2010-07-24

Kon Tum 3


Kontumi látogatásom még távolról sem ért véget az árvaházi horrorral. Az egyik közeli faluba látogattunk, ahol már várt ránk fakéregből összetákolt csónakjában egy révész, aki vezetőm szülőfalujáig szállított bennünket, pont a délutáni munkavégzéshez időzítve. A fél ötös időpont, mint kiderült, két okból volt fontos. Az egyik, hogy éppen ekkor úsztak haza a túloldalon található földekről a folyón át az emberek, némelyikük ruhástul, néhányan csak félig elmerülve a vízben a bölények vontatta kocsin ülve, a legmélyebb részen megállva egy csutakolás erejéig. A gyerekek is a folyóban fürödve élvezték a lemenő nap és a megtisztulás kettős örömét.


Hogy az én boldogságom is nagyobb legyen, a csónak felé menet a folyópartra kivezetett forrásnál haladtunk el, amely a a nap ezen szakában női zuhanyzóként funkcionál. A közelben található másik forrás pedig a férfiaké, de mi nem arra mentünk. Szóval, a munkából hazatérő nők itt mosták a hajukat, illetve mindenüket, cseppet sem zavartatva magukat, hogy éppen egy idegen utazó ballag mellettük pár méterre.


Mint hamarosan megtapasztaltam, a mesztelenkedés errefelé nem egy közerkölcsbe ütköző dolog, hanem a mindennapok része. Ha valakinek alig van ruhája, nem fog azon senki megbotránkozni, hogy nem vesz fel semmit. Az még hagyján, hogy a kisgyerekek mesztelenül szaladgáltak, de mikor velem szembe jött egy százéves mama egy szál szoknyában, akkor azért átértékeltem a női szépségről alkotott fogalmamat. De már a fürdőző fiatal nők látványa is inkább volt megindító, mintsem izgató. Nem a női idomokat kukkolni hozott el ide vezetőm, hanem hogy betekinthessek az ő életükbe. Nem az én agyamban létező képeket mutatta meg élőben, hanem annál többet, magát a valóságot. Nem egy propektusból néztem ki az utat, hanem elmondtam mennyi időm van és mi érdekel, ő pedig csak vitt és vitt rendületlenül.


Illetve, itt éppen a révész vette át az irányítást és a kb. 40 centi széles, 5 méter hosszú, ingatag fakéregbe guggolva nekivágtunk a folyónak. Előbb persze gondosan rámaggattak egy mentőmellényt, hogy annál égőbb legyen a megérkezés, hiszen kb. 10 percnyi evezés után kiderült, ezen a részen a folyó nem mélyebb 10-15 centiméternél. Néha ugyanis homokzátonyra futottunk és ilyenkor evezős barátunk csak kiugrott és megtolt bennünket. A mentőmellény és folyó sekélysége ellenére az első zátonyrafutásig eltelt 10 percet meglehetősen aggódva töltöttem a csónaknak alig nevezhető alkalmatosságban, ugyanis a folyó a perem alatt alig 1-2 centire hullámzott, illetve a réseken át folyamatosan szivárgott be a víz, és lassan összegyűlt a talpam alatt. A révész evezett, vezetőm merte ki a vizet, én meg paráztam, hogy mikor süllyedünk el. Megmozdulni sem mertem, mert azonnal heves imbolygásba kezdett a fakéreg-gondola. Aztán egyszer csak megakadtunk és rájöttem, inkább széles, mint mély ez a folyó. Jól le is csesztem vezetőmet, hogy mit éget ezzel a mellénnyel, már messziről látja az egész falu, hogy egy szerencsétlen turista jön. De szerencsére, errefelé nem lenézéssel, hanem csodálattal tekintenek minden idegenre, úgyhogy felesleges volt reklamálnom.

Vezetőm szülőfalujában aztán sorra látogattuk unokatestvéreit, barátait, testvérét, meg egyáltalán, mindenkivel váltott egy pár szót, én meg fotóztam, bámultam. Nagyon jó érzés volt végigsétálni az egyszerű cölöpházak között, a mosolygós emberekkel beszédbe elegyedni, akik közül elég sokan, főleg az idősebbek beszéltek kicsit amerikai angolul. Így aztán végképp nem tudtam hova tenni ezt a lenyűgöző falut. A családi lak sufnijából előkerült egy teljes rézgong-szett, ami a banák tradicionális hangszere. A hatalmas, díszes gongok mind különböző hangon szólalnak meg, és ünnepeken, családi eseményeken ezeken játsszák a talpalávalót. Sajnos ezúttal csak néhány erőtlen bamm-bammra futotta, mert az én látogatásom azért nem volt számukra annyira történelmi jelentőségű, hogy ezt megünnepeljék.

Számomra annál inkább, de ezt csak halkan jegyzem meg.

folyt. köv.


2010-07-12

Kon Tum 2

A temető és a házibuli után megint a fatemplom melletti árvaházhoz látogattunk el, de ezúttal be is mentünk. A látogatás úgy kezdődött, hogy az intézmény vezetője körbevezetett bennünket, mint egy tévéstábot, és első ránézésre minden flottul működött. Benéztünk a konyhába, a hálókba, a tantermekbe, majd a gyerekek egy vidám dalt is elénekeltek a kedvünkért, mégpedig a "ha jó a kedved..." kezdetűt. Vujity Tvrtkónak való helyszín.

video


Az igazgató úr viet nemzetiségű, ám az árvák szinte kivétel nélkül valamelyik kisebbséghez tartoznak (bana, giarai, xedang, romam, ede, stb). Ami közös bennük, hogy mindannyian Vietnámnak ebben az eldugott, legfejletlenebb szegletében élnek, ahol egyformán kiszolgáltatottak az időjárás, a betegségek, vagy a kommunista párt szeszélyének. Az igazgatóval beszélgetve kiderült, hogy valójában alig-alig kap állami támogatást ez a régió, az intézmény is leginkább külföldi adományokból tartja fenn magát.

Hogy megértsük, miért alakult ez így, kicsit jobban a dolgok mélyére kell ásni. Ezek a kisebbségek az évszázadok során ide, az ország ezen elszigetelt szegletébe szorultak vissza, nem utolsósorban az egyre agresszívebben terjedő viet népességnek köszönhetően. A hegyekben aztán minden szépen beágyazódott a kollektív tudatba, rögzültek az elmaradott mezőgazdálkodási technikák, a legősibb hagyományok és hiedelmek, a fejlődés helyett a puszta túlélés lett a tét, így aztán amit ma látunk, nem sokban különbözik attól, ami a középkorban fogadta ez erre tévedő utazókat. Az igazi probléma azonban nem a középkorban, vagy a még azelőtt gyökerező hagyományokban rejlik, hanem az amerikai hadsereg megjelenésében, ugyanis itt a környéken hoztak létre egy fontos amerikai utánpótlási bázist és hadifogoly-tábort.
Mivel errefelé nem sok helyismerettel rendelkeztek a tisztelt hadurak, "felkérték" az itt élő kisebbségeket, hogy segítkezzenek a háború megnyerésében, de legalábbis tolmácsoljanak nekik és kalauzolják őket, meg persze takarítsák a barakkokat. Ugyan a háborút az amerikaiak elvesztették, az igazi vesztesek az ittmaradó nemzetiségek voltak, akik háborús közreműködése még 35 év elteltével is szálka a kormányzó kommunista párt szemében. Így aztán rendre az indokoltnál kisebb támogatás jut erre a régióra. Még csak a pártba sem hagyják belépni az árvaház igazgatóját, nem hogy több támogatást lobbizzon ki, mivel hajdanán ő is az amcsikkal volt. Így aztán maradnak az adományok, és a keresztényi szeretet, hogy egyetlen árva se maradjon fedél és étel nélkül. Amúgy az itteni kisebbségek háborús részvétel miatti problémája a nyolcvanas években akkorára duzzadt, hogy sokukat egyszerűen kitelepítették az Egyesült Államokba, konkrétan az ede népcsoporthoz tartozókat, akik a legaktívabban segítkeztek az idegen hadseregnek.

Az igazgató úrtól megtudtam még, hogy egyes falvakban a mai napig él az a hiedelem, hogy a gyermek nem önálló lény, hanem az anya része. Egy lélek két testben, vagy valami ilyesmiben hisznek. Nem pusztán azért, mert az anyák itt egész álló nap a hátukon cipelik a kendőbe bugyolált gyermeküket, hanem azért is mert az önállóan cselekedni képtelen apróságok élete valóban az anyáétól függ. Az anyja gondozza, az anyja eteti, az anyja hordja magával, az anyja teszi tisztába, az anyja altatja a kisgyermeket, így aztán ha egy anya meghal, sokszor gyermeke is vele tart. Az anya kihűlt teste mellé egyszerűen odatemetik a még nagyon is eleven kisdedet. Barbár cselekedet? Minden bizonnyal, de az árvaházban senki nem ítéli el őket ezért, inkább igyekeznek megakadályozni az ilyen rituális élvetemetéseket. Megpróbálnak minden halálesetről időben értesülni, hogy a gyermek hozzájuk kerüljön, ha szükséges. De néha csak addigra érnek oda egy faluba, mikorra már a két testet tartalmazó koporsót elföldelték. Ilyenkor nincs más hátra, nagyon gyorsan kell ásni.

folyt. köv.