gyárlátogatás

Egy vietnámi szabókaland nem teljes gyárlátogatás nélkül. Vu Thu mindent a szemem előtt csinált, amíg én a levest faltam, ő már darabolta is méretre az általam kiválasztott textíliákat. Az igazi kaland azonban az A Dongnál tett látogatás volt, ahova egyik nap vacsora után néztünk be Myloval. Vietnámban mindent szabad, úgyhogy egyszerűen csak besétáltunk az ajtón és elkezdtünk babrálni a varrógépek mellé kitett anyagokkal, hogy vajon melyikből készül majd az én öltönyöm. Mondanom se kell, erre aztán minden jelenlévő félretette a munkát és körénk sereglett, majd lelkesen körbevezettek minket az épületben, beavatva a műhelytitkokba. Talán csak a késői óra, vagy az elfogyasztott sörök miatt, de őszintén szólva, mindegyikőjük bolondnak tűnt. Jobban élvezték jelenlétünket, mint mi, pedig számunkra eléggé szürreális volt már az is, hogy a pár órával korábban, a fényűző üzletben leadott megrendelést nyomon követve ezen a tipikus vietnámi munkahelyen kötöttünk ki.


Itt már semmi nyoma nem volt a pompának, egyszerű asztalok sorakoztak sűrű sorokban, elhasználtnak tűnő varrógépek fölé görnyedve tizenéves munkások robotoltak este tízkor, míg a sarokban egy ember gyűrött szélű kartonok alapján rajzolta a textíliákra a soron következő rendelés szabásmintáját. Semmi nyoma nem volt, hogy ezek az emberek valaha is hazamennének innen. Pedig nagyon úgy tűnt, egyszer véget ér majd a műszak, mert telefonszámot cseréltünk a legnagyszájúbb srácokkal, és megbeszéltük, hogy együtt elmegyünk majd sörözni. Attól a vevőtől pedig én kérek elnézést, aki kocsmaszagú öltönyt vett át másnap, mert Mylo nem állta meg, hogy rágyújtson a műhelyben, így végül mindenki ott szívta a cigit a félkész ruhák között.


Következő utam a cipészműhelybe vezetett, ahol az öltönyömhöz és lábamhoz egyformán tökéletesen passzoló lábbelik készültek. Ha addig azt hittem, hogy a szabónál duhajkodó tinik testesítik meg az igazi vietnámi munkahelyi nyüzsgést, tévedtem. Az eladóval vitettem el magamat a cipészemhez, így gyakorlatilag a főnök otthonában kötöttünk ki. Bejelentés és ajándék nélkül érkeztem, de nem sértődtek meg rám, hanem beljebb tessékeltek. A ház alsó része képezte a nappalival kombinált műhelyt, ahol a családfő egy nyugágyról bámulta a tévét (értsd: éppen pénzt keresett), őt körülülték felesége és gyermekei, míg hátrébb 5-6 félmeztelen munkása guggolva robotolt verejtékben úszva. A szerszámok és az alapanyagok a földön szerteszét hevertek, a megrendelt lábbelik az anyagmintával és a katalógusból kimásolt képpel együtt pedig a lábuknál kerültek elhelyezésre. A melegre és az elviselhetetlen ragasztószagra való tekintettel egy-egy ventillátor biztosította a légáramlást a helyiségben. A munkások mellett a félig elfogyasztott ebéd maradéka pihent, valószínűleg nem maradt idejük, hogy befejezzék az étkezést, mert a fönők ennyi pihenőt sem hagy nekik. De meglehet, hogy jöttömre álltak csak neki a munkának, hogy kellemesebb benyomást tegyenek rám. Bárhogy is legyen, a főnök fel sem kelt a helyéről, hiszen megy itt minden nélküle is!