született 2470-ben*

Thaiföldön megbüntethet a rendőr, ha a bugyid szegélye kivillan a nadrágból, ám ha nem tudsz meglenni a bugyilila szín nélkül, szerencséd van, ugyanis a királyság hivatalos színe pont az. Sőt, az a lila árnyalat, amely a bangkoki taxikat is elcsúfítja, a király 82. születésnapja alkalmából egy hétre beborította az egész várost. Az külön vicces az egészben, hogy Zsuzsa szinte ezzel megegyező színű felsőt választott a városnézéshez, így majdnem elveszítettük őt az ünneplő tömegben.



Amúgy az ünnepség számunkra nehezen értelmezhető rendezvények sorából állt, mert a rengeteg színpad mintha csak dísznek lett volna, a pavilonok pedig gondosan elkerítve várták vagy az érdeklődők, vagy a bontást végző munkások érkezését. Úgy tűnt, hogy amíg a király érdemeit dicsőítő videófal üzemen kívül pihent, az utakat végig virágok és a király fiatalkori képei díszítették, illetve több helyen is lehetett számára jókívánságokat elhelyezni apró, lila színű, szívecske formájú ragacsokon. Az ünneplő tömeget nehéz volt tetten érni, de mindenfelé az ünneplés nyoma fogadott bennünket. Egyik este a taxiból hátrafele kikémlelve még egy tüzijáték távoli pukkanásait és szikráit is elcsíptük, szóval, valami biztosan zajlott, de még véletlenül sem egy Mardi Gras-ra kell gondolni. Az ünnepi lilába öltözött emberek olybá tűntek, mintha csak a buszra várnának, vagy éppen csak valahova menet, egy közös fotó kedvéért álltak volna meg a király posztere előtt.

Szóval, ennyit sikerült átélnem a királyi szülinapi zsúrból, és mivel csak egy felszínes szemlélő vagyok, nem fogok ennél alaposabban beszámolni róla, hogy miként zajlott az idei megemlékezés. Azt sem tudom, mi fán terem a buddhizmus, vagy hogy hívják a thai királyt**, és most lusta vagyok utánanézni.

A lényeg, hogy a születésnap éppen egybeesett a mi búcsúnkkal is, így Macskáék Thaiföldet, én pedig őket négyőjüket egy kisebb tüzijáték mellett hagyhattuk magunk mögött.

Thailand with a happy ending ;-)

_____________
*Thaiföldön Buddha születésétől számolnak, aki Jézushoz képest 563 éves hendikeppel indult a vallások és naptárak globális viadalában

**Bumibol

rendőri intézkedés

A két nehezítéssel, vagyis jobboldali kormánnyal és automata váltóval felszerelt japán személygépkocsi, irányításom alatt remekül átvészelte a próbautat, és lassan, de különösebb bonyodalom nélkül kijutottunk a bangkoki dugóból. A karosszérián nem a forgalomban való részvétel, hanem a parkolás hagyott nyomot, de a kölcsönzőben nem is vették észre a sérülést, így nem kellett fizetnünk érte. Azt hittem, a kilométereken át tartó buszsávban haladást is ilyen könnyen megússzuk majd, de a rend és a forgalom éber őre a végállomásunk előtti utolsó sarkon félreállított és magyarázni kezdett, amiből csak a jogosítvány, pénz, és rendőrörs szavakat értettem. Próbáltam értésére adni, hogy nekem itt kell befordulnom, másképp nem jutok el a hotelbe, illetve Macska javaslatára széles mosollyal kihúzni magam a csávából, de rendőrünk hajthatatlannak bizonyult és intett, hogy szálljak ki a kocsiból és kövessem. A sarkon egy konténerből kialakított iroda volt, ahova belépve, gondosan becsukta mögöttem az ajtót és jogosítványomat még mindig a kezében szorongatva azt mondta, hogy buszsáv, 500 baht. És hogy nyomatékosítsa, nagyon komoly tekintettel nézett rám. Választásom nem nagyon, de pénzem is csak alig volt már, úgyhogy muszáj volt alkudnom, legfeljebb lecsuknak vesztegetésért. De nem így történt, hanem meglepetésemre kapásból rábólintott az általam mondott összegre, majd aggódva körbenézett, hogy akad-e szemtanúja, amint átveszi tőlem a 300-ra lealkudott "büntetést". Ez ugyan kevesebb, mint 10 amerikai dollár, de a pénz értéke, mint tudjuk, viszonylagos. A rendőrnek talán egy egész heti bérét, nekem pedig az összes maradék pénzemet jelentette, de amíg ő az állásával játszott, én szabad eltávozási lehetőséget vásároltam ezért az összegért, természetesen, a buszsávban továbbhaladva, mintha mi sem történt volna.

kávé tejjel

Pak Chong a Khao Yai Nemzeti Park mellett fekvő városka, ahová hosszú autókázás után érkeztünk meg öten: Maccs, Zsu, Zsu szülei, és én. Mivel a hosszú nap végén még mindig nem tudtuk, hol fogjuk eltölteni az éjszakát, illetve a Lonely Planet sem fogalmazott érthetően, hogy hol találhatóak az általa ajánlott szállások, kénytelenek voltunk az első utunkba akadót választani. A táblák már messziről jelezték a hangzatos nevű Pak Chong Landmark Hotelt, ami pont útba is esett. Sok reményt nem fűztünk hozzá, hogy a mi pénztárcánkhoz való ez a szálloda, de majd megpróbálunk alkudni, gondoltuk. A kocsival lassan begördültünk az épület elé, majd a felhajtón leparkolva, a két legszakadtabb utast, Macskát és engem delegáltuk a tárgyalásra. Tágas belső terek, csillogó üveg-, kő-, és fafelületek, és a pult mögött egy izgága hölgy, akitől információt reméltünk nyerni az itt töltendő éjszakára vonatkozólag. Elmondta az árakat, megmutatta a szobát, majd továbbra is körülöttünk sürgölődött, de valahogy sosem értette meg, hogy mit és hogyan szeretnénk. Példának okáért, a két hatalmas ággyal ellátott szobába pótágyat akart hozatni számomra, annak ellenére, hogy elmondtuk, majd Macska még illusztrálta is, hogy ő a feleségével egy ágyban fog aludni, én meg a másikban. Fel is cipelték az ajtónkig a pótágyat, amit azon nyomban visszaküldettem velük. Hasonlóképpen, arra a kérdésre, hogy kaphatunk-e vacsorát az étteremben ezen a késői órán, azt felelte, hogy előbb nem akarunk-e lefürödni. Talán büdösek vagyunk, vagy mire akar utalni ezzel!? Szépen elbeszéltünk egymás mellett, így fel sem tűnt, hogy a nagy figyelmesség mögött valójában mi lapul. Ahogy teltek a percek, mintha a szemünk előtt öregednének a szálloda falai, úgy vált minden egyre kopottabbá, elhasználtabbá, kiéltebbé, közönségesebbé. A szobák berendezése megérett a cserére, a fürdőszoba takarításra szorult, az ágy kényelmetlennek bizonyult, de a pénzt előre elkérték. A mi szintünk fele, illetve a felsőbb emeletek pedig építési területként lezárva várták a munkások érkezését. Az étteremben sem volt jobb a helyzet, hiszen a vacsora ízetlen volt és hideg, a pincérek és a szakács sem álltak a helyzet magaslatán, mintha vagy ez lenne az első munkanapjuk, vagy netán csak valódi hivatásukat próbálnák palástolni az itt végzett munkával. Mindeközben, a sarokban felállított karaoke-gépnél egy letűnt díva és egy részeg vendég felváltva kornyikált thai nyelven. A furcsábbnál furcsább események még akkor sem értek tetőfokukra, mikor a vacsorával kezében megjelent egy ladyboy, de nem nagyon jött oda asztalunkhoz, mintha őt külön ki kellene érdemelni. Helyette mindent a recepciós madame tett elénk, de mindig eltévesztve, hogy ki mit rendelt. A legnagyobb tévedése mégis az volt, mikor az étkezés végén Macska fülébe súgta, hogy (én) kérek-e egy tejeskávét a ladyboytól, mert nagyon szívesen hoz nekem egyet a szobámba. Erre Zsuzsa elmondta, hogy olvasta valahol, hogy a kávé tejjel azt jelenti, hogy a szexuális szolgáltatást nyújtó illetőnek pöcse és csöcse is van. Mivel amúgy is későre járt már, Zsuzsa szavait megszívlelve, inkább lemondtam a kávéról... :-)
Ha eddig nem jöttünk volna rá, hogy a szülőket milyen helyre hoztuk, akkor a szintén a hotelünk falain belül működő Troy bárban tett látogatásunk minden kétséget kizáróan igazolta, hogy ez a hajdanán szebb napokat látott intézmény mára a könnyű kalandok kedvelőinek menedékévé vált. Amíg mi vacsoráztunk, a bárból néha kilépett egy-egy kihívóan felöltözött (levetkezett) lányka, maga után húzva valami torz, üvöltő zene foszlányait, mintha egy utolsó útszéli diszkó mellett állnánk, nem a Landmark Hotel aulájában. Miután a ladyboy közeledését finoman visszautasítottuk, Macskával felfedező útra indultunk a bár felé, "Csak egy sörre!" felkiáltással. Zsuzsa is csatlakozott hozzánk, hogy frissen kötött házaságuk nehogy valami háborúba torkolljon, mint Szép Heléna és Párisz esetében. Én pedig magával Odüsszeusszal azonosulva, lélekben az árbóc rúdjához köttetve magamat, igyekeztem minél közelebb férkőzni az ellenállhatatlan hangokhoz és a bárban gyülekező szirénekhez. Az ajtón belépve újabb meglepetés várt ránk, hiszen diszkó helyett egy thai punk-rock együttes szinte teltházas koncertjébe csöppentünk, ahol a bikinis felszolgálók és a hasonlóan lengén öltözött közönség az énekessel együtt üvöltötte a refrént, és nekünk, idegen daliáknak csak egyetlen rajongónk akadt, az első dagi thai lány, akit láttam. Egy kicsit táncoltam vele, de ekkor a szemem sarkából megpillantottam ladyboyunkat, így partneremet magára hagytam. Szerencsére Zsuzsának köszönhetően mindannyian megőriztük józan ítélőképességünket és inkább visszavonulót fújtunk, a trójai bárban megbúvó további meglepetéseket pedig már nem állt módomban feljegyezni. Mivel nem vagyok egy Homérosz-kaliberű író, talán jobb is így.

bangkoki dugóbajnok

Mivel korán értünk az autókölcsönzőbe, néhány órát csak bolyongtunk a környéken, mielőtt elindultunk volna Zsuzsa szüleiért a buszpályaudvarra. Két lehetséges opció közül kellett választanunk: Bangkok Déli, vagy Északi Terminál. Mivel a busz még nem ért be, de dél felől volt várható, elindultunk arrafelé, gondolván, hogy legfeljebb ott majd megvárjuk őket. A remek tervünkbe több hiba is csúszott, először is, hogy közben Bangkokban beállt a szokásos délutáni dugó, amiben így volt szerencsém legalább két órát araszolni (senkinek nem kívánom), aztán a három rendelkezésünkre álló térkép segítségével sem leltük meg a Déli Terminált, végül pedig kiderült, hogy a szülők már megérkeztek az északira. Szerencsére, ekkor már a bangkoki dugóbajnok bőrében éreztem magamat, és kitűnő navigátoromnak köszönhetően, egy óra elegendő volt, hogy a másik pályaudvarra átérjünk és ott megkésve ugyan, de egyesítsük erőinket. Várt ránk még kb. 200 kilométernyi autópályázgatás a Khao Yai Nemzeti Parkig, de az már nagyjából eseménytelenül telt. A meglepetés megérkezésünk után várt ránk, de arról majd legközelebb!

Újra Thaiföldön... vagy mégsem?

Mivel már az utazás legelső napjaiban nagy kavarodás támadt a thaiföldi vízumom, illetve annak hiánya miatt, és így Laosz helyett Vietnámban kezdtem meg a két hónapos körutat, szinte várható volt, hogy az utolsó hét is tartogat majd meglepetéseket, talán éppen Thaiföldön. Tehát végül Laosz teljesen kiesett a tervekből, helyette Kambodzsa eldugottabb szegleteit fedeztük fel, hogy aztán a tengerparton visszaosonjunk Thaiföldre. Részemről azonban az osonás gondosan megtervezett folyamatába baki csúszot, ugyanis szárazföldi belépéskor nem adható ki vízum a thai határon, csak a repülőtéren. Persze ez sem mindig volt így, de Thaiföldön szeretnek állandóan variálni az idióta szabályaikkal, én pedig hiába emlékeztem kristálytisztán az általam utoljára ismert verzióhoz, ha az ügyeletes tisztnek mást adtak parancsba. Ugyan beszerezhettem volna az amúgy teljesen ingyenes thai vízumot még Phnom Penhben, de amikor ott jártam, még úgy volt, hogy Laoszból fogok repülővel Bangkokba érkezni, nem pedig busszal az ellenkező irányból. A lényeg, hogy a mosoly országa másodszorra is megtagadta tőlem a belépést két hónapon belül, úgyhogy újra B-tervet kellett kidolgoznom, de ezúttal arra is tekintettel kellett lennem, hogy másnapra találkozónk van Zsuzsa szüleivel, egy általam ismeretlen helyszínen. Ha nem akarom tehát az utolsó hetet egyedül eltölteni, akkor legkésőbb másnap reggelig Bangkokba kell érnem thai vízummal felvértezve.
Szerencsére(?) sorstársam is akadt, egy bolgár srác személyében, aki már taxit is szerzett Phnom Phenig, hogy ott másnap gyorsított eljárással megszerezze a vízumot. Persze a taxis a második utas láttán vérszemet kapott, és a már lefixált tarifát duplázni akarta, de mi kiröhögtük. Többféle ügyes trükkel és másik három taxisofőr segítségével azért még kicsalt belőlünk további 10 dollárt, de végül a teljes hátsó üléssort magunkénak tudva, kb. 3 óra alatt értünk Phnom Phenbe, ahol egyből a reptérre vitettük magunkat, hogy ha esetleg még aznap lenne gép Bangkokba, akkor a reptéri vízum kényelmével élve, akár Macskáékat is beelőzhetem, akik a határról busszal közelítették meg a thai fővárost.
Ahogy közeledett taxink a reptérhez, úgy lett úrrá rajtunk a megkönnyebbülés, hogy végre elhagyhatjuk ezt a nehezen emészthető országot. Még volt másfél óránk az aznapi utolsó járatig, amely ugyan tele volt már, de számla nélkül mégis kaptunk rá jegyet, csak a reptéren beszerezhető thai vízumot illetően volt nagy tanácstalanság. Mivel nekem már volt egy ilyen az útlevelemben, kifizettük a repjegyet és az ország-elhagyási adót, becsekkoltunk, és már éppen pezsgőt bontottunk volna, mikor bolgár barátommal közölték, hogy ő mégsem repülhet, mert az ő országa még nem írta alá a határon igénybevehető, könnyített(!) vízumeljárásról szóló egyezményt. Csak fogtam a fejemet és nem mertem más baján nevetni, csak egy gyors búcsút intettem mielőtt engem a gépre, Vladot pedig kifelé terelték volna.

Happy End: A repülésnek köszönhetően szinte előbb értem a Kao Sanra, mint Macskáék.

bangkoki tömegközlekedés

Vannak a fagyasztóládaként is használható taxik, illetve a hasonlóan túlhűtött magasvasút és metró. Aki a másik hőmérsékleti végletet és a zsúfoltságot is bírja, légkondi nélküli buszra szállhat, esetleg megpróbálhat alkudni egy tuktukossal, aki vagy méregdrágán fogja elvinni az utast, vagy pedig az összes olyan boltnál megáll vele, ahol jutalékot kap a vevők után.



Ennek fényében bizton állíthatom, hogy Bangkokban hajóval a leggyorsabb (és mellesleg a legmókásabb) közlekedni, akár a folyón, akár a házak sűrűjében kanyargó csatornákon át. A jegyszedő a száguldó hajó peremén egyensúlyoz papucsban, de a mi dolgunk sem sokkal könnyebb. A szemből jövő járat arcunkba fröcsköli a csatorna vizét, a hidak alatt néha le kell húzni a fejünket, mentőmellény nincs, de ezen kívül még arra is kell ügyelni, hogy hajó éppen csak lassít a megállókban, és amint egyik lábunk a parton van, a jegyszedő máris sípol a kormányosnak, aki erre tövig nyomja a gázt. Ám a folyón a turistalátványosságok között ingázhatunk, a csatornákon a toronyházak között meghúzódó lepukkant viskókat is megtekinthetjük, a vízre épült Bangkok legteljesebb képét kapva ezáltal. Nem csak a dugót kerülhetjük el így, de komfort, sebesség és ár tekintetében is ez a tökéletes tömegközlekedési megoldás.

kambodzsai fotósorozat

káosz utca

Nagy szerencse, hogy mikor először Bangkokba érkeztem, nem a Kao San környéki turistagettóban kötöttem ki, mert akkor talán egyből fel is ültem volna egy visszafelé tartó gépre. Amit Kambodzsában egész végig sérelmeztem, vagyis hogy a turisták tömege hermetikusan elkülönül a helyiektől, Bangkoknak ezen a részén hatványozottan igaz. Nincs itt semmi Bangkokból, csak amit mi annak hiszünk, és hogy ne csalódjunk, ezt a képzelt valamit tálcán kínálják számunkra. Szörnyű! Mocskos hotelok, zajos bárok, bűz, pofátlan tuktukosok, felárral dolgozó utcai árusok, lecsummant turisták, szánalmas hippi-utánérzés, amelyet szemmel láthatólag csípnek az itt veszteglő tömegek.

sziámi testvér

Bangkokban életmentő beavatkozáson estem át egy másik élet feláldozása árán. Ez a drámai hangvételű verziója a történteknek. Egy másik változat szerint pedig, masszázs közben egy szexuális segédmunkás megszabadított egy régóta velem utazó tehertől. Na, ez sem teljesen igaz. A valóság az, hogy a hátamon, a táskám által legjobban igénybevett részen, égő fájdalmat éreztem, amit eleinte csak a napozás mellékhatásának tudtam be, de tükörből tüzetesebben szemügyre véve arra a megállapításra jutottam, hogy felszakadt egy anyajegyem. Ez aztán remek alkalomnak ígérkezett, hogy a szomszédos kórház nőnemű személyzetével közelebbi kapcsolatba kerüljek. A hatalmas épületek közt bolyongva, nagy nehezen megtaláltam a recepciót (10. emelet), hogy ott a rövid papírmunkát elvégezve megkapjam betegkártyámat és Dr. Hiroshi Chantaphakul megérkezéséig, a roppant figyelmes ápólónők gondjaira legyek bízva. Felsőtestem lemeztelenítése után a vizsgálat azonnal kiderítette, hogy tévúton járok, hiszen anyajegyem nekem sosem volt a hátamon, ellenben egy jóllakott kullancs igen, ami lassan elkezdi teleböfizni a véráramomat mindenféle egzotikus kórral. Gyors fejszámolás után arra jutottam, hogy valószínűleg a Khao Yai Nemzeti Parkban, vagyis legalább három napja szedtem össze ezt a potyautast, ami a doktor úr szerint még határeset, nem igazán kell tartanom semmiféle fertőzéstől, főleg így, hogy szakértő kezek választottak el sziámi testvéremtől. Megtudtam tőle még azt is, hogy Thaiföldön kullancsok nem terjesztik a Lime-kórt, hanem másik kettő megjegyezhetetlen nevű betegséget, amiből az egyik már lázat okozott volna, a másik meg csak pár hét múlva jelentkezne bőrbetegség formájában. Mindenesetre, a bajok megelőzése végett, antibiotikum szedését javasolta, amit pillanatok alatt névre szóló csinos tasakban átvehettem a csinos gyógyszertáros lánytól. A számla kiegyenlítésekor azt is megértettem, hogy miből futja a fényűző épületekre és a nővérkék elegáns ruhájára, de legalább elmondhatom, hogy a millió mosoly országában örömömre szolgált kórházba menni.

Chi Pat

"ahol a kipusztított őserdő helyén a kommunizmus próbál gyökeret verni a homokban és a fejekben egyaránt"

Nagyon tanulságos lenne, ha a Wildlife Alliance vendégkönyvébe írt hosszú soraimat bemásolnám ide, de az az igazság, hogy időközben elpárolgott a mérgem, és most már sokkal nyugodtabban és elégedettebben tudok visszatekinteni a Chi Patban eltöltött időre.



Azért nagy kár, hogy az a dilettáns, amatőr, kommunista banda úgy elszabta az ott töltött 3 napunkat! Azt még megértem, hogy ezt a kísérletet nem turisztikai, hanem környezetvédelmi szakemberek indították útjára, de azt nem hiszem el, hogy 3 év alatt még a legalapvetőbb, józan paraszti ésszel belátható dolgokra sem jöttek rá! Például, hogy aki kerékpárkölcsönzőt üzemeltet, az ne várja meg, míg az összes bicaj lerobban, hanem már előtte rendelje meg a pótalkatrészeket. Ha pedig nincs alkatrész, akkor se a kezét tárja szét, hanem a 30 használhatatlan kerékpárból rakjon össze 3 használhatót... legalábbis a mi számunkra tök evidens volt a megoldás.
Aztán, a túravezetőket (meg a szállásadókat) nem rotációs rendben kellene kisorsolni, hanem figyelni kell arra, hogy legalább egyikőjük beszéljen valamilyen idegen nyelvet, lehetőleg az angolt, illetve hajlandó legyen kinyitni a száját, különben két napig csak némán baktatunk egymás mellett, ahogy az velünk történt volna, ha Macska nem tanul meg hirtelen khmerül a kedvükért.
Mivel az hamar kiderült, hogy a sok helyi munkanélküli szabadidejében nem angolt tanul, legalább a falu egyetlen nevezetességét, a vízesést igazán kitakaríthatnák ahelyett, hogy naphosszat a segélyként megkapott (amerikában leselejtezett) laptopot és nyomtatót piszkálják a hűs irodában. A vízesésnél szemet szúró szemetet végül mi hárman aktivistáskodtuk össze, az évek óta itt ügyködő környezetvédő szervezet helyett, mert a közös tulajdonnak, mint tudjuk, nincs gazdája. Szóval, ezzel a felütéssel kezdtük a chi pati háromnapos túrát, és komolyan mondom, ez a verzió már egy nagyon-nagyon visszafogott Szallertől olvasható.

Macskától meg is kaptam még Angkorban, hogy nekem miért kell összevesznem minden egyes utamba akadó kambodzsai emberrel, pedig ott még nem is húztam fel magam, csak a poén kedvéért oktattam ki őket a vendéglátás esszenciájáról.

De visszatérve Chi Patra, mi az, ami miatt azt mondom, mégis nagy élmény volt erre a helyre eljönni, és az összes bosszantó körülmény ellenére, utólag miért öröm visszagondolni az itt látottakra?

Először is, ezek az emberek még nem kurvultak el a turisták hadai hatására, még nem a tárcánk tartalma érdekli őket, hanem őszintén elhiszik, hogy mi fejlődést, jólétet hozunk el számukra, de legalábbis követendő példát mutatunk és átadjuk tudásunk legjavát. Ez mondjuk egy bődületes naivság részükről, a mi részünkről pedig az, hogy a Lonely Planetben megjelent nagyon is reklám-gyanús keretes írásnak bedőlve idelátogattunk mindenféle izgalmas dzsungelkalandokban reménykedve.



Nehéz szavakba önteni, milyen jó érzés volt, ahogy érkezésünkkor az utcára sereglettek a kíváncsi gyerekek, és nem a markukat tartották, hanem csak mustráltak bennünket. A harmadik nap végére már megtanultunk az ő nyelvükön köszönni, és gátlásainkat levetkőzve előre üdvözöltük őket, így még nagyobb mosolyt sikerült az arcukra csalnunk. Valahogy sütött róluk az optimizmus, hogy az általunk importált eszmék számukra a felemelkedést hozzák majd el.

Sajnos azonban, a kétnapos gyalogtúra, amire befizettünk, nem váltotta be reményeinket. Dzsungel helyett sivatagot kaptunk, kalandok helyett unalmunkban kitakarítottuk a vízesést és khmer szavakat próbáltunk kihúzni kuka kísérőinkből. De ez pont így volt jó, mert a sok bosszúság mellett, vagy éppen amiatt, sokat tanultunk a kambodzsai kilátásokról, a nyugati segélyszervezetek működéséről, vagy ha mernék nagy szavakat használni, azt mondanám, láttuk, hogyan rohan vesztébe a világ.



Nagy szerencsénk volt, hogy szállásadónk nem vett részt a kommuna-kísérletben, hanem (a helyi viszonyokhoz mérten) profin ellátott minket minden földi jóval. A szobáztatás amúgy csak mellékes elfoglaltság volt neki, nem a nemlétező idegenforgalomra tett fel mindent, hanem ő volt egyben a helyi divattervező is, míg férje jogi diplomával sem érezte rangon alulinak, hogy vendégszobákat barkácsoljon egy szebb jövő reményében. Amúgy a családi fotóalbumot és oklevél-gyűjteményt áttúrva azt is kiderítettem, hogy Sophal egymaga is többet vállal, mint a falu többi része együtt, mert például malária- és tbc-megelőzési tanfolyamot is végzett a varrónői, házigazdai, anyai, mosónői, szakácsnői feladatok ellátása mellett. A Wildlife Alliance programjában résztvevőkkel ellentétben, ő igyekezett az angol nyelvet is elsajátítani, szabad perceiben egy gyűrött füzetecskéből magolta a szükséges szavakat, kifejezéseket, és ebből felolvasva kérdezgette, hogy mit kérünk vacsorára, és hasonlókat. Mondjuk, az muris volt, hogy a választ többnyire nem értette meg, de ilyenkor áthívta a szomszédból az unokaöccsét, aki tízéves létére jobban és szebben beszélt angolul, mint a helyi turisztikai képviseleten dolgozók. Akik ráadásul azzal mutatkoztak be, hogy elkezdték szapulni a programban részt nem vevő családokat, mert "közelebb laknak a komphoz, és emiatt minden turista hozzájuk tér be, míg a többi család éhen marad". Na, nem mintha bárkit is érdekelt volna, hogy megjöttünk, illetve pont azért mentünk erre a szállásra, és utólag helyesnek bizonyult a döntésünk, mert ők szimpatikusak voltak. Elvégre, a szimpátia alapvető szempont a turizmusban. Amikor az elesetteket támogatjuk, azt segélyezésnek hívják, a Wildlife Alliance is jobban tenné, ha megtanulná, vagy ne adj isten, megtanítaná ezt a helyieknek, nem pedig a külföldi csodaszervezet szerepében sütkérezne teljesen alaptalanul. Mert egy napon elapad majd a külföldi pénzfolyam, és akkor a helyiek itt maradnak a kiirtott dzsungel helyén gyökeret vert kommunista eszmékkel, amelyeknek semmi hasznát nem veszik majd, és amelyek már rég megbuktak a világ többi részén. Az itt újonnan bevezetett modell sajnos nem Kambodzsa felzárkóztatását szolgálja, hanem lemaradásának konzerválását.

Chi Pat felé

Turistabuszon utazni nagyon idegesítő. Már onnantól kezdve az, hogy az ember megveszi a feláras jegyét, majd kora reggel érte jön egy tuk-tuk, hogy időben kivigye a buszpályaudvarra. Ott aztán a többi turistát követve átslisszol a koldusok között, hogy a nulla fok közelére hűtött légkondis járaton, mintegy hibernált állapotban, elinduljon a következő felkapott uticél felé. A kiosztott ásványvizet kortyolgatva aztán, a közte és a valós Kambodzsa között feszülő sötétített üvegen keresztül, elmerenghet az addig látottakon és gyönyörködhet az elsuhanó tájban.
Talán ezért okozott egyfajta értetlenséget utastársaink körében, mikor VIP buszunk lefékezett a semmi közepén és mi hárman leszálltunk, hogy egy, a turisták által még fel nem kapott "kísérleti" öko-turizmus helyszínt meglátogassunk utolsó kambodzsai napjainkon. Akik továbbutaztak, talán azt hitték, a magyaroknak csak eddig futotta buszjegyre... De nem, mi nagyon is jól tudtuk, hova tartunk, csak azt nem, hogy hogyan jutunk el oda.
Uticélunk, Chi Pat, a folyón felfelé a főúttól kb. két órányi hajóútra fekszik a dzsungel közepén. Lakóinak kedvelt elfoglaltsága az életben maradás, amelynek érdekében erdő- és vadirtással teremtették be a napi betevő falatot, egészen addig, míg egy környezetvédelmi szervezet fel nem ismerte az erre a sajátos ökoszisztémára leselkedő veszélyeket és mentőakcióba nem kezdett. A helyi tapasztalatokra építve, az itt élők igényeit felmérve és figyelembe véve, a Wildlife Alliance a szankciók helyett, vagyis azok megtartása mellett inkább a falusi turizmust, mint lehetséges alternatívát próbálja elterjeszteni a helyiek körében, az így szerzett bevételből biztosítva megélhetésüket, gyarapodásukat, ezáltal áttételesen megóvva az őserdőt is.
Miután a házigazdák oldalát röviden bemutattam, most egy konkrét példán keresztül lássuk, mire számíthat az idelátogató, kísérletező hajlamú turista. Tehát ott kezdődik dzsungel-kalandunk, hogy a semmi közepén a buszról leszállva teljesen magunkra maradunk, és kezdve az alapoknál, mutogatással ebédet rendelünk az útszéli levesezőben. Körülöttünk senki nem beszél angolul, akit később találunk, az sem tud semmit Chi Patról és az ott folyó érdekes kísérletről, vagy rosszabb esetben csak családi vállalkozása számára rajtunk keresztül remél villámgyors profitra szert tenni. Nincs mit tenni, mint vakon megbízni az utikönyvben, amely szerint a napi áruszállító hajó a híd alól indul délután kettőkor és a kapitány 5000 rielért felvesz minket a fedélzetre. A hajó és a kapitány szavak ugyan túlzásnak tűnnek, de valóban, kb. két órányi téblábolást és sikertelen információvadászatot követően meglátunk egy iszonyatosan megpakolt bárkát az említett helyen.



A hajó rövidesen kifut, ám azon nyomban léket kap, így kénytelen visszafordulni velünk. A kapitány nem aggódik, hanem szorgosan pumpálja ki a hajófenékről a vizet egy házilag eszkábált, T-alakú műanyagcsőből álló szivattyú segítségével. Gyorsan kikötünk, kipakolunk, majd szereznek egy működőképesnek titulált pumpát, hogy majd' 40 percnyi kényszerszünet után újra nekiveselkedjünk a folyónak. Két órán keresztül pöfögi a kormot a dízelmotor az arcunkba, két órán keresztül aszalódunk a tűző napon, lassan haladva befelé az áthatolhatatlan dzsungelbe, míg egyszer csak fel nem tűnik a láthatáron egy kunyhó (illetve, ha kevésbbé romantikusabb akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy egy mobiltelefon-állomás antennája). Szerencsére, már az út alatt megismerkedtünk leendő házigazdánkkal, Sophallal, aki férje diplomáját ment el bekereteztetni. Mielőtt a nap lemenne, még megejtünk egy gyors sétát a faluban, közben végig hellózunk a helyi gyerekeknek, ginzeng-bort kóstolgatunk, és egy frissen leölt csirkéből készült kiadós vacsora után jöhet az alvás, a sok izgalommal kecsegtető második nap előtt. Nem volt egyszerű, de eljutottunk Chi Patba!

Otress Beach, Sihanouk Ville

Siem Reapben feltettük Zsuzsa szüleit a repülőre, majd elindultunk, hogy hármasban átszeljük Kambodzsát, és estére már a tengerparton fröccsöztünk.
Phnom Penh felé, buszunk újabb gasztronómiai csodákat kínáló helyen állt meg, ezúttal páncéljában főtt teknősbékát kóstolhattak meg a bátrabbak...
A fővárosban már kissé rutinosabbnak éreztem magam, mint első megérkezésemkor, nem is dőltünk be az első tuk-tukos ajánlatának. Inkább azzal egyeztünk meg, aki nem csak elvitt a taxiállomásig, hanem tolmácsolt és segített is kialkudni egy alacsony árat Sihanouk Ville felé. Persze így is turistatarifát fizettettek velünk, de legalább kényelmesen, 6 helyett 4 utassal elindult a taxink, hármónknak hagyva az egész hátsó üléssort. Sőt, abban is megegyeztünk a sofőrrel, hogy elvisz minket egészen az Otress Beachen található szállásunkig, csak azzal nem számoltunk, hogy ez a félreeső, nyugalmas hely kocsival megközelíthetetlen. Így végül az autóval még elérhető legutolsó otress beachi szálláson kötöttünk ki abban a boldog tudatban, hogy most aztán végre egy olyan eldugott, világvégi tengerparton vagyunk, ahol a madár se jár, sőt, ahol a ritkán erre járó vendégek kedvéért még az éttermet is kinyitják késő este.
Másnap, a reggeli napsütésben aztán szembesültünk vele, hogy ameddig a szem ellát, a miénkhez hasonló bungalók sorakoznak végig a parton, többé-kevésbbé ugyanazt a szolgáltatást nyújtva a külföldi turisták tömegeinek. Ez az "eldugott és megközelíthetetlen" partszakasz olyannyira kedvelt, hogy két párral is találkoztam, akiket korábbi állomásokról ismertem. Régi-új barátaimmal közösen konstatáltuk, hogy mindannyian ugyanazt az utikönyvet forgatjuk, így ezeken a találkozásokon nem szabad meglepődni.
Végül egynapi strandon fekvés, rákevés, vízalatti fényképezés, sörözés és sztorizgatás után jobbnak láttuk valami turisták által még érintetlenebb régió felé továbbállni, és ráböktünk a térképen Chi Patra.

Angkor templomromjai

Ahogy teltek a hetek, minden egyes új látnivaló után úgy éreztem, az lesz majd utazásom fénypontja, egészen addig, amíg valami még szebb és még kellemesebb állomásra nem érkeztem. Nem volt ez másként Angkorban sem, amely talán az egyetlen olyan konkrét uticél volt, amelyet már régóta terveztem felkeresni. A tervezés szó ebben az esetben persze erős túlzás, mert dolgom végül mindössze annyiból állt, hogy a Budapestről frissen megérkező hat fős bandához csatlakozzam, akik Angkort illetően nálam jóval felkészültebbek és lelkesebbek voltak. Így hát, a konkrét napi programok összeállítását rájuk bízva, nekem csak a becsatlakozás öröme jutott, illetve azé, hogy végre úgy beszélgethetek emberekkel, hogy nem kell elölről elmesélnem az egész életemet, csak az elmúlt hat hetet. Talán pont emiatt is sokkal élménydúsabb és vidámabb volt az ott eltöltött 5 nap.

Adódik a kérdés, hogy utólag visszatekintve, még mindig Angkort tartom-e utazásom csúcspontjának. Az igazat megvallva, nem vagyok biztos benne, mert túl sok helyen megfordultam, hogy kapásból kiemeljek közülük egyetlen egyet, de Angkor mindenképpen dobogós helyet érdemel.

39

Vietnámmal és Thaiföldel ellentétben, Kambodzsában sokkal burkoltabban, ám sokkal elszomorítóbb méreteket öltve folyik a prostitúció. Hogy működésébe betekintést tudjak nyújtani olvasóimnak, ellátogattam egy ún. hostess bárba. Ezek a bizonyos intézmények, amelyek sokszor egész utcákon át sorakoznak, ugyan nem kínálnak sztriptíz-műsort, sem fémrúdon vonagló lenge öltözetű lányok látványát, ám ezek az italmérésnek álcázott helyek valójában mind bordélyházak, ahol nagyon fiatal, kiszolgáltatott helyzetű helyi lányok szolgálják ki az ide betérő külföldi urakat.
Igyekeztem korán érkezni, és este 9 órakor én voltam az első (férfi-)vendég az amúgy zsúfolásig megtelt bárban. Érkezésemet soha nem tapasztalt üdvrivallgás, több tucat felcsillanó szempár, és megannyi mosoly fogadta. Nagyon zavarba jöttem a szituációtól, hiszen a sötétített üvegen át az utcáról nem látni be a bárba, és így teljesen felkészületlenül ért ez az amúgy roppant kellemesnek ígérkező társaság. A lányok szorosan körülfogtak és a pulthoz kísértek. Egyikőjük elém rakta az itallapot, egymásik elkezdte sorolni az azon található tételeket, másik kettő hellyel kínált, széket tett alám, megint másik szóval tartott, szintén más kihozta a sörömet, valamelyikőjük kibontotta, egy kitöltötte, egy elém tette a poharat, és végül hárman telepedtek le az asztalomhoz, nehogy véletlenül magányosnak érezzem magamat, illetve, ahogy az hamarosan kiderült, hogy minden kívánságomat teljesítsék.
Először természetesen arról beszélgettünk, hogy ki vagyok, honnan jöttem, meddig maradok, illetve egyéb apró-cseprő dolgokról, miközben a lányok arcán végig ott maradt a belépéskor megtapasztalt sokat sejtető mosoly. Már akkor is sikeres üzleti modellről beszélhetnénk, ha csak annyi lenne egy hostess bár célja, hogy a vendég kedvesen legyen kiszolgálva és szóval tartva, de itt ennél jóval többről, és a számtalan mosoly ellenére is jóval szomorúbb dologról van szó. A sörtől felbátorodva megkérdeztem hát az angolul legjobban (talán egyedüliként) beszélő lányt, hogy hányan dolgoznak itt. Harminckilencen - jött a válasz.
- És pontosan mi a feladatotok? - kérdeztem.
- Hogy kiszolgáljuk a vendéget mindennel, amit csak kér.
- Ami nincs feltüntetve a menüben, akár azzal is? - kacsintottam rá.
- Bármivel.
- Mégis mit kell ezalatt érteni? - adtam a naívat, majd hozzátettem - Vietnámban sokkal egyszerűbb a férfiember dolga, hiszen a lányok szinte köszönés helyett mondják a tarifájukat.
A lány biztosított felőle, hogy itt sem bonyolultabb a dolgok menete, csak kérnem kell bármit és megkapom. Gyorsan próbát tettem. Egy távolabb beszélgető lányra mutattam, és azt mondtam, hogy tőle szeretnék egy csókot. Szégyenlős kérésemen jót mulatva, odahívta, akire mutattam, aki a kérés tolmácsolása után habozás nélkül nyomott egy nagy cuppanósat a számra.
Furcsa helyzet volt. Az édes csók ellenére leginkább keserűséget éreztem, hogy Kambodzsában milyen egyszerűen megkapható 39 nő feltétel nélküli szeretete. Így már nem is kellett. Gyorsan leszögeztem hát, hogy én csak a sör és a beszélgetés miatt jöttem, ne legyen harag, ha ennél tovább nem megyünk el ma este. Annyi arcátlanságot még megengedtem magamnak, hogy egy-két üzleti titkot kiszedjek a lányokból az árakat, a vendégek leggyakoribb óhajait, és egyéb szaftos részleteket illetően, amelyeket most úriember módjára megtartok magamnak. Már így is többet mondtam, mint kellett volna.

villával, kanállal

Thaiföldön, Kínában, és Vietnámban járva hosszú heteken át szinte kizárólag evőpálcikával étkeztem, amit annyira meg is szoktam, hogy legutóbb Hanoiban hirtelen nem is tudtam, hogyan használjam a villát. A vietnámi leveshez kanál is jár ugyan, de arra nem igazán van szükség, hiszen csak a tésztát szokás kienni belőle, a helyiek a levét meghagyják a tányérban. Ezzel szemben, Kambodzsában alig van evőpálcikás étel, minden villával és kanállal, netán kézzel fogyasztandó. A khmerek egyáltalán nem használnak kést.
A thai, kínai és vietnámi ételek is nagyon ízletesek és változatosak voltak már, de Kambodzsában egy fokkal jobban és kifinomultabban főznek. Az eddigi kedvenc, Vietnám inkább kísérletező, mindent bevállaló, míg Kambodzsa egyfajta fúziós, minden jót magába olvasztó konyhával bír. Az igazán emlékezetes étkezéseim itt már nem az utcai, útszéli kifőzdékhez, a friss alapanyagokból készült egyszerű, laktató, ízletes ételekhez, hanem az éttermekhez köthetőek. Annak ellenére, hogy a régió legszegényebb és legtöbbet szenvedett országáról van szó, Kambodzsa éttermei bármely európai nagyvárosban megállnák helyüket, megjelenésben, kiszolgálásban, választékban.
Pedig ebben az országban a Vörös Khmerek nem csak a kultúrát, a művészeteket, hanem ezzel együtt az addig megszokott ételeket is kiiktatták az emberek életéből. Ennek tudatában külön örömömre szolgált belekóstolni egy ország újjáéledő konyhakultúrájába, kezdésnek mindjárt három ropogósra sült madárpók elfogyasztásával.



A kampotborsos-zöldcitromos mártással tálalt ropogós tarantula receptje innen szerezhető be.

Miss Landmine Cambodia

Norvégiában nemrég rendeztek egy szépségversenyt taposóaknától megsérült kambodzsai lányok számára. Ezt az első és sokadik hallásra is furcsának tűnő versenyt a kambodzsai kormány annyira nem vette jó néven, hogy nemcsak nem engedte meg, hogy náluk kerüljön megrendezésre, de még az indulók sem hagyhatták el otthonaikat, hogy részt vegyenek az eseményen. A végül távollétükben, életnagyságú fényképeik felvonultatásával lebonyolított megmérettetés első helyezettje húszezer dollár értékű protézist kap majd, amint módjában áll elhagynia otthonát.
Ugyan tényleg elég bizarr dolog végtaghiányos nők szépségét pontozni, de mégis, ez a verseny legalább két fontos dologra hívja fel a figyelmet. Először is, hogy a fogyatékkal élők sincsenek híján kurázsinak, versenyszellemnek, és testi fogyatékosságukat felvállalva igyekeznek megvalósítani terveiket. A másik fontos dolog, amiről a világ többi része hajlamos elfelejtkezni, hogy Kambodzsa földjében óvatos becslések szerint is 6 000 000 éles tapósóakna található, naponta áldozatokat szedve.
Ez a minimális hírverést kapó, ám annál több ellenállásba ütköző esemény, ha jól belegondolunk, kevésbbé megalázó a női nemre nézve, mint a pusztán szépségüket ünneplő, nagy csinnadrattával járó hagyományos társai. Valaki Kambodzsában nagyot hibázott, mikor a Miss Landmine-t tiltotta be az összes többi szépségverseny helyett.

Tesztoszteron-apokalipszis (Saigon)

Vietnámi látogatásom utolsó állomásán, Saigonban, avagy mai nevén Ho Si Minh-városban, egy olyan világ tárult elém, amit máshol nem láthattam az országban utazgatva. Házigazdámmal, az itt tanárként dolgozó magyar sráccal, főképp az éjszakai élet, azon belül pedig a külföldiek - expatok és turisták - által kedvelt helyek felfedezésével töltöttük el a vízumom lejártáig fennmaradó két napot.

Elöljáróban annyit el kell mondanom, hogy a külföldieket megcélzó szórakozóhelyekre a helyiek nem nagyon járnak, csak a könnyű lánykák tömegei, és ezzel egyáltalán nem a testsúlyukra akartam utalni... Az Apokalipszis Most nevű helyről például elmondható, hogy belépőjegyet csak a helyi lányoktól szednek, ami a Budapesten megszokottal homlokegyenest ellentétes üzleti modellről árulkodik. Mégis működik: minden este rengeteg úriember izzad itt össze, a lányok meg mindenáron szeretnének közelebbről megismerkedni velük. Az urak estéről estére lecserélődnek ugyan, de a lányok centiméterre pontosan ugyanott kacérkodnak az aznapi udvarlójukkal. Volt szerencsém két egymást követő este is betérni ide, nem volt nehéz észrevenni a rendszert a apokalipszisban. De azt egy másik hasonló helyen is megtapasztaltuk, hogy nem kell túl sokat beszélgetni a bárban lebzselő lányokal, hogy felfedjék mesterségüket: egy köszönést és egy bemutatkozást követően egyből mondják is a tarifát. Ha még ennyi beszélgetésre sem nyílik mód, mert például a táncparketten, üvöltő zene mellett próbálunk velük megismerkedni, akkor sem kell feleslegesen kiabálni, elég rájuk nézni, rájuk mutatni, vagy akár egyetlen ujjunkat feltartva táncra hívni őket. Persze nem kell félteni az idelátogató urakat sem, tesztoszterontól felpörgetve aratják le a könnyen termő babérokat, úgyhogy a rendszer tökéletesen működik.

Aki ennél komolyabbra vágyik, netán egy vietnámi lánnyal tartós kapcsolatra szeretne lépni, vagy akár csak reggel vele együtt ébredni, annak többlépcsős teszten kell átvergődnie. Először is, errefelé nem szokás a család jóváhagyása nélkül férfiügyekbe bonyolódni, tehát az egészségügyi aktust követően minden vietnámi lány taxiba pattan és hazamegy saját otthonába. Minimum a taxiköltséget elkéri, esetleg ezen felül is elfogad pénzt, de mindenképpen igyekszik a prostitúció látszatát elkerülni, ezért nem marad reggelig. Miután túlestünk a lány családjával való közös vacsorán, illedelmesen bemutatkoztunk, megkedveltettük magunkat velük, és megkaptuk jóváhagyásukat is, onnantól kezdve már lehet szó non-stop együttlétről is akár. Mivel Saigonban csak két nap állt rendelkezésemre, értelemszerűen, erről a hagyományról nem tudtam személyesen megbizonyosodni. Amúgy is csak megfigyelőként vettem részt az itteni éjszakai életben, szívemet és egyéb nemes szerveimet európai lányok számára tartogatva. Hallhattam azonban, amint egy hat éve itt élő magyar srác felvázolta, hogy egyfajta szex-ranglétrát is végig kell "járni" (nem biztos, hogy ezt az igét használta), vagyis először minden idetelepülő külföldinek ezek a könnyen induló, ám reggelig sem tartó afférok jutnak, aztán ahogy kezd ráunni az ember a pénzért szerető szeretőkre, figyelme a pultoslányok, majd egyéb vendéglátásbeli hölgyek felé kezd fordulni, aztán mikorra a nyelvet is megtanulja, egy-két év elteltével, addigra tud csak sikerrel behálózni tanultabb, műveltebb, kifinomultabb kolléganőket. Egy külföldi számára azonban, a munkahelyi szűk ismerettségi körön túlról barátnőt szerezni szinte lehetetlen. Mégis, aki csak egyszer is belekóstol az ilyen jellegű örömökbe, könnyen lehet, hogy örökre búcsút int az egyéb származású hölgyeknek. A dobogó első fokán ugyanis a vietnámi lányok állnak. Vagy fekszenek.

China Beach

Da Nang repterén motorkerékpárra pattanva még nem sejtettem, hogy Hoa eldugott (well off the beaten track) szállása csak kb. félórás kétségbeesett kóválygást követően lesz meg. Pedig ígéretéhez híven, ez valóban nem egy tipikus hotel, hanem egy olyan közösségi hely, ahol az ember relaxálhat és az utazás, vagy akár a világ minden gondját elfelejtheti egy kis időre (ami mindig hosszabbra nyúlik, mint az ember tervezi).
Először is, Hoa's Place az utolsó megmaradt eredeti épület a mára csupa 5 csillagos üdülőkkel és hotelekkel beépített China Beachen, Vietnám talán legszebb tengerpartján. Két, hatalmas fallal körbevett üdülőkomplexum között keskeny földút vezet le a tengerpartra, és itt, a víztől 200 méterre találunk egy laktanyát és azzal szemben néhány lakóépületet. Hoa, aki az itt élők közül egyedüliként beszéli az angol nyelvet, szájról-szájra terjedő jóhíre segítségével minden üresen álló szobába szerez vendéget, este pedig felesége házi kosztját fogyaszthatjuk el a közös vacsoránál. Napközben napozni, szörfözni, fröccsözni lehet a gyönyörű tengerparton, aki pedig kora hajnalban képes felkelni, segíthet a halászoknak partra húzni a hallal teli hálót, vagy a falu bikájával édeskettesben bámulhatja a felkelő napot.



Ha mindez nem lenne elég lenyűgöző, a hátunk mögött magasodó öt darab márványtömb, a Márvány-hegység gyalogszerrel való felfedezése is innen valósítható meg legkönnyebben. Szürreális látvány, ahogy a parti homokon túl, a mező közepén magasodnak ezek az óriási márványtömbök, munkát adva a lábuknál fekvő faluban szorgoskodó kőfaragóknak, szobrászoknak. Nem csoda, hogy itt mindenki ezzel foglalkozik... egyetlen kivétellel. Hoa pályaválasztása az idegenforgalom területén kissé nehezebben magyarázható, de minden vendég örömére már tizenöt éve üzemel eldugott szálláshelye. Talán pont azóta, hogy a helyi készletek megóvása érdekében Kínából importált márványt használnak a china beach-i szobrászok.

Hoi An

A város, amelyet lassan tönkretesz a turizmus. Kínával ellentétben, Vietnám még nem tud mit kezdeni a helyenként jelentkező megnövekedett érdeklődéssel, és a felkapott helyek kevésbbé leplezve árulják a tömegturizmust, visszás érzést keltve a mélyebb érzésű utazóban. A Halong-öböl után, Hoi An a másik elrettentő példa, amelyről pár sorban panaszkodnom muszáj.

Eredetileg úgy terveztem, hogy itt töltök majd 2 napot, mielőtt Ho Chi Minh Városba továbbmegyek, aztán úgy alakult, hogy éppen csak benéztem pár órára. Pedig ez egy végtelenül bájos kisváros, amely szerencsésen átvészelte a háborúkat is, így rengeteg épen maradt francia koloniális épületet találni, amelyek kicsit visszaadják a régi korok hangulatát. Hoi Anba még legalább két dolog miatt érdemes ellátogatni: jókat enni, illetve méret után készíttetett ruhákért. A finomabbnál finomabb kajákat itt helyben improvizálják a tengerből frissen kifogott herkentyűkből, és a piacon kapható, szintén friss alapanyagokból. A szakácsokkal ellentétben, a helyi szabók már jóval fantáziátlanabbnak bizonyulnak, hiszen ők szemérmetlenül, katalógusból másolják a legújabb trendeket, vagy az általunk hozott ruhát klónozzák pár órán és pár dolláron belül. De ez nem baj, hiszen ők is a városhoz tartoznak, mint az egyik hagyományosan itt űzött mesterség képviselői.

Ezen kívül, a város a tömegturizmusra való átállás sajnálatos jegyeit mutatja. A tengerparton végig fényűző hotelek épülnek, a boltok pedig tele vannak eladásra szánt egyenportékákkal, ám vevő alig akad, így aztán azt a kevés idelátogatót zaklatják szüntelenül, akit inkább a város szépsége érdekelne, nem pedig a vásárlási láz csillapítása. Attól tartok, jövőre megjelennek a franchise-éttermek is hogy a most még francia hatásról árulkodó mustársárga épületeket csiricsáré neonfények mögé száműzzék és Hoi Ant is egy tucatvárossá változtassák a sok közül. Aki megteheti, látogasson el ide, míg nem késő!

Kígyó, falva

Hanoi környékén, hasonlóan a mesterségeket egymás között felosztó utcákhoz, különféle mesterségekre szakosodott falvakat találni, amelyek közül a kígyófarmokat rejtő Le Mat ígérkezett a legérdekesebbnek. Az már csak hab a tortán, hogy motorkerékpárral igyekeztem eljutni oda, előbb keresztül Hanoin, majd végig a városból kivezető forgalmas utakon, hátam mögött egy rémült holland sráccal.
A Lonely Planet szokásos formájához híven egy teljesen használhatatlan térképpel próbálta segíteni dolgunkat, vagyis csak az nem derült ki, hogy melyik úton, melyik irányba, hány kilométert kell haladni, míg odaérünk. Ennek eredményeképpen jól elkeveredtünk, mindenféle érdekes forgalmi szituációkba keveredtünk, motorostudásom szépen lassan csiszolódott, végül már simán el is érve a vietnámi átlagot (alig győztek félreugrani előlem a gyalogosok).
De visszatérve az eredeti témához, nagy nehezen mégis megtaláltuk a keresett falut, ami teljesen egybenőtt Hanoival. A legprofibbnak tűnő helyre betérve különféle kígyók (kobrák, bambuszviperák, stb) fogadtak ketrecekben, majd ketreceikből kitessékelve, legnagyobb megrökönyödésünkre mindenféle védőfelszerelés nélkül, vendéglátónk által puszta kézzel mutogatva.





Az épületbe belépve további bizarr formációk fogadnak: 3- és 5-kígyós pálinkák, kígyók befőttesüvegekben, kígyóbőr cipők, pénztárcák, övek, kígyók szárítva, ledarálva, fűszernek, teának, gyógyszernek feldolgozva. Az ember azt hinné, hogy csak a gyógyszer-alapanyagul szolgáló méreg miatt tartják ezeket a hüllőket, de tévedni emberi dolog.



Az utikönyvből már tudtam, hogy ezeken a farmokon kellő fizetség fejében a szemünk láttára ölnek le egy általunk kiválasztott kígyót, hogy még szinte dobogó szívét azonnal, nyersen elfogyasztva, majd egy pohárka friss vérrel leöblítve reménykedhetjünk az örök fiatalságban. Mivel kettőnknek összesen sem volt annyi merszünk, illetve pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak, ezért csak egy háromfogásos kígyó-vacsorára neveztünk be. A vacsora szó persze túlzás, éppen csak kóstolónak volt elég a felszolgált szezámmagos kígyótöpörtyű, a grillezett kígyóhús csilivel, illetve a kígyóval töltött palacsinta. Elmondhatom, hogy kígyófalván kígyót falva egy fikarcnyival sem lettem fiatalabb, sőt, inkább egy újabb tapasztalattal öregebb, és ha lehet, egy kicsit még éhesebb.

karaoke

Ázsiában a legkedveltebb közösségi elfoglaltságok közé tartozik ez a modern kori japán találmány. Hotelekben, kocsmákban, útszéli éttermekben, buszon, vonaton, hajókon, mindenhol megtalálhatóak a California márkájú karaoke-gépek. Valószínűleg ez a cég gyártja a leghangosabb modelleket, mert a hangerő mindig elviselhetetlen. Mivel a hajókirándulás során nem sok szórakozási lehetőségünk maradt, 14 fős csoportunk is kipróbálta, milyen érzés mikrofonba hamisan üvölteni, hogy héjjdzsúúúd, vagy azt, hogy denszinkvííín. Hogy hangszálaink jobban (bátrabban) zengjenek, a hajóskapitánytól jelentős kedvezményt csikartunk ki a vodkára. Igaz, hogy ehhez meg kellett fenyegetnünk, hogy inkább átúszunk a másik hajóra, mintsem annyit adjunk érte, mint amennyi az itallapon van feltüntetve, de azt hiszem, végül mindkét fél számára előnyös üzletet kötöttünk. Hajnalig elfogyott 5 üveggel és a lemezen található összes megaslágert elénekeltük, a vodka mennyiségével egyenes arányban csökkenő színvonal mellett. Mindenki szerencséjére engem senki nem filmezett le a "Peace Love & Understanding" éneklése közben.

Halong-öböl

A honvágy legjobb ellenszere. Itt egyetlen vietnámit sem látni, pedig több ezer ember koncentrálódik a kikötőben és a hajókon. Nem csak az emberek, de az árak is európaiak, dollárban feltüntetve, hogy minél bonyolultabb legyen az átszámítás.

Kesztyűs kézzel

Az elviselhetetlen meleg ellenére sok fiatal lány nyakig begombolkozva, hosszú ujjú ruhában, arcukat teljesen beborító maszkban, kesztyűben megy csak ki az utcára. Hasonlóan a férfiak által hosszúra növesztett körmökhöz, ez az öltözködési mód is annak demonstrálására szolgál, hogy az illető tehetős családból származik, tehát nem kell a földeken dolgozva lebarnulnia. A barna bőr Vietnámban a parasztok és a turisták privilégiuma. A helyi naptej rákeltő összetevőt is tartalmaz, de itt nem is a bőrrák, hanem a barnaság elkerülése végett kenik magukra.

Kínában ragadtam

A már a legelső napon is megközelíthetetlennek bizonyuló hegyi falu felé kerülve, hazafelé nem az aznapi utolsó (11:00) buszra kellett volna építenem a visszatérést Vietnámba. A Hékou felé tartó buszt ugyan megtaláltam egymagam is, de a sofőrt nem tudtam rávenni, hogy még aznap elinduljon. Fél órányi üldögélés után elmutogatta, hogy ma már nem lesz kormánykeréktekergetés, hanem csak fejet párnára hajtás. Végül a helyi angoltanárnő segítségét igénybe véve leküzdöttem a nyelvi és kulturális akadályokat, és vettem egy jegyet a másnap hajnali első járatra. Azonban, ezen sorok írásakor még nem vagyok biztos benne, hogy melyik buszállomásról indulunk, arról, amelyik félig leomlott már, vagy amelyik csak félig készült el.

Made in China, avagy egyik ámulatból a másikba

Kínában semmi nem az, aminek látszik, hanem aminek láttatni akarják. Nagy ország, nagy akarat, erő.

Itt van például Shangri-La, ami egy 30-as évekbeli regényben szereplő képzeletbeli helyről kapta a nevét. A kormány rádöbbent, hogy erre van kereslet, úgyhogy a könyvben szereplő helyszínhez hasonló települést egyszerűen átnevezték Shangri-Lának és a már üzemen kívüli kolostorába betelepítettek néhány tibeti szerzetest. A térképek persze továbbra is Zhongdianként jelölik a helyet, mintha a névváltoztatás éppen fordítva zajlott volna le. Mindenesetre, aki erre téved, úgy gondolhatja, itt betekintést nyerhet a múlt egy darabjába. De az csak egy színdarab. A belépőjegyen ugyan látható a regényből ismert három épület, de a valóságban csak kettő létezik. A hely varázsától átszellemült turistákat ez úgysem érdekli.

A szikla, amelyről a Tiger Leaping Gorge kapta a nevét, az 1966-os földrengésben leomlott. Ez ugyan semmit nem von le a keskeny szurdok szépségéből, de attól függően, hogy melyik térképet, vagy melyik idegenvezetőt követjük, legalább 3 különböző helyszínre ráfogják, hogy bizony itt ugrott át a menekülő tigris a folyó felett. A legkönnyebben megközelíthető pontnál még emlékművet is állítottak neki, hogy hihetőbb legyen a történet.

Gyönyörű XIII. századi freskók tekinthetők meg Banshuban, több száz kilométerre az eredeti helyszíntől, egy eldugott völgyben fekvő falvacskától, amely egy tollvonással gátépítési munkálatok áldozatává vált. Az eredeti helyszínt ugyan letarolta valami hatalmasabb érdek, de a freskók egy könnyebben megközelíthető helyen várják a látogatókat. Profi munka.

Lìjiāng újjáépített belvárosáról, a népviseletbe bújtatott eladókról, és az üzlet előtt naphosszat kalapáló ötvösemberről már korábban írtam. Mind-mind csak a hangulatteremtő eszköz a tursták elvarázsolására,

A másik Világörökség-helyszínen is hasonlóan megrendezett darab a kormoránnal halászók bemutatója. A vendég megváltja a belépőjegyét, erre a zenekar elkezd játszani a távolban, kikötőbe bevonulásunkat aláfestve. Mellettünk népviseletbe bújtatott menyecske baktat napernyőt tartva fejünk fölé, a távolban a tavon öreg halász és felesége békésen várakozik egy csónakban. A menyecskével és egy evezős emberrel elindulunk feléjük, nekünk semmi más dolgunk nincs, mint kattogtatni a fényképezőt. Amint odaérünk a halászcsaládhoz, elkezdik a bemutatót: bottal csapkodják a csónak oldalát és belerugdossák a madarakat a vízbe. A zajra felriadó halakat a kormoránok kihalásszák, ám mivel torkuk el van kötve, lenyelni már nem tudják. A halász hálójával kiemeli a madarakat, szájukból kihúzza a halat, majd kezdődhet minden elölről. Miután az összes turista számára elegendő halat fogtak, a madarak megszabadulnak köteleiktől és jutalomfalatot kapnak. Mielőtt búcsút intünk egymásnak, még élünk a közös fényképezési lehetőséggel, egy-egy madarat karunkra véve pózolunk a kamerának, majd visszaevezünk a partra, ahol az együttes újból elkezd játszani nekünk. Eddigre elkészül a parázson sült hal is (nem az, amelyiket mi fogtunk, hanem egy korábbi adag, vagy éppen mirelitárau), amelyet jóízűen elfogyasztunk, majd búcsút intünk az Fül-tónak (Er Hai Lake). Egy újabb mesés napon vagyunk túl Kínában.

De a legnagyobb mese még csak ezután következik, hiszen a vízzel feltöltött rizsteraszok Yuanyangban is csak egy gigantikus díszlet a képeslapokról ismert fotók elkészítéséhez. Ebben az évszakban semmi nem indokolja, hogy a teraszok vízzel legyenek elárasztva, ám a csupasz földek látványa kevesebb ámulatot váltana ki a turistákból, így ameddig a szem ellát, vízben úszik a táj. Gondos paraszti kezek néhol még virágszirmokkal is teleszórják a teraszokat, hogy a napfelkeltét belépőjegy megváltása ellenében megtekintő fotóamatőrök objektívje a szivárvány minél több színét örökíthesse meg. Azt hiszem, ez volt kínai látogatásom csúcsa és egyben mélypontja is.

TV show

Szemelvények száz kínai adó aktuális műsoraiból:
- globális gazdasági válság remek lehetőséget jelent a tőkeerős kínai befektetőknek.... a Hummer cég kínai kézben, a Volvo felvásárlása lesz a következő lépés
- Disneyland nyílik Shanghaiban
- az ingatlanárak az egekbe szöktek
- a GDP-növekedés a vártnál is magasabb, 8.4%-os lesz idén, az egész térség Kína példáját követi, míg az USÁ-ra egy újabb hullámvölgy vár
- Kínában alig néhány ember szenved az új típusú influenzában, de ha mégis járvány törne ki, készen áll a mellékhatás nélküli vakcina
- kínai színészek Hollywoodban, avagy hogyan váltak a kínai karakterek negatív mellékszálból pozitív hőssé

Pizza

Valahol olvastam egyszer, hogy receptjét Marco Polo Kínából vitte haza magával, amit kicsit megvariáltak, és ma már a pizzát mindenki olasz találmánynak hiszi. Legutóbb olasz kollégám még el is mesélte a megható történetet, hogy a királynő látogatásakor rögtönözték ezt az ételt 150 éve Nápolyban, hogy az éhes sokaságot jóllakassák vele. Miután a presszókávét, ami közismert magyar találmány, sikeresen visszatulajdonítottam kollégámtól és Olaszországtól, már csak a pizzára fájt a fogam (habár pizzára kávét lett volna a helyes sorrend). Szerencsére a véletlen kezemre játszott, és sikerült megkóstolnom az eredeti pizzát, ahogy azt Kínában készítik már évszázadok óta. Ennek persze semmi köze jelenlegi olasz rokonához, de a közös eredet letagadhatatlan.



Hordóból kialakított mobilkemencében készül az utcán, egy ember gyúrja-ízesíti-árulja, míg a másik faszénen süti és forgatja a következő adagot. Lekváros-babos és zsíros-hagymás változatban kapható... és, hát mit mondjak, nagyon tápláló!

A neve Hosszúpapa, vagy valami ilyesmi.

Dàlĭ

Lìjiāng felől érkezve tudtam, hogy nem megy majd be a busz az óvárosba, ám mikor lefékezett a pusztában és a sofőr kiszórta a csomagokat, kissé tanácstalanul álldogáltam, az olvasásból még alig felocsúdva. Egy nálam is bizonytalanabb utitárs, egy legalább 2 méter magas fickó, német akcentussal beszélve érdeklődött tőlem, hogy tudom-e, hol vagyunk. Mivel én sem voltam biztos benne, a másik két turistához fordultunk, akik már ismerték a járást és közösen eltaxiztunk a szállásainkhoz. Mellém ült a langaléta, és az ilyenkor szokásos udvarias bemutatkozásra tökéletes magyarsággal válaszolt: -Micsoda meglepetés! Újdonsült utitársam, Doemoetoer Péter svájcban született, de apukája magyar. Ő is sokat járt Magyarországon, főleg a rendszerváltás körül a nyári szünetekben. Mivel legalább egy fejjel fölém magasodott, mellette kicsit kevesebb figyelem jutott nekem, ami pár nap kínai vizit után üdítő élmény volt. Persze a kisnövésű helyiek által lépten-nyomon szorgalmazott közös fotózásokhoz sokszor engem is odatereltek, és ha egy idő után szó nélkül nem állunk tovább, még mindig ott állhatnánk, előttünk pedig végeláthatatlanul sorakozna Kína teljes lakossága.



Két fotózás között egyszer csak összefutottunk egy korábbi állomásról ismert holland sráccal, ami csak elsőre tűnik különlegesnek egy ekkora országban, mint Kína, de valójában a hátizsákos turisták ugyanazt az utat járják be, hasonló menetrend szerint, legtöbbször csoportosan, mint a költöző madarak. A találkozó örömére beültünk egy vörös csillagos sörre (Heineken) a Foreigner Streetre keresztelt utcában. Nomen est omen.
A szállás újabb meglepő találkozást tartogatott, a magyarul ugyan csak egyetlen szót (zene) tudó francia lányt, aki már hat éve járja a világot. Ahol éppen megtetszik neki, ott leragad egy kis időre, míg meg nem tanulja a nyelvet, vagy újból mehetnéke nem támad. Hála nekem, Dalíban megduplázta magyartudását! Mielőtt útrakelt, zenei újságíróként dolgozott Párizsban, de ezt már csak azok kedvéért teszem hozzá, akik hasonló merész karrier-váltáson gondolkodnak.
A végül hat főre dagadó csoportunkhoz csatlakozott még egy ír és egy maláj lány, illetve egy német srác is, hogy két együtt töltött nap után örökre búcsút intsünk egymásnak, ahogy az hátizsákos turisták esetében lenni szokott.

pizsamában

Leginkább Vietnámban, de Kínában is sokszor feltűnt, hogy mamókák este pizsamában, papucsban mennek le sétálni. Sokan, például az utcai árusok abban dolgoznak egész nap, egyfajta uniformisként hordva a műszálas, virágmintával gazdagon díszített ruhadarabot. Szerintem ezerszer autentikusabb látvány, mint a boltokba állított népviseletes eladók, de a tavalyi olimpia óta megpróbálják ezt a szokást visszaszorítani, nehogy rossz véleménnyel legyenek az országról az idelátogató külföldiek. Amúgy nem csak a séta kedvéért merészkednek ki az idősebbek a parkba, hanem a közös torna, tai-chi, vagy tánc kedvéért is. A teljesen szinkronban végrehajtott mozdulatokat látva, sokuk számára ez rendszeres esti elfoglaltságnak tűnik.

buszon

Első kínai buszutamon én voltam az egyetlen külföldi a járaton, világos hajam jól ki is lógott a sorból. Ennek ellenére megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki ismerős a dolgok menetét illetően: mikor mindenki leszállt, én is leszálltam, mikor utastársaim ebédért álltak sorba, én is felsorakoztam, mikor úgy tűnt, elértük a végállomást, én is felkaptam a csomagomat, bár fogalmam sem volt, hol is vagyok (szerencsére, csak egy saroknyira).
Később már a turistaközpontok között utazva, mindig volt egy-két másik külföldi a buszon, akikkel hasznos infókat lehetett cserélni, beszélgetni, vagy osztozni a taxiköltségen a szállásig. A műsort azonban továbbra is rendre a helyiek szolgáltatták. Vegyük például a mellettem ülő lányt, aki indulás óta folyamatosan egy vödörbe öklendezik, majd néha egy nő csatlakozik hozzá, pedig még nem is értünk a hegyekbe, sima autópályán suhanunk. Két-három sorral előttem hörög és köpdös egy fickó, mögöttem csámcsogva rágózik valaki, egy másik csattogva körmöt vág, a darabkák szerte-széjjel repülnek, sokan maszkban ülnek körülöttem, tegnap pedig a vállamon aludt egy srác. Szürreális, pedig még nem is ültem 120 decibeles karaoke-buszon, ahogy a dohányzó járat is kimaradt, amelyen állítólag egyből becsukják az ablakot, amint valamelyik utas rágyújt, hogy minél több jusson mindenkinek az ingyen-nikotinból.

Lìjiāng

Ugyan a világörökség részeként tartják számon, de ez sem mentette meg két csapástól: a fél várost letaroló 7-es erősségű földrengéstől és az azt követő újjáépítéstől. A városra jellemző egyen-házak ma is megvannak, de Lìjiāng valószínűleg sokat veszített bájából felülről levezényelt reneszánsza során.
Ha eltekintünk attól, ami a fényképen úgyis alig látszik, hogy a kézzel épített, aprólékosan megmunkált házak helyett mostanra gépsorok által kiontott építőelemek uralják a látképet, azért érezni lehet, hogy ez az 5500-as csúcs tövében fekvő, csatornákkal szabdalt város miért vonz annyi turistát. A zegzugos utcákban rengeteg féle kézművesterméket találunk, az eladók népviseletben, a szemünk láttára alkotják meg az eladásra szánt portékát. A csatornák, fák, és a hegyi levegő elől ide lehet menekülni a szmog elől, annak ellenére, hogy az egész egy nagy színház csupán... ne feledjük, Kínában vagyunk. Maguk az épületek is csak díszletek, a népviseletet sem a Naxi törzsből származó, hanem a kínai árusok viselik, illetve az üzlet előtt kalapáló ötvösmester sem saját a maga által készített ékszereket árulja, hanem az olcsóbb régiókból származó dömpingárut.
Ám az emberek kedvessége, barátságossága mégis valós, ahogy a kínai nyelvű étlapra bökve rendelt étel zamata, a bárban este örömzenélő helybéliek és nyugati turisták együttese, valamint a rozoga kerékpárommal felkeresett (a kulturális forradalom óta) használaton kívüli kolostorok hangulata is.

Yúnnán - fotósorozat

Lìjiāng, Dàlĭ, Xi Zhou, Yuanyang

Kína - bevezetés

A blog címe ne vezessen félre senkit, nem csak Hanoiról, még csak nem is kizárólag Vietnámról szeretnék itt beszámolni, hanem arról az Ázsiáról is, amit a Hanoi köré rajzolt képzeletbeli körön belül járva megismerek. Elsőnek következzék néhány írás Kínáról, azon belül is Yúnnán tartományról. Elöljáróban annyit, hogy ez a legelképesztőbb hely, ahol valaha megfordultam, pedig ez a blog már eddig is bővelkedett a felsőfokú jelzőkben. Rövid látogatásom tapasztalatai alapján bizton állíthatom, Kína mindenen túltesz.

Már maga a határátlépés is egy csoda volt, a vasfüggöny után sok-sok évvel újra megtapasztalhattam, hogy lelkileg és fizikailag is egy határon lépek át. A vietnámi kilépéskor gyorsan elintéztük a papírmunkát, megkaptam a kilépőpecsétemet, majd nekivágtam a Barátság-hídnak. Velem szemben özönlöttek a több méter magasan megrakott szállítóalkalmatosságok, mintegy előrejelezve, hogy ebbe az országba nem szokás behozni a javakat, hiszen azok jellemzően itt keletkeznek és innen áramlanak kifelé és szerte a világba. Én meg kicsit ez ellen az ár ellen magányosan küzdve cipeltem egyre nehezedő hátizsákomat, még nem sejtve, hogy itt semmi nem úgy alakul majd, mint terveztem.



"Üdvözöljük a Kínai Népköztársaságban!" - valószínűleg ez a felirat fogadott a híd túloldalán, amint besétáltam a fogadóépületbe. Ugyan ömlött rólam a víz, és azt kívántam, lennék már túl az egészen, a határőr mégis elvégeztette velem a Bangkokban megspórolt papírmunkát. Több oldalnyi nyomtatványkitöltősdi után, két kollégája kíséretében, tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá mind csomagomat, mind útlevelemet. Miután rácsodálkoztak 3 kamerámra, a vízhatlan tokra, a 3 objektívre, 20 tekercs filmre, töltőkre, tartozékokra, és az ezeket körbeölelő szennyesemre, úgy döntöttek, hogy beléphetek az országba. Na, de előbb megmérik, van-e lázam, és csak ezután állhattam be a többi határátlépő mögé a sorba.



A pecsételős hölgy (előző kollégáihoz hasonlóan) láthatólag egy kukkot sem értett útlevelemből, csodálkozva forgatta, UV-lámpázta, fény felé tartotta, majd kegyesen megadta a belépőpecsétet. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a sajtószabadság jelenlegi szinten tartása miatt, elvileg fejenként csak egy kamerát szabad Kínába hozni, illetve több utazónak is csak sokadik nekifutásra adták meg a vízumot, szóval az én esetemben tényleg rendkívül gördülékenyen mentek a dolgok. Egészen eddig.

Kilépve az épületből, egy nyüzsgő utcán találtam magam, ahol egyetlen számomra értelmezhető felirat sem fogadott, zsebemben csupa külföldi valuta lapult, illetve mindenki nekem hellózott, mintha a sok ránézésre idevalósi járókelő helyett én lennék az egyetlen ismerősük. Nem baj, gondoltam, még mindig kora reggel van, vegyük szépen sorba az elintéznivalókat: pénzváltás, buszjegy, kaja.
Egy hotelban készségesen elmutogatták, hogy a sarkon balra, a Bank of China tud nekem valutát váltani. Ugyan nem ment könnyen, de hamarosan megtaláltam az említett bankot, és felvettem az automatából a felvehető maximumot. Visszacammogtam hát a buszállomásra, ahol az első felém hellózó emberrel szóba elegyedve megtudtam, hogy aznap már nincsen busz Yuanyang felé, jöjjek vissza holnap. Nem értettem a dolgot, hát elmagyarázta, hogy Kína másik időzónában van, mint Vietnám, ez a gond. Ha gondolom, elmehetek Kunmingba egykor, vagy esetleg itt éjszakázhatok. Végül felszálltam a kunmingi járatra, majd onnan másnap hajnalban továbbálltam Lìjiāngba, hogy az első két napomat egyből buszozással töltsem Kínában. Ha lehet, ez még a vietnámi buszozásnál is szórakoztatóbb, vagy félelmetesebb - nézőpont kérdése
A lényeg, hogy az addigra gondosan előkészített terveimet felrúgva, nem a világ legszebb rizsteraszait, hanem a Tiger Leaping Gorge-ot vettem célba, ahova végül szintén nem jutottam el. Ez a két helyszín lett volna egész kínai látogatásom apropója... Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt a kiszámíthatatlanság miatt, Kína az első perctől az utolsóig nagy hatással volt rám, végig nagyon jól éreztem magam.

darwini tanmese

A tipikus vietnámi kutya jámbor háziállat: nem ugat, nem kerget, nem harap, csak lustán lődörög, vagy éppen heverészik, de még véletlenül sem okoz semmi galibát. Ám tunyaságba hajló kezessége nem a forró időjárásnak, vagy az alultápláltságnak tudható be, hanem az ember keze (szája) nyomát magán viselő természetes szelekciónak. Mert amelyik vietnámi kutya nem az ember legjobb barátjaként viselkedik, azt egész egyszerűen megeszik.

kínai előzetes

Sa Pa

tea két fő részére

Miután vezetőnk jól megvacsoráztatott és rengeteg rizsbort megitatott velünk, már előre röhögve mondta, hogy a háziak gyógyfüves zuhannyal szeretnének meglepni bennünket. Csak szóljunk, hogy mikorra kérjük, mert úgy melegítik a vizet.
Á, gondoltuk, jó lesz nekünk a hidegvizes zuhany is, vagy méginkább mennénk már aludni, de ha ragaszkodnak hozzá, nem utasítjuk vissza, ahogy a rizsbort sem. Aztán kb. 9:20-kor a következő látvány fogadott az egyik udvari helyiségben:

Két, gőzölgő vízzel teli dézsa egymás mellett, illetve a bennük ázó nagy halom faág és gyógyfű miatt mindent átható teaillat. A kapott instrukció szerint ebbe kell beleülni, ez lesz a zuhany. Én leginkább az elnevezés, a holland srác pedig a közös meztelenkedés miatt reklamáltunk kicsit, de valójában mindketten nagyon kíváncsiak voltunk.
Az apró vietnámi emberekre méretezett dézsában kb. 30 percig áztunk összehúzott, vagy a peremen átlógatott lábakkal, miközben az aromák és a rizsbor hatásának átadva magunkat, jól pofánlocsoltuk egymást néhányszor, szóval tényleg zuhany lett a vége!

mo-háj-bá-zóóó

A háznál, ahol a hegyekben elszállásoltak, kiváló vacsorával készültek. Előételnek a hollandokat is megszégyenítő fokhagymás sültkrumpli, majd egy isteni tofu, életem legfinomabb tavaszi tekercse, csilis csirke, citromfüves sertéshús, és az elengedhetetlen párolt rizs. Mégis, mintha az egész napi túrázás, motorozás, etnikumozás után nem lenne étvágyunk, vezetőnk, Son, kb. 20 másodperces intervallumokban teletölti puharunkat rizsborral. A név viszont nagyon is félrevezető, mert ez valójában nem bor, hanem pálinka! Hárman az első félliteres palack elfogyasztása után máris meglehetősen emelkedett hangulatba kerülünk és mindenféle idióta jelmondatokat ordítunk bele az egyébként csendes hegyi éjszakába. Mo-háj-bá-zó (egy-két-há-le) közös üvöltése, pohár kiürítése, asztalra csapása, nevetés, könnyezés, asztal alá való fokozatos lecsúszás, aztán újra előlről.
A második palack végére Sontól megtanultam kínaiul ismerkedni, majd annak a titkát is megismerhettük, hogyan csempészik át a helyiek az ópiumot és marihuánát Kínába (a kert végéből csónakkal 40 méter a túlpart). Ellenben, rám még néhány nap múlva vár majd egy viccesnek ígérkező határátlépés a vietnámi-kínai határt jelentő Barátság-hídon átgyalogolva, majd koszos utimotyóm tüzetes átvizsgálásával megfejelve, míg pár méterrel arrébb egy egész város lakossága gazdagodott meg a drogcsempészetből.
De visszatérve a mi tudatmódosító szerünkre, a rizsborra, illetve az est következő részében ránk váró gyógyfüves zuhanyra, nagy valószínűséggel még a ma este is tartogat vicces pillanatokat számunkra.

a vörös dzaóknál

Leírhatatlan, mennyire megérintett a dzaók kedvessége! Egyszerűen csak ülök itt, és a döbbenettől nem találok szavakat, pedig "mindössze" annyi történt, hogy vettem tőlük négy olyan holmit, amire az égvilágon semmi szükségem. Á, ezt a délutánt tényleg nem tudom megmagyarázni, inkább maradok a tényszerű leírásnál.
Az egész úgy kezdődött, hogy a sapai túra alatt helyi embereknél való elszállásolást kértem a szálloda helyett. Így aztán az első nap végén szépen begurultunk a szállásunk elé Ta Phin faluban, de esélyünk sem volt eljutni az ajtóig, mert 20-30 népviseletbe öltözött helybéli asszony vett körül bennünket, hatalmas szemekkel és folyamatosan mosolyogva bámulva a két idegent. Ám a show még csak azután vette kezdetét, mikor elkezdtek záporozni felénk a kérdések, egyszerre 4-5 irányból:
- Helló, hogy hívnak? (válaszomra mindenki illedelmesen bemutatkozik, vagyis elkezdi bekiabálni a nevét) Honnan jöttél? Először jársz Vietnámban? Meddig maradsz? stb stb.
Közben olyan sűrűn állunk a falucska főterén, mint a pesti metróban csúcsidőben, azzal a különbséggel, hogy itt minden szempár rám szegeződik. Az egész szituáció, habár elejétől fogva nagyon bizarr volt, nem volt egyáltalán kellemetlen, mert áradt ezekből az emberekből az őszinte érdeklődés és valami leírhatatlan barátságosság. Persze mindegyikük hátán egy-egy hatalmas kosár, amiben valószínűsíthetőleg az eladásra szánt portékák lapultak, de mégsem volt egy pillanatra sem piaci hangulata az egésznek. Nem is tudom, inkább olyan volt, mintha valami sztár lennék. Nehéz volt természetesen viselkedni ekkora felém áradó áhitat hatása alatt.
Aztán az asszonyok jól betanult koreográfia szerint, négyesével körbeálltak és végigkísértek a faluban és környékén, így alkalmam volt megfigyelni, hogy minden turistára négyen jutnak. Közben mesélnek magukról, kérdeznek rólam, tudják, hol van Magyarország, viccelnek, együtt nevetnek velem, és amint megállunk egy pillanatra, máris tűt és cérnát kapnak elő és folyamatosan dolgoznak a különféle maguknál hordott kelméken. De az a boldog, barátságos mosoly végig ott maradt az arcukon. Néha megemlítették ugyan, hogy szívesen megmutatják a kosaruk tartalmát, ha valami szuvenírt szeretnék venni, de továbbra is leginkább rajongótáborra hasonlítottak, mintsem turistákat zaklató árusokra. Ez az egész szürreális kísérgetősdi tartott vagy két órán keresztül, míg vissza nem értünk a szálláshoz. Csak álltam a kapuban, és habár könnyen beosonhattam volna ezek mellett az apró asszonyok mellett, nem volt szívem otthagyni őket, hogy ne vegyek tőlük valami apróságot. Szóval csak álltam ott, ők meg elkezdték kezembe adogatni a szebbnél szebb, ám számomra használhatatlan, vagy legalábbis a következő hónapokban csak felesleges terhet jelentő dolgokat. Mindent megpróbáltam kedvesen visszautasítani, megmagyarázni, miért nem tudok venni (magammal vinni) semmit, de ők szűnni nem akaró kitartással és türelemmel álltál a sarat. Ők is, én is tudtuk nagyon jól, hogy végül biztosan veszek majd valamit, mégis legalább fél órán keresztül kérettem magam, de ők csak újabb és újabb dolgokat kaptak elő feneketlennek tűnő kosaraikból, és még így sem biztos, hogy láttam mindent. Felpróbáltam, magamhoz fogtam én mindent: inget, sapkát, sálat, kis-, közepes, és nagytáskát, nyakkendőt, különféle szütyőket, pénztárcákat, terítőket, ékszereket, de egyszerűen nem volt szívem lezárni ezt az élményt, se vásárlással, se búcsút intve. Húztam az időt, mert nagyon élveztem a szerepemet. Aztán egyszer csak kialkudtam egy árat az éppen kezemben és fejemen lévő árukra, majd egy "Holnap kifizetem!" felkiáltással otthagytam őket. Cseppet sem zavarta őket, hogy újabb köröket kell futniuk ezért az üzletkötésért, csak mosolyogtak tovább és megint nekiálltak hímezni. Azért mégis odaadtam nekik a pénzt, ők pedig ahelyett, hogy gyorsan továbbálltak volna, újabb turistát megkörnyékezni, egyesével visszaosontak hozzám, és egy-egy színes karkötőt húztak a csuklómra, amire aztán végképp nem számítottam! Teljesen meghatódtam tőlük, és hihetetlen, de le kellett ülnöm...
A következő napokban aztán folyamatosan kísérgettek különféle kisebbségek, bármerre is mentünk, de mindig egyből az üzletkötésre tértek, szóval ez az első találkozás nagyon kilógott a sorból, és fogalmam sincs, minek volt köszönhető.

hegyi emberek, szevasztok

Rizsteraszok, kender, indigó, és bambuszok között megbúvó házak körül a tradicionális viseletű emberek végzik mindennapi rutinjaikat. Az itt elterjedt növényeket szemlélve, nem véletlen, hogy ruhájuk anyaga kender, színe indigókék. A szárítókötélen a frissen festett szövet szárad és várja a következő kört a hétvégi piacra. Megpakolt robogók jönnek-mennek a járhatatlan utakon, a biztonság kedvéért, ha a nagy csendben mégsem hallanánk közeledtüket, nagyot dudálva ránk. Az út mellett fekete disznók dagonyáznak, majd sorra megpillantjuk a többi háziállatot is: csirkék, kacsák, kutyák, bölények. Megérkeztünk Sin Chaoba, a Fekete H'mong törzs falujába. Asszonyok magasra emelt kosárból lassan öntik, a szél segítségével szitálják a rizst. Mellettük félmeztelen (csak egy pólót viselő) gyerekek rohangálnak, sokan homlokuk közepén kerek, piros folttal, a megfázás és fejfájás enyhítésére alkalmazott pipa nyomával. Minden szabad vízszíntes felületet beborítanak a kék ponyvák, azokon pedog a száradó rizsszemek. Az egyetlen tájidegen elem a hullámpala tető a házakon, illetve a szögletes beton víztározó minden háznál, vezetőnk nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy ezeket "a mi kormányunk" ingyen biztosítja az itt élőknek. Szintén teljesen ingyenes az iskoláztatás, mégsem akar senki élni ezzel a lehetőséggel, ezeket az embereket nem nagyon fertőzte meg a városon megálmodott élet, nekik tökéletesen megfelel, ami a szüleiknek és az ő szüleiknek is megfelelt évszázadokon keresztül. A tanító mégis minden nap kitartóan járja a házakat már kora hajnaltól, így próbálva összeterelni az osztályt, mindhiába. Ha be is ülnek az iskolapadba, maximum egy-két évet járnak, majd szinte kivétel nélkül félbeszakítják tanulmányaikat, számukra fontosabb dolgok érdekében. Már az iskola mellett is szükség van a gyerekekre a házimunkákban, aztán a lányok 12-15 évesen férjhez mennek, hamarosan szülnek, és minden kezdődik elölről a következő generációval.
Betessékelnek minket az egyik házba, hogy testközelből lássuk, hogyan mennek itt a dolgok. A döngölt padlójú otthonban a népes család, a háziállatok és a takarmány elsőre rendezetlennek tűnő keveréke fogad, ám vezetőnk magyarázatát hallgatva minden átláthatóbbá válik. A konyhában nyílt tűzön sütnek-főznek, de soha nem szellőztetnek, mert úgy tartják, a füst jó szerencsét hoz. Kémény, de még ablak sincsen, talán az előző gondolatmenet alapján, így látni ugyan nem látunk, de a köhögés alapján tudunk tájékozódni. Az állatoknak a hátsó konyhában készül a vacsora, a tetőről mindenfelé kukoricacsövek lógnak, már a télre készülve. A család, és nem csak látogatásunk okán, de őszintén boldognak tűnik.

karmol?

Egy idő után feltűnt, hogy nem lehet véletlen, hogy minden vietnámi férfinak bazi hosszú, néha akér két centis körme van egyik-másik ujján. Son csak kb. 5 mm-nyit birtokolt, de kérdésemre vigyorogva illusztrálta, hogy az fogpiszkálásra való! Hát nem egyértelmű!?

már majdnem Kína, de még mindig Hollandia

Az úgy volt, hogy az első pár nap tapasztalata alapján, és a rutinosabb ázsiai utazók tanácsát szintén megfogadva, nem álltam neki saját szervezésben körbejárni a vietnámi látványosságokat. Első utam Hanoin kívül Sapába, a franciák által kb. száz éve alapított hegyi városkába vezetett, ami gondoltam, egyúttal remek alkalom is lesz, hogy az Európában annyira ki nem állhatott szervezett utazást próbának vessem alá. 2,7 millió vietnámi dongért egy "Sa Pa adhoc", vagyis teljesen a magam igényei alapján összeállított csomagot rendeltem, hogy egymagam, illetve a mellém rendelt helyi vezetőt követve ismerjem meg az eldugott hegyi falvakban élő törzsek, kisebbségek, kicsit időutazásnak beillő életét.
Végül a véletlen, illetve az utat szervező cég akarata úgy hozta, hogy mellémszegődött egy utitárs is, aki már első pillantásra aggodalommal töltött el, nem alaptalanul. Bemutatkozáskor, nevét és akcentusát hallva egyből vágtam, hogy a következő pár napot nem a múlt évszázadba, hanem csak az elmúlt három évbe időutazva fogom eltölteni. Sjoerd, újdonsült holland utitársam ugyanis rendre hozta az elmúlt évek alatt megtapasztalt és általam ki nem állott holland humort és viselkedést, de szerencsére még ő sem tudta elrontani az utat. A kelleténél ugyan többször hagyták el száját el az ánusz és a pénisz szavak, illetve a hegyi törzsek megismerése helyett inkább a motorozás izgatta, de összességében egyáltalán nem volt gáz, hanem változatosabbá, majdhogynem otthonosabbá tette napjaimat. Három év után újabb három nap már nem oszt, nem szoroz! Bejelöltem őt a Facebookon!

az elindulás: Thaiföld, Vietnám, majd Kína

A bangkoki öt napból az első nagyon hamar véget ért, mert az időeltolódás miatt késő délutánig aludtam, hiába állítottam be az ébresztőórát. Ugyanúgy, mint első este, egy utcai árusnál költöttem el vacsorámat, majd az el-eleredő esőben (és 30 fokban) sétára indultam a környéken. Továbbra is örömmel szívtam magamba az ázsiai szagokat, fényeket, hangokat, igazi multimédiás élmény volt minden egyes perc. Kipróbáltam a magasvasútat is, ahol az elviselhetetlen meleggel szemben elviselhetetlen hideg fogadott. Persze ez az összes bangkoki légkondival ellátott helyről elmondható, legyen az taxi, busz, üzlet, hotelszoba, mintha a légkondi üzemeltetője így akarna felvágni: Na látod, az enyém működik!

Nem is erről akartam most írni, hanem arról, hogy még mennyi elintéznivalóm maradt Vietnámig. Először is, vízumra lesz szükségem, és a környező országok közül Vietnám az egyetlen, ahol ezt a reptéren nem állítják ki. Illetve van valami kiskapu, bővebben erről később...

A másik problémám az volt, hogy a kínai vízum lelki szemeim előtt még bonyolultabbnak tűnt. Bővebben erről is később...

Szóval, maradt kb. 3 és fél napom, hogy két vízumot beszerezzek, csak azzal nem számoltam, hogy ha ugyan ki is állítják ezeket számomra a helyi nagykövetségek, az útlevelemet ott kell hagynom 2-3-4 munkanapra, mindkét helyen! Esetleg lehetőség van felár ellenében gyorsított eljárással egy munkanap alatt kikérni a vízumot, de a péntek déli indulás akkor is elég rizikósnak ígérkezett. Az már kiderült a Lonely Planet fórumokról, hogy Hanoiban nem állítanak ki kínai vízumot, csak vietnámiaknak, szóval ha el akarok jutni Kínába, itt kell mindent elintéznem Bangkokban, de ki nem futva az útlevelembe pecsételt és tűzőgépezett időkorlátból. Amúgy is ez volt az eredeti elképzelésem, csak nem számoltam vele, hogy 5 nap alig elég valamire, főleg az én tempómban.

Ekkor találtam meg a mentőövet az egyik fórumon, vagyis az elektronikus vietnámi vízumot, ami persze se nem elektronikus, se nem vízum, de jobb nevet nem találtak neki. Valójában arról van szó, hogy utazási irodákon keresztül beszerezhető egy engedély a vietnámi Idegenforgalmi Minisztériumtól, hogy a vízumot érkezéskor a reptéren igényeljük és vegyük át, a repülőre felengednek ennek az igazolásnak a birtokában is. Nosza, ez megér egy próbát! Sürgősségi felárral 21 dollár az egyik legolcsóbb, de azért megbízhatónak tűnő cégnél (sok rémtörténetet hallani a vietnámi turizmus házatájáról!), ezen felül a többszöri belépésre jogosító vízum 50 dollár, ami a határon fizetendő. Azért kellett a többszöri belépéses vízum, mert ha tényleg eljutok Kínába, onnan vissza kell majd térnem Vietnámba, mert Kínából csak háromszoros áron tudnék Kambodzsába, vagy bárhova elrepülni, illetve az Air Asia már egyszer megszívatott a bankkártyámmal. Meg amúgy is, jobb lassan, komótosan haladni, minél többet látni az útból is, nem csak az uticélt. [nem fogok idevágó kínai bölcsességet beszúrni...]

OK. Ha minden igaz, a vietnámi vízum kipipálva. Tehát szerda reggel irány a Kínai Népköztársaság Thaiföldi Nagykövetsége! Persze ott is sürgősségi eljárást kell majd igényelnem, de csak összejön péntekig! Arra azért mégsem számítottam, hogy ez még a vietnáminál is zökkenőmentesebben fog menni. Zökkenőmentességen persze nem kalandmentes ügyintézést kell érteni, elvégre ez itt Ázsia, én meg egy naív európai turista vagyok. :-)

Szóval, a reggeli felkelés még szerdán sem ment simán, ráadásul eleredt az eső is. Mindegy, a lila taxinak nem árt az esővíz, a légkondit meg csak elviselem ezen a rövid úton. A lepukkant kínai követségen viszont tömegnyomor fogad, az éppen végetért egyhetes ünnep miatti, vagy csak a szokásos forgalom, nem tudhatom, de az elsőre nyilvánvaló, hogy nem lesz egyszerű menet hiányos thai- és kínaitudásommal másnapra megszerezni a vízumot. Már a bejutás is egy nagy hercehurca, vagy inkább színjáték? - fémdetektoros kapun kell átmenni, mint az amerikaiaknál, van komoly tekintetű biztonsági személyzet is, de rajtuk túl már megint csak az utcáról ismerős káosz fogad. Most akkor merre? Melyik felirat, a thai, a kínai, vagy a törtangol alapján jutok el a vízum-ügyosztályig? Hol kell sorszámot húzni, vagy mi itt az ügymenet? Tényleg azzal a kétszáznegyven emberrel kell megbírkóznom a félfogadási időből visszalevő 25 percért? Megannyi kérdés fejemben, de egyszer csak egy egyenruhás kínai ember finoman utamat állja:
-Visa? - kérdezi.
-Yes. - válaszolom.
-Tourist? - szól az újabb kérdés.
-Yes. - villantom meg újra brilliáns angoltudásomat.
Erre a fickó elkezd terelni a kétszáznegyven emberrel ellenkező irányba, a lépcsőn felfelé, kezében már ott figyel az útlevelem is. A kínaiaknak dolgozó egyenruhás ember a lépcsőfordulónál hirtelen megáll és odaadja az útlevelemet egy gyanúsan mosolygó thai alaknak, aki leültet a lépcsőre és az előzőleg elhangzott két kérdést megismételve elővesz egy vízumkérő-lapot, hogy akkor ő most ki is tölti nekem stb stb. Hú, eddigre már tök nyilvánvaló volt, hogy csőbe húztak, itt mindjárt fizetnem kell valami szolgáltatásért, amire nekem valószínűleg semmi szükségem. Na mindegy, hagyom, hogy megdolgozzon a pénzéért, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle, legfeljebb visszajövök holnap, ma már úgyis reménytelennek tűnik ez a dolog.

Foghegyről odavetem a fickónak, hogy nekem pénteken megy a gépem, szóval írja azt, hogy sürgősségi igénylés. Azt mondja, nem gond, reggel tízre meglesz, itt írjam alá és adjak neki két fotót és négyezer pénzt (az útlevelem már nála van) és továbbra is gyanúsan mosolyog. Persze, ez a mosoly országa, legalábis a szlogen ezt mondja a plakátokon. Ekkor bevillan, hogy a fenébe is, le kéne már vetkőzni ezt a hülye európai gyanakvást, ez az ember itt a lépcsőn abból él, hogy megkönnyíti a magamfajták dolgát, nem fog elszaladni a pénzemmel és a fényképemmel, meg persze az útlevelemmel. A szemem sarkából azért elolvasom a hatalmas háromnyelvű figyelmeztető feliratot, ami alatt ülünk éppen, hogy "A Kínai Népköztársaság Nagykövetsége nem hatalmaz fel semmilyen magánszemélyt, vagy ügynökséget, hogy vízumügyekben eljárjon ... az aktuális vízumdíjak ... bármilyen vitás ügyben ... nem vállal semmilyen felelősséget blablabla". Ennek ellenére mégis úgy döntök, ebben a továbbra is gyanúsan mosolygós emberben meg fogok bízni. Átadtam a fotókat és a pénzt, kisétáltam a nagykövetségről, majd az eső miatt a bejárat előtt várakoztam.

A gyomromban érzett kellemetlen bizonytalanság végül elmúlt, amint végignézhettem, milyen szövevényes módon dolgozik össze mindenki az én emberemmel és 4-5 fős bandájával (cégével). Először is, az ügynököm meg egy másik kihozták a náluk lévő útleveleket és papírokat, majd odaadták egy kint várakozó "külső" embernek. Az én ügynököm hazament, de még előtte nekem is odaköszönt, és megismételte, hogy holnap reggel tízkor vár. De vissza a külső emberhez, aki átcsúsztatta az útleveleket a biztonságiőrnek, majd bement az épületbe a papírokkal a fémdetektor mellett(!), a biztonsági ember a zsebébe süllyesztette az útleveleket, téblábolt kicsit, majd ő is bement. Aztán kijött a papíros ember, immár papírok nélkül, de útlevelekkel a kezében és csak várt, várt. Persze a félfogadási idő már lejáróban volt, de neki biztos utána megcsinálják majd maszekban, gondoltam. De az is elképzelhető, hogy a vízum már az útlevelemben volt, nem tudom. Mivel még mindig esett az eső, inkább beültem egy taxiba és visszementem a szállásra.

Másnap reggel már a bejáratnál várt ez a külső ember, akitől visszakaptam az útlevelemet úgy, hogy egyetlen kínai ügyintézőt sem volt alkalmam látni, nemhogy az ilyenkor megválaszolandó milliónyi kérdésen kellett volna törnöm a fejemet (hova utazik, mikor, milyen céllal, hol száll meg, van-e visszaútra szóló jegye...).

Bizonyára tanulsága is van kissé hosszúra nyúlt történetemnek, de azt mindenki vonja le magának!