Aki járatos a témában, tudja jól, hogy az üzletekben nehéz olyan öltönyt találni, ami tökéletesen passzol, anyaga megfelel, és még megfizethető is. Jó eséllyel csak lóg rajtunk valami szögletes szabású zakó és egy fantáziátlan nadrág, amelyek márkásak ugyan, de közel sem nézünk úgy ki bennük, mint a modellek a magazinokban. Na, erre találták ki a plasztikai sebészeket, akarom mondani, a mérték utáni szabóságokat. Pontosabban, hajdanán minden ruha méret után készült, csak közben beütött az ipari forradalom, a tömegtermelés, a fogyasztói társadalom, a divatcégek és marketing részlegek által uralt világ, ahol az egyének méret és ízlés alapján beskatulyázhatóak.
- Sajnálom, nem tartunk feles méretet! - szól hozzánk az eladó, és úgy érezzük magunkat ilyenkor, hogy velünk van valami baj, nem a rendszerrel. Szóval, emiatt vagy sem, de felsőbb körökben ma is virul a mérték utáni szabóság intézménye, ám ha egy hozzám hasonló egyszerű halandó is ki szeretné próbálni, mivel tud az ilyen ruha többet, mint a konfekciótermékek, annak valamelyik ázsiai nagyvárosba, de ha megteheti, egyenesen Hoi Anba kell utaznia. Akár egyetlen öltöny miatt is megéri eljönni idáig!
Mivel a városban legalább 300 szabóság működik, nehéz kiválasztani a nekünk leginkább megfelelőt. Én sem a véletlenre bíztam a dolgot, hanem az interneten utánajártam, hogy a város menőbb cégei közül melyik a legmegbízhatóbb, legmegfizethetőbb, illetve, egy utitársam ajánlására, ellátogattam egy kisebb szabósághoz is. Aztán végül mindkét helyen rendeltem egy öltönyt, majd még egyet, aztán ha már ilyen jól belejöttem, rendeltem még egy csomó mást is.
De kezdjük az elején! A Dong - angolul fütyköst jelent - a vietnámi valuta és az egyik felkapott szabóság neve is egyben. Márkajelzésüket sokatmondóan a nadrág sliccénél helyezik el, úgyhogy talán mégsem a hivatalos fizetőeszközről kölcsönözték nevüket...Mivel az A Dong Silk az egyik legjobb nevű varroda a városban, engedve sznob énemnek, én is hozzájuk tértem be elsőként. A bejáratnál mosolygós recepciós hölgy fogadott, aki egy fényűzően berendezett bemutatóterembe vezetett, ahol egyenruhás eladónő vett egyből gondjaiba. Először is felmérte, mi járatban vagyok, majd készségesen segített kiválasztani a katalógusból a legfrissebb milánói, párizsi, illetve new yorki divatot másoló ruhaköltemények közül a nekem legmegfelelőbbet. Ezután elvonultunk az üzlet hátsó traktusába, hogy megtapintsuk és kiválasszuk a legjobb emberkéz alkotta szövetekból a nekem tetszőt (megfizethetőt), amelyek az előbbi katalógusban látható gyártók európai gépsorain készültek ugyan, de aztán kalandos úton ebbe az üzletbe kerültek ahelyett, hogy például Ermenegildo Zegna vietnámi bérvarrodáiban kötöttek volna ki, ahova eredetileg szánták őket.
Rendeléskor készüljünk fel rá, hogy egy csomó keresztkérdésre választ kell majd adnunk, például, hogy kettő-, vagy háromgombos öltönyt szeretnénk-e, hátul egy, vagy kettő hasítékkal, a zsebet egyenesen, vagy ferdén kérjük-e, az öltöny ujján három, vagy netán négy gombot szeretnénk-e, valódiakat, vagy csak díszt, és még sorolhatnám. A rendelés leadását követő napon máris mehetünk felpróbálni az öltönyt, és ha csak kisebb igazításokra van szükség, fél órán belül kezünkben a gusztusosan becsomagolt végtermék. Hozzáteszem, teljesen mindegy, mennyit tökölünk a pontos fazon meghatározásával, mert a nagy csinnadratta ellenére úgyis ugyanazt a szabásmintát használják majd mindegyik rendelésünkhöz. Tudom, mert később beosontam a műhelyükbe is és tanulmányoztam a "munkafolyamatot". De erre majd később visszatérek.
Előbb tegyünk egy kis kitérőt, és tekintsük át a szakma helyi történetét! 15 évvel ezelőtt mindössze két szabóság működött Hoi Anban, amelyek közül az egyik tulajdonosa történetesen egy kisebb szállodát is üzemeltetett. Mivel az ország még éppen csak akkoriban kezdte el fogadni a nyugati turistákat, ezen szállodatulajdonos úgy döntött, szorosabban összeköti a család két vállalkozását, és nem pusztán szállóvendégei számára fog ruhakészítést ajánlgatni, hanem egyenesen e célból szervez ide utakat, és amíg a testre szabott ruhák elkészülnek, a megrendelők is körül tudnak majd nézni a környéken. Hamarosan annyira sikeres lett ez a modell, hogy Hoi An neve, mint a méret utáni szabóságok otthona került be az utikönyvekbe és sorra nyíltak a hasonló vállalkozások. Ám mielőtt ez a nagy változás bekövetkezett volna, másik választott szabóm, Vu Thu minden felhajtás nélkül megnyitotta a város harmadik szabóságát, amely talán ma is ugyanúgy működik, mint akkoriban.
A város három darab szabóságából mára háromszáz lett, nagy többségük csak meglovagolja a hirtelen jött keresletet, míg Vu Thu apró üzlete megmaradt annak, ami mindig is volt, családi vállalkozásnak, amelynek híre szájról szájra terjed. Nincs profi marketing részlegük, nincs weboldaluk, nincs a kelméik szélén végigfutó neves márkajelzés, nincs csillogó üzletük, sem egyenruhás eladóik, de náluk betekintést nyerhettem egy talán tipikusnak mondható vietnámi kisvállalkozás mindennapjaiba. És ezt még a sznob énem is többre értékelte, mint a fütykösék üzletét.
Vu Thu mind a tíz testvére ebben a szakmában dolgozik valamilyen módon és az üzletbe betérve egyből négy szabó-generáció vett körül. A legkisebb családtag még úttörő-egyenruhában játszott körülöttünk, de Vu Thu 20 éves lánya is már két éve besegít, napi 10-12 órában, heti hét napban. Mivel ebédidőben jöttem, nekem is kerítettek egy tálat, majd tipikus hoi ani étellel, cau laoval vendégeltek meg. Kaptam mellé egy sört is, így aztán a másnapi ruhapróbára Mylot is magammal ráncigáltam, hogy neki is jusson az ingyenebédből. Mivel egyre lejjebb mentek az árakkal, végül ő sem állta meg rendelés nélkül, úgyhogy ez a leves bőven megtérült. Később cipőt is a nővér üzletében rendeltem, hogy inkább ezt a családot juttassam bevételhez a korábban kipróbált A Dong ruhagyár helyett. Ja, és ráadásul szerelőt is kerítettek a Minszkemhez, úgyhogy tényleg szívembe zártam mindannyiukat az állandó "na, rendelj még egyet" felszólításaik ellenére. Így is sokkal nagyobb lett a csomag, mint terveztem, egészen pontosan 16 és fél kilónyi ruhát küldettem velük haza. A legvégén ugyanis a postás házhoz jött hozzájuk, majd az árut 10 dollár ellenében helyben vámkezelte, hogy az Európai Unióban már ne kelljen semmit ráfizetnem. Erre azért még kíváncsi leszek!
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése