egy tál curry

Gyorsan essünk túl a Mianmárral kapcsolatban elmondható egyetlen kellemetlenségről: a kajájuk, hogy finoman fogalmazzak, nem túl érdekes. De ha valaki nem bánja, hogy a reggel elkészített és csak nagyon haloványan megfűszerezett curry ebédre és vacsorára már hidegen és ízetlenül kerül a tányérjára, aki nem vár egy indiai-thai-kínai szintű konyhakultúrát (annak ellenére, hogy Mianmár éppen ezen országok között terül el), annak azért nem kell félnie, bőven van mit enni ebben az országban. Csak a változatosság és a rafinéria hiányzik. De nézzük gyorsan, hogy is néz ki egy tipikus burmai curry:

Nem tévedés, a képeken nem egy tucat étel került tálalásra, hanem csak egyetlen egy. Ha egy étteremben rámutattam a pultban/étlapon látható egyik tételre, mindig ezt a tál-sokaságot kaptam. A jelek szerint, rizsből mindig hoznak egy egész fazékkal, illetve valamilyen levest is felszolgálnak kéretlenül. Azt nem tudtam meg, hogy ezt a számba, vagy a rizsre kanalazzam-e (mint pl. Vietnámban szokás). Aztán kaptam még különféle párolt, sült, és savanyított zöldségeket, plusz szószokat, csilit és hasonlókat is. Csak instrukciót nem, hogy mit mivel egyek. A mianmáriak kézzel esznek, vagyis a képen látható tételeket falatonként összegyúrják egy hatalmas, színes-zsíros-tocsogós rizsgombócba, majd a szájukba tömik. Turisták általában kapnak kanalat és villát is. Én a rotációs rendszert részesítettem előnyben, vagyis egy villányi rizshez mindig az óramutató járásával megegyező sorrendben haladva vegyítettem az előttem sorakozó tálakból. Így aztán minden falatnak más és más íze volt. Sajnos egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy mindent meg tudtam volna enni. Micsoda pazarlás!

Burma - az első nap

Burmába érkezve nem fogadtak olyan kaotikus állapotok, mint három éve Vietnámban, de ez nem is baj, mert a tipikusnak mondható ázsiai nyüzsgés helyett jobban szerettem volna felfedezni a saját, egyedi oldalát ennek a különleges és elzárkózó országnak. Úgyhogy egyáltalán nem sajnálom, hogy érkezésemet nem üdvözölte motorkerékpárok hangos fanfárja, vagy turistákat folyton lenyúlni készülő taxis-hiénák sora. A yangoni reptéren (egy velem repülő lánnyal közösen) kialkudtunk egy elfogadható viteldíjat az első szimpatikus fuvarossal, és már úton is voltunk a belváros felé. Ugyan számítottam rá, de azért így is meglepett, hogy a jobbkormányos autók az út jobb oldalán araszoltak a dugóban. A lassú menet során aztán lassan beszivárogtak a taxi ablakán a helyi illatok és hangulatok is, úgyhogy mire kiszálltam, már teljes erővel bennem bizsergett a vágy, hogy átadjam magam ennek az országnak. Hozzon is bármit a következő két hét!

Az első napra, ami igazából csak egy délutánt jelentett, nem volt túl sok tervem, "csupán" a világörökség egyik legcsodálatosabb templomának, a Shwedagon pagodának a megtekintése naplementére időzítve. Megjegyzem, már csak ezért az egy látnivalóért megérte volna Burmába látogatni. A pagodázás előtt azért sikerült egy kiadós sétát is tennem Yangon számozott utcáin, ennem egy megnevezhetetlen tésztaételt, és szóba elegyednem néhány roppant kedves városlakóval. Ekkor még azt hittem, csak nekem van ilyen szerencsém, hogy a világ legkedvesebb embereit fogom ki, és nem hittem volna, hogy csak a tipikus burmai barátságossággal találkoztam rövid városnéző sétám során.

Na, de irány a pagoda, mielőtt lemegy a nap! A helyszín a városmagtól Északra található kisebb domb, aminek a tetejére egy aranyhegyet álmodtak és eszközöltek a lelkes mianmári Buddha-hívők. A Japánban, vagy Kínában elterjedt toronyszerű pagodákhoz képest, errefelé a gúlaalakzat a menő, lehetőleg színarannyal bevonva. A Shwedagon pagoda azonban egy külön kategóriát alkot, amiről csakis szuperlatívuszokban lehet szólni. Nemcsak a legrégebbi pagoda a világon (mintegy 2600 éves), hanem a legszentebb buddhista hely is egyben, ahol Buddha egyik hajszála (és még további három relikviája) is megtalálható, hogy a pagoda sztúpáját díszítő hatvan tonna aranyról és a megszámolhatatlan mennyiségű drágakőről már ne is szóljak. Íme:



A Shwedagon padoga legfőbb érdeme mégsem ezekben a száraz adatokban rejlik, hanem hogy múzeum helyett egy igazi, működő vallási központ tud lenni.

Erős kezdés, gondoltam magamban, miközben ballagtam vissza a hotelembe. Másnap aztán tovább folytattam Yangon és a mianmári mindennapok felfedezését. Megtudtam például, hogy mire jó a nyilvános cuppogás, cukornádlevet árultam, betértem egy ügyvédi irodába, rendeltem egy tál curryt (amiből tíz tál lett), majd buszra szálltam Mandalay felé.

De ezekről majd legközelebb...

Pogány Karácsony

Körülöttem több ezer templom karnyújtásnyira, ám mindegyikben Buddha üldögél. A szerzetesek egy ősi rigmust karaokéznak bele az éjszaka csendjébe. Ugyanazt a három sort ismétlik reggel öttől este tizenegyig megállás nélkül, és látszólag senki sem kíváncsi rájuk. Változatosságot csak egy lánykórus hoz néha ebbe a hangos ünneplésbe, akik ugyanilyen transzban egy másik versikét kántálnak teli torokkal. Ebben a kakofón partiban végre aztán nekem is sikerül megélnem azt, amiről a manapság már teljesen elüzletiesedett Karácsony alig szól: a béke és a szeretet ünnepét. Best X-Mas ever.

 Bagan, Mianmár, 2012. december 24.

jobbra tarts

Mikor az angolokat kiebrudalták az országból, az újonnan jött rezsim egyik első dolga az volt, hogy visszaállította a békeidőket békeidőkbeli "jobbra tarts" szabályát az utakon. Ez azzal az apró bökkenővel lett megvalósítva, gyakorlatilag egyik napról a másikra, hogy a gépjármű-park azóta sem cserélődött le, vagy ha igen, akkor is kiszuperált japán, vagy thai autókkal.

Így aztán elmondható, hogy Mianmár az egyetlen hely a világon, ahol ugyan az út jobb oldalán közlekednek, de szinte kizárólag jobbkormányos autókkal. Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy ezek többsége a legutóbbi világháború előtti időkből való. Hogy a baleseti mutatókat elviselhető szinten tartsák, egy bonyolult, íratlan szabálykönyv alapján vesz részt a forgalomban minden közlekedő. Először is, Buddha képének minden vezető látóterében kell lennie. Ezen felül, egyezményes duda-jelek garmadáját is bevetik, például az előzési szándékot minden esetben hangjelzéssel is nyomatékosítják, amit csak az elöl haladó válasz-dudajele hallatán kezdenek meg. Ezt még a jobb kilátást biztosító buszok is megteszik, így aztán egy burmai utazás felfogható egyfajta mobil duda-hangversenynek is. Dudamorze-szinfónia.

Mivel a sofőr az utolsó, aki a tényleges forgalmi helyzetet és a veszélyeket fel tudja fogni a burmai utakon, az indexlámpa használatának is egyedi szokása alakult ki náluk. Az elöl haladó jármű jobbra indexelve jelzi, hogy az előzni kívánó autó ne kezdjen még előzésbe, és balra indexelve (tehát előzést imitálva) jelzi, hogy szabad a pálya.

További betekintést a mianmári közlekedési kultúra sajátosságaiba a Totalcar söfőrjei kínálnak.

burmai napok

Nem, nem George Orwell hasonló című regényéről lesz most szó (Burmese Days), amit lépten-nyomon árulnak Mianmárban is, hanem arról a nyolc napról, ami kiadja az egy burmai hetet. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a napok valójában nem is napok, hanem égitestek (nevüket is ezek szanszkrit elnevezéséről kapták) és mindegyikhez tartozik egy csillagjegy is, amelyet egy-egy állat szimbolizál. Tudtok még követni?

Persze legegyszerűbben úgy lehet ezt elmagyarázni, hogy a szerda délelőtt és a szerda délután két különböző napnak számít. A szerda reggeli elefántnak még van agyara, az estinek már nincs. A napfogyatkozás közben elvitte egy Rahu nevű orvvadász.

hétfő - Hold (tigris)

kedd - Mars (oroszlán)

szerda de. - Merkúr (agyaras elefánt)

szerda du. - Rahu - napfogyatkozás (elefánt)

csütörtök - Jupiter (patkány)

péntek - Vénusz (tengerimalac)

szombat - Szaturnusz (kígyó)

vasárnap - Nap (madár)

buddhista fénytan

A mellettem álló szerzetessrácnak mutattam egy fotót a fényképezőm kijelzőjén, amin az általa jól ismert, mindig nyüzsgő Shwedagon Pagoda látszólag üresen állt. Ezzel pedig nagyobb meglepetést okoztam neki, mintha fejből idéztem volna Buddha tanításait. Aztán elárultam neki a titok nyitját is, vagyis, hogy a felvétel hosszú záridővel készült (sötétített üvegen keresztül), így aztán minden járókelő elmosódott rajta (feltéve, hogy nem álltak mozdulatlanul az alatt a két perc alatt), és csak az épület lett éles a képen - meg a sok Buddha-szobor.

Ha már az optikai illúziók kerültek terítékre, a szerzetes elmondta, hogy a pagoda tetején található 76-karátos gyémánt úgy töri meg a rávetülő fényt, hogy a szivárvány hét különböző színét hét különböző helyre szórja szét a pagoda területén belül. Persze ezek a tuti helyek csak kevesek által ismertek, de ő szívesen megmutatja nekem őket. Úgyhogy, követve őt, hamarosan a szent hely legbanálisabb zugaiban találtam magamat, ahol a szerzetes útmutatásai alapján mindig arra a csempére álltam, amelyikre mutatott, majd úgy hajoltam, ahogy kérte, míg egyszer csak fel nem csillant egy újabb színű fénysugár ugyanabból a csúcsgyémántból. Valahogy így:

fagyhalál

Karaoke shídhalá? (Karaoke lesz-e vajon?) - kérdeztem a buszállomás ügyeletes jócsaját, majd az amúgy tökéletesen használhatatlannak bizonyuló frázis-gyűjteményemből felolvastam burmaiul, hogy áthan néh-néh (kicsit hamisan énekelek). Persze mondhattam volna bármit, ugyanakkora hatalmas mosollyal üdvözölte volna, és nem azért, mert ez a munkája, hanem mert ilyen a természete. Mint minden burmainak. Azt válaszolta a lány, hogy nem, nem lesz karaoke a buszon, illetve a berendezés megvan hozzá, de nem fog senki énekelni a hosszú úton Mandalay felé. Szerintem ezzel csak meg akart nyugtatni, pedig én éppen hogy szerettem volna énekelni egyet, vagy legalább hallani a többi utast próbálkozni.

Azt azonban egy szóval sem említette, hogy a jegyen is fennen hirdetett légkondi viszont teljes teljesítménnyel fog üzemelni egész végig, és így hajnali egy felé szinte sarkvidéki hőmérsékletekkel (és ezzel járó széllel) teszi majd feledhetetlenné egzotikus buszozásunkat. Egyetlen pulóveremet már elinduláskor magamra húztam ugyan, és ekkor még naívan azt hittem, hogy ez elég is lesz a híresen hideg ázsiai buszos klímák ellen, de az éjféli megálló után rájöttem, hogy tévedtem. A buszon biztosított 50x100 centiméteres "takaróval" igyekeztem hát testem felületét védeni a hidegtől, közben összes izmomat folyamatosan befeszítve vért pumpálni távoli sejtjeimbe. Szerencsére, már csak hat óra volt hátra az útból, amit ugyan eredetileg alvásra szántam. Körülöttem mindenki vacogott, az előttem ülő lány például ilyen hangokat is kiadott közben, hogy: "dz-dz-dz-dz-dz-dz", fogát ritmikusan csattogtatva fagyos önkívületben, de a stewardessnek senki nem szólt, hogy most már elég a légkondiból! Így aztán én sem reklamáltam, csak közelebb bújtam a mellettem ülő utashoz és megpróbáltam hibernálódni elaludni.

Aztán valahogy megértük a reggelt és Mandalay városszéli buszpályaudvaráról befelé menet, a motorostaxin ülve már meg se kottyant az a gyenge menetszél. Welcome to Mandalay!

négy öltés

Azért az egészen elképesztő, hogy egy egyszerű kétperces szandáljavításra is alig találni valakit, még a harmadik világban is (pl. Bangkok turisták által alig látogatott részén)! Ha bírtam volna cérnával és tűvel, én magam is meg tudtam volna csinálni, annyira nem nagy meló, de itt mindenki azt tanácsolta, hogy vegyek helyette egy újat. Persze, kínai szandált a vietnámi helyett! Megőrültetek!? Különben is, mindenhol csak azt a szerencsétlen, lábujjak közé bújtatós fajta papucsot árulják, amit nézni se bírok. Szóval, nem, erről szó sem lehet! Eltökéltem, hogy csakazértis az árral szemben fogok menni (megjegyzem, életemben nem először és nem utoljára), és nem fogok értelmetlen fogyasztásba menekülni. Miután a táskámat sikeresen újracipzáraztattam, a szandáljavítás sem tűnt lehetetlen feladatnak.

Egyórányi bolyongás után meglett az öreg mester (naná, hogy az utcán üldögélt), aki szavak nélkül felmérte igényemet és pikk-pakk visszaerősítette szandálom ki-kibújó pántját a helyére. Persze előbb zsámlira ültetett és a javítás idejére cserepapucsot húzott a lábamra, mert hát ugye mégiscsak az utcán vagyunk, nem egy üzletben, ahol éppen a cipőledobás lenne illendő. Szikével apró bevágást ejtett a talpon (a lábbelién, nem az enyémen), emígyen garantálva, hogy jártamban majd ne kopjon el a cérna. Végül négy darab határozott öltéssel megvarrta kedvenc vietnámi szandálomat. Még a szájából kilógó cigit sem kellett lehamuznia közben, olyan hamar végzett. Kár, hogy csak ennyi feladattal bíztam meg, mert órákon át el tudtam volna nézni, ahogy dolgozik.

Mintha az ő szemében is az elismerés szikráját láttam volna megcsillanni szandálom iránti szokatlan ragaszkodásom miatt, de meglehet, hogy tévedek. Valószínűbb, hogy az csak a thai viszki párája volt.