Tavaly időhiány miatt ki kellett hagynom, de ezúttal semmi nem állíthat meg, gondoltam naívan, Szent Györgyként megülve motorizált lovamat, és Mylóval elindultunk a Mekong-delta felé. Végül úgy alakult, hogy nem sárkányokkal, hanem paripámmal kellett csak megküzdenem, de ezt betudtam annak, hogy megérezte a közelgő elválást. Ölebeket öl ugyan, de lelke van...
A mögöttünk álló mintegy 5000 kilométer után éppen ideje volt már egy olajcserének, amit szépen be is terveztem pár nappal későbbre. Puppy Slayer azonban másképp gondolta. Ricsitől elválva, hamarosan vissza kellett vennem a tempóból, ugyanis kettes sebességnél feljebb nem tudtam kapcsolni, bárhogy is rugdaltam a váltókart. Így aztán a fennmaradó 50 kilométert két óra alatt tettem meg, szinte izzó motorblokkal érkezve meg a szállásra. Nem volt más választásom, mekongozás helyett szerelőhöz kellett vinni a gépet.
Sajnos az olajcsere sem oldotta meg a problémát, nem járt tőle finomabban a váltókar, így egy nagyobb tisztítást igényelt a váltómű. Ez az egyetlen művelet, amelyre nem tér ki a szervízkönyv sem, mondván, bízzuk szakemberre. Csak azt nem árulja el, a Mekong-deltában merre találunk ilyen embert. Aztán valahogy csak lett egy szerelő, akinek az apja értett a Minszkekhez, bátyja pedig tolmácsolt. A háromfős szervízcsapat háromszoros lenyúlással és egynapi munkával újra működő- és piacképessé tette Minszkemet, de az elhúzódó szerelés miatt így már csak egyetlen napunk maradt kirándulni. De legalább az az egy nap autentikus falusi turizmus jegyében telt el, ugyanis egy helyi családnál találtunk szállást és kaptunk isteni finom vacsorát. Áram, melegvíz, szárazföldi összeköttetés nem volt, csak szúnyogok, maszatos arcú gyerekek, néha egy-egy szomszéd, aki jégért jött, illetve a nagyon-nagyon jóleső sörök, majd egy izzasztó éjszaka a háziaktól éppen csak egy paravánnal elválasztott lakrészben.
Reggel még egy úszó piacra is eljutottunk, majd Mylo lejárófélben levő vízuma miatt visszafordultunk Szaigonba, hogy az utolsó vietnámi esténket újabb házibulival töltsük. A gépet Dávidnál leparkoltam, a felszerelést és tapasztalataimat hátrahagytam, majd a szaigoni éjszakában hazafelé, két hónap után először motorkerékpár nélkül közlekedve, hagytam, hogy a megérkező monszun jótékonyan elfedje kicsorduló könnyeimet. Persze most túldramatizáltam a dolgokat, de az elválás járművemtől és Vietnámtól eléggé nehezen ment, akár azt is mondhatom, a mai napig nem sikerült.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése