicitálva próbálják mihamarabb mozgásképessé tenni. Sok esetben ellenszolgáltatás nélkül, nekik éppen elegendő, hogy bebizonyíthatták, erre is képesek. A vietnámi versenyszellem győztesei ez esetben mi vagyunk.

Talán egy másik cikkben majd beszámolok a vicces szerelési műveletekről is, de hogy rövidre vegyem mondandómat, most csak felsorolom, hárman milyen problémákkal szembesültünk az első 10 nap alatt:
oldaltámasz leesett 3X
kipufogócső leesett 1X
kipufogócső meglazult 2X
hátsó csomagtartó leesett 2X
kormány leesett 1X
lábtartó leesett 3X
indítókar csere 2X
gyújtógyertya tisztítás 20X
gyújtógyertya csere 3X
gyújtás-időzítés beállítás 2X
légszűrő tisztítás 10X
légszűrő csere 1X
benzinszűrő tisztítás 3X
fékpedál-rugó csere 2X
hengerfej csere 1X
lánc csere 1X
lánc utánállítás (túl laza) 1X
lánc utánállítás (túl feszes) 1X
kuplung utánállítás 3X
lámpa javítás 2X
duda csere 2X
elektonikus vezérlés csere 3X
fékkar csere 1X
lámpabúra csere 2X
defekt 2X
kutya-gázolás 1X
csirke-gázolás 1X
stb stb

A külföldiek körében mégis emelkedő népszerűségnek örvend ez a gépjármű, a helyiekkel való interakció megkönnyítésén túl talán azért is, mert kezelése igazi férfias erőpróbának felel meg. Amint elindítja ez ember, máris olajos lesz a keze, ruházata beszívja a hatalmas fellegekben ontott füstöt, lábszárára tetoválást éget a kipufogócső, a motor olajat köpköd az ölébe, a menet közbeni rázkódás a csuklóját, a zaj a fülét, az előtte haladó motoros mérges gázai pedig tüdejét teszik próbára. És mindez még csak a normál üzem során felmerülő kihívások felsorolása!



A hatalmas zaj és füst azonban már messziről felhívta ránk a figyelmet, így a legeldugottabb faluban is elénk sereglettek a gyereket, hogy integessenek, hellózzanak, kitartott tenyerünkbe csapjanak és mosolyogva kövessék utunkat. Olyan ünnep volt ez nekik, mint gyerekkoromban a vándorcirkusz megérkezése falumba. Volt köztünk bohóc és állatidomár is, ám a biztosítókötél nélküli akrobata szerepe nekem jutott, hiszen életemben először ültem meg rendes motorkerékpárt, de a többiek egybehangzó véleménye szerint, semmi okom panaszra. Hanoiba visszafelé menet már én biztosítottam a felvezetést, a másik két motoros alig tudta tartani velem a tempót, ahogy a kamionok, buszok, autók, és motorosok között cikáztam. Kb. 3 nap alatt elsajátítottam a szerelés csínját-bínját, majd a következő egy hétben a motorozásét is. Iszonyú fárasztó munka, de jutalmul Vietnám legeslegszebb és legeldugottabb régióit sikerült felfedeznem és olyan élményekkel gazdagodtam, amiket se szavakban, se képekben nem fogok tudni átadni.


átkelés egy folyón kézi erővel vontatott bambusztutajjal valahol Hà Giangban

2010-04-03

a vietnámi cenzúráról

A kínai cenzúráról inkább hallgatok, hiszen ott már mindenkibe be van építve egy cenzor-chip és mikor éppen mondana valami kínosat, inkább köp egyet. Pföjjj.

Vietnám még kicsit le van maradva ezen a téren, de azért büszkén vállalják, náluk nincs szólásszabadság. Könyvek, filmek, weboldalak kerültek tiltólistára, és az állam igyekszik nyomon követni és megszabni, ki mivel foglalatoskodik.

De kezdjük kicsit távolabbról a témát, vagyis a város utcáin a számos kiemelt objektum előtt kalasnyikovval strázsáló csenevész katonáktól. Állnak a kis vörös szalaggal ékesített emelvényen, vagy esetleg egy bódéban, és mintha semmi más dolguk nem lenne, a mögöttük álló mérhetetlen fontosságú épület lefényképezését igyekeznek megakadályozni. Azért szerencsémre még egyetlen fotót sem töröltettek velem, csak integettek felém, hogy ejnye-bejnye.


A telefontársaság már durvábban nyomja, ugyanis a Vietnámból, magyar telefonról elküldött SMS-nek 36 órába tellett Hollandiába eljutnia. Bizonyára egy félelmetes nemzetközi összesküvést sejtettek kibontakozni ebben a 160 karakterben, és ennyi időbe tartott szerezniük egy magyarul értő belbiztonsági szakértőt.

Gondoltam, helyi SIM-kártyával gördülékenyebben mennek majd az üzenetváltások, ezért áttértem a vietnámi mobilszolgáltatóra. Próbaképpen elküldtem tehát 3 SMS-t 3 különböző országba: Angliába (+44...), Magyarországra (+36...), Thaiföldre (+66...), majd mindezek után egy olyan rendszerüzenetet kaptam, hogy "A +33... számra küldött üzenetem kézbesítésre került." Ez vajon hogy jött ki nekik? Megfelezték a thaiföldi számot? Különben sem kértem értesítést a kézbesítésről! Mivel az az üzenetem angolul volt, azt átengedték, a másik kettőt meg még mindig szótárazzák? Nem értem én ezt!

Aztán itt van a facebook is, amiben már a kínaiak is ellenséget véltek felfedezni, pedig az én tapasztalatom az, hogy ott csak sületlenségek terjednek, nem pedig felforgató eszmék. Vagy én vagyok teljesen naív, de az "uh, a tegnap este durva volt, sosem iszom többet", meg a "Ferike belépett a koboldlovagló klubba.", illetve a "hanoitattoo blippelt egy számot" jellegű bejegyzések semmiféle relevanciával nem bírnak a világ dolgainak alakulását illetően. Azok az országok, amelyek ilyesmitől tartanak, valójában saját gyengeségükről tesznek tanúbizonyságot. A vietnámi megoldás erre a problémára, hogy ugyan a facebook oldalát tiltják, de a mobiltelefonra, illetve laptopokra optimalizált verziók attól még ugyanúgy elérhetők maradtak. Kínában sem volt lehetetlen, de azért ennél egy fokkal nehezebb volt a tiltott oldalakhoz való hozzáférés.

Végezetül, essék pár szó a hagyományos, papírra nyomtatott olvasmányokról!Ugyan Vietnámban gyakrabban találkoztam fénymásolatokon terjesztett irodalommal, mint eredetivel, vannak bizonyos művek, amelyeket másképp nem is lehet beszerezni. Vannak személyek, és eszmerendszerek, amelyek kritikája kiveri a biztosítékot. Sztálin még hagyján, őt lehet fénymásolva kigúnyolni, de a helyi főhőst semmiképpen.

Ezt a nagyon fontos játékszabályt észben tartva, a Ho Si Minh Mauzóleumban nem mertem elővenni a fényképezőt, mert a sötét teremben úgy sorakoztak a géppisztolyos katonák, mint a Doom utolsó pályáján a zombik. Szinte láttam magam előtt, ahogy a legapróbb neszre rámvetik magukat és felaprítanak. Ho apó bebalzamozott teste mellett betojtam, de nem az áhitattól, hanem a rémülettől.

Ez az utolsó életem, ezt most nem cseszhetem el!