Hà Giang

Hà Giang körzetben él az összesen 705 főt számláló Pu Peo népcsoport, a 3307 fős Lo Lo, de sok egyéb kisebbség is, például a Bo Y (1864 fő), Co Lao (1865 fő), La Chi (10765 fő), Pa Then (5569 fő), Phu La (9046 fő), illetve a helyi H'Mong (787000 fő) és Giay (49000) populáció is eltér a máshol élőktől. Így aztán nagyon vártam már, hogy végre eljussak ide, és próbáltam lelkileg felkészülni az összes várható nehézségre. Utólag visszatekintve, gyerekjáték volt az egész, de valójában a hà giangi út minden része egy kisebb harc volt.

A kínai határ mentén folytattuk utunkat, így különféle engedélyeket kellett beszereznünk, illetve, ha hihetünk az emigrációs iroda ügyintézőjének, csak vezetővel mehettünk volna arra a környékre. 30 amerikai dollárral azonban megtörtük az ellenállást, így az én nevem került be a vezető rovatba, két másik utitársam pedig a turistacsoportomat alkotta ezen hivatalos okmány szerint. Meg kellett még ígérnünk, hogy nem rosszalkodunk, azaz nem térünk le az útról, de ennyi huncutság után, ez a kis hazugság már igazán nem oszt, nem szoroz. Mivel Hà Giang városában senki nem beszélt angolul, amúgy sem sok hasznát vettük volna egy helyi vezetőnek, illetve úgysem vártuk volna meg.

Ugyanis, mint kiderült, ez a terep a Minszk erőssége, szinte érezni lehetett, ahogy az úttalan utakon és meredek emelkedőkön repesnek motorjaink a boldogságtól. Volt itt minden, ami egy vezetés-technikai tréningen sem nagyon fordulna elő: 30 fokos kavicsos emelkedő, sziklagörgeteg, egy egész órán át csak lejtő betonút, patakon átkelés bambusztutajon, meredek domboldalba vájt homokos ösvény, és az elmaradhatatlan útszéli szurkolótábor, a helyi gyerekek lelkesen integető serege.

Sapát elhagyva, érezhetően szegényebb vidékeken haladtunk keresztül, de az itteni emberek öröme őszintébbnek tűnt jöttünkre. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy erre egyetlen turista sem téved, legfeljebb szervezett úton a vasárnapi bắc hài piacra látogatók. Az izgalmas részek azonban csak Bắc Hà után következtek. A táj az addigiakhoz képest is egyre csodálatosabbá vált, és a mellékutakra kanyarodva a járműforgalom is alábbhagyott, hogy átadja helyét a hatalmas rizsteraszoknak, és a köztük megbúvó viskóknak. A Menyország Kapuja névre hallgató hegycsúcsra ugyan ködben kellett felkapaszkodnunk, de ettől eltekintve gyönyörű időnk volt, és semmi nem akadályozott meg, hogy a tájban és az emberekben gyönyörködjünk. A díszlet sokkal monumentálisabbnak, az élet pedig küzdelmesebbnek, drámaibbnak tűnt errefelé. Addig nem látott ruházatok tűntek fel, és hamarosan be kellett vallanom magamnak, hogy ha semmi mást nem látok már Vietnámban, akkor sincs okom panaszra.


Hà Giang városában kicsit mi is megtapasztalhattuk az élet küzdelmes oldalát, hiszen az istenért sem találtuk meg azt a bizonyos Ha Giang Tourist Company-t (valójában az Immigration Office az illetékes), ahol az engedélyt állítják ki a Mèo Vạc - Bảo Lạc útvonalra. Ez a feleslegesnek tűnő bürökrácia nem a turisták távoltartása érdekében, hanem a nem is olyan régen, Kínával folytatott és fegyveres harcba torkolló határvita miatt szükséges. Az itt élő mikroközösség ugyan szabadon járkálhat a hegyekben, akár a határon is átkelve a napi földművelés közben, mi szigorúan csak vezetővel, és a közútról le nem térve tartózkodhatunk a térségben. Mivel hármónk három különböző térképe háromféleképpen ábrázolta a határmenti régiót, nem egészen egyértelmű, mi az út, és mi a marihuána-ültetvény, amíg oda nem megy az ember. Jaakko szerint tavaly, vagy idén kerül átadásra egy híd a Mèo Vạc és Bảo Lạc közötti útszakaszon, de a valóság ezzel szemben azt mutatta, egyáltalán nincs is út, nem hogy híd!

Az itt élőknek persze a különféle ösvények jelentik a főutakat, így az utolsó két nyomvonalú út végén nem tudtuk, merre tovább. Hiába kérdeztük a völgyben, merre menjünk Bao Lac felé, a válasz mindig a feljebb kapottal ellentétes volt. Odafent azt mondták, lefelé és jobbra, odalent pedig, hogy felfelé és balra. A két pont között nem volt egyetlen kereszteződés sem! Arra a megállapításra jutottunk, hogy ezek az emberek teljesen lököttek, majd megpróbáltuk nélkülük megoldani a problémát. Két-három órányi benzinpocsékoló fel-alá száguldozás után sikerült egy olyan embert találnunk, aki eljuttatott bennünket a helyre, ahol átkelhettünk a folyón. Ez kb. 2 kilométernyi kecskecsapáson való lefelé motorozást, majd egy szarvat formázó frizurájú révész bambusztutajának igénybevételét jelentette. Az általam csak Sztüxnek nevezett folyón átkelve, tutajunk gazdája ördögi tervet eszelt ki, hogy megkopasszon minket. Mutatta, hogy ötezer a fuvar per fő, majd amikor meglátta, hogy nagyobb címleteink is vannak, hirtelen ötvenezer lett a tarifa a félperces munkáért. Szerencsénkre, ekkorra már átértünk, és a háromszor ötezret felé nyújtva bőgettük motorjainkat, pokoli lármával adva nyomatékot elszántságunknak, hogy ha nem veszi el, fizetés nélkül távozunk. Erre aztán Kharón elfogadta a pénzt és szabadon távozhattunk.

A sikeres átkelésnek megörülve, azzal szembesültünk, hogy még mindig nem vagyunk rajta a térképen, nem egyértelmű, melyik csapáson induljunk el felfelé, vajon meddig elegendő a benzinünk, mikor ihatunk végre valamit, és milyen módon kerülhetjük el, hogy kínai határőrök géppisztolyába fussunk. Mivel tutajos barátunktól nem kérhettünk segítséget, megindultunk egy találomra kiválasztott ösvényen, amelyik a legkevésbbé tűnt meredeknek. Kb. fél órányi felfelé kapaszkodás után végre feltűnt egy ház, ami mögött egy rendes út kezdődött. A ház körül emberek gyűltek össze motorjaink hallatán, majd nem messze kiszúrtam egy "határzóna" feliratú táblát is. Visszataláltunk az útra!

A Majdnem Kína című dalt dudorászva fellélegeztem, hogy visszajutottunk a civilizációba. Ezt az üdvözítő eseményt három liter jegestea elfogyasztásával ünnepeltünk meg. A civilizáció kifejezés azonban relatív, mert a minket körülvevő emberek között volt rőzsegyűjtő lányka, gyerekét szoptató anya, mezítlábas gyerekek és digitális fényképezővel életükben talán először megörökített férfiak, és valójában nagyon távol voltunk az otthon megszokott világtól. Az elmúlt órák keserves bolyongásait kipihenve, már majdnem sötétben indultunk lefelé, hogy aztán Bảo Lạcban töltsük el az éjszakát. Sokáig úgy tűnt, a végtelenül fárasztó nap után a szabadban, vagyis az iskola tornácán kell majd aludnunk, de végül egy ivócimboránk kibökte, a városon kívül van egy remek hotel. Mire odáig eljutottunk, pont ki is józanodtunk. Vagy esetleg amiatt, hogy eszünkbe jutott, újabb kétnapi eseménytelen motorozás után Hanoiban leszünk majd. Személy szerint, legszívesebben azonnal visszafordultam volna Hà Giangba.

A két napi unalmas motorozást aztán feldobta ezidáig legmeglepőbb Minszkes incidensünk, mikor is a hegyről lefelé száguldva Raph kezében maradt a kormányrúd. Rutinos motoroshoz méltóan, Raph ösztönösen jobbra dőlt, így nem a szakadékban kötött ki, hanem a sziklafalhoz dörgölődve. Azon kívül, hogy elhangolódott a gitárja és a röhögéstől megfájdult a hasunk, nem történt semmi komoly baj. Poggyászomból előkaptam a fényképezőgép-állványomat, amit sebtapasszal hozzáerősítettük a kormányhoz, majd így folytattuk utunkat a következő szerelőig.


Másnap megálltunk éjszakára a csodálatos Ba Bể-tónál, ami normál esetben megérdemelne egy külön írást, de Hà Giang után eltörpültek az itteni látványosságok. Különben is, lélekben már lezártuk a nagy északi kalandot és mindenki készült a további kalandokra, immár külön utakon.