2010-07-24

Kon Tum 3


Kontumi látogatásom még távolról sem ért véget az árvaházi horrorral. Az egyik közeli faluba látogattunk, ahol már várt ránk fakéregből összetákolt csónakjában egy révész, aki vezetőm szülőfalujáig szállított bennünket, pont a délutáni munkavégzéshez időzítve. A fél ötös időpont, mint kiderült, két okból volt fontos. Az egyik, hogy éppen ekkor úsztak haza a túloldalon található földekről a folyón át az emberek, némelyikük ruhástul, néhányan csak félig elmerülve a vízben a bölények vontatta kocsin ülve, a legmélyebb részen megállva egy csutakolás erejéig. A gyerekek is a folyóban fürödve élvezték a lemenő nap és a megtisztulás kettős örömét.


Hogy az én boldogságom is nagyobb legyen, a csónak felé menet a folyópartra kivezetett forrásnál haladtunk el, amely a a nap ezen szakában női zuhanyzóként funkcionál. A közelben található másik forrás pedig a férfiaké, de mi nem arra mentünk. Szóval, a munkából hazatérő nők itt mosták a hajukat, illetve mindenüket, cseppet sem zavartatva magukat, hogy éppen egy idegen utazó ballag mellettük pár méterre.


Mint hamarosan megtapasztaltam, a mesztelenkedés errefelé nem egy közerkölcsbe ütköző dolog, hanem a mindennapok része. Ha valakinek alig van ruhája, nem fog azon senki megbotránkozni, hogy nem vesz fel semmit. Az még hagyján, hogy a kisgyerekek mesztelenül szaladgáltak, de mikor velem szembe jött egy százéves mama egy szál szoknyában, akkor azért átértékeltem a női szépségről alkotott fogalmamat. De már a fürdőző fiatal nők látványa is inkább volt megindító, mintsem izgató. Nem a női idomokat kukkolni hozott el ide vezetőm, hanem hogy betekinthessek az ő életükbe. Nem az én agyamban létező képeket mutatta meg élőben, hanem annál többet, magát a valóságot. Nem egy propektusból néztem ki az utat, hanem elmondtam mennyi időm van és mi érdekel, ő pedig csak vitt és vitt rendületlenül.


Illetve, itt éppen a révész vette át az irányítást és a kb. 40 centi széles, 5 méter hosszú, ingatag fakéregbe guggolva nekivágtunk a folyónak. Előbb persze gondosan rámaggattak egy mentőmellényt, hogy annál égőbb legyen a megérkezés, hiszen kb. 10 percnyi evezés után kiderült, ezen a részen a folyó nem mélyebb 10-15 centiméternél. Néha ugyanis homokzátonyra futottunk és ilyenkor evezős barátunk csak kiugrott és megtolt bennünket. A mentőmellény és folyó sekélysége ellenére az első zátonyrafutásig eltelt 10 percet meglehetősen aggódva töltöttem a csónaknak alig nevezhető alkalmatosságban, ugyanis a folyó a perem alatt alig 1-2 centire hullámzott, illetve a réseken át folyamatosan szivárgott be a víz, és lassan összegyűlt a talpam alatt. A révész evezett, vezetőm merte ki a vizet, én meg paráztam, hogy mikor süllyedünk el. Megmozdulni sem mertem, mert azonnal heves imbolygásba kezdett a fakéreg-gondola. Aztán egyszer csak megakadtunk és rájöttem, inkább széles, mint mély ez a folyó. Jól le is csesztem vezetőmet, hogy mit éget ezzel a mellénnyel, már messziről látja az egész falu, hogy egy szerencsétlen turista jön. De szerencsére, errefelé nem lenézéssel, hanem csodálattal tekintenek minden idegenre, úgyhogy felesleges volt reklamálnom.

Vezetőm szülőfalujában aztán sorra látogattuk unokatestvéreit, barátait, testvérét, meg egyáltalán, mindenkivel váltott egy pár szót, én meg fotóztam, bámultam. Nagyon jó érzés volt végigsétálni az egyszerű cölöpházak között, a mosolygós emberekkel beszédbe elegyedni, akik közül elég sokan, főleg az idősebbek beszéltek kicsit amerikai angolul. Így aztán végképp nem tudtam hova tenni ezt a lenyűgöző falut. A családi lak sufnijából előkerült egy teljes rézgong-szett, ami a banák tradicionális hangszere. A hatalmas, díszes gongok mind különböző hangon szólalnak meg, és ünnepeken, családi eseményeken ezeken játsszák a talpalávalót. Sajnos ezúttal csak néhány erőtlen bamm-bammra futotta, mert az én látogatásom azért nem volt számukra annyira történelmi jelentőségű, hogy ezt megünnepeljék.

Számomra annál inkább, de ezt csak halkan jegyzem meg.

folyt. köv.


0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése