dobszerkó

Húszéves koromban kitaláltam, hogy én bizony dobos leszek, úgyhogy egy szombat délután átballagtam apámmal egy haverjához, aki vállalta, hogy megtanítja nekem az alapokat. Ez a bizonyos haver, mint kiderült, inkább volt ivócimbora, mint dobtanár, akivel apám felesekben gondolta kompenzálni a leckéket törzshelyén, amely történetesen leendő dobtanárom törzshelye is volt. Ökör iszik magában!

Szóval ne egy Solti Jánost képzeljünk el. Amúgy egy lakodalomból emlékeztem rá, ahol éppen valami mulatósat haknizott, úgyhogy voltak némi fenntartásaim vele szemben. Bemutatkozás és az első fröccs után aztán rögtön nekikezdtünk a szintfelmérésnek. Szemem előtt már meg is jelent egy fasza dobszerkó képe, amin hamarosan irtó hangosan Led Zeppelint püfölök majd, de minimum a Deep Purple-től a Child in Time, vagy talán egy jó kis Chili Peppers következik. De nem így történt. Tanárom berakott egy ABBA-kazettát, nem tudhatta, hogy annál jobban semmit nem utálok, és noszogatott, hogy a fotelem karfáján verjem a ritmust. Ő meg majd figyel. A zenei felhozatal miatt elbizonytalanodva, óvatosan elkezdtem simogatni a karfákat, lábaimat bokából el-elemelve a padlótól, igyekeztem egy svéd diszkóba teleportálni tudatomat, hozzáteszem, nem nagy sikerrel. Két fős közönségem mégis áhitattal figyelte ügyködésemet, ritmusosan bólogatott és emelgette a poharát. Irtó béna voltam, de apám ivócimborája mégis bevállalta a tanításomat, hiszen ökör iszik magában.

A szintfelmérés végén kaptam egy Dobiskola c. könyvet, két dobverőt és egy gumikorongot, hogy a következő szombati órára vegyem át az első lecke anyagát. Heti egyszer egy órában állapodtunk meg, ugyanis hétközben a győri főiskolán éltem élénk társasági életet, hiszen, mint tudjuk, ökör iszik magában.

Másnap este tehát, Győrbe megérkezve, a kollégiumban lelkesen elővettem új ereklyéimet és felnyitottam a könyvet az első leckénél. Szobatársaim, Ál Misi és Saró leültek velem szemben, és az otthonról hozott ínyencségeket falva várták az előadást. Én pedig belekezdtem. Tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá... felváltva egy ütés bal kézzel, egy jobbal. Ennyi. Nem viccelek, ez volt az első lecke anyaga. Ezt hamar megunva, gondoltam stréber leszek és előrelapoztam a kettes leckéig, amiben a fergeteges titi-titi-titi-titi-titi-titi... dobszólót kellett volna gyakorolnom, de azt is csak a majd' két hét múlva esedékes órára. Három hét múlva jött volna az, hogy tá-szünet-tá-szünet... és így bonyolítva tovább a ritmusképletet hétről-hétre, mindezt egy nesztelen gumikorongon előadva. Azt hiszem, ebben a pillanatban véget is ért dobos pályafutásom és letettem arról, hogy majd egyszer önkívülten sikítozó csajoknak autogrammot osztogassak a művészbejárónál. Misi és Saró már nem tudták visszatartani a röhögést, inkább kibontottak egy üveg fácánt nekem is és koccintottunk. Ökör iszik magában!

Vietnámban aztán rájöttem, hogy más világutazók ennél jóval átgondoltabban választanak hangszert és talán nagyobb sikerrel hódítják meg a női szíveket is. Ázsiában rengeteg srác cipelte magával a gitárját, és szinte mindegyikük csajjal utazott. Nem tudom, vajon otthonról hozták-e magukkal hangszerüket (csajukat), vagy itt helyben szerezték, de nem irigyeltem őket az extra teher miatt. Igaz, fentebb már kiderült, hogy belőlem hiányzik a kitartás. Viszont olyan sok gitáros utazik a világban, hogy már-már arra kellett következtetnem, hogy aki zenél, az sehova nem megy hangszere nélkül. Színpad nekik az egész világ! Még jó, hogy nekem nem kell cipelnem a dobszerkót!

A nőkérdést meg majd csak megoldom valahogy, mert ökör iszik magában!

Kon Tum 4

Kontumi látogatásom utolsó napjára egy hosszabb kiruccanást tartogattam. Eredetileg úgy terveztük, hogy az utazási iroda tulaja elvisz egy 80 kilométerre fekvő faluba, ám végül úgy alakult, hogy az előző napon mellém beosztott bana srác is csatlakozott hozzánk, pontosabban, mögém ült az én motoromon, a főnök pedig fiatal barátnője ölelésében száguldott előttünk, mutatva az utat. Túlzás lenne azt állítanom, hogy családias hangulatban vágtunk neki a hegyeknek, mert akkor mind a négyen egy motoron ültünk volna, de mindenesetre jobban hasonlítottunk egy baráti társaságra, mint turistára és idegenvezetőire. Ez az út sem holmi prospektusból lett kiválasztva, így aztán nem is láttam arrafelé egyetlen másik idegent sem.


Uticélunk az egyik legkevesebb főt (könyvem szerint 418-at, más forrás szerint mindössze 301-et) számláló kisebbség, a romamok lakhelye volt, amelyet több hágón átkelve közelítettünk meg. A sok kanyartól eltekintve, az út itt is kiváló minőségű volt, de egymagam mégsem vághattam volna neki a hegyeknek, mert errefelé is különféle engedélyekhez kötik a látogatást. Pedig a határral ellentétes irányba haladtunk... Na mindegy, hagytam, hogy a főnök néha megálljon intézkedni, máskor meg az én motorom mondta fel a szolgálatot, vagy egy fotó kedvéért iktattunk be pihenőt, úgyhogy csak ebédidőre értünk a romam faluba. Az útszéli büfében gyorsan elfogyasztottunk egy instantlevest, majd füstfelhőt eregetve és port verve bevonultunk a falu egyetlen utcájába és leparkoltunk egy ház mellett. Rögtön át is másztunk a kerítésen, de nem azért, mert rosszalkodni támadt kedvünk, hanem mert itt így szokás. Talán az állatokat tartják kint, vagy bent azáltal, hogy csak egy pallót támasztanak a kerítésnek, és azon át közlekednek.


A ház tulajdonosa otthon tartózkodott és beljebb tessékelt minket. A cölöpökre épült házba egy farönkön felkapaszkodva jutottunk be, tovább erősítve az iménti játszótéri hangulatot. Odabent az egyik sarokban egy priccs, amúgy szinte semmi bútorzat, minden szükséges tárgy a földön hevert, mintha éppen a jöttünkre hagyta volna abba valaki a munkát. Próbáltam komoly maradni és jobban magamba inni a hely szellemét, de a bana srác és a főnök barátnője, mint két kisgyerek, elkezdett játszadozni és vihogni, mintha egy óvodás csapat szabadult volna be a skanzenbe. Így aztán nem is tudtam meg sokat a helyi szokásokról, csak amit a szememmel fel tudtam mérni.


Így aztán a kisebbségek élete helyett a vietnámi szokásokat tanulmányoztam behatóbban. Már Kontumban feltűnt, de a főnök barátnője tökéletesen illusztrálta is a napsütés elleni védekezés helyi módszerét. Dacára a kb. 40 fokos hőségnek, tetőtől talpig teljesen beburkolva járt egész nap, hosszú ruhában, zokniban, kesztyűben, az arca elé tett kendő és a bukósisak közötti rést pedig napszemüveggel eltakarva, ahogy errefelé a legtöbb nő teszi. Ezen a vidéken jobban adtak erre a hagyományra, mint máshol, ahol addig megfordultam. Számomra még mindig muris, főleg, hogy itt, a legszegényebb régióban demonstrálják leginkább a nemesi életforma külső jegyeit, vagyis a fehér bőrt. Persze azt is csak este, mikor már a nap veszít erejéből. Akkor aztán minden lányról lekerült a maszk, a kesztyű, a hosszú nadrág, és mintha csak bálba készülnének, úgy mutogatták legszebb, legdivatosabb viseletüket.


De visszatérve a főnök barátnőjére, a nap végére felmerült az a kérdés is, hogy átmegyek-e hozzá aludni. De ez szerintem csak vicc volt, vagy esetleg a barátja ugratta vele, hogy ki szeretné-e próbálni a nagyszakállút egy menetre. A lényeg, hogy csak a két srác erősködött, nem a lány, de két hónap elteltével még mindig nem ismertem eléggé a vietnámi szokásokat, hogy eldöntsem, komolyan vehetem-e az ilyen ajánlatot. Aztán mire visszaértünk Kontumba, valahogy elfelejtődött az egész, én meg nem kérdeztem rá a dologra. Lélekben már a másnapi továbbutat tervezgettem, nem tudva, hogy a nyakamba szakadó eső, és egyéb okok miatt kisebb távot teszek majd meg, mint gondoltam. De így legalább eljutottam egy lagziba, piknikeztem egy vadidegennel egy rizsföldön, meglátogattam az utolsó vietnámi király, Bảo Đại vadászkastélyát, és láttam elefántokat is. Az ő tülkölésükkel a fülemben hagytam hátam mögött Kontum tartományt, hogy aztán hamarosan újra egy külföldi turistáktól nyüzsgő helyen, Dalatban fussak össze Myloval és egyesített erővel töltsük meg programmal a Vietnámra szánt utolsó hetünket. Kicsit szomorú is voltam, ahogy Dalat felé közeledve egyre sűrűbben kezdtek feltűnni a motoros országnézést kínáló iroda, az Easy Rider motorosai utasaikkal, majd a városba beérve a sok angol felirat és arc láttán pedig végleg visszaértem a "civilizációba" és a jól ismert, unalmas rendbe, amely szinte mindent kínált, amire egy 21. századi embernek csak szüksége lehet, de Kontum után szinte semmit nem kínált, ami számomra érdekes lett volna.

Mégis, itt kezdtem el komolyan fontolgatni, hogy hamarosan visszatérek Vietnámba.