Újra Thaiföldön... vagy mégsem?

Mivel már az utazás legelső napjaiban nagy kavarodás támadt a thaiföldi vízumom, illetve annak hiánya miatt, és így Laosz helyett Vietnámban kezdtem meg a két hónapos körutat, szinte várható volt, hogy az utolsó hét is tartogat majd meglepetéseket, talán éppen Thaiföldön. Tehát végül Laosz teljesen kiesett a tervekből, helyette Kambodzsa eldugottabb szegleteit fedeztük fel, hogy aztán a tengerparton visszaosonjunk Thaiföldre. Részemről azonban az osonás gondosan megtervezett folyamatába baki csúszot, ugyanis szárazföldi belépéskor nem adható ki vízum a thai határon, csak a repülőtéren. Persze ez sem mindig volt így, de Thaiföldön szeretnek állandóan variálni az idióta szabályaikkal, én pedig hiába emlékeztem kristálytisztán az általam utoljára ismert verzióhoz, ha az ügyeletes tisztnek mást adtak parancsba. Ugyan beszerezhettem volna az amúgy teljesen ingyenes thai vízumot még Phnom Penhben, de amikor ott jártam, még úgy volt, hogy Laoszból fogok repülővel Bangkokba érkezni, nem pedig busszal az ellenkező irányból. A lényeg, hogy a mosoly országa másodszorra is megtagadta tőlem a belépést két hónapon belül, úgyhogy újra B-tervet kellett kidolgoznom, de ezúttal arra is tekintettel kellett lennem, hogy másnapra találkozónk van Zsuzsa szüleivel, egy általam ismeretlen helyszínen. Ha nem akarom tehát az utolsó hetet egyedül eltölteni, akkor legkésőbb másnap reggelig Bangkokba kell érnem thai vízummal felvértezve.
Szerencsére(?) sorstársam is akadt, egy bolgár srác személyében, aki már taxit is szerzett Phnom Phenig, hogy ott másnap gyorsított eljárással megszerezze a vízumot. Persze a taxis a második utas láttán vérszemet kapott, és a már lefixált tarifát duplázni akarta, de mi kiröhögtük. Többféle ügyes trükkel és másik három taxisofőr segítségével azért még kicsalt belőlünk további 10 dollárt, de végül a teljes hátsó üléssort magunkénak tudva, kb. 3 óra alatt értünk Phnom Phenbe, ahol egyből a reptérre vitettük magunkat, hogy ha esetleg még aznap lenne gép Bangkokba, akkor a reptéri vízum kényelmével élve, akár Macskáékat is beelőzhetem, akik a határról busszal közelítették meg a thai fővárost.
Ahogy közeledett taxink a reptérhez, úgy lett úrrá rajtunk a megkönnyebbülés, hogy végre elhagyhatjuk ezt a nehezen emészthető országot. Még volt másfél óránk az aznapi utolsó járatig, amely ugyan tele volt már, de számla nélkül mégis kaptunk rá jegyet, csak a reptéren beszerezhető thai vízumot illetően volt nagy tanácstalanság. Mivel nekem már volt egy ilyen az útlevelemben, kifizettük a repjegyet és az ország-elhagyási adót, becsekkoltunk, és már éppen pezsgőt bontottunk volna, mikor bolgár barátommal közölték, hogy ő mégsem repülhet, mert az ő országa még nem írta alá a határon igénybevehető, könnyített(!) vízumeljárásról szóló egyezményt. Csak fogtam a fejemet és nem mertem más baján nevetni, csak egy gyors búcsút intettem mielőtt engem a gépre, Vladot pedig kifelé terelték volna.

Happy End: A repülésnek köszönhetően szinte előbb értem a Kao Sanra, mint Macskáék.