2009-12-03

Chi Pat felé

Turistabuszon utazni nagyon idegesítő. Már onnantól kezdve az, hogy az ember megveszi a feláras jegyét, majd kora reggel érte jön egy tuk-tuk, hogy időben kivigye a buszpályaudvarra. Ott aztán a többi turistát követve átslisszol a koldusok között, hogy a nulla fok közelére hűtött légkondis járaton, mintegy hibernált állapotban, elinduljon a következő felkapott uticél felé. A kiosztott ásványvizet kortyolgatva aztán, a közte és a valós Kambodzsa között feszülő sötétített üvegen keresztül, elmerenghet az addig látottakon és gyönyörködhet az elsuhanó tájban.
Talán ezért okozott egyfajta értetlenséget utastársaink körében, mikor VIP buszunk lefékezett a semmi közepén és mi hárman leszálltunk, hogy egy, a turisták által még fel nem kapott "kísérleti" öko-turizmus helyszínt meglátogassunk utolsó kambodzsai napjainkon. Akik továbbutaztak, talán azt hitték, a magyaroknak csak eddig futotta buszjegyre... De nem, mi nagyon is jól tudtuk, hova tartunk, csak azt nem, hogy hogyan jutunk el oda.
Uticélunk, Chi Pat, a folyón felfelé a főúttól kb. két órányi hajóútra fekszik a dzsungel közepén. Lakóinak kedvelt elfoglaltsága az életben maradás, amelynek érdekében erdő- és vadirtással teremtették be a napi betevő falatot, egészen addig, míg egy környezetvédelmi szervezet fel nem ismerte az erre a sajátos ökoszisztémára leselkedő veszélyeket és mentőakcióba nem kezdett. A helyi tapasztalatokra építve, az itt élők igényeit felmérve és figyelembe véve, a Wildlife Alliance a szankciók helyett, vagyis azok megtartása mellett inkább a falusi turizmust, mint lehetséges alternatívát próbálja elterjeszteni a helyiek körében, az így szerzett bevételből biztosítva megélhetésüket, gyarapodásukat, ezáltal áttételesen megóvva az őserdőt is.
Miután a házigazdák oldalát röviden bemutattam, most egy konkrét példán keresztül lássuk, mire számíthat az idelátogató, kísérletező hajlamú turista. Tehát ott kezdődik dzsungel-kalandunk, hogy a semmi közepén a buszról leszállva teljesen magunkra maradunk, és kezdve az alapoknál, mutogatással ebédet rendelünk az útszéli levesezőben. Körülöttünk senki nem beszél angolul, akit később találunk, az sem tud semmit Chi Patról és az ott folyó érdekes kísérletről, vagy rosszabb esetben csak családi vállalkozása számára rajtunk keresztül remél villámgyors profitra szert tenni. Nincs mit tenni, mint vakon megbízni az utikönyvben, amely szerint a napi áruszállító hajó a híd alól indul délután kettőkor és a kapitány 5000 rielért felvesz minket a fedélzetre. A hajó és a kapitány szavak ugyan túlzásnak tűnnek, de valóban, kb. két órányi téblábolást és sikertelen információvadászatot követően meglátunk egy iszonyatosan megpakolt bárkát az említett helyen.



A hajó rövidesen kifut, ám azon nyomban léket kap, így kénytelen visszafordulni velünk. A kapitány nem aggódik, hanem szorgosan pumpálja ki a hajófenékről a vizet egy házilag eszkábált, T-alakú műanyagcsőből álló szivattyú segítségével. Gyorsan kikötünk, kipakolunk, majd szereznek egy működőképesnek titulált pumpát, hogy majd' 40 percnyi kényszerszünet után újra nekiveselkedjünk a folyónak. Két órán keresztül pöfögi a kormot a dízelmotor az arcunkba, két órán keresztül aszalódunk a tűző napon, lassan haladva befelé az áthatolhatatlan dzsungelbe, míg egyszer csak fel nem tűnik a láthatáron egy kunyhó (illetve, ha kevésbbé romantikusabb akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy egy mobiltelefon-állomás antennája). Szerencsére, már az út alatt megismerkedtünk leendő házigazdánkkal, Sophallal, aki férje diplomáját ment el bekereteztetni. Mielőtt a nap lemenne, még megejtünk egy gyors sétát a faluban, közben végig hellózunk a helyi gyerekeknek, ginzeng-bort kóstolgatunk, és egy frissen leölt csirkéből készült kiadós vacsora után jöhet az alvás, a sok izgalommal kecsegtető második nap előtt. Nem volt egyszerű, de eljutottunk Chi Patba!

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése