2010-06-27

házavató


A temetői kaland után egy olyan ház mellett haladtunk el, ahonnan hatalmas lárma hallatszott ki, és mint kiderült, éppen lakásavatót tartottak. Ránézésre egy többéves kalyiba volt ugyan, de a tulaj szerint mindössze két napja fejezték be, és éppen ezt ünnepelték. Ragaszkodtak hozzá, hogy mi is csatlakozzunk, így aztán motorkerékpár ide, motorkerékpár oda, nekem is bőven kijutott a rizsbor-koktélokból. Gia rai házavatón nincs olyan, hogy valaki nemet mondjon! Hasonlóan a máshol látott cölöpházakhoz, itt is egyetlen légtérben volt minden, a kamrától a konyháig és a nappaliig bezárólag. Fogalmazzunk úgy, hogy mindenki a nappaliban tartózkodott, ahol a társaság egyik fele sörözött és kártyázott, míg a többiek hatalmas csuprokat körbeülve, szívószálon át itták az édesített rizsbort. Az első csoport a férfiakból állt, a második az asszonyokból és a hátukon cipelt gyerekekből. Mi is ide lettünk leültetve. Úgy vettem ki, hogy mindegyik csuporban levő italt más-más asszony keverte be, hiszen mindegyikőjük ragaszkodott hozzá, hogy az övét is kóstoljuk meg. A rangidős férfi pedig közben kupicában mérte nekem a tiszta rizsbort, talán összehasonlítási célzattal, vagy talán azért, hogy lelket öntsön belém, hiszen nagy tervei voltak számomra. Mikor koccintás után felhörpintettem az italt, nagyot mosolygott és hátbaveregetett. Íme egy igazi férfi, sugallta tekintete. Aztán félreérthetetlen jelekkel tudtomra adta, hogy a mellettem álló lánya facér és akár most azonnal egybekelhetünk, vagyis vonuljak csak félre vele a hálószobába. Mármint a beleegyezően mosolygó lánnyal a hálószobát jelentő egyik sarokba. Szerencsére, a vezetőm elterelte figyelmét, így nem kellett ezt a tüneményt visszautasítanom. Persze két perccel később újra előjött a téma, ezúttal a másik lányt mutogatta a családfő, vagy azért, mert már nem emlékezett rá, melyikről tárgyaltunk, vagy ezért, mert hallgatásomat úgy értelmezte, az a lánya nem nyerte el tetszésemet. Nyomatékul újabb kupica rizsbort töltött, hiába berregtem, hogy én motorkerékpárral vagyok. Tolmácsom is egyre jobban imbolygott már, pedig még dél sem volt, úgyhogy mindketten jobbnak láttuk angolosan távozni a házibuliból, majd szép nagy hullámokat rajzolva az út porába, óvatosan visszagurultunk Kontumba. Azt hiszem, megint csak kimaradtam az események legjavából!

Szaller, az óvatos utazó.


video

2010-06-25

Kon Tum 1


Sokáig gondolkodtam, hogyan fogok majd beszámolni kontumi élményeimről, aztán rájöttem, legjobban teszem, ha szépen időrendben haladok. Ez a régió rengeteg érdekes és néha meglepő élményt tartogatott, csak idő kellett hozzá, hogy varázsa feltáruljon előttem. Mivel több napot töltöttem el itt, végül olyan hosszúra nyúlik majd beszámolóm is, mint a Kill Bill, csak sajnos nem lesz benne sem Uma Thurman, sem az a fickó, akire egy bangkoki szekrényben bukkantak rá fellógatva. Na, azért érdemes lesz tovább olvasni, mert akad majd itt is egy kis horror.

Szóval Kontum. A legpocsékabb klímájú hegyvidéken fekszik, ráadásul errefelé már javában tart az esős évszak, úgyhogy néha-néha rendesen elered az eső. Úgy kell elképzelni, mint egy forró zuhanyt egy forró nyári napon, csak ezt ruhástól, illetve az én esetemben motorkerékpáron ülve. Na, valahogy így érkeztem meg ebbe a városba. A szálláson leparkolva, megszárítkozva, az ebédidőre való tekintettel, első utam a piacra vezetett. Meglepve tapasztaltan, hogy itt valami teljesen más időszámítás szerint zajlanak a napi dolgok, hiszen délután egykor egyszerűen sehol nem tudtak kajával szolgálni! Az egész város pihent, mintegy erőt gyűjtve egy későbbi rohamra, vagy pedig az utánpótlásra várva.

Szégyenszemre, a Lonely Planetből kellett kinéznünk egy helyet, ahol csak Mylo, én, és két másik motoros turista üldögélt. Összesen négyen voltunk a városban külföldiek, nem csak a holtszezonra való tekintettel, hanem azért is, mert erre nem jönnek a szervezett úton országjáró tömegek. Pedig rengeteg érdekes kisebbség él itt, csak a jelek szerint a turistákat jobban érdeklik a koktélbárok, mint az igazi Vietnám! Ebéd után egyből belekezdtünk a környék felderítésébe, a hajdanán itt tevékenykedő francia misszionáriusok nyomdokain haladva, először egy fatemplomot, a város első keresztény intézményét meglátogatva.


Kontumról tudni kell, hogy az itt élő, évszázadokon át elnyomott és végtelenül elszegényedett népek körében az új, trendi vallás nagyon könnyen terjedt, ezzel egy furcsa egyvelegét létrehozva az általuk megőrzött ősi mitológiáknak és az európai közvetítéssel érkező kereszténységnek. Mivel ez a régió mindig is kívül esett a vietnámi érdekeltségeken, a misszionárusok szabadon tevékenykedhettek. Persze ez nem jelenti azt, hogy néha nem végeztek ki közülük egyet-egyet, de ennek ellenére, valahogy mégis fennmaradtak az általuk alapított intézmények, többek között a fatemplom mellett található árvaház is.

Az itt élő gyermekek mind a környező falvakból kerültek ide, így aztán mi is felfedezőútra indultunk, hogy lássuk, milyen körülmények között élnek ott az emberek. Az errefelé elterjedt építkezési mód a cölöpházakból álló, lazán szervezett falu, amelynek közepén egy magas tetővel ellátott "rong" (ejtsd: zsong) ház található, amelynek magassága a falu rangját, gazdagságát hivatott megjeleníteni. Na, ne gondoljunk tényleges gazdagságra, inkább csak szegény és kevésbbé szegény településekre! A rong ház amúgy egyfajta közösségi épületként szolgál, illetve itt éjszakáznak a szingli férfiak, miután az esti szokásos összejövetelen jól berúgtak és megénekelték örömüket, bánatukat. Napközben viszont teljesen kiürül a falu, hiszen mindenki a földeken dolgozik. A falvak általában a folyó egyik oldalán vannak, a földek pedig a túloldalon. Reggel mindenki átúszik, majd a munka végeztével vissza. Ha nem látom, nem hiszem el!

Szerencsére van egy híd is a környéken, úgyhogy mi azon át tértünk vissza a városba, hogy még egyszer körülnézzünk, mielőtt Mylo magamra hagyna (neki ugyanis lejárófélben volt a vízuma és tovább kellett állnia). Délután négykor már kezdett újra éledezni a város, ami talán még a pihenőidőnél is furcsább módon nyilvánult meg. Akármerre mentünk, mindenhol minket bámultak, mintha holmi cirkuszi attrakció lennénk, egymásnak szóltak, hogy nézd, ki megy ott, és ugyan senki nem beszélt angolul, a gyerekek lelkesen hellóztak hozzánk és közben fel-alá ugráltak körülöttünk, a hellózást egy pillanatra sem abbahagyva, mintha megakadt volna a tű a lemezjátszón. Fura volt. Aztán sokan felkértek, hogy fotózzuk le őket, vagy a családjukat, boltjukat. És egyáltalán, mindenki mosolygott ránk és örült nekünk. Én meg nem győztem hajtogatni, hogy szeretem ezt a várost. Az utcákon élénk forgalom, mindenfelé árusok, fura portékák, idegen szagok, sehol egy nyugati franchise üzlet, vagy valami, ami Európára, vagy akár Vietnám más városaira emlékeztetne. De talán pontosabb lenne azt mondanom, hogy ez a hely emlékeztet a vietnámi városokra, mielőtt az idegen kultúrák megfertőzték volna őket.


Másnap aztán, Mylo és a másik két motoros távoztával teljesen egymagam maradtam a városban, mármint, egyedüli idegenként, úgyhogy megpróbáltam valami idegenvezetős utat összehozni a következő napokra. Szerettem volna minél jobban megismerni ezeket a fura népeket, kultúrákat, és ehhez bizony tolmács kellett, hiszen a jelek szerint itt senki nem beszél angolul. Illetve csak azt hittem. Ugyan a városban tényleg csak a gyerekek és ők is csak annyit, hogy "helló-helló-helló-helló-helló...", a falvakban aztán sorra botlottam bele az idősebb emberekbe, akik az amerikai háborúban egész jól megtanultak angolul a katonáktól. Így aztán a város helyett, ezekben az elmaradott falvakban sikerült megértetnem magamat!

Felbérelt idegenvezetőm első utunkon a környék egyik jelentős népcsoportjához, a gia rai-jokhoz kalauzolt el. Rong ház, iskola, gyerekhad, kávéültetvények, csupa olyan dolog, amit Vietnám más részein is láttam már. Aztán megérkeztünk a temetőbe és itt egy egész más világ tárult fel előttem. A falécekkel körbekerített, házakat imitáló sírok négy sarkán hatalmas fejű faragott faemberek őrzik az elhunytak békéjét, körbe-körbe szétszórt bivalycsontok hivatottak távol tartani a szellemeket, miközben a sírokba különféle használati tárgyakat helyeztek, étkészlettől rizsboros palackon át a kerékpárig mindenfélét, hogy a távozóknak a túlvilágon se kelljen semmiben hiányt szenvedniük. A gia rai temetés ennek megfelelően egy vagyonba kerül, hiszen azzal kezdődik, hogy feláldoznak egy bivalyt. Ha a család nem engedheti meg magának, egy jó ideig el sem temetik halottaikat, mert még mindig jobb egy hullával egy fedél alatt tölteni az éjszakát, mint hagyni, hogy elragadják őt a szellemek.



folyt. köv.

2010-06-18

zöld tea

Vendéglátóm előtt egy csorba porcelánkannában teafű ázik, ki tudja, mióta már. Egy tálcán lefelé fordítva gyűszűnyi teáspoharak várják elöblítetlenül a következő vendéget. A férfi nagyot szív bambuszpipájából, majd a hatalmas adag füsttől és az így bevitt nikotinlökettől kiütve, csak bambul maga elé. A város nyüzsög körülötte, mégis egyszeriben minden olyan békésnek tűnik számára! Mellételepedek, mire rögtön megkérdezi tőlem, honnan jöttem, hány éves vagyok, és még néhány ehhez hasonló alapvető dolgot, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyemet pontosan be tudja lőni. Nem a kíváncsiság, hanem a nyelvtan miatt. Ugyan nem értem nyelvét, de Vietnámban másképp szólítanak meg koromtól és státuszomtól függően, és még számos, ehhez hasonló apró nüansznyi dolgot figyelembe véve. Miután ezt a megszokott kört lefutottuk, a nyelvi akadályok leküzdésével, immár meg tud kínálni. Teázzunk!

Egy jól begyakorolt mozdulattal egy vödörbe üríti a teáskanna tartalmát, majd friss leveleket tesz bele. Felkapja a földről a termoszt és forró vizet tölt belőle a kannába, de nem várja meg, hogy kiázzon a teafű, hanem egyből önt is az egyik pohárba, hogy kiöblítse számomra. Ugyanígy tesz a saját poharával is, majd megint a kannáért nyúl. Ennyi idő alatt pont el is készült a főzet, így a poharainkat újra megtölti, hogy felhörpinthessük az első, még nem túl erős kortyot ebből a remek forró italból. A második pohár előtt a pipából szokás szívni, így most annak az előkészítése következik. A bambuszhenger oldalára fúrt lyukat ujjával befogva, belefúj a csőbe, mire az elhasznált dohánydarabok kirepülnek a pipából. Egy csipetnyi friss dohány kerül helyükre, majd felém nyújtja a vödör vízben álló szerkezetet, hogy enyém legyen az első szippantás. Számat a bambuszrúd végére helyezem, igazából egész államat beletemetve a csőbe, és szívni kezdem a füstöt. Vendéglátóm mosolyogva bíztat, hogy mélyebbre, mélyebbre, odatartja nekem az öngyújtót a dohányhoz, majd ahogy szívom, a vödörből meghallom az ismerős bugyogást és tüdőmet máris ellepi a hűs füst. Működik! - akarom mondani, de nem jön ki hang a torkomon, ahogy a köhögéssel küzdök. Illendőségből kicsit lent tartom a füstöt, mielőtt kifújnám, majd engem is utolér a világbéke-hangulat. Elkezdek lefelé csúszni a széken, de a házigazda már nyújtja is felém az ekkorra már alaposan kiázott teából a második pohárral. Az italtól újjáéledve kinyökögök egy köszönömöt, majd én is bámulom a város nyüzsgésést az előttem futó lassított filmen. Boldog vagyok.

Aztán minden kezdődik elölről. Friss teafű, termosz, öblítés, első pohár tea, csipetnyi dohány, egy szippantás, újabb pohár tea, bambulás. Aztán minden kezdődik elölről...

2010-06-17

gyárlátogatás

Egy vietnámi szabókaland nem teljes gyárlátogatás nélkül. Vu Thu mindent a szemem előtt csinált, amíg én a levest faltam, ő már darabolta is méretre az általam kiválasztott textíliákat. Az igazi kaland azonban az A Dongnál tett látogatás volt, ahova egyik nap vacsora után néztünk be Myloval. Vietnámban mindent szabad, úgyhogy egyszerűen csak besétáltunk az ajtón és elkezdtünk babrálni a varrógépek mellé kitett anyagokkal, hogy vajon melyikből készül majd az én öltönyöm. Mondanom se kell, erre aztán minden jelenlévő félretette a munkát és körénk sereglett, majd lelkesen körbevezettek minket az épületben, beavatva a műhelytitkokba. Talán csak a késői óra, vagy az elfogyasztott sörök miatt, de őszintén szólva, mindegyikőjük bolondnak tűnt. Jobban élvezték jelenlétünket, mint mi, pedig számunkra eléggé szürreális volt már az is, hogy a pár órával korábban, a fényűző üzletben leadott megrendelést nyomon követve ezen a tipikus vietnámi munkahelyen kötöttünk ki.


Itt már semmi nyoma nem volt a pompának, egyszerű asztalok sorakoztak sűrű sorokban, elhasználtnak tűnő varrógépek fölé görnyedve tizenéves munkások robotoltak este tízkor, míg a sarokban egy ember gyűrött szélű kartonok alapján rajzolta a textíliákra a soron következő rendelés szabásmintáját. Semmi nyoma nem volt, hogy ezek az emberek valaha is hazamennének innen. Pedig nagyon úgy tűnt, egyszer véget ér majd a műszak, mert telefonszámot cseréltünk a legnagyszájúbb srácokkal, és megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk majd sörözni. Attól a vevőtől pedig én kérek elnézést, aki kocsmaszagú öltönyt vett át másnap, mert Mylo nem állta meg, hogy rágyújtson a műhelyben, így végül mindenki ott szívta a cigit a félkész ruhák között.


Következő utam a cipészműhelybe vezetett, ahol az öltönyömhöz és lábamhoz egyformán tökéletesen passzoló lábbelik készültek. Ha addig azt hittem, hogy a szabónál duhajkodó tinik testesítik meg az igazi vietnámi munkahelyi nyüzsgést, tévedtem. Az eladóval vitettem el magamat a cipészemhez, így gyakorlatilag a főnök otthonában kötöttünk ki. Bejelentés és ajándék nélkül érkeztem, de nem sértődtek meg rám, hanem beljebb tessékeltek. A ház alsó része képezte a nappalival kombinált műhelyt, ahol a családfő egy nyugágyról bámulta a tévét (értsd: éppen pénzt keresett), őt körülülték felesége és gyermekei, míg hátrébb 5-6 félmeztelen munkása guggolva robotolt verejtékben úszva. A szerszámok és az alapanyagok a földön szerteszét hevertek, a megrendelt lábbelik az anyagmintával és a katalógusból kimásolt képpel együtt pedig a lábuknál kerültek elhelyezésre. A melegre és az elviselhetetlen ragasztószagra való tekintettel egy-egy ventillátor biztosította a légáramlást a helyiségben. A munkások mellett a félig elfogyasztott ebéd maradéka pihent, valószínűleg nem maradt idejük, hogy befejezzék az étkezést, mert a fönők ennyi pihenőt sem hagy nekik. De meglehet, hogy jöttömre álltak csak neki a munkának, hogy kellemesebb benyomást tegyenek rám. Bárhogy is legyen, a főnök fel sem kelt a helyéről, hiszen megy itt minden nélküle is!

2010-06-15

testreszabók

Na, ennek is eljött az ideje! Szaller öltönyt vásárolt ezer dollár értékben... Az egész úgy indult, hogy mindössze egyetlen öltönyt szerettem volna csináltatni, mivel ami otthon van, azt vagy kölcsönadtam, vagy utálom, vagy fogalmam sincs, merre található és akkor még azt hittem, hamarosan állásinterjúra kell majd mennem. Aztán ez lett belőle!

Aki járatos a témában, tudja jól, hogy az üzletekben nehéz olyan öltönyt találni, ami tökéletesen passzol, anyaga megfelel, és még megfizethető is. Jó eséllyel csak lóg rajtunk valami szögletes szabású zakó és egy fantáziátlan nadrág, amelyek márkásak ugyan, de közel sem nézünk úgy ki bennük, mint a modellek a magazinokban. Na, erre találták ki a plasztikai sebészeket, akarom mondani, a mérték utáni szabóságokat. Pontosabban, hajdanán minden ruha méret után készült, csak közben beütött az ipari forradalom, a tömegtermelés, a fogyasztói társadalom, a divatcégek és marketing részlegek által uralt világ, ahol az egyének méret és ízlés alapján beskatulyázhatóak.

- Sajnálom, nem tartunk feles méretet! - szól hozzánk az eladó, és úgy érezzük magunkat ilyenkor, hogy velünk van valami baj, nem a rendszerrel. Szóval, emiatt vagy sem, de felsőbb körökben ma is virul a mérték utáni szabóság intézménye, ám ha egy hozzám hasonló egyszerű halandó is ki szeretné próbálni, mivel tud az ilyen ruha többet, mint a konfekciótermékek, annak valamelyik ázsiai nagyvárosba, de ha megteheti, egyenesen Hoi Anba kell utaznia. Akár egyetlen öltöny miatt is megéri eljönni idáig!

Mivel a városban legalább 300 szabóság működik, nehéz kiválasztani a nekünk leginkább megfelelőt. Én sem a véletlenre bíztam a dolgot, hanem az interneten utánajártam, hogy a város menőbb cégei közül melyik a legmegbízhatóbb, legmegfizethetőbb, illetve, egy utitársam ajánlására, ellátogattam egy kisebb szabósághoz is. Aztán végül mindkét helyen rendeltem egy öltönyt, majd még egyet, aztán ha már ilyen jól belejöttem, rendeltem még egy csomó mást is.

De kezdjük az elején! A Dong - angolul fütyköst jelent - a vietnámi valuta és az egyik felkapott szabóság neve is egyben. Márkajelzésüket sokatmondóan a nadrág sliccénél helyezik el, úgyhogy talán mégsem a hivatalos fizetőeszközről kölcsönözték nevüket...

Mivel az A Dong Silk az egyik legjobb nevű varroda a városban, engedve sznob énemnek, én is hozzájuk tértem be elsőként. A bejáratnál mosolygós recepciós hölgy fogadott, aki egy fényűzően berendezett bemutatóterembe vezetett, ahol egyenruhás eladónő vett egyből gondjaiba. Először is felmérte, mi járatban vagyok, majd készségesen segített kiválasztani a katalógusból a legfrissebb milánói, párizsi, illetve new yorki divatot másoló ruhaköltemények közül a nekem legmegfelelőbbet. Ezután elvonultunk az üzlet hátsó traktusába, hogy megtapintsuk és kiválasszuk a legjobb emberkéz alkotta szövetekból a nekem tetszőt (megfizethetőt), amelyek az előbbi katalógusban látható gyártók európai gépsorain készültek ugyan, de aztán kalandos úton ebbe az üzletbe kerültek ahelyett, hogy például Ermenegildo Zegna vietnámi bérvarrodáiban kötöttek volna ki, ahova eredetileg szánták őket.

Rendeléskor készüljünk fel rá, hogy egy csomó keresztkérdésre választ kell majd adnunk, például, hogy kettő-, vagy háromgombos öltönyt szeretnénk-e, hátul egy, vagy kettő hasítékkal, a zsebet egyenesen, vagy ferdén kérjük-e, az öltöny ujján három, vagy netán négy gombot szeretnénk-e, valódiakat, vagy csak díszt, és még sorolhatnám. A rendelés leadását követő napon máris mehetünk felpróbálni az öltönyt, és ha csak kisebb igazításokra van szükség, fél órán belül kezünkben a gusztusosan becsomagolt végtermék. Hozzáteszem, teljesen mindegy, mennyit tökölünk a pontos fazon meghatározásával, mert a nagy csinnadratta ellenére úgyis ugyanazt a szabásmintát használják majd mindegyik rendelésünkhöz. Tudom, mert később beosontam a műhelyükbe is és tanulmányoztam a "munkafolyamatot". De erre majd később visszatérek.

Előbb tegyünk egy kis kitérőt, és tekintsük át a szakma helyi történetét! 15 évvel ezelőtt mindössze két szabóság működött Hoi Anban, amelyek közül az egyik tulajdonosa történetesen egy kisebb szállodát is üzemeltetett. Mivel az ország még éppen csak akkoriban kezdte el fogadni a nyugati turistákat, ezen szállodatulajdonos úgy döntött, szorosabban összeköti a család két vállalkozását, és nem pusztán szállóvendégei számára fog ruhakészítést ajánlgatni, hanem egyenesen e célból szervez ide utakat, és amíg a testre szabott ruhák elkészülnek, a megrendelők is körül tudnak majd nézni a környéken. Hamarosan annyira sikeres lett ez a modell, hogy Hoi An neve, mint a méret utáni szabóságok otthona került be az utikönyvekbe és sorra nyíltak a hasonló vállalkozások. Ám mielőtt ez a nagy változás bekövetkezett volna, másik választott szabóm, Vu Thu minden felhajtás nélkül megnyitotta a város harmadik szabóságát, amely talán ma is ugyanúgy működik, mint akkoriban.


A város három darab szabóságából mára háromszáz lett, nagy többségük csak meglovagolja a hirtelen jött keresletet, míg Vu Thu apró üzlete megmaradt annak, ami mindig is volt, családi vállalkozásnak, amelynek híre szájról szájra terjed. Nincs profi marketing részlegük, nincs weboldaluk, nincs a kelméik szélén végigfutó neves márkajelzés, nincs csillogó üzletük, sem egyenruhás eladóik, de náluk betekintést nyerhettem egy talán tipikusnak mondható vietnámi kisvállalkozás mindennapjaiba. És ezt még a sznob énem is többre értékelte, mint a fütykösék üzletét.

Vu Thu mind a tíz testvére ebben a szakmában dolgozik valamilyen módon és az üzletbe betérve egyből négy szabó-generáció vett körül. A legkisebb családtag még úttörő-egyenruhában játszott körülöttünk, de Vu Thu 20 éves lánya is már két éve besegít, napi 10-12 órában, heti hét napban.

Mivel ebédidőben jöttem, nekem is kerítettek egy tálat, majd tipikus hoi ani étellel, cau laoval vendégeltek meg. Kaptam mellé egy sört is, így aztán a másnapi ruhapróbára Mylot is magammal ráncigáltam, hogy neki is jusson az ingyenebédből. Mivel egyre lejjebb mentek az árakkal, végül ő sem állta meg rendelés nélkül, úgyhogy ez a leves bőven megtérült. Később cipőt is a nővér üzletében rendeltem, hogy inkább ezt a családot juttassam bevételhez a korábban kipróbált A Dong ruhagyár helyett. Ja, és ráadásul szerelőt is kerítettek a Minszkemhez, úgyhogy tényleg szívembe zártam mindannyiukat az állandó "na, rendelj még egyet" felszólításaik ellenére. Így is sokkal nagyobb lett a csomag, mint terveztem, egészen pontosan 16 és fél kilónyi ruhát küldettem velük haza. A legvégén ugyanis a postás házhoz jött hozzájuk, majd az árut 10 dollár ellenében helyben vámkezelte, hogy az Európai Unióban már ne kelljen semmit ráfizetnem. Erre azért még kíváncsi leszek!

2010-06-11

vizipók

A Hoi An közeli Chàm-szigeteken él egy ízeltlábú, amely a vietnámi konyha egyik legértékesebb különlegessége. Pontosabban nem is ezt a vízben élő rovart fogyasztják, hanem a hálóját, amelynek kilója százmillió dongot ér a piacon! Egy egyes és nyolc darab nulla, kb. egymillió forint! Ennyi pénz nem volt nálam, meg amúgy sem étlapon, hanem begyűjtés közben találkoztam ezzel a "csemegével". Az egy tálnyi vízben lebegő fehér fonalakat szűrővel kimerik, majd csipesszel aprólékosan eltávolítják közülük az apró rovarokat és az összes szennyeződést. Ez még csak a feldolgozás első lépése, de nem bírtam kivárni a műszak végét. Megítélésem szerint, az asztalon látható adag egy egész heti munka eredménye volt, de aki időmilliomos, az előbb-utóbb dongmilliomos lehet, ha van türelme ehhez a melóhoz. Mivel az ebből az alapanyagból készített étel drága és gusztustalan, a vietnámiak potencianövelő hatást tulajdonítanak neki... mi mást!?

2010-06-10

Hoi An

Tavaly nagyon nem voltam elragadtatva ettől a várostól, sőt, kifejezetten utáltam, pedig éppen csak néhány órát töltöttem el itt. Vagy talán éppen azért. A tömegturizmus rothasztó hatásának kezdeti jeleit láttam mindenfelé, ahogy a helyi kulturát szépen lassan elkezdi felváltani a külföldi szemét. Ennél nagyobbat talán nem is tévedhettem volna!


Másodszorra teljesen beleszerettem ebbe a turistáktól nyüzsgő gyöngyszembe. Huét magam mögött hagyva, még éppen időben értem Hoi Anba, hogy a sötétedéskor kezdetét vevő telihold fesztivál részese lehessek. Persze ez a fesztivál egyáltalán nem hasonlít a thaiföldi telihold bulikra, hanem itt hagyományőrző koncertek, játékok, és egyéb elfoglaltságok dobják fel az utcákat sötétedés után, minden holdhónap 14. napján. És a legfontosabb, hogy ilyenkor az egész városban kialszanak a fények, hogy átadják helyüket a folyón úszó ezernyi apró mécsesnek, amelyek a jó karmát hivatottak elhozni az azokat meggyújtó és vízre bocsátó egyének számára. Mivel a vaksötét városról nehéz fényképes beszámolót adni, magam is befizettem 10 darab jókarma-lámpásra, amelyeket egyszerre megúsztatva végre összejött az áhított fotó, amely talán legjobban visszaadja a békés, meghitt oldalát a városnak. Azonban a fényképekről hiányzik, hogy közben mindenfelől hagyományos vietnámi muzsika szólt előben, a színpadokról, boltokból, vagy éppen csak az utcán letelepedő zenészek hangszereiből. A kellemes muzsikát csak a Vak dobos névre hallgató népi játék harsogása zavarta meg, amelyben a bekötött szemű versenyzőnek egy dobot kell tíz lépésnyi távolságból megközelítenie és elsőre sikeresen megszólaltatnia, miközben a hangfalakból a játékmester félrevezető utasításokat üvölt, amellyel mindig túlharsogja a segítséget bekiabáló barátokat. Vicces volt, ahogy a helybeliek teljesen beleélték magukat ebbe a lármás játékba!


Hoi An szintén nevezetes még a változatos és ízletes konyhájáról, amelyről már tavaly is megemlékeztem. Az idei kedvenc étel a Cau Lao volt, amely számomra, laikus számára, csal egy újabb tésztaleves-variáció, de ez az étel egyedül csak itt, Hoi Anban kapható. Az eredeti recept egyenesen megköveteli, hogy innen, pontosabban egy bizonyos kútból vett vízzel kell elkészíteni ezt az ételt.


Végül majdnem egy egész hetet Hoi Anban maradtunk, mert öltönyt, ingeket, nadrágokat és cipőket készíttettünk a helyi szabóknál. Az elmúlt húsz évben ugyanis Hoi An a méret utáni szabóságok világszerte elismert fővárosává nőtte ki magát, amely cím az olcsó munkaerőn kívül a gyors és minőségi munkának is köszönhető, meg persze annak, hogy itt szemrebbenés nélkül másolják le a legdrágább márkát aktuális szabásmintáit, ráadásul ugyanazokat a textíliákat felhasználva. Hogy pontosan hogyan is működik egy ilyen méret utáni szabóság, arról majd legközelebb.

2010-06-06

DMZ

Van abban valami irónikus, hogy éppen az úgynevezett fegyvermentes zóna területe volt a legtöbb áldozattal járó összecsapások helyszíne. De aki értelmet keres a háborúban, az hülye.

A vietnámot kettészelő demilitarizált zóna (DMZ) abból a célból jött létre, hogy egy soha meg nem tartott választásig Észak- és Dél-Vietnám, pontosabban a kommunisták és a franciák között meggátolja egy újabb fegyveres konfliktus kialakulását. 1954-ben a genfi tárgyalóasztal mellől ilyen egyszerűnek tűnt a béke biztosítása, pedig az igazi borzalmak még csak ezután következtek! A komcsik ugyan aláírták a békeszerződést, de közben már kinézték maguknak a következő ellenfelet, a Saigonban parádézó amerikaiakat.

Így tehát az ezután következő amerikai háborúban, vagy ahogy Hollywoodban hívják, a vietnámi háborúban, az északi kommunista és a déli amerika-barát népesség találkozási vonalán újra értelmetlen módon kezdte szedni áldozatait a két populista ideológia összecsapása. A hajdani frontvonalat jelentő 9-es főút környékén 72 hatalmas katonai temető található, ahol az egykori lakosság 70 százaléka nyugszik. Mivel Vietnámban néphadsereg működött/működik, férfiak, nők, és gyerekek, egész családok hadba vonultak - majd a temetőbe. Legnagyobb részük a bombázások áldozata, hiszen itt minden egyes főre hét tonnányi bomba jutott. Az amerikai hadsereg úgy akarta eldönteni a háború kimenetelét, hogy több bombát dobott le Vietnámra, mint a II. Világháborúban az összes harcoló fél együttesen. Taposóaknából is bőven kijutott a vietnámiaknak, és a DMZ környékén a mai napig rengeteg tábla figyelmeztet rá, nem érdemes az útról letérve elcsatangolni az erdőben. Az erdő egyébként csupa fiatal fából áll, mert miután a lakosság kiirtására tett amerikai kísérlet kudarcot vallott, a sűrű, repülőről beláthatatlan, így biztos menedéket nyújtó dzsungel lombirtóval történő hathatós kezelése következett. A kívánt hatás az lett volna, hogy a lombját lehullató erdőben jobban nyomon követhetővé váljon az észak-vietnámi csapatok mozgása, de a titkos csapások, rejtett hidak és alagutak rendszeréből álló Ho Si Minh-út továbbra is tökéletesen biztosította az utánpótlást a dél felé nyomuló vietkongok számára. Viszont az itt bevetett "agent orange" permetezőszer egyik mellékhatása, hogy a gyermekek súlyos testi és szellemi fogyatékossággal születnek még ma is. Így aztán a háború nyomát a mai napig magán viseli a táj és az itt élők egyaránt.

Végül aztán az összes haditechnikai vívmány bevetése sem tudta térdre kényszeríteni a vietnámiakat. Aki kicsit is ismeri történelmüket, nem csodálkozik ezen. Vietnám történelme ugyanis az egymást érő háborúkról szól. 1000 évnyi háború Kína, majd Mongólia ellen, aztán 80 év a franciák, 2 év a japánok, majd összesen 21 év fegyveres harc az amerikaiak ellenében. A harci láz azonban Vietnám 1975-ös újraegyesítése után sem hagyott alább, hiszen '78-ban Pol Pot ellenében bevonult a vietnámi néphadsereg Kambodzsába, közben Kína támadta őket északról, hogy Hanoit és a Halong-öblöt megszerezze, de mint mindig, ezúttal is a vietnámiak kerültek ki győztesen. A génjeikbe kódolt győzni akaráson túl az is őket segíti, hogy szinte az összes trükkös harcmódot magukénak mondhatják, így sem a technikai fölény, sem a túlerő nem képes rajtuk kifogni.

Nekünk, magyaroknak ott volt valaha az a hátrafelé nyilazós trükk, ma meg már csak egymást marjuk. Vesztes banda, tessék Vietnámba utazni továbbképzésre!