porpokol

Sơn Lat elhagyva, megálltunk egy kisebb városkában, amely reggeli piacáról nevezetes. Ezen a környéken többségben vannak a kisebbségek, úgyhogy én a kora reggeli indulást javasoltam, hogy le ne késsük a színes forgatagot. Minszken utazva persze lassan és kiszámíthatatlanul éri el célját az ember, így jóval kilenc után értünk Thuận Châuba, lekésve a piacot, de így is rengetegféle öltözetet láthattunk, amíg reggelinket elfogyasztottuk.



Mivel az úton minden faluban és a földeken szinte kizárólag a kisebbségeket láttuk, nem bántuk, hogy a javáról lemaradtunk. Sơn La és Mường Lay között az út az előzőeknél is gyönyörűbb tájakon vitt keresztül, és apróbb problémáktól eltekintve eseménytelenül telt a nap. Egészen addig, míg meg nem érkeztünk Mường Lay-be. Ekkorra már furcsa hangokat adott ki a sebességváltóm és az emelkedőn felfelé sokszor csak egyes fokozatban tudtam menni, néha lefulladt a motor, kipufogóm szétesőfélben volt, majd kegyelemdöfésként újra leesett a kitámasztóm. Jaakko motorja szintén nem akart elindulni, míg Raph csomagtartója eltörött, és a kipufogója neki is a levegőben lógott.

A tervek szerint ebben a városban szerettünk volna ebédelni, helyette rekkenő hőség és hatalmas porfelhő fogadott, és ha nem lett volna gond motorkerékpárjainkkal, meg sem álltunk volna itt. Így viszont kénytelenek voltunk ebben porpokolban eltölteni néhány izzasztó órát. A porfelhő oka a városon félpercenként keresztülhajtó teherautók és az általuk széthordott mocsok és sár voltak, ami a tűző napon motorjainkra és tüdőnkre nézve gyilkosan szálló egyveleget alkotott. A rólunk omló verejték azonnal felszippantotta a szálló por tetemes részét, amely simán felért egy iszappakolással.



Néhány ház ugyan előtt fellocsolták az utat, hogy ezzel enyhítsék a saját szenvedésüket, de meglátásom szerint minimum egy özönvízre lenne szükség, hogy ezt a kibírhatatlan helyet megtisztítsa a rá mért portól. Csak később tudtam meg, hogy pontosan ez a végzet vár Mường Lay-re, hiszen a teherautók a közelben épülő vízerőműhöz és a hegyekben feljebb kijelölt új úthoz hordják az anyagot, és a tervek szerint az egész völgy hamarosan víz alá kerül majd. Ennél találóbb végzetet el sem tudam volna képzelni!

Mivel hárman háromféle problémával álltunk szembe, mindenki másik szerelőhöz vitte a gépét. Azt hiszem, a legszínesebb figurákat én fogtam ki. Mivel kitámasztó nélkül el sem engedhettem a motorkerékpárt, fel-alá tologattam a porfelhőben, míg végre találtam egy hegesztő-műhelyt. Vagy valamit, ami leginkább arra hasonlított. A por elleni harca való tekintettel minden vízben ázott, a műhely előtt egy kupacban hegesztésre váró fémrudak álltak. A műhely belsejében az egyik fémrúd végéhez hozzáerősítve a hegesztőkészülék egyik vezetéke, amely az egymásra halmozott fémrudakon keresztül vezetve az áramot, a motoromnak támasztott utolsó fémrudon át biztosította az összeköttetést a hegesztőtrafóhoz. A hegesztő-szakember megkért, hogy járassam a motort, hiába magyaráztam, hogy ebben a porfelhőben nem indul el! Aztán addig-addig nyaggatott, míg sokadik nekifutásra mégis sikerült beindítanom a gépet. Az egyik problémát ezek szerint én magam megoldottam...
Kettes számú probléma: levált kitámasztóláb. Tudni kell, hogy nyitott benzincsapnál folyamatosan csöpög az üzemanyag a karburátoromból, és elég hamar kb. fél deci benzin gyűlik össze a sebességváltó-ház tetején. Menet közben ez nem gond, mert a menetszél lesöpri, de a tőle 10-15 centire, járó motor mellett történő hegesztés könnyen lángba boríthatja az egész gépezetet. A szakember mégsem aggódott ezen, mutatta, hogy járjon csak a motor, és munkához látott. Szikrák repkedtek, mögöttünk teherautók hordták a port, az egymásra halmozott fémrudak néha vezették az áramot, néha nem, de a mester a pocsolyában fekve szorgosan végezte dolgát, míg én dokumentáltam kedves Minszkem talán utolsó perceit. Aztán csodák csodájára, mindenki túlélte a beavatkozást, így már csak két problémára kellett megoldást találnom, a lifegő kipufogóra és a kerregő sebességváltóra.




A második mesterember, akihez betértem, még az előző után is tudott meglepetést okozni. Azt hittem, a kipufogó-cső rögzítéséhez egy bilincsre és egy csavarhúzóra lesz csak szükség, de a szakértő beavatott legféltettebb titkába. Műhelyéből egy Red Bullos dobozzal tért vissza, majd a doboz alját és tetejét ollóval lenyesve, a középső, márkajelzéssel ellátott részt becsúsztatta a kipufogó-cső két része közé, mint egy tömítést. Nem tudom, milyen egyéb varászszert, vagy varászigét alkalmazott a művelet során, de innentől kezdve kerékpárom új erőre kapott és a nap hátralevő részében nem sok panaszom volt. Illetve egyből pontosítanék is, hiszen voltak gondok a Minszkkel, de az ezután átéltek után azok eltörpültek.



Szépen lassan mindenki elvégeztette a napi kötelező szervizeket, és ebéd helyett ugyan csak por jutott szervezetünkbe, de a járműveinkhez hasonlóan mi is beértük egy doboz energiaitallal. Semmi nem utalt arra, hogy ne tudnánk teljesíteni az aznapra kitűzöt tervet. Aztán a várost elhagyva utolértük a teherautó-karavánt, a lehető legrosszabb minőségű utakon próbáltunk előzni, minél kevesebb port letüdőzve, majd mikor minden teherautót magunk mögött tudhattunk, útlezárásba futottunk. A teherautók által hordott zúzalékot termelték ki itt a hegyoldalból, ahol a jelenlegi szintnél feljebb építették az új utat. A robbantások által kijelölt nyomvonalon markolók és bulldózerek dolgoztak, az általuk megmozgatott sziklák összes maradéka a mi utunkra ömlött rá. Amint fent végeznek a munkával, az előttünk levő útszakasz is megtisztításra kerül majd, de hogy erre mennyit kell várni, nem tudhattuk. Kődobálással ütöttük el az időt, amibe hamarosan a helyiek is bekapcsolódtak. Persze mindig ők nyertek, de nekik vérükben van a versengés, mi meg csak szórakozásból csináltuk.

Aztán egyszer csak felnyílt a sorompó és mindenki elrajtolt, motorosok, autók, kamionok, mint egy versenyen. Csak a terep volt a megszokottnál sokkal szarabb, néha egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy átkeljünk egy mély vízmosáson, buckán, frissen felhordott kőágyon, de a helyieket elnézve csak mentünk az árral és faltuk a kilométereket. Nekik ez is egyfajta verseny volt, nekünk maga a túlélés. Hagytuk inkább, hogy nyerjenek.

Raph kipufogója váratlanul megint megadta magát és az energiaitalos trüköt meg egy törölköződarabot alkalmazva megjavítottuk. Közben besötétedett, nekem pedig továbbra sem működött a lámpám. Szerencsére, hamarosan egész jó minőségű aszfalton száguldhattunk, hárman két lámpával. Táskámból előbányásztam az egy darab 3 wattos leddel felszerelt zseblámpámat, így gyakorlatilag egy kézzel kormányozva, a másikban zseblámpát egyensúlyozva vezettem az éjszakában. Kitűzött célállomásunktól még sehol se voltunk, de minden mindegy alapon csak mentünk előre. Egy picsiny faluban aztán belebotlottunk három belga srácba Minszk motorkerékpárokon. Pont elhagyni készültek egy szálláshelyet, hogy a már mögöttünk álló kemény szakaszt ők az éjszaka leple alatt teljesítsék. Mondtuk nekik, hogy ez képtelenség, és inkább mindannyian maradjunk itt, ebben a vendégházban. Hogy a felkérést nyomatékosabbá tegye, Raph elszáguldott egy üveg vodkáért és egy üveg skorpiós pálinkáért. A hat motoros végül egy fedél alatt töltötte az éjszakát, aminek a vége iszonyatos berúgás lett, tekinettel a pálinkában úszó skorpiókra, az éhgyomorra elfogyasztott vodkára, illetve a vacsora mellé lenyelt rengeteg sörre. Nagy szerencsénkre, nekünk másnap már csak egy nyúlfarknyi szakasz volt hátra Sapáig, ahol aztán az összes mögöttük levő izgalmat kipihenhettük pár nap alatt. A Hanoiból ismert dán Jensszel kiegészülve, kezdetnek mindjárt egy fergeteges H'mong partyba látogattunk, és biztos vagyok benne, hogy Sapa városa pán-európai bulikommandónkat azóta is emlegeti!