fagyhalál

Karaoke shídhalá? (Karaoke lesz-e vajon?) - kérdeztem a buszállomás ügyeletes jócsaját, majd az amúgy tökéletesen használhatatlannak bizonyuló frázis-gyűjteményemből felolvastam burmaiul, hogy áthan néh-néh (kicsit hamisan énekelek). Persze mondhattam volna bármit, ugyanakkora hatalmas mosollyal üdvözölte volna, és nem azért, mert ez a munkája, hanem mert ilyen a természete. Mint minden burmainak. Azt válaszolta a lány, hogy nem, nem lesz karaoke a buszon, illetve a berendezés megvan hozzá, de nem fog senki énekelni a hosszú úton Mandalay felé. Szerintem ezzel csak meg akart nyugtatni, pedig én éppen hogy szerettem volna énekelni egyet, vagy legalább hallani a többi utast próbálkozni.

Azt azonban egy szóval sem említette, hogy a jegyen is fennen hirdetett légkondi viszont teljes teljesítménnyel fog üzemelni egész végig, és így hajnali egy felé szinte sarkvidéki hőmérsékletekkel (és ezzel járó széllel) teszi majd feledhetetlenné egzotikus buszozásunkat. Egyetlen pulóveremet már elinduláskor magamra húztam ugyan, és ekkor még naívan azt hittem, hogy ez elég is lesz a híresen hideg ázsiai buszos klímák ellen, de az éjféli megálló után rájöttem, hogy tévedtem. A buszon biztosított 50x100 centiméteres "takaróval" igyekeztem hát testem felületét védeni a hidegtől, közben összes izmomat folyamatosan befeszítve vért pumpálni távoli sejtjeimbe. Szerencsére, már csak hat óra volt hátra az útból, amit ugyan eredetileg alvásra szántam. Körülöttem mindenki vacogott, az előttem ülő lány például ilyen hangokat is kiadott közben, hogy: "dz-dz-dz-dz-dz-dz", fogát ritmikusan csattogtatva fagyos önkívületben, de a stewardessnek senki nem szólt, hogy most már elég a légkondiból! Így aztán én sem reklamáltam, csak közelebb bújtam a mellettem ülő utashoz és megpróbáltam hibernálódni elaludni.

Aztán valahogy megértük a reggelt és Mandalay városszéli buszpályaudvaráról befelé menet, a motorostaxin ülve már meg se kottyant az a gyenge menetszél. Welcome to Mandalay!