öleb-mészáros

Hòa Bình, másnap reggel. Az eső kezd elállni. Begördülünk ez első benzinkútra, hogy 2T (kétütemű) olajat és benzint vegyünk. A probléma csak annyi, hogy induláskor kibicsaklik az oldaltámaszom és egy kisebb rúgásra leesik. A szemközti garázsban éppen hegesztenek, így szerencsét próbálok náluk. Meglengetem a kezemben levő oldaltámaszt és mutogatom, hogy honnan jött le. Kérdő tekintettel nézek rájuk, hogy meg tudják-e javítani, lehetőleg soron kívül.

A munkát azonnal félredobva, betessékelnek és amíg én tartom a motoromat, ők máris nyomják a lábamra a szikrákat és pikk-pakk visszahegesztik a támaszt a helyére. Pénzt nem fogadnak el, sőt, ha már úgyis szünetet tartanak, hellyel kínálnak, teát töltenek, majd rágyújtanak a bambuszpipára és azt is kezembe adják. Az ilyenkor szokásos kérdéseket teszik fel, úgymint hogyhívnak-honnanjöttél-hovatartasz. Egyikőjük még egy üveg viszkit is elővesz, de ezt már tényleg nem fogadhatom el. Mivel két utitársam vár rám, muszáj utánuk erednem, pedig tuti, hogy itt még sok kaland adódott volna.

Kb. 60 kilométer megtétele után újabb szervizelés esedékes, ám ezúttal végre nem az én Minszkemmel van probléma. Innentől kezdve Raph motorja lesz az, ami minimum óránként megállásra kényszerít bennünket. A sebességváltó-karral akadt gondja, majd szintén aznap produkál még egy motorleállást, majd láncszakadást is. De a történet mindig ugyanaz: ha egy Minszk leáll, leáll az élet is a környéken, és mindenki körénk sereglik. Alig hagynak a saját járművünk közelébe férkőzni, annyira ádázul küzdenek, hogy működőképessé tegyék, mintha valaki stopperrel mérné.




Amúgy egyre szebb helyeken járunk, nőnek körülöttünk a hegyek, szűkülnek a kanyarok, és egyre több népviseletbe öltözött embert látunk. Kezdetét veszi jelképes misszióm, hogy feltérképezzem a Vietnámban élő 54 népcsoportot. Mivel ezt a feladatot magam sem gondoltam komolyan, alig-alig állunk meg, legfeljebb csak egy fotó erejéig. Az első nagyobb faluban aztán elgázolok egy kutyát, és félve gazdája haragjától, netán, hogy meghív kutyapecsenyére, fékezés nélkül továbbhajtok. Ezzel a mutatvánnyal kerékpárom kivívta a Puppy Slayer (öleb-mészáros) becenevet. Amúgy engem többnyire Nordy-nak hívtak a srácok, Raph a motorja hátuljára erősített gitár és az azt takaró mocskos lila törölköző után Gipsy King, Jaakko pedig az unalomig ismételt katonai szleng miatt Wacko lett a keresztségben.



Lassan kezdtünk összeszokni, igazi csapatot alkotni, pedig mindannyian teljesen más habitusú emberek vagyunk. Az igazi összekovácsoló erő azonban a harmadik nap minszki megpróbáltatásai, majd a jutalmul elfogyasztott mérhetetlen mennyiségű alkohol lesznek, de azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni.