hétkézláb

Legelső sétám során, mikor még azt sem tudtam, mi merre Hanoiban, és minden érzékszervem tobzódott a rengeteg újdonságban, egyszer csak odajött hozzám leendő idegenvezetőm, Virág [Flower]. Először azt hittem, koldulni próbálkozik, mert egyik lába teljesen hiányzott és két csattogó fémmankóján közelített felém. Leült mellém és mosolyogva faggatni kezdett, hogy honnan jöttem, mi hozott Vietnámba, meddig maradok. Csak miután becsülettel válaszoltam mindenre ajánlotta fel, hogy körbevezet a városban, ami nekem csupán harminc dolláromba fog kerülni, de neki, a helyzetére való tekintettel, hatalmas segítséget jelentene. Így mindketten jól járnánk, amiben végülis igaza volt. Azért mondtam neki, hogy egyrészt még nem kezdenék bele azonnal a városnézésbe, másrészt elég részletes utikönyv-másolatot vettem egy kissráctól az utcán, végül pedig, hogy munkanélküliként ennyit nem tudok szánni a kíséretre.

Végül megegyeztünk egy mindkettőnk számára elfogadható összegben és egy másnap reggeli időpontban [éppen itt járok a visszaemlékezés lejegyzetelésében, amikor kikapja a tollat a kezemből egy telefonáló vietnámi ivócimbora... felírja a számlámra, hogy 57 75 45 64 09 90 ... talán a lottószámokat, majd visszaadja a tollat, hogy folytassam nyugodtan!!!]. Láttam az arcán, hogy kételkedik benne, hogy másnap tényleg eljövök, és bevallom, én magam is kicsit bizonytalan voltam az előző esti történéseket magamban felidézve.



Aztán reggel tízkor hatalmas mosollyal fogadott, majd egyből belevetettük magunkat a hanoi élet sűrűjébe. Buszra szálltunk, majd elhaladva a szépen felzászlózott Lenin-szobor, aztán a hajdani börtön helyén épült toronyház mellett, hogy hamarosan megérkezzünk, hova máshová, mint a Ho Si Minh Mauzóleumhoz. Mivel éppen az évi rendes karbantartásra Moszkvába szállították Ho Apót, csak kívülről tekintettük meg az impozáns tér közepén magasodó hatalmas, szögletes épületet és az előtte díszes egyenruhában a semmit örző katonákat.



A csupa beton térről pont azelőtt értünk át a szomszédos Elnöki Palotához, hogy hőgutát kaptam volna. Persze itt is minden ugyanaz az ember körül forgott: HSM garázsa, HSM dolgozószobája, HSM könyvei, HSM cölöpháza, HSM halastava, HSM nyugágya... Biztos milliónyi ajándéktárgyat is lehetett kapni, de mi csak egy jégkrémet fogyasztottunk az 1989-ben átadott HSM Múzeum előtt (figyelem, ez már a harmadik neki szentelt épület!). Ide már inkább be sem mentem, eddig is éppen elegendő információval lettem elhalmozva erről a dicsőséges, ámde puritán életű illetőről.



Helyette megnéztük az egyetlen darab oszlop tetején álló pagodát, ami a városban a legrégibb, ha jól emlékszem. Dög meleg volt továbbra is, ami nem tesz jót a memóriámnak. Próbálkoztam egy-két fénykép elkészítésével, de inkább csak a vizet vedeltem és az izzadtságot törölgettem a homlokomról.



Alig hagyva pihenni, vezetőm elkezdett terelni újra a mauzóleum irányába, ahol éppen elcsíptük a déli őrségváltást és az azt megörökítő maroknyi turistát. Gondosan ügyelve, hogy a kincsétől ideiglenesen megfosztott épületet körbevevő biztonsági sávot jelző fehér csíkot véletlenül se lépjem át, csináltam pár búcsúképet, majd megcéloztuk Hanoi legnagyobb tavát, a Nyugatit. Ez itt a legmenőbb negyed, úgyhogy egy árnyas kocsmában elfogyasztott sörrel próbáltam meg újra felvenni a ritmust, de Flower féllábbal mindig előttem járt.



A következő látnivaló egy újabb pagoda volt, ahol éppen közös imára készültek az asszonyok, habár a hőség és a lassan fejembe szálló sör miatt már alig tudtam követni az eseményeket. Pedig a pagodák nem a pörgős programokról híresek...



Láttuk még az amerikai katona szobrát, de ezt nem olyannak kell ám elképzelni, mint a minden luxemburgi faluban megtalálható emlékműveket, hanem éppen ellenkezőleg, ez itt egy ejtőernyőjéről ernyedten lógó pilóta kapitulálásának momentumát örökíti meg, így hirdetve Vietnám dicsőségét.



Újabb buszozás, és már ott is állunk a franciák által felhúzott, amerikaiak által lebombázott, majd franciák által felújított, jelenleg is a vietnámiak által használt Operaház előtt. Az épület jó száz évvel párizsi ihletője után épült, jóval kevésbbé impozáns látvány, mégis ez az egyik legjobb példája Hanoi francia örökségének.



Ezt az emelkedett hangulatot találtam a legmegfelelőbbnek arra, hogy három darab ropogós százezres bankót átnyújtsak vietnámi kalauzomnak, mintegy illusztrálva kelet és nyugat, a két ellenpólus viszonyát, egymásra utaltságát.