dobszerkó

Húszéves koromban kitaláltam, hogy én bizony dobos leszek, úgyhogy egy szombat délután átballagtam apámmal egy haverjához, aki vállalta, hogy megtanítja nekem az alapokat. Ez a bizonyos haver, mint kiderült, inkább volt ivócimbora, mint dobtanár, akivel apám felesekben gondolta kompenzálni a leckéket törzshelyén, amely történetesen leendő dobtanárom törzshelye is volt. Ökör iszik magában!

Szóval ne egy Solti Jánost képzeljünk el. Amúgy egy lakodalomból emlékeztem rá, ahol éppen valami mulatósat haknizott, úgyhogy voltak némi fenntartásaim vele szemben. Bemutatkozás és az első fröccs után aztán rögtön nekikezdtünk a szintfelmérésnek. Szemem előtt már meg is jelent egy fasza dobszerkó képe, amin hamarosan irtó hangosan Led Zeppelint püfölök majd, de minimum a Deep Purple-től a Child in Time, vagy talán egy jó kis Chili Peppers következik. De nem így történt. Tanárom berakott egy ABBA-kazettát, nem tudhatta, hogy annál jobban semmit nem utálok, és noszogatott, hogy a fotelem karfáján verjem a ritmust. Ő meg majd figyel. A zenei felhozatal miatt elbizonytalanodva, óvatosan elkezdtem simogatni a karfákat, lábaimat bokából el-elemelve a padlótól, igyekeztem egy svéd diszkóba teleportálni tudatomat, hozzáteszem, nem nagy sikerrel. Két fős közönségem mégis áhitattal figyelte ügyködésemet, ritmusosan bólogatott és emelgette a poharát. Irtó béna voltam, de apám ivócimborája mégis bevállalta a tanításomat, hiszen ökör iszik magában.

A szintfelmérés végén kaptam egy Dobiskola c. könyvet, két dobverőt és egy gumikorongot, hogy a következő szombati órára vegyem át az első lecke anyagát. Heti egyszer egy órában állapodtunk meg, ugyanis hétközben a győri főiskolán éltem élénk társasági életet, hiszen, mint tudjuk, ökör iszik magában.

Másnap este tehát, Győrbe megérkezve, a kollégiumban lelkesen elővettem új ereklyéimet és felnyitottam a könyvet az első leckénél. Szobatársaim, Ál Misi és Saró leültek velem szemben, és az otthonról hozott ínyencségeket falva várták az előadást. Én pedig belekezdtem. Tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá-tá... felváltva egy ütés bal kézzel, egy jobbal. Ennyi. Nem viccelek, ez volt az első lecke anyaga. Ezt hamar megunva, gondoltam stréber leszek és előrelapoztam a kettes leckéig, amiben a fergeteges titi-titi-titi-titi-titi-titi... dobszólót kellett volna gyakorolnom, de azt is csak a majd' két hét múlva esedékes órára. Három hét múlva jött volna az, hogy tá-szünet-tá-szünet... és így bonyolítva tovább a ritmusképletet hétről-hétre, mindezt egy nesztelen gumikorongon előadva. Azt hiszem, ebben a pillanatban véget is ért dobos pályafutásom és letettem arról, hogy majd egyszer önkívülten sikítozó csajoknak autogrammot osztogassak a művészbejárónál. Misi és Saró már nem tudták visszatartani a röhögést, inkább kibontottak egy üveg fácánt nekem is és koccintottunk. Ökör iszik magában!

Vietnámban aztán rájöttem, hogy más világutazók ennél jóval átgondoltabban választanak hangszert és talán nagyobb sikerrel hódítják meg a női szíveket is. Ázsiában rengeteg srác cipelte magával a gitárját, és szinte mindegyikük csajjal utazott. Nem tudom, vajon otthonról hozták-e magukkal hangszerüket (csajukat), vagy itt helyben szerezték, de nem irigyeltem őket az extra teher miatt. Igaz, fentebb már kiderült, hogy belőlem hiányzik a kitartás. Viszont olyan sok gitáros utazik a világban, hogy már-már arra kellett következtetnem, hogy aki zenél, az sehova nem megy hangszere nélkül. Színpad nekik az egész világ! Még jó, hogy nekem nem kell cipelnem a dobszerkót!

A nőkérdést meg majd csak megoldom valahogy, mert ökör iszik magában!