2010-05-02

ügyvivők egymás közt

Ugyan a munkát messzire elkerülöm mostanában, ezt a ziccert mégsem hagyhattam ki.

Egyik reggel, a nehezen induló napra való tekintettel, a hanoi szállásom melletti boltba indultam energiaitalért. Kezemben bukósisakommal, izzadt pólóban, rövidnadrágban, olajfoltos cipőben, vállamon az elmúlt hónapok összes mocskát magán viselő táskámmal, borotválatlanul, és csapzott hajjal készültem nekivágni az aznapra betervezett kilométereknek és tennivalóknak. Szemem sarkából azonban egy ismerős feliratot pillantottam meg: Szabadalmi Ügyvivő Iroda! Hezitálás nélkül az ajtóhoz léptem és lenyomtam a kilincset.

Odabent egy meglepett recepciósba botlottam, aki egy mukkot sem beszélt angolul, de gesztikulásából arra következtettem, mindjárt kerít valakit, akivel szóba elegyedhetek jövetelem célját illetően. Ez a valaki aztán a cég egyik ügyvezetője volt, aki fölé nagyszakállú hobó alakom egyre nagyobb kontrasztot alkotva tornyosult. De mi, ügyvivők egymás közt nem szégyenlősködünk, így egyből beszédet rögtönöztem. Elmondtam, hogy kvázi kollégák vagyunk, én Európában űzöm az ipart és most éppen hosszú tanulmányi szabadságom egy részét töltöm ebben a gyönyörű országban. A főnök végtelenül megörült nekem, különösen, mikor kiderült, hogy előző munkaadóm is az ügyfeleik közé tartozik.

Ekkor már a cég nagy tárgyalójában ültünk, körben a falat díszítő fotókon pedig különféle vietnámi pártfunkcionárusokkal pózoltak a cégalapítók. Vendéglátóm elmondta, ők a legnagyobb szellemi tulajdonjogokkal foglalkozó iroda az országban, ezt illusztrálandó pedig, különféle prospektusokat nyomott kezembe és elkezdett körbevezetni az épületben. Az első szobába belépve, 20-30 megszeppent irodista küzdött a papírhalmokkal, könyökük szinte összeért, olyan közel ültek egymáshoz. Mikor a főnök belépett, mindenki abbahagyta a munkát, pusmogást, vagy amit éppen csinált, és katonás fegyelemmel itta vezetőjük szavait. Miután a főnök tisztázta, hogy én nem egy biciklis futár vagyok, hanem egy elismert európai szakember, mindenki azon nyomban felállt, kezet nyújtott és bemutatkozott. Én körbejártam, kezet ráztam mindenkivel és széles mosollyal nyugtáztam igyekezetüket.

Ugyanez a jelenet megismétlődött az összes többi helyiségben, én pedig alig álltam meg, hogy ne mosolyogjak rajta. Egy-két csinos kolléganő ámulattól könnyes tekintetét elcsípve, hamar kiestem a szerepemből, és nem igazán tudtam már mit mondani. Tekintettel a vietnámi gazdaság előtt álló hatalmas lehetőségekre, biztosítottam házigazdámat, hogy a jövőben még keresztezni fogják egymást útjaink és a kijárat felé araszolgattam.

Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a másik nagyfejes, aki meghallva, hogy Magyarországról érkeztem, csak annyit mondott:
- Vietnam, Hungary, very good! - szinte olvasni tudtam a gondolatait, hogy a KGST-re asszociál éppen.

Másnap aztán megint összefutottunk a kettes számú góréval, de nem hiszem, hogy felismert volna. Söfőr vezette Mercédeszében feszítve próbált elindulni a keskeny utcában, ahol Myles-szal éppen forgalmi akadályt képezve hatalmas minszki füstfelhőket eregettünk irodájuk irányába. Névjegykártya helyett csupán ezzel szolgálhattam, majd útrakeltem Mai Châu felé.

0 hozzászólás:

Megjegyzés küldése