Uticélunk az egyik legkevesebb főt (könyvem szerint 418-at, más forrás szerint mindössze 301-et) számláló kisebbség, a romamok lakhelye volt, amelyet több hágón átkelve közelítettünk meg. A sok kanyartól eltekintve, az út itt is kiváló minőségű volt, de egymagam mégsem vághattam volna neki a hegyeknek, mert errefelé is különféle engedélyekhez kötik a látogatást. Pedig a határral ellentétes irányba haladtunk... Na mindegy, hagytam, hogy a főnök néha megálljon intézkedni, máskor meg az én motorom mondta fel a szolgálatot, vagy egy fotó kedvéért iktattunk be pihenőt, úgyhogy csak ebédidőre értünk a romam faluba. Az útszéli büfében gyorsan elfogyasztottunk egy instantlevest, majd füstfelhőt eregetve és port verve bevonultunk a falu egyetlen utcájába és leparkoltunk egy ház mellett. Rögtön át is másztunk a kerítésen, de nem azért, mert rosszalkodni támadt kedvünk, hanem mert itt így szokás. Talán az állatokat tartják kint, vagy bent azáltal, hogy csak egy pallót támasztanak a kerítésnek, és azon át közlekednek.
A ház tulajdonosa otthon tartózkodott és beljebb tessékelt minket. A cölöpökre épült házba egy farönkön felkapaszkodva jutottunk be, tovább erősítve az iménti játszótéri hangulatot. Odabent az egyik sarokban egy priccs, amúgy szinte semmi bútorzat, minden szükséges tárgy a földön hevert, mintha éppen a jöttünkre hagyta volna abba valaki a munkát. Próbáltam komoly maradni és jobban magamba inni a hely szellemét, de a bana srác és a főnök barátnője, mint két kisgyerek, elkezdett játszadozni és vihogni, mintha egy óvodás csapat szabadult volna be a skanzenbe. Így aztán nem is tudtam meg sokat a helyi szokásokról, csak amit a szememmel fel tudtam mérni.
Így aztán a kisebbségek élete helyett a vietnámi szokásokat tanulmányoztam behatóbban. Már Kontumban feltűnt, de a főnök barátnője tökéletesen illusztrálta is a napsütés elleni védekezés helyi módszerét. Dacára a kb. 40 fokos hőségnek, tetőtől talpig teljesen beburkolva járt egész nap, hosszú ruhában, zokniban, kesztyűben, az arca elé tett kendő és a bukósisak közötti rést pedig napszemüveggel eltakarva, ahogy errefelé a legtöbb nő teszi. Ezen a vidéken jobban adtak erre a hagyományra, mint máshol, ahol addig megfordultam. Számomra még mindig muris, főleg, hogy itt, a legszegényebb régióban demonstrálják leginkább a nemesi életforma külső jegyeit, vagyis a fehér bőrt. Persze azt is csak este, mikor már a nap veszít erejéből. Akkor aztán minden lányról lekerült a maszk, a kesztyű, a hosszú nadrág, és mintha csak bálba készülnének, úgy mutogatták legszebb, legdivatosabb viseletüket.
De visszatérve a főnök barátnőjére, a nap végére felmerült az a kérdés is, hogy átmegyek-e hozzá aludni. De ez szerintem csak vicc volt, vagy esetleg a barátja ugratta vele, hogy ki szeretné-e próbálni a nagyszakállút egy menetre. A lényeg, hogy csak a két srác erősködött, nem a lány, de két hónap elteltével még mindig nem ismertem eléggé a vietnámi szokásokat, hogy eldöntsem, komolyan vehetem-e az ilyen ajánlatot. Aztán mire visszaértünk Kontumba, valahogy elfelejtődött az egész, én meg nem kérdeztem rá a dologra. Lélekben már a másnapi továbbutat tervezgettem, nem tudva, hogy a nyakamba szakadó eső, és egyéb okok miatt kisebb távot teszek majd meg, mint gondoltam. De így legalább eljutottam egy lagziba, piknikeztem egy vadidegennel egy rizsföldön, meglátogattam az utolsó vietnámi király, Bảo Đại vadászkastélyát, és láttam elefántokat is. Az ő tülkölésükkel a fülemben hagytam hátam mögött Kontum tartományt, hogy aztán hamarosan újra egy külföldi turistáktól nyüzsgő helyen, Dalatban fussak össze Myloval és egyesített erővel töltsük meg programmal a Vietnámra szánt utolsó hetünket. Kicsit szomorú is voltam, ahogy Dalat felé közeledve egyre sűrűbben kezdtek feltűnni a motoros országnézést kínáló iroda, az Easy Rider motorosai utasaikkal, majd a városba beérve a sok angol felirat és arc láttán pedig végleg visszaértem a "civilizációba" és a jól ismert, unalmas rendbe, amely szinte mindent kínált, amire egy 21. századi embernek csak szüksége lehet, de Kontum után szinte semmit nem kínált, ami számomra érdekes lett volna.
Mégis, itt kezdtem el komolyan fontolgatni, hogy hamarosan visszatérek Vietnámba.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése