Dalat

Dalatot egy nap alatt kivégeztük, pedig ez az egyik legfelkapottabb turisztikai célpont a helyiek, elsősorban pedig a nászutasok körében. Egy dolgot nem értek, ha ide annyira sok nászutas jár, akikről joggal feltételezem, hogy alig várják, hogy a hotelszobába zárkózzanak és a lány életében először reggelig a fiúval maradhasson, miért van tele a város karaoke bárokkal, amelyek valójában bordélyházak? Na mindegy, lépjünk túl ezen az apró ellentmondáson. Mindenesetre, ezek után nagyjából lehet sejteni, hogy ide nem a természet miatt járnak a saigoni fiatalok. Pedig az utikönyv éppen ezzel reklámozza a helyet.

A sok-sok látnivalót végül nem is motorkerékpárral, hanem buszos városnéző körút során tekintettük meg. Az igazat megvallva, pont így volt jó. Kezdetnek a királyi címet 13 éves korában megöröklő, utolsó vietnámi uralkodó, Bảo Đại kastélyát tekintettük meg, amely a korábban látott vadászkastélyánál hatalmasabb volt, de több látogatója is akadt. Ja, azt nem említettem még, hogy Bảo Đại másik kastélya hotelként működik, amelyben éjszakánként potom 50 dollárért elérhető a királyi ágy és pompa. De nem egy gyerekszobát kell ezalatt érteni. Az itteni kastélyában azonban múzeumi hangulat uralkodott, rengeteg archív fotó a falon, a bútorok olyan rendben, ahogy utoljára használták őket, egészen addig, míg a belépést megakadályozni hivatott piros szalagokon át nem léptek a kedves látogatók. Na, most ezt éppen nem a mi bandánkra értettem, mi ugyanis jóval kisebb áhitattal lestük az ereklyéket, mint a vietnámiak. Még csak fotót sem tudok mellékelni bizonyítékul, hogy ott jártam. Mindhárman csak az elmaradt reggelit igyekeztünk bepótolni, amire az udvaron felállított szendvicsezőben kerítettünk sort, amíg csoportunk többi tagja odabent bohóckodott a franciákat ideszoktató uralkodó holmijai között. Vietnámban nem tartják sokra ezt a báb-királyt, annak ellenére, hogy az ő utáni történelmük sem feltétlenül a tiszta játszmákról szól. Bővebben itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Bao_dai


A reggelinek köszönhetően végre a városnézésre is tudtunk koncentrálni. Második megállónk egy buddhista meditációs központ volt, ahol Dalatra végig jellemző módon, inkább csak turistákat kerülgettünk, mint szerzeteseket. De a környezet baromi szép volt, és kicsit távolabb merészkedve a központi épületegyüttestől, gyönyörű kilátás és nyugalom fogadott.

Innen aztán továbbálltunk, hogy egy virágból készült, kb. 20-25 méter magas Buddha-szobrot tekintsünk meg. Engem végül jobban megfogott a Buddha mögötti területen ügyködő kőművesek munkája, akik néhány centis makettek alapján igyekeztek megalkotni a leginkább Dalít idéző figurákat. Bizonyára az alakok is valamilyen vallási jelentőséggel bírtak, de ez nem derült ki.


Na nem mintha honvágyam lett volna, de a debreceni virágkarnevált megidéző Buddha-szobor után, a Visegrádon kipróbált nyári bob-pálya emléke is bevillant, mikor a következő megállónknál lehetett választani, hogy lépcsőn megyünk-e le a vízeséshez, vagy sínen száguldva. A száguldás szó pedig erős túlzás, hiszen az előttünk sikló turisták helyenként annyira összetorlódtak, hogy a lefelé út java részét a 45 fokban megdöntött kanyarokban állva töltöttem, erősen markolva a fékeket és kapaszkodva, hogy ne essek be a susnyásba, magamra rántva a bobot. De aztán egyszer csak sípoltak és intettek a pálya mellett álló sebesség-biztosok, hogy induljak neki, így a fékeket kiengedve száguldhattam tovább, egészen a következő kanyarig, ahol újra parkolópályára kerültem. Állítom, akik gyalog mentek, előbb leértek, mint én!

A fenti képen nem a szerző látható!

Persze Dalat tartogatott még sokféle látnivalót, így hamarosan újra a buszon találtuk magunkat, hogy a tájat kiterített óvszerekként beborító, számtalan fóliasátor mellett elsuhanva megérkezzünk a Szerelmesek völgye névre keresztelt helyre. De előbb még beugrottunk egy kézműves falunak gúnyolt üzletsorra is, ahol az európai utazó számára roppant giccsesnek tetsző szövött képeket árultak az európai utazó számára is roppant elbűvölő megjelenésű hölgyek. Van valami ebben a Szerelmesek völgye dologban!