A Lonely Planet szokásos formájához híven egy teljesen használhatatlan térképpel próbálta segíteni dolgunkat, vagyis csak az nem derült ki, hogy melyik úton, melyik irányba, hány kilométert kell haladni, míg odaérünk. Ennek eredményeképpen jól elkeveredtünk, mindenféle érdekes forgalmi szituációkba keveredtünk, motorostudásom szépen lassan csiszolódott, végül már simán el is érve a vietnámi átlagot (alig győztek félreugrani előlem a gyalogosok).
De visszatérve az eredeti témához, nagy nehezen mégis megtaláltuk a keresett falut, ami teljesen egybenőtt Hanoival. A legprofibbnak tűnő helyre betérve különféle kígyók (kobrák, bambuszviperák, stb) fogadtak ketrecekben, majd ketreceikből kitessékelve, legnagyobb megrökönyödésünkre mindenféle védőfelszerelés nélkül, vendéglátónk által puszta kézzel mutogatva.
Az épületbe belépve további bizarr formációk fogadnak: 3- és 5-kígyós pálinkák, kígyók befőttesüvegekben, kígyóbőr cipők, pénztárcák, övek, kígyók szárítva, ledarálva, fűszernek, teának, gyógyszernek feldolgozva. Az ember azt hinné, hogy csak a gyógyszer-alapanyagul szolgáló méreg miatt tartják ezeket a hüllőket, de tévedni emberi dolog.
Az utikönyvből már tudtam, hogy ezeken a farmokon kellő fizetség fejében a szemünk láttára ölnek le egy általunk kiválasztott kígyót, hogy még szinte dobogó szívét azonnal, nyersen elfogyasztva, majd egy pohárka friss vérrel leöblítve reménykedhetjünk az örök fiatalságban. Mivel kettőnknek összesen sem volt annyi merszünk, illetve pénzünk, hogy ezt megengedhessük magunknak, ezért csak egy háromfogásos kígyó-vacsorára neveztünk be. A vacsora szó persze túlzás, éppen csak kóstolónak volt elég a felszolgált szezámmagos kígyótöpörtyű, a grillezett kígyóhús csilivel, illetve a kígyóval töltött palacsinta. Elmondhatom, hogy kígyófalván kígyót falva egy fikarcnyival sem lettem fiatalabb, sőt, inkább egy újabb tapasztalattal öregebb, és ha lehet, egy kicsit még éhesebb.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése