2010-03-22

Thailand happy!

Hosszúra nyúlt búcsúm Thaiföldtől nem ezzel a felkiáltással kezdődött ugyan, de ezzel lehet a legjobban summázni a történteket. Pedig ez a nap sem indult másképp, mint az előzőek, vagyis hogy hőguta közeli állapotban róttam a város eldugott mellékutcáit fotótémára és kevésbbé turisztikált élményekre vadászva. Vasárnap lévén, az előzőekben tárgyalt utcák üzletei többnyire zárva voltak, az emberek csak pihentek, kivéve a piros színben masírozó demokráciáért küzdő tömegeket, illetve az őket szemmel tartó rendőröket. De ennek ellenére is nagyon nyugodt volt a város.

Lila autójuk nagytakarításával végezve, taxisofőrök bandáztak egy letűnt időket idéző ételbárban. A helyiség előtt elhaladva, szemem sarkából kiszúrtam egy kopott zenegépet és belopakodtam egy fénykép erejéig. Aztán tétován leültem egy sörre, mert faragatlanság lett volna hogy KATT-KATT és már megyek is tovább.

video

A 36 fokos melegben, ebéd helyett, éhgyomorra elfogyasztott sör nagyban elősegítette a kulturális és nyelvi korlátok eltűnését, így mire sörömmel és naplómmal végeztem, már a taxisofőrök asztalánál találtam magam, és együtt dobáltuk a pénzérméket a zenegépbe, sőt, még viszkijükből is megkínáltak! Szorgosan koccintgattunk, beszélgettünk(!?), fényképhez pózoltunk, majd jött az elkerülhetetlen kérdés, hogy akarok-e egy lady-t. De én már semmi mást nem akartam, csak a vécéig eljutni, aztán enni valami jó csípős, kijózanító kaját, mielőtt a hirtelen jött barátságot tönkretenné a mocskos üzlet.

Elköszöntem hát, és kicsivel odébb betértem a város legjobbjai közé sorolt vegetáriánus kifőzdébe, az Arawy-ba.



Fogalmam sincs mit fogyasztottam, de isteni volt! Valami tésztaleves-variációt rengeteg ízletes dologgal megpakolva. Ezután kicsit még róttam az egyre szűkülő utcákat az esti szürkületben, hazafelé rossz helyen szálltam ki a hajóból, így elég későre járt már, mire visszaértem a szállásra. Gyorsan becsekkoltam a másnap déli hanoi gépemre, majd azzal a tudattal mentem fel a szobámba, hogy magam mögött tudhatok egy élménydús, nem tipikusan turistás napot.

Ó, ha sejtettem volna, hogy ez a nap még messze nem ért véget, hiszen nemsokára megfordulok két karaoke bárban, az egyik tulajdonosával táncolok majd, a másikban az énekesek néznek ki maguknak, tanuja leszek, ahogy egy 12 éves lányka dönti magába a viszkit, szabadnapos rendőr ad thai-box leckét, hárman motorozunk majd az éjszakában, és a pesti romkocsmákat megidéző patpong utcai bárban kötök ki végül, abban az utcában, amit a lehető legnagyobb ívben igyekeztem elkerülni!

De ne szaladjunk ennyire előre! Este kilenckor, szobámat elérve szemem előtt már csak az ágy és a megérdemelt alvás lebegett, úgyhogy a hamarosan nekem szegezett kérdésre bizonyára a tudatalattimból jött az igenlő válasz. Michael, aki éppen akkor érkezett Münchenből, megkérdezte, hogy nem iszunk-e meg egy sört. Erre mit is mondhattam volna? A sarki non-stopban felmarkoltunk egyet és beszélgetni kezdtünk. A sörre vacsora következett, majd Michael felvetette, hogy látogassuk meg két lányismerősét a vasútállomás melletti hoteljükben. Mondtam, hogy rendben, de mivel ez az utolsó estém, szeretném, ha busszal mennénk, mert azt még nem próbáltam.

A buszmegállóban állva minden taxis fel akart szedni bennünket, de mi csak kitartóan vártuk a soha meg nem érkező járatunkat, aztán ezt megunva, a többi várakozó tanácsának fittyet hányva, felugrottunk egy másikra, mondván, nagyjából ez is arra megy.
- Hua Lamphong! - mondtuk a jegyárusnak, aki először nem értette, mit akarunk, majd azt válaszolta, hogy "kju ááá lámpo-óóón" és a következő megállónál letessékelt minket a buszról. A sofőr mutatta, hogy kettő-öt, vagyis a 25-ös busz lesz nekünk jó. Mivel mindig csak a kettes számú jött, meguntuk a várakozást és erre ugrottunk fel, de ezzel még csak a következő megállóig sem jutottunk, mert az első piros lámpánál ők is megszabadultak tőlünk, szintén a 25-ös buszt javasolva. De ehelyett, mi fafejűek felszálltunk az éppen érkező 40-esre, ami ugyancsak a vasútra tartott, úgyhogy végre elvegyülhettünk a munkából hazafele igyekvő megfáradt thai tömegben.

A buszról leszállva szembesültünk vele, hogy a környéken több hotel nevében is szerepel a vasútállomás neve, és attól függően, hogy kit kérdezünk, mindenki másfelé irányít bennünket. Mire az összes lepukkant szállást végignéztük éjfélre, pont a buszmegállónk mellett találtuk meg azt, amelyiket kerestük. Aztán hajnali egy is elmúlt, mire a lányoktól elbúcsúztunk, és ekkor egy kiadós gyaloglás, illetve egy taxizás közül kellett választanunk, hogy végre hazaérjünk. Mivel szomjasak voltunk, a gyaloglás mellett döntöttünk, és hamarosan egy sötétített üvegű bárból kiszűrődő förtelmes zenére, és sikongató lányok hangjára figyeltünk fel. Karaoke-bár... hm, ilyenben sem jártunk még, úgyhogy rövid tanakodás után betértünk egy italra. De addigra már nem nagyon maradt más választásunk, mert két részeg thai lány rángatott bennünket befelé a neonfényben úszó csótányos egységbe.



Michael és én tisztes távolban leültünk a sarokba a másik négy (törzs)vendéggel szemközt, akik a tulajdonosnő és hugai (esetleg lányai vagy barátnői?) énekét és táncát lesték italjaik mellől. Talán nem meglepő, hogy mi, frissen betért újoncok nagyobb érdeklődést váltottunk ki az illuminált táncot lejtő csajokból, mint ők, így hamarosan mi is együtt roptuk két hölggyel, míg a harmadik átszellemülten énekelt az óriási karaoke-gép előtt állva. Mindeközben, a lankadó figyelmet kihasználva, az asztalra hajtott fejjel alvó kb. 12 éves lányka utolsó erejével maga felé húzta a viszkisüveget, hogy a filmszakadásig hátralévő néhány másodpercben még egy utolsót kortyoljon belőle. Szerencsére, a tulaj kiszúrta a tervet, és egy anyai pofon és néhány hangos szó kíséretében rendre intette a kiscsajt.

Én nem igazán értettem, mit keres hajnali fél kettőkor egy kiskorú a bárban, nem is beszélve arról, hogy nyilván nem kólázni ugrott be. Az asztal alatt pihenő ölebről is lerítt, hogy tőle sem idegen a thai viszki.

Gyermekvédők, állatvédők, rendőrök, hol vagytok ilyenkor!?

Hamarosan kiderült, hogy a szomszéd asztalnál mosolygósan poharazgató fickó, Bo (vagy Ram Bo?) éppenséggel rendőr, és a jelek szerint semmi olyasmit nem tapasztalt a helyiségben, ami miatt szolgálatba kellene helyeznie magát. Pedig ekkor már egyik táncpartnerünk folyamatosan fel-felhuzigálta izzadt pólóját, közszemlére téve köldökpirszingjét és A-kosaras melltartóját. Én éppen a tulajdonossal roptam, és igyekeztem a képernyőn futó dalszövegeket a lányokkal együtt üvölteni, de nem sok sikerrel. Igyekezetünk azonban a többi férfivendéget is feldobta, egyikőjük szívhez szóló thai popot énekelt a mikrofonba, a többiek tapsoltak, úgyhogy a közös élmény örömére minden asztalra kikértünk egy-egy sört. Erre aztán végleg mindenki mindenkivel összeborult, és az időköben lehúzott redőnyök mögött folytattuk a közös vigasságot.

Miközben Bo Michaelt thai-boxra oktatta, engem a pólóhuzogatós csaj szórakoztatott, további köldök-mutogatással, poharaink fenékig üríttetésével, egyre inkább rámtapadva táncolással, lábam közé tévedő kezével és a tízmásodpercenkénti kérdéssel:
- Are you happy? Thailand happy!
Mivel nyilvánvaló volt, hogy a szorgalmasan edző Michael nem tudná lebokszolni mesterét, ha esetleg eldurvulnának a dolgok, meg különben sem esetem a maximum 18-nak kinéző bódult thai gyereklány (amúgy a kezeit elnézve simán megvolt 30 is), inkább a másik két csajt is táncba hívtam, hátha így kevésbbé leszek kitüntetett helyzetben. Na, ezt nem kellett volna!

Nem volt teljesen egyértelmű, hogy barátnőnk képzeletbeli mikrofont tartva kitátott szája elé, vajon tényleg csak a gépbe kért-e egy huszast, vagy másra utalt ezzel a szájmimikával. Szerintem karaokézni szeretett volna még, de Michael annyira el volt foglalva az edzéssel, hogy valószínűleg félreértette a jeleket.



Az egyre kínosabbá váló helyzetből végül Bo mentett meg bennünket, aki felajánlotta, hogy elvisz a motorján. A rendőr-motor-éjszaka-lányok kulcsszavak egyből Macska kambodzsai kalandját juttatták eszembe, főleg mikor hárman nyomorogva a robogón a szállásunkkal (és a forgalommal) ellentétes irányba kezdtünk el száguldani. Kb. hajnali három is lehetett már, mikor megérkeztünk az éppen záró Pat Pong éjszakai piachoz. Aki nem tudná, Pat Pong a bangkoki szexturizmus epicentruma, úgyhogy Macska kalandjához hasonlóan, most is úgy tűnt, rendőri felvezetéssel érkezünk meg egy bordélyházba.

Szerencsére azonban, Bo barátunk más tervekkel rukkolt elő, és olyan helyen fékezett le, ahol nem hogy prostituáltak, de turisták sem voltak egyáltalán. Úgyhogy szexturizmus kizárva. Soron következő állomásunk egy parkolóház előtti kis téren, a szabadban felállított színpadból és néhány asztalból álló "romkocsma" volt, vagy éppenséggel az is lehet, hogy a környékbeli bárokban dolgozók munka utáni találkahelye. Mindenesetre, a színpadon egy DJ szolgáltatta a műsort, a nyakában lógó gitárral kísérve a laptopjáról felcsendülő muzsikát az önjelölt énekesek és énekesnők számára. Már megint az a kurva karaoke, gondoltam, de szerencsére a Pat Pont közelsége ellenére sehol egy kurva, inkább hasonlított az egész egy meghitt házibulira, mint a szemem előtt lebegő thai szórakozóhelyekre.

Énekesnők, meleg uriemberek, virágárusok, pincérek szórakoztattak bennünket, de az est kulcsfigurája kétségkívül a folyamatosan mosolygó, roppant kedves Bo volt, aki elintézte, hogy a legjobb asztalt kapjuk, nem hagyta, hogy kifizessük sörét, benzinét, hanem ételt rendelt nekünk, tolmácsolt a mellénk telepedőknek, kezelte fényképezőgépeinket, majd hajnalban, mintha mi sem lenne természetesebb, búcsúzóul megölelt bennünket.


(Bo, Michael, Na, Pop Eye)

Ezután mi a hotel felé, Bo pedig a rendőrörs felé vette az irányt, hogy felvegye a szolgálatot, mert miután egy éjszaka alatt helyreállította Thaiföld megtépázott turisztikai megítélését, nappal az utcán fog segédkezni a thai demokrácia újjászületésénél.

1 hozzászólás:

Névtelen írta...

:)))))))))))
király!!! Aki keres, talál!
Macs

Megjegyzés küldése