2010-07-12

Kon Tum 2

A temető és a házibuli után megint a fatemplom melletti árvaházhoz látogattunk el, de ezúttal be is mentünk. A látogatás úgy kezdődött, hogy az intézmény vezetője körbevezetett bennünket, mint egy tévéstábot, és első ránézésre minden flottul működött. Benéztünk a konyhába, a hálókba, a tantermekbe, majd a gyerekek egy vidám dalt is elénekeltek a kedvünkért, mégpedig a "ha jó a kedved..." kezdetűt. Vujity Tvrtkónak való helyszín.

video


Az igazgató úr viet nemzetiségű, ám az árvák szinte kivétel nélkül valamelyik kisebbséghez tartoznak (bana, giarai, xedang, romam, ede, stb). Ami közös bennük, hogy mindannyian Vietnámnak ebben az eldugott, legfejletlenebb szegletében élnek, ahol egyformán kiszolgáltatottak az időjárás, a betegségek, vagy a kommunista párt szeszélyének. Az igazgatóval beszélgetve kiderült, hogy valójában alig-alig kap állami támogatást ez a régió, az intézmény is leginkább külföldi adományokból tartja fenn magát.

Hogy megértsük, miért alakult ez így, kicsit jobban a dolgok mélyére kell ásni. Ezek a kisebbségek az évszázadok során ide, az ország ezen elszigetelt szegletébe szorultak vissza, nem utolsósorban az egyre agresszívebben terjedő viet népességnek köszönhetően. A hegyekben aztán minden szépen beágyazódott a kollektív tudatba, rögzültek az elmaradott mezőgazdálkodási technikák, a legősibb hagyományok és hiedelmek, a fejlődés helyett a puszta túlélés lett a tét, így aztán amit ma látunk, nem sokban különbözik attól, ami a középkorban fogadta ez erre tévedő utazókat. Az igazi probléma azonban nem a középkorban, vagy a még azelőtt gyökerező hagyományokban rejlik, hanem az amerikai hadsereg megjelenésében, ugyanis itt a környéken hoztak létre egy fontos amerikai utánpótlási bázist és hadifogoly-tábort.
Mivel errefelé nem sok helyismerettel rendelkeztek a tisztelt hadurak, "felkérték" az itt élő kisebbségeket, hogy segítkezzenek a háború megnyerésében, de legalábbis tolmácsoljanak nekik és kalauzolják őket, meg persze takarítsák a barakkokat. Ugyan a háborút az amerikaiak elvesztették, az igazi vesztesek az ittmaradó nemzetiségek voltak, akik háborús közreműködése még 35 év elteltével is szálka a kormányzó kommunista párt szemében. Így aztán rendre az indokoltnál kisebb támogatás jut erre a régióra. Még csak a pártba sem hagyják belépni az árvaház igazgatóját, nem hogy több támogatást lobbizzon ki, mivel hajdanán ő is az amcsikkal volt. Így aztán maradnak az adományok, és a keresztényi szeretet, hogy egyetlen árva se maradjon fedél és étel nélkül. Amúgy az itteni kisebbségek háborús részvétel miatti problémája a nyolcvanas években akkorára duzzadt, hogy sokukat egyszerűen kitelepítették az Egyesült Államokba, konkrétan az ede népcsoporthoz tartozókat, akik a legaktívabban segítkeztek az idegen hadseregnek.

Az igazgató úrtól megtudtam még, hogy egyes falvakban a mai napig él az a hiedelem, hogy a gyermek nem önálló lény, hanem az anya része. Egy lélek két testben, vagy valami ilyesmiben hisznek. Nem pusztán azért, mert az anyák itt egész álló nap a hátukon cipelik a kendőbe bugyolált gyermeküket, hanem azért is mert az önállóan cselekedni képtelen apróságok élete valóban az anyáétól függ. Az anyja gondozza, az anyja eteti, az anyja hordja magával, az anyja teszi tisztába, az anyja altatja a kisgyermeket, így aztán ha egy anya meghal, sokszor gyermeke is vele tart. Az anya kihűlt teste mellé egyszerűen odatemetik a még nagyon is eleven kisdedet. Barbár cselekedet? Minden bizonnyal, de az árvaházban senki nem ítéli el őket ezért, inkább igyekeznek megakadályozni az ilyen rituális élvetemetéseket. Megpróbálnak minden halálesetről időben értesülni, hogy a gyermek hozzájuk kerüljön, ha szükséges. De néha csak addigra érnek oda egy faluba, mikorra már a két testet tartalmazó koporsót elföldelték. Ilyenkor nincs más hátra, nagyon gyorsan kell ásni.

folyt. köv.

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése