Hoi An

Tavaly nagyon nem voltam elragadtatva ettől a várostól, sőt, kifejezetten utáltam, pedig éppen csak néhány órát töltöttem el itt. Vagy talán éppen azért. A tömegturizmus rothasztó hatásának kezdeti jeleit láttam mindenfelé, ahogy a helyi kulturát szépen lassan elkezdi felváltani a külföldi szemét. Ennél nagyobbat talán nem is tévedhettem volna!


Másodszorra teljesen beleszerettem ebbe a turistáktól nyüzsgő gyöngyszembe. Huét magam mögött hagyva, még éppen időben értem Hoi Anba, hogy a sötétedéskor kezdetét vevő telihold fesztivál részese lehessek. Persze ez a fesztivál egyáltalán nem hasonlít a thaiföldi telihold bulikra, hanem itt hagyományőrző koncertek, játékok, és egyéb elfoglaltságok dobják fel az utcákat sötétedés után, minden holdhónap 14. napján. És a legfontosabb, hogy ilyenkor az egész városban kialszanak a fények, hogy átadják helyüket a folyón úszó ezernyi apró mécsesnek, amelyek a jó karmát hivatottak elhozni az azokat meggyújtó és vízre bocsátó egyének számára. Mivel a vaksötét városról nehéz fényképes beszámolót adni, magam is befizettem 10 darab jókarma-lámpásra, amelyeket egyszerre megúsztatva végre összejött az áhított fotó, amely talán legjobban visszaadja a békés, meghitt oldalát a városnak. Azonban a fényképekről hiányzik, hogy közben mindenfelől hagyományos vietnámi muzsika szólt előben, a színpadokról, boltokból, vagy éppen csak az utcán letelepedő zenészek hangszereiből. A kellemes muzsikát csak a Vak dobos névre hallgató népi játék harsogása zavarta meg, amelyben a bekötött szemű versenyzőnek egy dobot kell tíz lépésnyi távolságból megközelítenie és elsőre sikeresen megszólaltatnia, miközben a hangfalakból a játékmester félrevezető utasításokat üvölt, amellyel mindig túlharsogja a segítséget bekiabáló barátokat. Vicces volt, ahogy a helybeliek teljesen beleélték magukat ebbe a lármás játékba!


Hoi An szintén nevezetes még a változatos és ízletes konyhájáról, amelyről már tavaly is megemlékeztem. Az idei kedvenc étel a Cau Lao volt, amely számomra, laikus számára, csal egy újabb tésztaleves-variáció, de ez az étel egyedül csak itt, Hoi Anban kapható. Az eredeti recept egyenesen megköveteli, hogy innen, pontosabban egy bizonyos kútból vett vízzel kell elkészíteni ezt az ételt.


Végül majdnem egy egész hetet Hoi Anban maradtunk, mert öltönyt, ingeket, nadrágokat és cipőket készíttettünk a helyi szabóknál. Az elmúlt húsz évben ugyanis Hoi An a méret utáni szabóságok világszerte elismert fővárosává nőtte ki magát, amely cím az olcsó munkaerőn kívül a gyors és minőségi munkának is köszönhető, meg persze annak, hogy itt szemrebbenés nélkül másolják le a legdrágább márkát aktuális szabásmintáit, ráadásul ugyanazokat a textíliákat felhasználva. Hogy pontosan hogyan is működik egy ilyen méret utáni szabóság, arról majd legközelebb.