buszon

Első kínai buszutamon én voltam az egyetlen külföldi a járaton, világos hajam jól ki is lógott a sorból. Ennek ellenére megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki ismerős a dolgok menetét illetően: mikor mindenki leszállt, én is leszálltam, mikor utastársaim ebédért álltak sorba, én is felsorakoztam, mikor úgy tűnt, elértük a végállomást, én is felkaptam a csomagomat, bár fogalmam sem volt, hol is vagyok (szerencsére, csak egy saroknyira).
Később már a turistaközpontok között utazva, mindig volt egy-két másik külföldi a buszon, akikkel hasznos infókat lehetett cserélni, beszélgetni, vagy osztozni a taxiköltségen a szállásig. A műsort azonban továbbra is rendre a helyiek szolgáltatták. Vegyük például a mellettem ülő lányt, aki indulás óta folyamatosan egy vödörbe öklendezik, majd néha egy nő csatlakozik hozzá, pedig még nem is értünk a hegyekbe, sima autópályán suhanunk. Két-három sorral előttem hörög és köpdös egy fickó, mögöttem csámcsogva rágózik valaki, egy másik csattogva körmöt vág, a darabkák szerte-széjjel repülnek, sokan maszkban ülnek körülöttem, tegnap pedig a vállamon aludt egy srác. Szürreális, pedig még nem is ültem 120 decibeles karaoke-buszon, ahogy a dohányzó járat is kimaradt, amelyen állítólag egyből becsukják az ablakot, amint valamelyik utas rágyújt, hogy minél több jusson mindenkinek az ingyen-nikotinból.