baleseti statiszta

A két hónapos motoros út alatt csak egyszer sikerült balesetet okoznunk - nyugi, nem én voltam a hunyó, sem a szenvedő alany, csak statiszta. Mylo mögött utasként feszítettem Hoi An egyik forgalmas kereszteződéséhez közeledve, a kettőnk alatt kicsit lomhább Minszkkel, mikor balra kanyarodva elsodortunk egy szabálytalanul előző vietnámi versenyzőt. A fickó elhasalt, majd addig fel sem kelt, míg jelentős kártérítést nem fizettünk neki. Hiába, Vietnámban mindig a külföldi a hibás és nem a biztosítónál kell jelezni a kárigényt. Vitatkozni felesleges is lett volna vele, mert úgyis minden járókelő tanúsította volna, hogy mi ámokfutóként hajtottunk. Persze ment a nagy színház, hogy vérzik szegény emberünk ujja, talán el is törött, hetekig nem tud majd dolgozni, ezt hajtogatta mindenki, meg hogy hamarosan kiérnek a rendőrök és akkor nagyon pórul járunk, már szinte meg is sajnáltuk őt (és magunkat). Utólag, a kezébe nyomott pénzkötegekre gondolva elmondhatjuk, hogy természetesen ő nevetett a végén, mi meg jól át lettünk verve. Egy újabb kibaszott nap Vietnámban! - ezt szoktuk mondani.

Amúgy én mindig nagyon figyeltem a gyalogosokra és a többi közlekedőre, de elhiszem, hogy ha végig a helyiek stílusában vezettem volna, nem csak ez a koccanás került volna be a statisztikánkba. Azt most nem akarom nagy dobra verni, hogy rögtön az első nap első megállójánál átestem leparkolt motoromon és alulról ölelgettem, míg a többiek röhögve le nem szedték rólam. Aztán ahogy egyre magabiztosabban ültem meg gépemet, úgy kezdtem el szedni a skalpokat. Először egy kóbor kutyát bénítottam meg a hátsó lábára, majd egy kisebb társát lapítottam ki, illetve egy csibe is ehhez hasonló csúfos véget ért motorom kerekei alatt. Ám ezek az áldozatok némi humorral kezelhetőek voltak. Valószínőleg vacsorára felszolgálták őket.

Egyetlen egy alkalommal nem volt kedvem nevetni, pedig magáról a balesetről kb. fél perccel lemaradtam. Éppen a közép-vietnámi felvidék aszfaltját hasítottam, mikor kisebb torlódásba futottam bele, ami a masszív kátyúk miatt egyáltalán nem ritka errefelé. Még az árokban flegmán heverő Honda robogó láttán sem kapcsoltam, csak pár méterrel később, az úton keresztbe fekvő mozdulatlan nőt megpillantva lepődtem meg. Erre nem számítottam. Nem tudom, mi történhetett, de a motor az út túloldalán, az árokban kötött ki, vezetője a záróvonalon arccal lefelé, a piacról nemrég beszerzett holmik szerte-széjjel az úton, de a nő nem mozdul, hiába lassítok le, hogy időt adjak neki, olyan az egész, mint egy kimerevített filmkocka. A busz persze nem vár, lazán kikerüli az akadályokat és megy tovább, mintha mi sem történt volna, és a többi közlekedőt sem nagyon hatja meg, hogy eggyel kevesebben lettek az utakon. Végre valaki letámasztja a motorját és elindul a nő felé, hogy segítsen, vagy lehúzza a testet az útról, vagy mentőt hívjon, nem tudom, mert a történet végét már csak a tükrömből követem figyelemmel, ahogy bambám haladok tovább a forgalommal. Magamban hosszasan elemezgetem azt a pár másodpercet. Sehol egy vértócsa, sehol egy kicsavart testrész, nincs féknyom, nincsenek füstölgő roncsok, üvegszilánkok, csak a mindent leíró mozdulatlan test. A halál ennyire nem látványos?