fair play

A régi vietnámi történet szerint, két barát betér egy étterembe és halat rendel. A pincér hamarosan kihozza a tálat, amelyen egy kisebb és egy nagyobb darab hal található. A két barát eleinte udvariaskodva vonakodik, hogy melyikük álljon neki, míg végül az egyik rászánja magát, és kiveszi a nagyobb darab halat.
A másik erre felhördül:
-Mégis, micsoda faragatlanság, kivenni a nagyobb darabot!
Az első barát megkérdi:
- Mégis, az én helyemben, te melyiket választottad volna?
- Hát természetesen a kisebbet!
- Akkor meg miért panaszkodsz, az még mindig ott van! - válaszolja barátja.

Körülbelül ez a fajta versengés érhető tetten a vietnámi mindennapokban. Például a sorbanállás fogalma itt ismeretlen, mindenki tolakodik. Nem csak tolakodnak, hanem át is verik egymást, ha egy pillanatra lankad a figyelem. A turisták kifejezetten könnyű prédának számítanak, sokan észre sem veszik, hogy le lettek nyúlva.

Az állandó versengés, úgy tűnik, teljesen elfogadott és szinte kötelező szokás errefelé. Motorral utazva különösen szemet szúr ez, mert mindig akkor örülnek legjobban, ha minimum százzal robogunk át falujukon, illetve a leghátul haladónak félreérthetetlen csuklómozdulatokkal mutatják, adjon gázt, mert vesztésre áll. Ha a parkolóőr "5 US dollár!" felkiáltással százezer dongot akar felszámolni a motorkerékpár megőrzési díja fejében a szokásos 3000 helyett, a körülötte álló barátai nem pofátlan alaknak, az ország szégyenének, hanem ügyes üzletembernek fogják őt tartani. Ha viszont, mint azt korábban említettem, lerobban a motorkerékpárunk, azonnal ott terem egy seregnyi ember és egymást félrelökve igyekeznek mielőbb megjavítani azt, ellenszolgáltatás nélkül.

De még az amúgy békésnek gondolt xiangqi játékban is, ami a mi sakkunkhoz hasonlatos, a bábokat minden egyes lépésnél harciasan odaütik a táblához, és a játékosokat lelkes szurkolók veszik körül, hogy ezzel is fokozzák a verseny izgalmát.

Valószínűleg, a versengési mániából adódik, hogy például éttermekben is mindig a felszolgálónak van igaza. Számukra nagyobb szégyen alulmaradni a megmérettetésben, mint gátlástalan csalónak, vagy butának tűnni. A vendégek számára pedig az a legnagyobb kihívás, hogy kinek jut a megtiszteltetés, hogy fizethet, hiszen azzal válik teljesen nyilvánvalóvá az asztaltársaságban betöltött vezető szerepe. Vietnámban mindig egy ember fizet, a személyekre lebontott számla fogalma szinte ismeretlen. Az más kérdés, hogy mindenki előre odadja a maga várható részét, vagy pedig minden alkalommal valaki más fizet a társaságban, rotációs rendszerben jutva hozzá a látszólagos vezető pozícióhoz.

Valőszínűleg, a nyertes, vagyis az alfa-hím szerepe az egyetlen üdvözítő szerep errefelé, emiatt aztán mindenki részt vesz ebben a lökdösődésdiben. Az országban mindenfelé megtalálható hatalmas emlékművek is mindig csak a győzelmeket dicsőítik, az elvesztett csatákról jótékonyan hallgatva. Egy olyan országban, amelynek történelme gyakorlatilag a szünet nélküli háborúk történelme, amelyek után is sikerült megőrizni függetlenségüket, nincs mit csodálkozni a génekben kódolt harci szellemen. Amíg ez az ország előrehaladását szolgálja, nincs vele semmi bajom, de aki először látogat ide, az készüljön fel a szünet nélküli küzdelemre! Tessék alkudni, nyugalmat megőrizve erősködni, ha valahol elakadunk, tessék előrefurakodni, ha visszafordítanak, elszántan továbbhaladni. Hiába csaholnak a többiek, a legerősebb kutya baszik.