2010-05-24

piknik a rizsföldön

Előző este pont ide tartottam, mikor elkapott egy iszonyatos eső. Hiába, itt a hegyekben már megkezdődött az esős évszak. Reggel körbejártam a Lak-tavat, megnéztem az utolsó vietnámi király vadászkastélyát, eldugott falvakat kerestem fel, majd délben végre elértem előző napra tervezett állomást, Tur falut.
Annyit tudtam csak, hogy itt a roppant barátságos Ede kisebbség él. A falu talán 20 épületből áll, amelyek egytől-egyig az errefelé megszokott cölöpházak. Mivel nagyobb településre számítottam, egyszer csak azt vettem észre, hogy már túl is hajtottam rajta és elértem a rizsföldeket. Egy ott dolgozó ember éppen egy fa alatt hűsölt, majd jöttömre felállt és integetett, hogy álljak meg. Éppen lassítottam, hogy megforduljak, de ha már ilyen szépen kér, akár meg is állhatok. Leparkoltam a motort és leültem a férfi mellé a fa alá. Fogatlanul mosolyogva bámult rám és teával kínált. Majd rizsborral. Majd az ebédjét akarta megosztani velem. Majd cigarettát nyújtott át. Teljesen meghatódtam kedvességén és csak üldögéltem mellette. Próbáltam kitalálni, vajon miről beszél. Rendületlenül magyarázott nekem, és láthatóan örült a társaságomnak. Néha mintha kérdezett volna valamit, és tekintetéből, valamint kézmozdulataiból kellett kiolvasnom, vajon milyen témát feszegetünk éppen, legyen az az életkorunk, utitervünk, családunk, időjárás, vagy netán politikai nézeteink. Hamarosan egy barátja is feltűnt a színen, akivel a motorkerékpáromról társalogtunk, illetve az ő kacsafarmjáról, aztán, hogy van egy eladósorban levő lánya. Ha már én úgyis nőtlen vagyok...
Mielőtt továbbálltam volna, még pózoltunk pár közös fotóhoz, kezet rátunk, majd elmagyarázták, hogyan jutok el Dalatba. Csak miután otthagytam őket, esett le, hogy közös nyelv hiányában is milyen tökéletesen megértettük egymást némi odafigyelés árán. Hármónk rövid társalgásából az egész emberiség okulhatna!

2010-05-15

elégedett vásárlók

Mylo laptopra vágyott, így Da Nangba, a környék üzleti központjába látogattunk. Ám a történet valószínűleg bármely vietnámi városban hasonlóan zajlott volna. Mivel az elektronikai üzletek mind egyetlen utcában találhatóak, csak ide kellett elnavigálnunk valahogy, aztán máris nekiláthattunk válogatni a hardwerek között. A dolgot megnehezítette, hogy minden egyes vásárlóra legalább három bombázó eladó jutott, így nem nagyon tudtuk követni a különböző gépek teljesítményét firtató magyarázatokat. Megizzadtunk rendesen, de azért valahogy csak sikerült meghozni a nehéz döntést. Az árak az európainál kb. 20-30%-kal alacsonyabbak, de ha ügyesen érvel az ember, még alkudni is lehet. Amint kifizettük a laptopot, nem nyomták kezünkbe a hatalmas dobozt, hogy nesze, vihetitek, hanem adtak egy kávéutalványt, hogy amíg telepítik a szoftvereket, menjünk fel a moziterembe és egy óra múlva átvehető az üzemkész masina. Mylo felkapta a fejét a szoftvertelepítés szóra, hogy ez pontosan mit is takar... A hölgy elmondta, hogy vindóz, skájp, meg amit még kérünk. Mylo vérszemet kapott és fotosopptól offiszon át videókonverterig bezárólag mindent kért, ami eszébe jutott. Az egyik kolléga hozott két külső winchester és sorban elkezdte róla felmásolni a kért telepítőprogramokat, meg a hozzájuk tartozó kulcsgeneráló alkalmazásokat. Minden, amit a vásárló kér, ingyen jár a laptophoz, ugyan a jogtiszta szoftver fogalma errefelé ismeretlen. Becsülöm a vietnámiakat, hogy nem sunyiban otthon művelik a szoftverkalózkodást, hanem a nagyáruházban szakember közreműmödésével.

2010-05-14

lagzi

Az elviselhetetlen melegre való tekintettel megálltam frissítőzni egy faluban. A templomból éppen szállingóztak hazafelé a népek, így őket követve, szememet körbejárattam a házakon, amikor is kiszúrtam egy esküvői sátrat. Ekkor már a kiszűrődő zenét is kivehettem a távolból, így fényképezővel kezemben elindultam arrafelé. Ahogy közeledtem a sátorhoz, úgy lett egyre zajosabb a mulatság, és a úgy tűnt egyre nagyobbnak a vendégsereg. Körbe-körbe rengeteg robogó és autó parkolt, a sátor maga pedig nem a megszokott útmenti 3x8 méteres tákolmány volt, hanem szinte futballpálya méretű. Mire odaértem, el is illant a bátorságom, de szerencsére egy fiatal lányka felfigyelt rám, és mosolyogva felém sietett. Mint kiderült, a bátyja esküvője zajlik éppen, és megkért, fáradjak be én is. Persze, ha egy idegen feltűnik a színen, az események többnyire új irányt vesznek. Ezúttal sem volt másként.
A sátorba belépve minden tekintet rám szegeződött, és hirtelen rengeteg pohár emelkedett a magasba, majd egy határozott üdvrivallgás tört ki a vendégseregből. Közben hátul ment a karaoke-produkció, de már senki nem figyelte a színpadot. Szerencsére, az első asztalnál leültettek, így megúsztam az egyenkénti pertuivást a 200 vendéggel. Az én asztalomnál vagy 10-12 férfi ült, a balra ülő egyből töltött is nekem sört, meg se várva, hogy kérek-e. Mutogattam, hogy motorral vagyok és még 200 kilométer vár rám aznap, de ő csak vigyorgott és mutogatta, hogy ürítsem fenékig. Nincs mese, engedelmeskedtem. Erre a jobbomon ülő is töltött és mutatta, fenékig. Na jó, ennyi még belefér, úgyis tele a poharam jégkockával, ettől még nem rúgok be. Mikor aztán a harmadik és a negyedik ember is így akarta barátságunkat megpecsételni, megálljt kellett parancsolnom nekik, és inkább elkezdtem fényképezni. Amint felálltam helyemről, megint a korábban hallott poháremelgetés és üdvrivallgás kísért, egy pillanatra még az énekes hangja is megbicsaklott. Gyorsan csináltam két képet és visszaültem. Egyik cimborámnak megtetszett a fényképezőm és használatba vette. Nem is sejti, mekkora szívességet tett ezzel, mert ő zavartalanul körbejárhatta az asztalokat, nem itatta le őt senki. Nekem meg hamar összegyűlt az áhított fotósorozat. Persze közben elolvadt a jég a poharamban és így egyre nagyobb adag söröket mértek ki újabb és újabb barátaim. Mindenki kezet rázott velem, kérdezték honnan jöttem, ki vagyok, mi a nevem. Egyszer csak az ifjú pár is feltűnt, az ő szemük is rám szegeződött, és az esemény hivatalos fotósa is instruálni kezdett, hogy akkor most megint töltsem tele a poharamat és koccintsak a vőlegénnyel. Nincs mese, a tényleges főszereplőt nem sérthetem meg. Azért közben egy-két falat is lecsúszott, szóval még jól bírtam a strapát. De még csak délelőtt 11-et mutatott az óra!
Lassan elkezdtek elszállingózni az emberek, a kijáratnál gratulálva az ifjú párnak és a szülőknek, de előtte még mindenki kezet rázott velem. Hugit kérdezgettem, hogy hova megy mindenki, mire mondta, hogy az ő házukba és hogy jöjjek én is. Tényleg nagyon érdekelt ennek a gyönyörű lánynak az otthona, illetve hogy hogyan folytatódik egy tipikus vietnámi lagzi, de a rám váró távra gondolva kimentettem magam és visszaballagtam motoromhoz. Amíg a lakodalmas sokaság velem foglalkozott, oldalról bemászott a sátorba néhány szomszéd kölyök, akik nejlonszatyorba kotorták az asztalokon maradt ételeket, majd a háziak elől elfutva nevetve távoztak. Hála nekem, aznap mindenki jóllakott a faluban!






video

2010-05-12

Hué - vezéráldozat

Utikönyvem szerint, Hué testesíti meg egy helyen mindazt a szépet és jót, amit Vietnám adhat. Az itt eltöltött kevés idő igazolni látszott ezt az állítást, annak ellenére, hogy engem eleinte csak irritált a hirtelen jött nyüzsgés. A hosszú vidéki lét után még nem álltam készen a város által kínált sok szépre és jóra, aztán mire mégis belevetettem volna magam Hué felfedezésébe, hirtelen jött ötlettől vezérelve továbbálltam.

Mivel Hué az első nagyobb város a demilitarizált zónától (DMZ) délre, gyakorlatilag itt tapasztaltam meg először a barátságosabb dél-vietnámi kultúrát. Az addig megszokotthoz képest, az emberek hirtelen kedvessé és higgadttá váltak, az ételek fantasztikusak voltak, a város gyönyörű volt, mindenki beszélt angolul és segítőkésznek mutatkozott. A hajdani királyi székhely tökéletes uticél, ha valaki csak rövid időt tölt el Vietnámban.

Az érkezést követő nagy pihenés után beneveztem egy egész napos DMZ-túrára, amelyről majd külön beszámolok. A buszon ülve volt időm töprengeni, hogy milyen egyéb látnivalók érdekelnek, és egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy másnap lesz telihold, amelyet Hoi Anban különleges módon, színes lampionokkal és papírharangokban vízre bocsátott mécsesek százaival ünnepelnek meg minden hónapban. Azonnal eldöntöttem, hogy Hué felfedezéséről lemondok, és utitársamat magam mögött hagyva, a tervezettnél két nappal korábban továbbállok. Még mielőtt megszoknám a királyi pompát. Mylo éppen bimbózó szerelme kiteljesülését élte át, így neki is jobb volt, hogy nem lábatlankodtam körülöttük.

Így aztán másnap motorra szálltam és a szakadó esőben nekivágtam Vietnám legszebb tengerpati útjának, hogy sötétedésig Hoi Anba érjek. Huéból csak arról tudok beszámolni, amit kihagytam: az óvárost, a citadellát, a királyi sírokat, hajókázást a folyón, a helyi konyha felfedezését és még ki tudja mit. Az első benyomásaim jók voltak, nekem ennyi éppen elég.

2010-05-11

Hair



Régebben nagyon szerettem Miloš Forman filmjét a hosszú hajról. Tudom, valójában nem is arról szól, ahogy ez az írás sem.
Egyik este, a hotel előtti lépcsőn üldögélve, az aznap készült videóimat néztem vissza a telefonomon, mire a környéken lármázó gyerekek a tenyeremből áradó fényt látva körém sereglettek. Tévé, tévé, tévé! felkiáltással tolakodtak, hogy minél jobban lássák az apró kijelzőn futó műsort. Mivel motoros videóimat nem egy neves rendező jegyzi, a gyerekek figyelme egyre inkább rám terelődött. Hatalmas szakállamra mutogattak és nagyokat kuncogtak, a bátrabbak bele is markoltak. Mások hosszú hajamat simogatták, akinek pedig nem jutott egyéb, lábszáramon borzolta a szőrt. Igyekeztem úgy tenni, mintha legalább engem lekötnének még a videók, de ez a helyzet tényleg sokkal érdekesebb volt. Testszőrzetem különlegesebb élmény volt számukra, mint a kezemben tartott érintőképernyős mobiltelefon!
De nem csak a gyerekek, a felnőttek is odavannak rendezetlen szakállamért, csak ők nem mernek hozzáérni. Errefelé nem nő ilyesmi, talán emiatt látják ebben a férfierőt megtestesülni. Míg le nem vágtam belőle, tényleg eszméletlenül ronda volt, mégis állandóan dícsérő szavakat és pillantásokat gyűjtöttem be vele a nyolcvan éves bácsitól, férjezett asszonyoktól, úttörőlányoktól, recepciós hölgyektől, a szabómtól, cipészemtől és az utca emberétől.
Számukra csupán ennyi vagyok. Hair. Nem látnak a szőrzetemen túl, pedig van ott egy érző ember.

2010-05-10

a nyugati végek

A barlangban tett reggeli kiruccanást követően nekivágunk a HCM (Ho Si Minh-út) nyugati szakaszának. Egy sorompó alatt átbújva, megkezdjük utunkat a Ke Bang nemzeti park belseje felé. Majdnem száz kilométeren át haladtunk egy elképesztően dús erdőn keresztül, többnyire sűrű ködben, néha eleredő esőben, így teljes szépségét egy pillanatra sem fedi fel előttünk a táj. Egyik hágó jön a másik után, a kitűnő minőségű aszfalt szinte csábít a száguldásra, de lehetetlen tempósan haladni. Így aztán az idő is csak vánszorog, és egyre nyugtalanítóbb, hogy életnek semmi jele.

Aztán amint leereszkedünk a sokadik teljesen átlagos hágóról, kisüt a nap és a távolban észreveszünk egy települést. Karján gyermekével, lélegzetelállító szépségű anyuka áll a cölöpökre épült bambuszház előtt. 15 éves. Nem a ház, nem is a gyerek, hanem az anyuka. Dereka köré tekerve szoknya helyett egy kendőt visel, fölötte egy egyszerű pólót. Egy újabb népcsoport, a bru - van kieu hazájába érkeztünk. Ők a legszegényebbek közé tartoznak, nem véletlen, hogy nekik csak ez a hegyes, kiszámíthatatlan klímájú vidék jutott, távol mindentől.

A szokásosnál fiatalabb anyukák és a népes gyereksereg mellett a legszembetűnőbb, hogy az idős asszonyok szájában pipa lóg, amiből szünet nélkül pöfékelnek. Azt csak a könyvekből tudom, hogy rendkívül gazdag zenei világ, kreativitás és erős közösségi kötelékek jellemzik őket. Mivel én csak átrobogtam falvaikon, bennem csak a szegénység hagyott nyomot. Egy újabb népcsoport, a bru - van kieuk kipipálva.

2010-05-09

Phong Nha - Ke Bang Nemzeti Park

Az 502 kilométernyi száguldás után válaszút elé kerültünk, hogy a nyugati, vagy a keleti Ho Si Minh-úton haladjunk-e tovább. Természetesen a vadabb nyugatin! Mikor kiderült, hogy már egész közel vagyunk Huéhoz, másnap délelőttre még egy terven felüli program is belefért. Barlangászás!


Szállásunktól gyalog pár percre volt található a kikötő, ahonnan a Phong Nha - Ke Bang Nemzeti Park egyik hatalmas cseppkőbarlangjába lehet behajózni. Igen, hajózni! A korábban már dícsért félelmetes méretű és szépségű karszthegyek és a gyomrukban található barlangok a Világörökség részét képezik, és még számomra is bőven akadt itt csodálnivaló, néhány évnyi amatőr barlangász-múlttal a hátam mögött.


A legnagyobb barlangot kb. fél órányi hajókázás után értük el, majd a belsejében a motorokat lekapcsolva, evezővel hajtva haladtunk tovább, míg egy monumentális méretű termet el nem értünk. Mivel a környéken a rizstermesztésen kívül csak a nemzeti parkból tudnak bevételt szerezni, gyakorlatilag a falu minden egyes családja hajóvezetői praxist űz. Minden hajót egy nő és egy férfi üzemeltet, a mi esetünkben egy várandós kismama és a férje. Valószínűleg már szüleik is ezzel foglalkoztak, mert vérükben volt minden egyes mozdulat. Mezítláb szaladgáltak a hajó peremén körbe, a folyón bólyák és sziklatömbök között szlalomoztak, majd a sötét barlangban is lámpa nélkül navigáltak a többi hajó által képzett akadálypályán keresztül.


De nem is ez a lényeg, hanem a barlang maga. Ugyan a szivárvány minden színében fénylő lámpák világították meg a cseppkőalakzatokat, nem tűnt giccsesnek az egész, és szerencsére az óriási barlang könnyen elnyelte a kismillió turistát, úgyhogy egyáltalán nem kellett tolongani. Egy szó, mint száz, fasza volt.

2010-05-08

502 km

Ennyit sikerült egyetlen nap alatt megtennünk. Mivel nem adtuk előre össze a szakaszokat, csak este derült ki, hogy aznap a megszokott 200-250 kilométernél jóval nagyobb távot sikerült abszolválni. Mondjuk, nekem már felénél fájt a fenekem és onnantól kezdve minden kis bukkanó kínszenvedés volt, de legalább alapos tesztnek vetettük alá a motorkerékpárokat és magunkat. Amúgy Vietnámnak ez a középső része semmi igazán érdekeset nem tartogat, így a Ho Si Minh utat elérve, a tökéletes aszfalton megerőltetés nélkül faltuk a kilométereket. A "semmi érdekes" megjegyzést persze azon nyomban vissza is kell vonnom, mert ugyan turisztikai szempontból nincs itt semmi nevezetesség, de a táj egyszerűen fantasztikus! Ameddig a szem ellát, a síkságot, mint egy billiárdasztalt a zöld posztó, úgy borítják a rizsföldek. A rizsföldeket mindenfelé hatalmas sziklaalakzatok szabdalják, amelyeket beborít a burjánzó növényzet. Az ültetvényeken szorgoskodó emberek eltörpülnek a monumentális díszletekben. Kúpos kalapjuk árnyékolja arcukat, de motorunk hangját hallva fel-felnéznek és visszaintenek nekünk. Az út néha megkerül egy-egy sziklatömböt, vagy átvezet egy patakon, egy falun, de amúgy egész nap lassítás nélkül lehet haladni a rizs- és mészkőgiccsben.

2010-05-06

Mai Châu

Az itt élő emberek a thai kisebbséghez tartoznak, akik a thaiföldi thai-ok távoli rokonai. Ugyan a népviseletet már nem hordják a mindennapokban, első este egy látványos zenés-táncos bemutatót láthattunk a környékbeli thai, dao, és a h'mong kisebbség szokásaiból.


Ezek alapján könnyen azt hihettem volna, hogy egy kirakat-faluban vagyunk, de ez nem igaz. Annyit tudtam, hogy Sapához képest, itt sokkal autentikusabb körülmények között ismerkedhetünk meg a kisebbségek életével. És valóban, a Mai Châuban tapasztalható viszonylagos komfort után tett, kétnapos gyalogtúra megmutatta a vidék igazi arcát is. Az általunk felkeresett faluban nincs áram, nincs sör (amire pedig már annyira vágytunk a hosszú túra után), de még palackos víz sem. Minden szükségest magunkkal kellett hoznunk, a helyiek csak fedéllel szolgálnak. Meg némi rizsborral és vendégszeretetükkel. A falu közepén egy betonkockában gyűjtik a vizet, amiből mindenki kedvére meríthet magának. Mi inkább a megmaradt utolsó egy deci ásványvizünket félretesszük a másnapi túrára. A víztározó mellett egy bambuszparaván található, amely egyfajta közösségi fürdőszobaként szolgál. Vendéglátónknál van tévé és karaoke-lejátszó is, és a ház előtt vadiúj Honda robogó parkol, de amúgy az ő otthona is a tradicionális thai otthonok egy tipilus példája. A ház cölöpökre épült, a gerendákon kívül, teljes egészében bambuszból. Ablaküveg, mennyezet, térelválasztók nincsenek, a különböző funkciókat a különböző sarkok, netán bútordarabok jelzik. A bejáratnál, a tető alá betűzött fogkefe és fogrém jelzi a jelképes mosdót, a falon levő fogas az előszobát, a tévékészülék a nappalit, a hatalmas kőlapon lobogó tűz a konyhát, a kis dohányzóasztal teáskannával az étkezőt, és végül, a földre leterítettet gyékény, és a fölé lógatott szúnyogháló a vendégszobát. Mindez egyetlen térben.


A kutya és a macskák szabadon ki-be járnak a nyitott ajtón. Hátul egy-két disznó túrja földet, odébb pedig egy bambuszból tákolt karámban két marha várja a reggeli legeltetést. Aztán amint lemegy a nap, ez az elmaradottnak tűnő falusi idill átvált egy tündérmesébe, ahogy az éjszakai áramszünet alatt kialszanak a fények, és csak a hold vékony C-betűje világítja meg a tájat. Az éjszaka csendjében békák brekegnek, tücskök ciripelnek, gekkók gekkóznak, mintegy kompenzálandó az agyamat évtizedek óta bombázó gépek és embertömegek zaját. Mesebeli nyugalom vesz körül. Ha kinézek az ablakon, a holdfényben úszó riszföldeken szentjánosbogarak fénye villan fel mindenfelé, hogy a tündérmese-illúzió teljes legyen. Az meg a ráadás, hogy a thai nyelv olyan, mint a madárcsicsergés, ami különösen békés és dallamos a hetek óta hallgatott vietnámi ugatáshoz képest.

Vendéglátónknak ugyan egy szavát sem értjük, de nem is kell kommentár, itt minden egy nyitott könyv, minden magáért beszél. Vezetőnk angolja is csak arra elég, hogy a vacsora és reggeli időpontját megbeszéljük vele, illetve a holnapi távot egyeztessük, de többet nem is várok el tőle, éppen elég, hogy ide elhozott bennünket. Sapában mindenki tökéletesen beszélte az angolt, mégsem tudtam meg róluk annyit, mint itt szememet körbejáratva. A sa pai angol és az általuk állandóan hordott népviselet, meg a garantált nyugati komfort leginkább arra jó csak, hogy ezzel is vásárlásra ösztökéljék a turistákat. Félreértés ne essék, nagyon nagy élmény volt Sapában tett második látogatásom is, de ez a nevenincs falu Mai Châu mellett sokkal inkább kelti bennem a beavatottság érzetét. Persze Sa Pa környékén is volt élményem hasonlókban, de valahogy ez a kombináció jobban bejött. Aztán másnap reggel már kicsit árnyaltabbá vált a kép, amint távozásunkkor egy nyolc fős francia csapat közelített pont ebbe a faluba, talán pont ebbe a házba, hogy két napot ott töltsenek. Úgy döntöttünk, hogy másnap reggel nekivágunk a Ho Si Minh-útnak, annak is a kevésbbé forgalmas, nyugati ágának, amely az eddig látottaknál is eldugottabb falvakon vezet keresztül.

video
Indulás előtt még vettünk egy rakás szőttest ajándékba és megörökítettem a mamókát is, aki készítette őket. Az árakat le se merem írni, mert otthon annyiért még egy sört sem kapni. Amíg a házinéni az összeadásokat végezte, kicsit még hallgattam bájos csicsergését, majd felbőgtek a motorok és Myloval nekilendültünk, hogy szinte megállás nélkül átvágjuk a vietnámi S betű középső részét.

2010-05-05

Đền Hùng

5000 évvel ezelőtt 15 viet törzs élt a mai Hanoi tágabb környékén. Időszámításunk előtt 2897-ben az egyik törzs vezetője Hùng Vương (Hùng király) néven egyesítette a lakosságot, ezzel megalapítva a Hồng Bàng dinasztiát és Vietnámot. Hanoitól kb. 80 kilométerre található az uralkodócsalád emlékhelye, a Đền Hùng.

A harmadik holdhónap első és tizedik napja között körülbelül hatmillió vietnámi látogat ide, hogy tiszteletét tegye az országalapítók előtt. Mivel a dinasztia tagjai évezredek óta békésen nyugszanak, Myloval felpörgettük az eseményeket. Ugyan nem így terveztük, hanem csak egyszerű szemlélődőként szerettünk volna megjelenni a színen, de megfigyelőből hamarosan megfigyeltekké váltunk, és onnantól kezdve a legaprólékosabban megtervezett ünnepi események sem követték az elvárt menetrendet.

A látogatás amúgy nagyrészt a véletlennek köszönhető, mielőtt valaki azt hinné, hogy ilyen alaposan kiműveltem magam Vietnám történelméből, mikor motorkerékpárra pattantam. Úgy jutottunk el ide, hogy a Jack által javasolt útvonalat követve haladtunk Mai Châu irányába a szemerkélő esőben, de a várva várt, szemet gyönyörködtető Himalája csak nem akart feltűnni. Már majdnem sötétedett, mire rájöttünk, hogy az egyik elágazásnál, kb. 50 kilométerrel korábban rossz felé fordultunk. Pontosabban nem fordultunk a főúttal együtt, hanem birka módjára mentünk tovább Hòa Bình felé. Hiába, ez volt az első alkalom, hogy én navigáltam. Mivel sötétedésig nem sok lehetőségünk maradt, visszavonulót fújtunk, és a számunkra teljesen jelentéktelennek tűnő Thanh Sơnban kerestünk szállást. Vacsora mellett derült ki, hogy innen nem messze található Đền Hùng, illetve, hogy pont a napokban zajlanak a megemlékezések. Nem egészen értettük az egészet, köszönhetően házigazdánk hiányos angoltudásának, de az időjárás jobbra fordulásáig pihenőt iktattunk be, hogy azalatt kilátogassunk a "temetőbe", vagyis a különböző uralkodók tiszteletére emelt templomokhoz.


Temető helyett vásári forgatag fogadott bennünket. A főút a helyszíntől több kilométerre lezárva, végig árusok, mutatványosok, zsebesek és csalók várták a megemlékezni vágyók érkeztét. A tömeg céltudatosan hömpölygött egyik síremléktől a másikig, mi ketten pedig csak álltunk szerencsétlenül, hogy hol is kezdjük a vizitet. Bizonytalanságunkat megpróbálva kihasználni, egyből mindenki ránk kezdett figyelni, azonnal akadt segítőnk a leparkoláshoz, mások étellel kínáltak, a Hanoiba igyekvő motoros taxisok is csak minket akartak fuvarozni, mert mi tűntünk a legkönnyebb pénzszerzési lehetőségnek a százezer, vagy még több vietnámi között.

A főútról hát mi is a templomok felé vettük az irányt, ahol végre nyugodtabb légkör uralkodott. Az emberek füstölőket gyújtottak, imát mormoltak a szentélyeknél, majd minket megpillantva mosolyogni és hellózni kezdtek felénk. Ruházatunk alapján egyértelmű volt, hogy nem neves külföldi politikusok vagyunk, jöttünkre mégis mindenki megfeledkezett a Vietnámot alapító államférfiakról és (a füstölőktől) könnyes szemeit ránk vetette. Innen is menekülőre fogtuk a dolgot, és egy színpad felé indultunk tovább, ahol népviseletbe öltözött hölgyek mutattak be egy hagyományőrző műsort. Beálltunk a hátsó sorba, de valami csoda folytán a hátsó sorból hirtelen első sor lett, vagy szinte maga a színpad, mert hamarosan mindenki felénk fordulva bámult, háttal az addigi műsornak.

Bár megszoktuk már az otthoninál nagyobb figyelmet, ez számunkra is terhessé kezdett válni, így néhány közös fotó után visszaindultunk Thanh Sơnba. Másnap aztán napsütés várt ránk, meglett a Himalája is, és két napos csúszással ugyan, de szerencsésen megérkeztünk Mai Châuba.


2010-05-03

a Himaláján keresztül

Betegeskedő motorkerékpáromat tíz napi megpróbáltatás után visszavittem ahhoz az illetőhoz, akitől vettem. Nem cserére, csak nagygenerálra. Mivel Hanoiban Jaakko gépére azonnal akadt vevő, Mylo személyében, aki ráadásul velem szándékozott továbbhaladni dél felé, szerettem volna biztos lenni, hogy a továbbiakban minden rendben lesz a Minszkemmel. Az addig megszokott szervízcsapatom nélkül nem kockáztathattam be nem tervezett megállókat. Kezdetnek megint új vezérlőegységet kapott a motor, de ami fontosabb, a lábamat díszítő olajfoltok forrása is meglett. Nem a kipufogócsőnél volt illesztési hiba, hanem a hengerfej nem zárt rendesen. Körülbelül 2 percig tartott a hengerfej-csere! Ha nem látom, nem hiszem el.

Mivel dél felé haladva egyre nehezebb hozzájutni, tartalék vezérlőegységet is szereztem, amit laza mozdulattal a kabátom zsebébe süllyesztettem, mivel időközben érkezett egy másik Minszk-tulaj is a szervízbe. Ő Jack, aki a következő napok alakulását illetően főszerephez jutott. Beszédbe elegyedtünk, először a térképen mutogattam, merre jártam addig, majd a még előttem álló útvonalat ismertettem vele. Mivel ő már hat éve Hanoiban él, rengeteg hasznos tanáccsal szolgált, először is, hogy a végtelenül unalmas és forgalmas 6-os út helyett hogyan lehet és érdemes még Mai Châuba eljutni. Hanoiból kifelé, a Vörös-folyót követve kell haladni a 32-es úton, míg a terep el nem kezd emelkedni. Azok a hegyek már a Himalája kezdeti nyúlványai, hangzott a bennfentes tanács, amely egyetlen utikönyvben sem szerepel. Nem is jár arra egyetlen turista sem, és Jack megígértette velem, hogy nem adom ki másnak ezt a titkos útvonalat.

Miután ezt ilyen jól megbeszéltük, rájöttünk, hogy egy sör mellett biztosan egyéb mondanivalónk is akad majd, úgyhogy Jack a konditermezésről, én pedig a hotelomba visszatérésről tettem le. Helyette egy igazi vietnámi sörmérésbe látogattunk, ahol a helyben készült főzetet lehet fogyasztani. "Főzet", Jack folyamatosan ezt a kifejezést használta. Az egy sörből aztán négy "főzet" lett, mivel számára az a határ, majd a négy főzetből hét lett, mert szerintem az ember csak akkor ismeri a saját határait, ha már átlépte őket. A mi esetünkben ez a határátlépés inkább nevezhető kúszásnak, de körbenézve a vendéglátóipari egységben, sokan jártak úgy, mint mi, azzal a fontos különbséggel, hogy a többiek munkaidőben szaladtak ki főzetecskézni, míg mi a találkozás örömére tértünk be.


Végül csak késő estére értem vissza a hotelba, ahol elvileg egy búcsúestet tartottunk volna a mindenki számára másnap kezdődő új kalandok miatt. Jaakko és Jens Kínába készült, Raph megállás nélkül, 24 óra alatt Huéba szeretett volna motorozni (végül 17 óra alatt ért oda), a három angol barátnőnk pedig busszal indult délnek. Mivel a délután átéltektől kissé megviselten jelentem meg, a búcsúbuliból csak egy csendes vacsora lett a kedvenc utcai kifőzdében.
Reggel derült ki, hogy kabátomat, zsebében a fontos pótalkatrésszel valahol elhagytam, úgyhogy mégegyszer visszamentem Quang garázsába, és megvettem a sorban az ötödik darabot. A várható hűvös időre tekintettel vettem egy új dzsekit is, majd Myloval útrakeltünk Mai Châu felé, a Himaláján keresztül.

2010-05-02

ügyvivők egymás közt

Ugyan a munkát messzire elkerülöm mostanában, ezt a ziccert mégsem hagyhattam ki.

Egyik reggel, a nehezen induló napra való tekintettel, a hanoi szállásom melletti boltba indultam energiaitalért. Kezemben bukósisakommal, izzadt pólóban, rövidnadrágban, olajfoltos cipőben, vállamon az elmúlt hónapok összes mocskát magán viselő táskámmal, borotválatlanul, és csapzott hajjal készültem nekivágni az aznapra betervezett kilométereknek és tennivalóknak. Szemem sarkából azonban egy ismerős feliratot pillantottam meg: Szabadalmi Ügyvivő Iroda! Hezitálás nélkül az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset.

Odabent egy meglepett recepciósba botlottam, aki egy mukkot sem beszélt angolul, de gesztikulásából arra következtettem, mindjárt kerít valakit, akivel szóba elegyedhetek jövetelem célját illetően. Ez a valaki aztán a cég egyik ügyvezetője volt, aki fölé nagyszakállú hobó alakom egyre nagyobb kontrasztot alkotva tornyosult. De mi, ügyvivők egymás közt nem szégyenlősködünk, így egyből beszédet rögtönöztem. Elmondtam, hogy kvázi kollégák vagyunk, én Európában űzöm az ipart és most éppen hosszú tanulmányi szabadságom egy részét töltöm ebben a gyönyörű országban. A főnök végtelenül megörült nekem, különösen, mikor kiderült, hogy előző munkaadóm is az ügyfeleik közé tartozik.

Ekkor már a cég nagy tárgyalójában ültünk, körben a falat díszítő fotókon pedig különféle vietnámi pártfunkcionárusokkal pózoltak a cégalapítók. Vendéglátóm elmondta, ők a legnagyobb szellemi tulajdonjogokkal foglalkozó iroda az országban, ezt illusztrálandó pedig, különféle prospektusokat nyomott kezembe és elkezdett körbevezetni az épületben. Az első szobába belépve, 20-30 megszeppent irodista küzdött a papírhalmokkal, könyökük szinte összeért, olyan közel ültek egymáshoz. Mikor a főnök belépett, mindenki abbahagyta a munkát, pusmogást, vagy amit éppen csinált, és katonás fegyelemmel itta vezetőjük szavait. Miután a főnök tisztázta, hogy én nem egy biciklis futár vagyok, hanem egy elismert európai szakember, mindenki azon nyomban felállt, kezet nyújtott és bemutatkozott. Én körbejártam, kezet ráztam mindenkivel és széles mosollyal nyugtáztam igyekezetüket.

Ugyanez a jelenet megismétlődött az összes többi helyiségben, én pedig alig álltam meg, hogy ne mosolyogjak rajta. Egy-két csinos kolléganő ámulattól könnyes tekintetét elcsípve, hamar kiestem a szerepemből, és nem igazán tudtam már mit mondani. Tekintettel a vietnámi gazdaság előtt álló hatalmas lehetőségekre, biztosítottam házigazdámat, hogy a jövőben még keresztezni fogják egymást útjaink és a kijárat felé araszolgattam.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a másik nagyfejes, aki meghallva, hogy Magyarországról érkeztem, csak annyit mondott:
- Vietnam, Hungary, very good! - szinte olvasni tudtam a gondolatait, hogy a KGST-re asszociál éppen.

Másnap aztán megint összefutottunk a kettes számú góréval, de nem hiszem, hogy felismert volna. Söfőr vezette Mercédeszében feszítve próbált elindulni a keskeny utcában, ahol Myles-szal éppen forgalmi akadályt képezve hatalmas minszki füstfelhőket eregettünk irodájuk irányába. Névjegykártya helyett csupán ezzel szolgálhattam, majd útrakeltem Mai Châu felé.