2010-09-10

Ricsi

Fülemben hangosan szól a rock'n'roll, motorommal pedig tempósan hasítom az 1-es főút aszfaltját, míg egy piros lámpa megállásra nem kényszerít. A mellettem várakozó motorkerékpár hátsó ülésén utazó csaj bugyija kivillan a farmerjéből. Szemem ottragad egy pillanatra, majd mikor felemelem, összeakad tekintetem a másik motorossal. Egymásra mosolygunk, majd mindketten gázt adunk. Lelki szemeim előtt egy hétköznapi "ki-a-legmenőbb" típusú motorverseny kezd kibontakozni, de nem, ezúttal más forgatókönyv szerint alakulnak az események. Én megyek elöl, a párocska lemarad mögöttem. Hogy kicsit buzdítsam őket, gázfröccsöket bevetve, egyre nagyobb füstfellegeket hagyok magam mögött. Taktikám eléri kívánt célját, és a másik motoros elkezd felzárkózni. A srác hamarosan utolér, majd elkezd magyarázni és hátrafelé mutogat. Lassan leesik, hogy nem a füst miatt reklamál, hanem azt akarja közölni, hogy a csajának bejön a szakállam. Vagy a motorom, mindegy. Rámosolygok és tudtára adom, hogy nekem is bejön a csaj. Erre a srác mutatja, hogy akkor álljunk meg egy italra és beszéljük meg. Mutatom neki, hogy sietek, inkább telefonáljunk. Erre elkezdi nekem a lány telefonszámát mutogatni az ujjaival, még mindig 80-nal haladva. Most már mindketten röhögünk, ez annyira vicces. Kicsit közelebb oldalazok hozzájuk és kinyújtom a kezem a lány felé, aki felém nyúl és aztán kéz a kézben haladunk tovább a lemenő nap felé. Lovagja úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a mögötte ülő lány egy másik motorossal flörtöl menet közben. De én majd leesek a motoromról a nevetéstől. Lassan Mylo is utolér bennünket és értetlenkedve nézi, hogy én mit tapogatom más nőjét. Kész, muszáj megállnunk!

Befordulunk egy büfé elé, majd mindannyian leülünk és mosolygunk egymásra. Előveszem a "Making out in Vietnamese" (Hogyan csajozzunk vietnámiul) című könyvecskémet és megpróbálok valami frappáns bókot találni benne, amit ennek a szerényen hallgató lánynak mondhatnék. "Nagyon jól táncolsz!" - mondom neki, mivel a "Megfoghatom-e a melledet?"-re még nem jött el az idő. A srác fejével nemet int és kiveszi kezemből a könyvet, majd lapozgatni kezdi. "Ricsi" - böki ki kis idő múlva, magára mutat, majd azt mondja, hogy "hugi" és a lányra mutat. És mégegyszer megerősít benne, hogy tetszem a lánynak. De huga csak sejtelmesen mosolyog és a távolba bámul, kerüli a tekintetemet. Itt egy kicsit megakad a beszélgetés, úgyhogy gyorsan felhörpintjük teáinkat és továbbállunk. Mivel ők is oda tartanak, innetől kezdve együtt folytatjuk utunkat a Mekong-delta felé. Mivel a kezdeti gyors fellángolás után hugi és köztem megakadtak a dolgok, így mesémnek is ezennel vége szakad.

2010-09-09

motoros videók

Tízpercnyi ízelítő, hogy mivel töltöttem el ötven nap legnagyobb részét Vietnámban:

2010-09-08

Dalat


Dalatot egy nap alatt kivégeztük, pedig ez az egyik legfelkapottabb turisztikai célpont a helyiek, elsősorban pedig a nászutasok körében. Egy dolgot nem értek, ha ide annyira sok nászutas jár, akikről joggal feltételezem, hogy alig várják, hogy a hotelszobába zárkózzanak és a lány életében először reggelig a fiúval maradhasson, miért van tele a város karaoke bárokkal, amelyek valójában bordélyházak? Na mindegy, lépjünk túl ezen az apró ellentmondáson. Mindenesetre, ezek után nagyjából lehet sejteni, hogy ide nem a természet miatt járnak a saigoni fiatalok. Pedig az utikönyv éppen ezzel reklámozza a helyet.

A sok-sok látnivalót végül nem is motorkerékpárral, hanem buszos városnéző körút során tekintettük meg. Az igazat megvallva, pont így volt jó. Kezdetnek a királyi címet 13 éves korában megöröklő, utolsó vietnámi uralkodó, Bảo Đại kastélyát tekintettük meg, amely a korábban látott vadászkastélyánál hatalmasabb volt, de több látogatója is akadt. Ja, azt nem említettem még, hogy Bảo Đại másik kastélya hotelként működik, amelyben éjszakánként potom 50 dollárért elérhető a királyi ágy és pompa. De nem egy gyerekszobát kell ezalatt érteni. Az itteni kastélyában azonban múzeumi hangulat uralkodott, rengeteg archív fotó a falon, a bútorok olyan rendben, ahogy utoljára használták őket, egészen addig, míg a belépést megakadályozni hivatott piros szalagokon át nem léptek a kedves látogatók. Na, most ezt éppen nem a mi bandánkra értettem, mi ugyanis jóval kisebb áhitattal lestük az ereklyéket, mint a vietnámiak. Még csak fotót sem tudok mellékelni bizonyítékul, hogy ott jártam. Mindhárman csak az elmaradt reggelit igyekeztünk bepótolni, amire az udvaron felállított szendvicsezőben kerítettünk sort, amíg csoportunk többi tagja odabent bohóckodott a franciákat ideszoktató uralkodó holmijai között. Vietnámban nem tartják sokra ezt a báb-királyt, annak ellenére, hogy az ő utáni történelmük sem feltétlenül a tiszta játszmákról szól. Bővebben itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Bao_dai


A reggelinek köszönhetően végre a városnézésre is tudtunk koncentrálni. Második megállónk egy buddhista meditációs központ volt, ahol Dalatra végig jellemző módon, inkább csak turistákat kerülgettünk, mint szerzeteseket. De a környezet baromi szép volt, és kicsit távolabb merészkedve a központi épületegyüttestől, gyönyörű kilátás és nyugalom fogadott.

Innen aztán továbbálltunk, hogy egy virágból készült, kb. 20-25 méter magas Buddha-szobrot tekintsünk meg. Engem végül jobban megfogott a Buddha mögötti területen ügyködő kőművesek munkája, akik néhány centis makettek alapján igyekeztek megalkotni a leginkább Dalít idéző figurákat. Bizonyára az alakok is valamilyen vallási jelentőséggel bírtak, de ez nem derült ki.


Na nem mintha honvágyam lett volna, de a debreceni virágkarnevált megidéző Buddha-szobor után, a Visegrádon kipróbált nyári bob-pálya emléke is bevillant, mikor a következő megállónknál lehetett választani, hogy lépcsőn megyünk-e le a vízeséshez, vagy sínen száguldva. A száguldás szó pedig erős túlzás, hiszen az előttünk sikló turisták helyenként annyira összetorlódtak, hogy a lefelé út java részét a 45 fokban megdöntött kanyarokban állva töltöttem, erősen markolva a fékeket és kapaszkodva, hogy ne essek be a susnyásba, magamra rántva a bobot. De aztán egyszer csak sípoltak és intettek a pálya mellett álló sebesség-biztosok, hogy induljak neki, így a fékeket kiengedve száguldhattam tovább, egészen a következő kanyarig, ahol újra parkolópályára kerültem. Állítom, akik gyalog mentek, előbb leértek, mint én!
A fenti képen nem a szerző látható!


Persze Dalat tartogatott még sokféle látnivalót, így hamarosan újra a buszon találtuk magunkat, hogy a tájat kiterített óvszerekként beborító, számtalan fóliasátor mellett elsuhanva megérkezzünk a Szerelmesek völgye névre keresztelt helyre. De előbb még beugrottunk egy kézműves falunak gúnyolt üzletsorra is, ahol az európai utazó számára roppant giccsesnek tetsző szövött képeket árultak az európai utazó számára is roppant elbűvölő megjelenésű hölgyek. Van valami ebben a Szerelmesek völgye dologban!

2010-08-24

dobszerkó

Húszéves koromban kitaláltam, hogy én bizony dobos leszek, úgyhogy egy szombat délután átballagtam apámmal egy haverjához, aki vállalta, hogy megtanítja nekem az alapokat. Ez a bizonyos haver, mint kiderült, inkább volt ivócimbora, mint dobtanár, akivel apám felesekben gondolta kompenzálni a leckéket törzshelyén, amely történetesen leendő dobtanárom törzshelye is volt. Ökör iszik magában!

Szóval ne egy Solti Jánost képzeljünk el. Amúgy egy lakodalomból emlékeztem rá, ahol éppen valami mulatósat haknizott, úgyhogy voltak némi fenntartásaim vele szemben. Bemutatkozás és az első fröccs után aztán rögtön nekikezdtünk a szintfelmérésnek. Szemem előtt már meg is jelent egy fasza dobszerkó képe, amin hamarosan irtó hangosan Led Zeppelint püfölök majd, de minimum a Deep Purple-től a Child in Time, vagy talán egy jó kis Chili Peppers következik. De nem így történt. Tanárom berakott egy ABBA-kazettát, nem tudhatta, hogy annál jobban semmit nem utálok, és noszogatott, hogy a fotelem karfáján verjem a ritmust. Ő meg majd figyel. A zenei felhozatal miatt elbizonytalanodva, óvatosan elkezdtem simogatni a karfákat, lábaimat bokából el-elemelve a padlótól, igyekeztem egy svéd diszkóba teleportálni tudatomat, hozzáteszem, nem nagy sikerrel. Két fős közönségem mégis áhitattal figyelte ügyködésemet, ritmusosan bólogatott és emelgette a poharát. Irtó béna voltam, de apám ivócimborája mégis bevállalta a tanításomat, hiszen ökör iszik magában.

A szintfelmérés végén kaptam egy Dobiskola c. könyvet, két dobverőt és egy gumikorongot, hogy a következő szombati órára vegyem át az első lecke anyagát. Heti egyszer egy órában állapodtunk meg, ugyanis hétközben a győri főiskolán éltem élénk társasági életet, hiszen, mint tudjuk, ökör iszik magában.

Másnap este tehát, Győrbe megérkezve, a kollégiumban lelkesen elővettem új ereklyéimet és felnyitottam a könyvet az első leckénél. Szobatársaim, Ál Misi és Saró leültek velem szemben, és az otthonról hozott ínyencségeket falva várták az előadást. Én pedig belekezdtem. Tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá... felváltva egy ütés bal kézzel, egy jobbal. Ennyi. Nem viccelek, ez volt az első lecke anyaga. Ezt hamar megunva, gondoltam stréber leszek és előrelapoztam a kettes leckéig, amiben a fergeteges titi-titi-titi-titi-titi-titi... dobszólót kellett volna gyakorolnom, de azt is csak a majd' két hét múlva esedékes órára. Három hét múlva jött volna az, hogy tá-szünet-tá-szünet... és így bonyolítva tovább a ritmusképletet hétről-hétre, mindezt egy nesztelen gumikorongon előadva. Azt hiszem, ebben a pillanatban véget is ért dobos pályafutásom és letettem arról, hogy majd egyszer önkívülten sikítozó csajoknak autogrammot osztogassak a művészbejárónál. Misi és Saró már nem tudták visszatartani a röhögést, inkább kibontottak egy üveg fácánt nekem is és koccintottunk. Ökör iszik magában!

Vietnámban aztán rájöttem, hogy más világutazók ennél jóval átgondoltabban választanak hangszert és talán nagyobb sikerrel hódítják meg a női szíveket is. Ázsiában rengeteg srác cipelte magával a gitárját, és szinte mindegyikük csajjal utazott. Nem tudom, vajon otthonról hozták-e magukkal hangszerüket (csajukat), vagy itt helyben szerezték, de nem irigyeltem őket az extra teher miatt. Igaz, fentebb már kiderült, hogy belőlem hiányzik a kitartás. Viszont olyan sok gitáros utazik a világban, hogy már-már arra kellett következtetnem, hogy aki zenél, az sehova nem megy hangszere nélkül. Színpad nekik az egész világ! Még jó, hogy nekem nem kell cipelnem a dobszerkót!

A nőkérdést meg majd csak megoldom valahogy, mert ökör iszik magában!

2010-08-22

Kon Tum 4

Kontumi látogatásom utolsó napjára egy hosszabb kiruccanást tartogattam. Eredetileg úgy terveztük, hogy az utazási iroda tulaja elvisz egy 80 kilométerre fekvő faluba, ám végül úgy alakult, hogy az előző napon mellém beosztott bana srác is csatlakozott hozzánk, pontosabban, mögém ült az én motoromon, a főnök pedig fiatal barátnője ölelésében száguldott előttünk, mutatva az utat. Túlzás lenne azt állítanom, hogy családias hangulatban vágtunk neki a hegyeknek, mert akkor mind a négyen egy motoron ültünk volna, de mindenesetre jobban hasonlítottunk egy baráti társaságra, mint turistára és idegenvezetőire. Ez az út sem holmi prospektusból lett kiválasztva, így aztán nem is láttam arrafelé egyetlen másik idegent sem.


Uticélunk az egyik legkevesebb főt (könyvem szerint 418-at, más forrás szerint mindössze 301-et) számláló kisebbség, a romamok lakhelye volt, amelyet több hágón átkelve közelítettünk meg. A sok kanyartól eltekintve, az út itt is kiváló minőségű volt, de egymagam mégsem vághattam volna neki a hegyeknek, mert errefelé is különféle engedélyekhez kötik a látogatást. Pedig a határral ellentétes irányba haladtunk... Na mindegy, hagytam, hogy a főnök néha megálljon intézkedni, máskor meg az én motorom mondta fel a szolgálatot, vagy egy fotó kedvéért iktattunk be pihenőt, úgyhogy csak ebédidőre értünk a romam faluba. Az útszéli büfében gyorsan elfogyasztottunk egy instantlevest, majd füstfelhőt eregetve és port verve bevonultunk a falu egyetlen utcájába és leparkoltunk egy ház mellett. Rögtön át is másztunk a kerítésen, de nem azért, mert rosszalkodni támadt kedvünk, hanem mert itt így szokás. Talán az állatokat tartják kint, vagy bent azáltal, hogy csak egy pallót támasztanak a kerítésnek, és azon át közlekednek.


A ház tulajdonosa otthon tartózkodott és beljebb tessékelt minket. A cölöpökre épült házba egy farönkön felkapaszkodva jutottunk be, tovább erősítve az iménti játszótéri hangulatot. Odabent az egyik sarokban egy priccs, amúgy szinte semmi bútorzat, minden szükséges tárgy a földön hevert, mintha éppen a jöttünkre hagyta volna abba valaki a munkát. Próbáltam komoly maradni és jobban magamba inni a hely szellemét, de a bana srác és a főnök barátnője, mint két kisgyerek, elkezdett játszadozni és vihogni, mintha egy óvodás csapat szabadult volna be a skanzenbe. Így aztán nem is tudtam meg sokat a helyi szokásokról, csak amit a szememmel fel tudtam mérni.


Így aztán a kisebbségek élete helyett a vietnámi szokásokat tanulmányoztam behatóbban. Már Kontumban feltűnt, de a főnök barátnője tökéletesen illusztrálta is a napsütés elleni védekezés helyi módszerét. Dacára a kb. 40 fokos hőségnek, tetőtől talpig teljesen beburkolva járt egész nap, hosszú ruhában, zokniban, kesztyűben, az arca elé tett kendő és a bukósisak közötti rést pedig napszemüveggel eltakarva, ahogy errefelé a legtöbb nő teszi. Ezen a vidéken jobban adtak erre a hagyományra, mint máshol, ahol addig megfordultam. Számomra még mindig muris, főleg, hogy itt, a legszegényebb régióban demonstrálják leginkább a nemesi életforma külső jegyeit, vagyis a fehér bőrt. Persze azt is csak este, mikor már a nap veszít erejéből. Akkor aztán minden lányról lekerült a maszk, a kesztyű, a hosszú nadrág, és mintha csak bálba készülnének, úgy mutogatták legszebb, legdivatosabb viseletüket.


De visszatérve a főnök barátnőjére, a nap végére felmerült az a kérdés is, hogy átmegyek-e hozzá aludni. De ez szerintem csak vicc volt, vagy esetleg a barátja ugratta vele, hogy ki szeretné-e próbálni a nagyszakállút egy menetre. A lényeg, hogy csak a két srác erősködött, nem a lány, de két hónap elteltével még mindig nem ismertem eléggé a vietnámi szokásokat, hogy eldöntsem, komolyan vehetem-e az ilyen ajánlatot. Aztán mire visszaértünk Kontumba, valahogy elfelejtődött az egész, én meg nem kérdeztem rá a dologra. Lélekben már a másnapi továbbutat tervezgettem, nem tudva, hogy a nyakamba szakadó eső, és egyéb okok miatt kisebb távot teszek majd meg, mint gondoltam. De így legalább eljutottam egy lagziba, piknikeztem egy vadidegennel egy rizsföldön, meglátogattam az utolsó vietnámi király, Bảo Đại vadászkastélyát, és láttam elefántokat is. Az ő tülkölésükkel a fülemben hagytam hátam mögött Kontum tartományt, hogy aztán hamarosan újra egy külföldi turistáktól nyüzsgő helyen, Dalatban fussak össze Myloval és egyesített erővel töltsük meg programmal a Vietnámra szánt utolsó hetünket. Kicsit szomorú is voltam, ahogy Dalat felé közeledve egyre sűrűbben kezdtek feltűnni a motoros országnézést kínáló iroda, az Easy Rider motorosai utasaikkal, majd a városba beérve a sok angol felirat és arc láttán pedig végleg visszaértem a "civilizációba" és a jól ismert, unalmas rendbe, amely szinte mindent kínált, amire egy 21. századi embernek csak szüksége lehet, de Kontum után szinte semmit nem kínált, ami számomra érdekes lett volna.

Mégis, itt kezdtem el komolyan fontolgatni, hogy hamarosan visszatérek Vietnámba.

2010-07-24

Kon Tum 3


Kontumi látogatásom még távolról sem ért véget az árvaházi horrorral. Az egyik közeli faluba látogattunk, ahol már várt ránk fakéregből összetákolt csónakjában egy révész, aki vezetőm szülőfalujáig szállított bennünket, pont a délutáni munkavégzéshez időzítve. A fél ötös időpont, mint kiderült, két okból volt fontos. Az egyik, hogy éppen ekkor úsztak haza a túloldalon található földekről a folyón át az emberek, némelyikük ruhástul, néhányan csak félig elmerülve a vízben a bölények vontatta kocsin ülve, a legmélyebb részen megállva egy csutakolás erejéig. A gyerekek is a folyóban fürödve élvezték a lemenő nap és a megtisztulás kettős örömét.


Hogy az én boldogságom is nagyobb legyen, a csónak felé menet a folyópartra kivezetett forrásnál haladtunk el, amely a a nap ezen szakában női zuhanyzóként funkcionál. A közelben található másik forrás pedig a férfiaké, de mi nem arra mentünk. Szóval, a munkából hazatérő nők itt mosták a hajukat, illetve mindenüket, cseppet sem zavartatva magukat, hogy éppen egy idegen utazó ballag mellettük pár méterre.


Mint hamarosan megtapasztaltam, a mesztelenkedés errefelé nem egy közerkölcsbe ütköző dolog, hanem a mindennapok része. Ha valakinek alig van ruhája, nem fog azon senki megbotránkozni, hogy nem vesz fel semmit. Az még hagyján, hogy a kisgyerekek mesztelenül szaladgáltak, de mikor velem szembe jött egy százéves mama egy szál szoknyában, akkor azért átértékeltem a női szépségről alkotott fogalmamat. De már a fürdőző fiatal nők látványa is inkább volt megindító, mintsem izgató. Nem a női idomokat kukkolni hozott el ide vezetőm, hanem hogy betekinthessek az ő életükbe. Nem az én agyamban létező képeket mutatta meg élőben, hanem annál többet, magát a valóságot. Nem egy propektusból néztem ki az utat, hanem elmondtam mennyi időm van és mi érdekel, ő pedig csak vitt és vitt rendületlenül.


Illetve, itt éppen a révész vette át az irányítást és a kb. 40 centi széles, 5 méter hosszú, ingatag fakéregbe guggolva nekivágtunk a folyónak. Előbb persze gondosan rámaggattak egy mentőmellényt, hogy annál égőbb legyen a megérkezés, hiszen kb. 10 percnyi evezés után kiderült, ezen a részen a folyó nem mélyebb 10-15 centiméternél. Néha ugyanis homokzátonyra futottunk és ilyenkor evezős barátunk csak kiugrott és megtolt bennünket. A mentőmellény és folyó sekélysége ellenére az első zátonyrafutásig eltelt 10 percet meglehetősen aggódva töltöttem a csónaknak alig nevezhető alkalmatosságban, ugyanis a folyó a perem alatt alig 1-2 centire hullámzott, illetve a réseken át folyamatosan szivárgott be a víz, és lassan összegyűlt a talpam alatt. A révész evezett, vezetőm merte ki a vizet, én meg paráztam, hogy mikor süllyedünk el. Megmozdulni sem mertem, mert azonnal heves imbolygásba kezdett a fakéreg-gondola. Aztán egyszer csak megakadtunk és rájöttem, inkább széles, mint mély ez a folyó. Jól le is csesztem vezetőmet, hogy mit éget ezzel a mellénnyel, már messziről látja az egész falu, hogy egy szerencsétlen turista jön. De szerencsére, errefelé nem lenézéssel, hanem csodálattal tekintenek minden idegenre, úgyhogy felesleges volt reklamálnom.

Vezetőm szülőfalujában aztán sorra látogattuk unokatestvéreit, barátait, testvérét, meg egyáltalán, mindenkivel váltott egy pár szót, én meg fotóztam, bámultam. Nagyon jó érzés volt végigsétálni az egyszerű cölöpházak között, a mosolygós emberekkel beszédbe elegyedni, akik közül elég sokan, főleg az idősebbek beszéltek kicsit amerikai angolul. Így aztán végképp nem tudtam hova tenni ezt a lenyűgöző falut. A családi lak sufnijából előkerült egy teljes rézgong-szett, ami a banák tradicionális hangszere. A hatalmas, díszes gongok mind különböző hangon szólalnak meg, és ünnepeken, családi eseményeken ezeken játsszák a talpalávalót. Sajnos ezúttal csak néhány erőtlen bamm-bammra futotta, mert az én látogatásom azért nem volt számukra annyira történelmi jelentőségű, hogy ezt megünnepeljék.

Számomra annál inkább, de ezt csak halkan jegyzem meg.

folyt. köv.


2010-07-12

Kon Tum 2

A temető és a házibuli után megint a fatemplom melletti árvaházhoz látogattunk el, de ezúttal be is mentünk. A látogatás úgy kezdődött, hogy az intézmény vezetője körbevezetett bennünket, mint egy tévéstábot, és első ránézésre minden flottul működött. Benéztünk a konyhába, a hálókba, a tantermekbe, majd a gyerekek egy vidám dalt is elénekeltek a kedvünkért, mégpedig a "ha jó a kedved..." kezdetűt. Vujity Tvrtkónak való helyszín.

video


Az igazgató úr viet nemzetiségű, ám az árvák szinte kivétel nélkül valamelyik kisebbséghez tartoznak (bana, giarai, xedang, romam, ede, stb). Ami közös bennük, hogy mindannyian Vietnámnak ebben az eldugott, legfejletlenebb szegletében élnek, ahol egyformán kiszolgáltatottak az időjárás, a betegségek, vagy a kommunista párt szeszélyének. Az igazgatóval beszélgetve kiderült, hogy valójában alig-alig kap állami támogatást ez a régió, az intézmény is leginkább külföldi adományokból tartja fenn magát.

Hogy megértsük, miért alakult ez így, kicsit jobban a dolgok mélyére kell ásni. Ezek a kisebbségek az évszázadok során ide, az ország ezen elszigetelt szegletébe szorultak vissza, nem utolsósorban az egyre agresszívebben terjedő viet népességnek köszönhetően. A hegyekben aztán minden szépen beágyazódott a kollektív tudatba, rögzültek az elmaradott mezőgazdálkodási technikák, a legősibb hagyományok és hiedelmek, a fejlődés helyett a puszta túlélés lett a tét, így aztán amit ma látunk, nem sokban különbözik attól, ami a középkorban fogadta ez erre tévedő utazókat. Az igazi probléma azonban nem a középkorban, vagy a még azelőtt gyökerező hagyományokban rejlik, hanem az amerikai hadsereg megjelenésében, ugyanis itt a környéken hoztak létre egy fontos amerikai utánpótlási bázist és hadifogoly-tábort.
Mivel errefelé nem sok helyismerettel rendelkeztek a tisztelt hadurak, "felkérték" az itt élő kisebbségeket, hogy segítkezzenek a háború megnyerésében, de legalábbis tolmácsoljanak nekik és kalauzolják őket, meg persze takarítsák a barakkokat. Ugyan a háborút az amerikaiak elvesztették, az igazi vesztesek az ittmaradó nemzetiségek voltak, akik háborús közreműködése még 35 év elteltével is szálka a kormányzó kommunista párt szemében. Így aztán rendre az indokoltnál kisebb támogatás jut erre a régióra. Még csak a pártba sem hagyják belépni az árvaház igazgatóját, nem hogy több támogatást lobbizzon ki, mivel hajdanán ő is az amcsikkal volt. Így aztán maradnak az adományok, és a keresztényi szeretet, hogy egyetlen árva se maradjon fedél és étel nélkül. Amúgy az itteni kisebbségek háborús részvétel miatti problémája a nyolcvanas években akkorára duzzadt, hogy sokukat egyszerűen kitelepítették az Egyesült Államokba, konkrétan az ede népcsoporthoz tartozókat, akik a legaktívabban segítkeztek az idegen hadseregnek.

Az igazgató úrtól megtudtam még, hogy egyes falvakban a mai napig él az a hiedelem, hogy a gyermek nem önálló lény, hanem az anya része. Egy lélek két testben, vagy valami ilyesmiben hisznek. Nem pusztán azért, mert az anyák itt egész álló nap a hátukon cipelik a kendőbe bugyolált gyermeküket, hanem azért is mert az önállóan cselekedni képtelen apróságok élete valóban az anyáétól függ. Az anyja gondozza, az anyja eteti, az anyja hordja magával, az anyja teszi tisztába, az anyja altatja a kisgyermeket, így aztán ha egy anya meghal, sokszor gyermeke is vele tart. Az anya kihűlt teste mellé egyszerűen odatemetik a még nagyon is eleven kisdedet. Barbár cselekedet? Minden bizonnyal, de az árvaházban senki nem ítéli el őket ezért, inkább igyekeznek megakadályozni az ilyen rituális élvetemetéseket. Megpróbálnak minden halálesetről időben értesülni, hogy a gyermek hozzájuk kerüljön, ha szükséges. De néha csak addigra érnek oda egy faluba, mikorra már a két testet tartalmazó koporsót elföldelték. Ilyenkor nincs más hátra, nagyon gyorsan kell ásni.

folyt. köv.

2010-06-27

házavató


A temetői kaland után egy olyan ház mellett haladtunk el, ahonnan hatalmas lárma hallatszott ki, és mint kiderült, éppen lakásavatót tartottak. Ránézésre egy többéves kalyiba volt ugyan, de a tulaj szerint mindössze két napja fejezték be, és éppen ezt ünnepelték. Ragaszkodtak hozzá, hogy mi is csatlakozzunk, így aztán motorkerékpár ide, motorkerékpár oda, nekem is bőven kijutott a rizsbor-koktélokból. Gia rai házavatón nincs olyan, hogy valaki nemet mondjon! Hasonlóan a máshol látott cölöpházakhoz, itt is egyetlen légtérben volt minden, a kamrától a konyháig és a nappaliig bezárólag. Fogalmazzunk úgy, hogy mindenki a nappaliban tartózkodott, ahol a társaság egyik fele sörözött és kártyázott, míg a többiek hatalmas csuprokat körbeülve, szívószálon át itták az édesített rizsbort. Az első csoport a férfiakból állt, a második az asszonyokból és a hátukon cipelt gyerekekből. Mi is ide lettünk leültetve. Úgy vettem ki, hogy mindegyik csuporban levő italt más-más asszony keverte be, hiszen mindegyikőjük ragaszkodott hozzá, hogy az övét is kóstoljuk meg. A rangidős férfi pedig közben kupicában mérte nekem a tiszta rizsbort, talán összehasonlítási célzattal, vagy talán azért, hogy lelket öntsön belém, hiszen nagy tervei voltak számomra. Mikor koccintás után felhörpintettem az italt, nagyot mosolygott és hátbaveregetett. Íme egy igazi férfi, sugallta tekintete. Aztán félreérthetetlen jelekkel tudtomra adta, hogy a mellettem álló lánya facér és akár most azonnal egybekelhetünk, vagyis vonuljak csak félre vele a hálószobába. Mármint a beleegyezően mosolygó lánnyal a hálószobát jelentő egyik sarokba. Szerencsére, a vezetőm elterelte figyelmét, így nem kellett ezt a tüneményt visszautasítanom. Persze két perccel később újra előjött a téma, ezúttal a másik lányt mutogatta a családfő, vagy azért, mert már nem emlékezett rá, melyikről tárgyaltunk, vagy ezért, mert hallgatásomat úgy értelmezte, az a lánya nem nyerte el tetszésemet. Nyomatékul újabb kupica rizsbort töltött, hiába berregtem, hogy én motorkerékpárral vagyok. Tolmácsom is egyre jobban imbolygott már, pedig még dél sem volt, úgyhogy mindketten jobbnak láttuk angolosan távozni a házibuliból, majd szép nagy hullámokat rajzolva az út porába, óvatosan visszagurultunk Kontumba. Azt hiszem, megint csak kimaradtam az események legjavából!

Szaller, az óvatos utazó.


video

2010-06-25

Kon Tum 1


Sokáig gondolkodtam, hogyan fogok majd beszámolni kontumi élményeimről, aztán rájöttem, legjobban teszem, ha szépen időrendben haladok. Ez a régió rengeteg érdekes és néha meglepő élményt tartogatott, csak idő kellett hozzá, hogy varázsa feltáruljon előttem. Mivel több napot töltöttem el itt, végül olyan hosszúra nyúlik majd beszámolóm is, mint a Kill Bill, csak sajnos nem lesz benne sem Uma Thurman, sem az a fickó, akire egy bangkoki szekrényben bukkantak rá fellógatva. Na, azért érdemes lesz tovább olvasni, mert akad majd itt is egy kis horror.

Szóval Kontum. A legpocsékabb klímájú hegyvidéken fekszik, ráadásul errefelé már javában tart az esős évszak, úgyhogy néha-néha rendesen elered az eső. Úgy kell elképzelni, mint egy forró zuhanyt egy forró nyári napon, csak ezt ruhástól, illetve az én esetemben motorkerékpáron ülve. Na, valahogy így érkeztem meg ebbe a városba. A szálláson leparkolva, megszárítkozva, az ebédidőre való tekintettel, első utam a piacra vezetett. Meglepve tapasztaltan, hogy itt valami teljesen más időszámítás szerint zajlanak a napi dolgok, hiszen délután egykor egyszerűen sehol nem tudtak kajával szolgálni! Az egész város pihent, mintegy erőt gyűjtve egy későbbi rohamra, vagy pedig az utánpótlásra várva.

Szégyenszemre, a Lonely Planetből kellett kinéznünk egy helyet, ahol csak Mylo, én, és két másik motoros turista üldögélt. Összesen négyen voltunk a városban külföldiek, nem csak a holtszezonra való tekintettel, hanem azért is, mert erre nem jönnek a szervezett úton országjáró tömegek. Pedig rengeteg érdekes kisebbség él itt, csak a jelek szerint a turistákat jobban érdeklik a koktélbárok, mint az igazi Vietnám! Ebéd után egyből belekezdtünk a környék felderítésébe, a hajdanán itt tevékenykedő francia misszionáriusok nyomdokain haladva, először egy fatemplomot, a város első keresztény intézményét meglátogatva.


Kontumról tudni kell, hogy az itt élő, évszázadokon át elnyomott és végtelenül elszegényedett népek körében az új, trendi vallás nagyon könnyen terjedt, ezzel egy furcsa egyvelegét létrehozva az általuk megőrzött ősi mitológiáknak és az európai közvetítéssel érkező kereszténységnek. Mivel ez a régió mindig is kívül esett a vietnámi érdekeltségeken, a misszionárusok szabadon tevékenykedhettek. Persze ez nem jelenti azt, hogy néha nem végeztek ki közülük egyet-egyet, de ennek ellenére, valahogy mégis fennmaradtak az általuk alapított intézmények, többek között a fatemplom mellett található árvaház is.

Az itt élő gyermekek mind a környező falvakból kerültek ide, így aztán mi is felfedezőútra indultunk, hogy lássuk, milyen körülmények között élnek ott az emberek. Az errefelé elterjedt építkezési mód a cölöpházakból álló, lazán szervezett falu, amelynek közepén egy magas tetővel ellátott "rong" (ejtsd: zsong) ház található, amelynek magassága a falu rangját, gazdagságát hivatott megjeleníteni. Na, ne gondoljunk tényleges gazdagságra, inkább csak szegény és kevésbbé szegény településekre! A rong ház amúgy egyfajta közösségi épületként szolgál, illetve itt éjszakáznak a szingli férfiak, miután az esti szokásos összejövetelen jól berúgtak és megénekelték örömüket, bánatukat. Napközben viszont teljesen kiürül a falu, hiszen mindenki a földeken dolgozik. A falvak általában a folyó egyik oldalán vannak, a földek pedig a túloldalon. Reggel mindenki átúszik, majd a munka végeztével vissza. Ha nem látom, nem hiszem el!

Szerencsére van egy híd is a környéken, úgyhogy mi azon át tértünk vissza a városba, hogy még egyszer körülnézzünk, mielőtt Mylo magamra hagyna (neki ugyanis lejárófélben volt a vízuma és tovább kellett állnia). Délután négykor már kezdett újra éledezni a város, ami talán még a pihenőidőnél is furcsább módon nyilvánult meg. Akármerre mentünk, mindenhol minket bámultak, mintha holmi cirkuszi attrakció lennénk, egymásnak szóltak, hogy nézd, ki megy ott, és ugyan senki nem beszélt angolul, a gyerekek lelkesen hellóztak hozzánk és közben fel-alá ugráltak körülöttünk, a hellózást egy pillanatra sem abbahagyva, mintha megakadt volna a tű a lemezjátszón. Fura volt. Aztán sokan felkértek, hogy fotózzuk le őket, vagy a családjukat, boltjukat. És egyáltalán, mindenki mosolygott ránk és örült nekünk. Én meg nem győztem hajtogatni, hogy szeretem ezt a várost. Az utcákon élénk forgalom, mindenfelé árusok, fura portékák, idegen szagok, sehol egy nyugati franchise üzlet, vagy valami, ami Európára, vagy akár Vietnám más városaira emlékeztetne. De talán pontosabb lenne azt mondanom, hogy ez a hely emlékeztet a vietnámi városokra, mielőtt az idegen kultúrák megfertőzték volna őket.


Másnap aztán, Mylo és a másik két motoros távoztával teljesen egymagam maradtam a városban, mármint, egyedüli idegenként, úgyhogy megpróbáltam valami idegenvezetős utat összehozni a következő napokra. Szerettem volna minél jobban megismerni ezeket a fura népeket, kultúrákat, és ehhez bizony tolmács kellett, hiszen a jelek szerint itt senki nem beszél angolul. Illetve csak azt hittem. Ugyan a városban tényleg csak a gyerekek és ők is csak annyit, hogy "helló-helló-helló-helló-helló...", a falvakban aztán sorra botlottam bele az idősebb emberekbe, akik az amerikai háborúban egész jól megtanultak angolul a katonáktól. Így aztán a város helyett, ezekben az elmaradott falvakban sikerült megértetnem magamat!

Felbérelt idegenvezetőm első utunkon a környék egyik jelentős népcsoportjához, a gia rai-jokhoz kalauzolt el. Rong ház, iskola, gyerekhad, kávéültetvények, csupa olyan dolog, amit Vietnám más részein is láttam már. Aztán megérkeztünk a temetőbe és itt egy egész más világ tárult fel előttem. A falécekkel körbekerített, házakat imitáló sírok négy sarkán hatalmas fejű faragott faemberek őrzik az elhunytak békéjét, körbe-körbe szétszórt bivalycsontok hivatottak távol tartani a szellemeket, miközben a sírokba különféle használati tárgyakat helyeztek, étkészlettől rizsboros palackon át a kerékpárig mindenfélét, hogy a távozóknak a túlvilágon se kelljen semmiben hiányt szenvedniük. A gia rai temetés ennek megfelelően egy vagyonba kerül, hiszen azzal kezdődik, hogy feláldoznak egy bivalyt. Ha a család nem engedheti meg magának, egy jó ideig el sem temetik halottaikat, mert még mindig jobb egy hullával egy fedél alatt tölteni az éjszakát, mint hagyni, hogy elragadják őt a szellemek.



folyt. köv.

2010-06-18

zöld tea

Vendéglátóm előtt egy csorba porcelánkannában teafű ázik, ki tudja, mióta már. Egy tálcán lefelé fordítva gyűszűnyi teáspoharak várják elöblítetlenül a következő vendéget. A férfi nagyot szív bambuszpipájából, majd a hatalmas adag füsttől és az így bevitt nikotinlökettől kiütve, csak bambul maga elé. A város nyüzsög körülötte, mégis egyszeriben minden olyan békésnek tűnik számára! Mellételepedek, mire rögtön megkérdezi tőlem, honnan jöttem, hány éves vagyok, és még néhány ehhez hasonló alapvető dolgot, hogy a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyemet pontosan be tudja lőni. Nem a kíváncsiság, hanem a nyelvtan miatt. Ugyan nem értem nyelvét, de Vietnámban másképp szólítanak meg koromtól és státuszomtól függően, és még számos, ehhez hasonló apró nüansznyi dolgot figyelembe véve. Miután ezt a megszokott kört lefutottuk, a nyelvi akadályok leküzdésével, immár meg tud kínálni. Teázzunk!

Egy jól begyakorolt mozdulattal egy vödörbe üríti a teáskanna tartalmát, majd friss leveleket tesz bele. Felkapja a földről a termoszt és forró vizet tölt belőle a kannába, de nem várja meg, hogy kiázzon a teafű, hanem egyből önt is az egyik pohárba, hogy kiöblítse számomra. Ugyanígy tesz a saját poharával is, majd megint a kannáért nyúl. Ennyi idő alatt pont el is készült a főzet, így a poharainkat újra megtölti, hogy felhörpinthessük az első, még nem túl erős kortyot ebből a remek forró italból. A második pohár előtt a pipából szokás szívni, így most annak az előkészítése következik. A bambuszhenger oldalára fúrt lyukat ujjával befogva, belefúj a csőbe, mire az elhasznált dohánydarabok kirepülnek a pipából. Egy csipetnyi friss dohány kerül helyükre, majd felém nyújtja a vödör vízben álló szerkezetet, hogy enyém legyen az első szippantás. Számat a bambuszrúd végére helyezem, igazából egész államat beletemetve a csőbe, és szívni kezdem a füstöt. Vendéglátóm mosolyogva bíztat, hogy mélyebbre, mélyebbre, odatartja nekem az öngyújtót a dohányhoz, majd ahogy szívom, a vödörből meghallom az ismerős bugyogást és tüdőmet máris ellepi a hűs füst. Működik! - akarom mondani, de nem jön ki hang a torkomon, ahogy a köhögéssel küzdök. Illendőségből kicsit lent tartom a füstöt, mielőtt kifújnám, majd engem is utolér a világbéke-hangulat. Elkezdek lefelé csúszni a széken, de a házigazda már nyújtja is felém az ekkorra már alaposan kiázott teából a második pohárral. Az italtól újjáéledve kinyökögök egy köszönömöt, majd én is bámulom a város nyüzsgésést az előttem futó lassított filmen. Boldog vagyok.

Aztán minden kezdődik elölről. Friss teafű, termosz, öblítés, első pohár tea, csipetnyi dohány, egy szippantás, újabb pohár tea, bambulás. Aztán minden kezdődik elölről...

2010-06-17

gyárlátogatás

Egy vietnámi szabókaland nem teljes gyárlátogatás nélkül. Vu Thu mindent a szemem előtt csinált, amíg én a levest faltam, ő már darabolta is méretre az általam kiválasztott textíliákat. Az igazi kaland azonban az A Dongnál tett látogatás volt, ahova egyik nap vacsora után néztünk be Myloval. Vietnámban mindent szabad, úgyhogy egyszerűen csak besétáltunk az ajtón és elkezdtünk babrálni a varrógépek mellé kitett anyagokkal, hogy vajon melyikből készül majd az én öltönyöm. Mondanom se kell, erre aztán minden jelenlévő félretette a munkát és körénk sereglett, majd lelkesen körbevezettek minket az épületben, beavatva a műhelytitkokba. Talán csak a késői óra, vagy az elfogyasztott sörök miatt, de őszintén szólva, mindegyikőjük bolondnak tűnt. Jobban élvezték jelenlétünket, mint mi, pedig számunkra eléggé szürreális volt már az is, hogy a pár órával korábban, a fényűző üzletben leadott megrendelést nyomon követve ezen a tipikus vietnámi munkahelyen kötöttünk ki.


Itt már semmi nyoma nem volt a pompának, egyszerű asztalok sorakoztak sűrű sorokban, elhasználtnak tűnő varrógépek fölé görnyedve tizenéves munkások robotoltak este tízkor, míg a sarokban egy ember gyűrött szélű kartonok alapján rajzolta a textíliákra a soron következő rendelés szabásmintáját. Semmi nyoma nem volt, hogy ezek az emberek valaha is hazamennének innen. Pedig nagyon úgy tűnt, egyszer véget ér majd a műszak, mert telefonszámot cseréltünk a legnagyszájúbb srácokkal, és megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk majd sörözni. Attól a vevőtől pedig én kérek elnézést, aki kocsmaszagú öltönyt vett át másnap, mert Mylo nem állta meg, hogy rágyújtson a műhelyben, így végül mindenki ott szívta a cigit a félkész ruhák között.


Következő utam a cipészműhelybe vezetett, ahol az öltönyömhöz és lábamhoz egyformán tökéletesen passzoló lábbelik készültek. Ha addig azt hittem, hogy a szabónál duhajkodó tinik testesítik meg az igazi vietnámi munkahelyi nyüzsgést, tévedtem. Az eladóval vitettem el magamat a cipészemhez, így gyakorlatilag a főnök otthonában kötöttünk ki. Bejelentés és ajándék nélkül érkeztem, de nem sértődtek meg rám, hanem beljebb tessékeltek. A ház alsó része képezte a nappalival kombinált műhelyt, ahol a családfő egy nyugágyról bámulta a tévét (értsd: éppen pénzt keresett), őt körülülték felesége és gyermekei, míg hátrébb 5-6 félmeztelen munkása guggolva robotolt verejtékben úszva. A szerszámok és az alapanyagok a földön szerteszét hevertek, a megrendelt lábbelik az anyagmintával és a katalógusból kimásolt képpel együtt pedig a lábuknál kerültek elhelyezésre. A melegre és az elviselhetetlen ragasztószagra való tekintettel egy-egy ventillátor biztosította a légáramlást a helyiségben. A munkások mellett a félig elfogyasztott ebéd maradéka pihent, valószínűleg nem maradt idejük, hogy befejezzék az étkezést, mert a fönők ennyi pihenőt sem hagy nekik. De meglehet, hogy jöttömre álltak csak neki a munkának, hogy kellemesebb benyomást tegyenek rám. Bárhogy is legyen, a főnök fel sem kelt a helyéről, hiszen megy itt minden nélküle is!

2010-06-15

testreszabók

Na, ennek is eljött az ideje! Szaller öltönyt vásárolt ezer dollár értékben... Az egész úgy indult, hogy mindössze egyetlen öltönyt szerettem volna csináltatni, mivel ami otthon van, azt vagy kölcsönadtam, vagy utálom, vagy fogalmam sincs, merre található és akkor még azt hittem, hamarosan állásinterjúra kell majd mennem. Aztán ez lett belőle!

Aki járatos a témában, tudja jól, hogy az üzletekben nehéz olyan öltönyt találni, ami tökéletesen passzol, anyaga megfelel, és még megfizethető is. Jó eséllyel csak lóg rajtunk valami szögletes szabású zakó és egy fantáziátlan nadrág, amelyek márkásak ugyan, de közel sem nézünk úgy ki bennük, mint a modellek a magazinokban. Na, erre találták ki a plasztikai sebészeket, akarom mondani, a mérték utáni szabóságokat. Pontosabban, hajdanán minden ruha méret után készült, csak közben beütött az ipari forradalom, a tömegtermelés, a fogyasztói társadalom, a divatcégek és marketing részlegek által uralt világ, ahol az egyének méret és ízlés alapján beskatulyázhatóak.

- Sajnálom, nem tartunk feles méretet! - szól hozzánk az eladó, és úgy érezzük magunkat ilyenkor, hogy velünk van valami baj, nem a rendszerrel. Szóval, emiatt vagy sem, de felsőbb körökben ma is virul a mérték utáni szabóság intézménye, ám ha egy hozzám hasonló egyszerű halandó is ki szeretné próbálni, mivel tud az ilyen ruha többet, mint a konfekciótermékek, annak valamelyik ázsiai nagyvárosba, de ha megteheti, egyenesen Hoi Anba kell utaznia. Akár egyetlen öltöny miatt is megéri eljönni idáig!

Mivel a városban legalább 300 szabóság működik, nehéz kiválasztani a nekünk leginkább megfelelőt. Én sem a véletlenre bíztam a dolgot, hanem az interneten utánajártam, hogy a város menőbb cégei közül melyik a legmegbízhatóbb, legmegfizethetőbb, illetve, egy utitársam ajánlására, ellátogattam egy kisebb szabósághoz is. Aztán végül mindkét helyen rendeltem egy öltönyt, majd még egyet, aztán ha már ilyen jól belejöttem, rendeltem még egy csomó mást is.

De kezdjük az elején! A Dong - angolul fütyköst jelent - a vietnámi valuta és az egyik felkapott szabóság neve is egyben. Márkajelzésüket sokatmondóan a nadrág sliccénél helyezik el, úgyhogy talán mégsem a hivatalos fizetőeszközről kölcsönözték nevüket...

Mivel az A Dong Silk az egyik legjobb nevű varroda a városban, engedve sznob énemnek, én is hozzájuk tértem be elsőként. A bejáratnál mosolygós recepciós hölgy fogadott, aki egy fényűzően berendezett bemutatóterembe vezetett, ahol egyenruhás eladónő vett egyből gondjaiba. Először is felmérte, mi járatban vagyok, majd készségesen segített kiválasztani a katalógusból a legfrissebb milánói, párizsi, illetve new yorki divatot másoló ruhaköltemények közül a nekem legmegfelelőbbet. Ezután elvonultunk az üzlet hátsó traktusába, hogy megtapintsuk és kiválasszuk a legjobb emberkéz alkotta szövetekból a nekem tetszőt (megfizethetőt), amelyek az előbbi katalógusban látható gyártók európai gépsorain készültek ugyan, de aztán kalandos úton ebbe az üzletbe kerültek ahelyett, hogy például Ermenegildo Zegna vietnámi bérvarrodáiban kötöttek volna ki, ahova eredetileg szánták őket.

Rendeléskor készüljünk fel rá, hogy egy csomó keresztkérdésre választ kell majd adnunk, például, hogy kettő-, vagy háromgombos öltönyt szeretnénk-e, hátul egy, vagy kettő hasítékkal, a zsebet egyenesen, vagy ferdén kérjük-e, az öltöny ujján három, vagy netán négy gombot szeretnénk-e, valódiakat, vagy csak díszt, és még sorolhatnám. A rendelés leadását követő napon máris mehetünk felpróbálni az öltönyt, és ha csak kisebb igazításokra van szükség, fél órán belül kezünkben a gusztusosan becsomagolt végtermék. Hozzáteszem, teljesen mindegy, mennyit tökölünk a pontos fazon meghatározásával, mert a nagy csinnadratta ellenére úgyis ugyanazt a szabásmintát használják majd mindegyik rendelésünkhöz. Tudom, mert később beosontam a műhelyükbe is és tanulmányoztam a "munkafolyamatot". De erre majd később visszatérek.

Előbb tegyünk egy kis kitérőt, és tekintsük át a szakma helyi történetét! 15 évvel ezelőtt mindössze két szabóság működött Hoi Anban, amelyek közül az egyik tulajdonosa történetesen egy kisebb szállodát is üzemeltetett. Mivel az ország még éppen csak akkoriban kezdte el fogadni a nyugati turistákat, ezen szállodatulajdonos úgy döntött, szorosabban összeköti a család két vállalkozását, és nem pusztán szállóvendégei számára fog ruhakészítést ajánlgatni, hanem egyenesen e célból szervez ide utakat, és amíg a testre szabott ruhák elkészülnek, a megrendelők is körül tudnak majd nézni a környéken. Hamarosan annyira sikeres lett ez a modell, hogy Hoi An neve, mint a méret utáni szabóságok otthona került be az utikönyvekbe és sorra nyíltak a hasonló vállalkozások. Ám mielőtt ez a nagy változás bekövetkezett volna, másik választott szabóm, Vu Thu minden felhajtás nélkül megnyitotta a város harmadik szabóságát, amely talán ma is ugyanúgy működik, mint akkoriban.


A város három darab szabóságából mára háromszáz lett, nagy többségük csak meglovagolja a hirtelen jött keresletet, míg Vu Thu apró üzlete megmaradt annak, ami mindig is volt, családi vállalkozásnak, amelynek híre szájról szájra terjed. Nincs profi marketing részlegük, nincs weboldaluk, nincs a kelméik szélén végigfutó neves márkajelzés, nincs csillogó üzletük, sem egyenruhás eladóik, de náluk betekintést nyerhettem egy talán tipikusnak mondható vietnámi kisvállalkozás mindennapjaiba. És ezt még a sznob énem is többre értékelte, mint a fütykösék üzletét.

Vu Thu mind a tíz testvére ebben a szakmában dolgozik valamilyen módon és az üzletbe betérve egyből négy szabó-generáció vett körül. A legkisebb családtag még úttörő-egyenruhában játszott körülöttünk, de Vu Thu 20 éves lánya is már két éve besegít, napi 10-12 órában, heti hét napban.

Mivel ebédidőben jöttem, nekem is kerítettek egy tálat, majd tipikus hoi ani étellel, cau laoval vendégeltek meg. Kaptam mellé egy sört is, így aztán a másnapi ruhapróbára Mylot is magammal ráncigáltam, hogy neki is jusson az ingyenebédből. Mivel egyre lejjebb mentek az árakkal, végül ő sem állta meg rendelés nélkül, úgyhogy ez a leves bőven megtérült. Később cipőt is a nővér üzletében rendeltem, hogy inkább ezt a családot juttassam bevételhez a korábban kipróbált A Dong ruhagyár helyett. Ja, és ráadásul szerelőt is kerítettek a Minszkemhez, úgyhogy tényleg szívembe zártam mindannyiukat az állandó "na, rendelj még egyet" felszólításaik ellenére. Így is sokkal nagyobb lett a csomag, mint terveztem, egészen pontosan 16 és fél kilónyi ruhát küldettem velük haza. A legvégén ugyanis a postás házhoz jött hozzájuk, majd az árut 10 dollár ellenében helyben vámkezelte, hogy az Európai Unióban már ne kelljen semmit ráfizetnem. Erre azért még kíváncsi leszek!

2010-06-11

vizipók

A Hoi An közeli Chàm-szigeteken él egy ízeltlábú, amely a vietnámi konyha egyik legértékesebb különlegessége. Pontosabban nem is ezt a vízben élő rovart fogyasztják, hanem a hálóját, amelynek kilója százmillió dongot ér a piacon! Egy egyes és nyolc darab nulla, kb. egymillió forint! Ennyi pénz nem volt nálam, meg amúgy sem étlapon, hanem begyűjtés közben találkoztam ezzel a "csemegével". Az egy tálnyi vízben lebegő fehér fonalakat szűrővel kimerik, majd csipesszel aprólékosan eltávolítják közülük az apró rovarokat és az összes szennyeződést. Ez még csak a feldolgozás első lépése, de nem bírtam kivárni a műszak végét. Megítélésem szerint, az asztalon látható adag egy egész heti munka eredménye volt, de aki időmilliomos, az előbb-utóbb dongmilliomos lehet, ha van türelme ehhez a melóhoz. Mivel az ebből az alapanyagból készített étel drága és gusztustalan, a vietnámiak potencianövelő hatást tulajdonítanak neki... mi mást!?

2010-06-10

Hoi An

Tavaly nagyon nem voltam elragadtatva ettől a várostól, sőt, kifejezetten utáltam, pedig éppen csak néhány órát töltöttem el itt. Vagy talán éppen azért. A tömegturizmus rothasztó hatásának kezdeti jeleit láttam mindenfelé, ahogy a helyi kulturát szépen lassan elkezdi felváltani a külföldi szemét. Ennél nagyobbat talán nem is tévedhettem volna!


Másodszorra teljesen beleszerettem ebbe a turistáktól nyüzsgő gyöngyszembe. Huét magam mögött hagyva, még éppen időben értem Hoi Anba, hogy a sötétedéskor kezdetét vevő telihold fesztivál részese lehessek. Persze ez a fesztivál egyáltalán nem hasonlít a thaiföldi telihold bulikra, hanem itt hagyományőrző koncertek, játékok, és egyéb elfoglaltságok dobják fel az utcákat sötétedés után, minden holdhónap 14. napján. És a legfontosabb, hogy ilyenkor az egész városban kialszanak a fények, hogy átadják helyüket a folyón úszó ezernyi apró mécsesnek, amelyek a jó karmát hivatottak elhozni az azokat meggyújtó és vízre bocsátó egyének számára. Mivel a vaksötét városról nehéz fényképes beszámolót adni, magam is befizettem 10 darab jókarma-lámpásra, amelyeket egyszerre megúsztatva végre összejött az áhított fotó, amely talán legjobban visszaadja a békés, meghitt oldalát a városnak. Azonban a fényképekről hiányzik, hogy közben mindenfelől hagyományos vietnámi muzsika szólt előben, a színpadokról, boltokból, vagy éppen csak az utcán letelepedő zenészek hangszereiből. A kellemes muzsikát csak a Vak dobos névre hallgató népi játék harsogása zavarta meg, amelyben a bekötött szemű versenyzőnek egy dobot kell tíz lépésnyi távolságból megközelítenie és elsőre sikeresen megszólaltatnia, miközben a hangfalakból a játékmester félrevezető utasításokat üvölt, amellyel mindig túlharsogja a segítséget bekiabáló barátokat. Vicces volt, ahogy a helybeliek teljesen beleélték magukat ebbe a lármás játékba!


Hoi An szintén nevezetes még a változatos és ízletes konyhájáról, amelyről már tavaly is megemlékeztem. Az idei kedvenc étel a Cau Lao volt, amely számomra, laikus számára, csal egy újabb tésztaleves-variáció, de ez az étel egyedül csak itt, Hoi Anban kapható. Az eredeti recept egyenesen megköveteli, hogy innen, pontosabban egy bizonyos kútból vett vízzel kell elkészíteni ezt az ételt.


Végül majdnem egy egész hetet Hoi Anban maradtunk, mert öltönyt, ingeket, nadrágokat és cipőket készíttettünk a helyi szabóknál. Az elmúlt húsz évben ugyanis Hoi An a méret utáni szabóságok világszerte elismert fővárosává nőtte ki magát, amely cím az olcsó munkaerőn kívül a gyors és minőségi munkának is köszönhető, meg persze annak, hogy itt szemrebbenés nélkül másolják le a legdrágább márkát aktuális szabásmintáit, ráadásul ugyanazokat a textíliákat felhasználva. Hogy pontosan hogyan is működik egy ilyen méret utáni szabóság, arról majd legközelebb.