villával, kanállal

Thaiföldön, Kínában, és Vietnámban járva hosszú heteken át szinte kizárólag evőpálcikával étkeztem, amit annyira meg is szoktam, hogy legutóbb Hanoiban hirtelen nem is tudtam, hogyan használjam a villát. A vietnámi leveshez kanál is jár ugyan, de arra nem igazán van szükség, hiszen csak a tésztát szokás kienni belőle, a helyiek a levét meghagyják a tányérban. Ezzel szemben, Kambodzsában alig van evőpálcikás étel, minden villával és kanállal, netán kézzel fogyasztandó. A khmerek egyáltalán nem használnak kést.
A thai, kínai és vietnámi ételek is nagyon ízletesek és változatosak voltak már, de Kambodzsában egy fokkal jobban és kifinomultabban főznek. Az eddigi kedvenc, Vietnám inkább kísérletező, mindent bevállaló, míg Kambodzsa egyfajta fúziós, minden jót magába olvasztó konyhával bír. Az igazán emlékezetes étkezéseim itt már nem az utcai, útszéli kifőzdékhez, a friss alapanyagokból készült egyszerű, laktató, ízletes ételekhez, hanem az éttermekhez köthetőek. Annak ellenére, hogy a régió legszegényebb és legtöbbet szenvedett országáról van szó, Kambodzsa éttermei bármely európai nagyvárosban megállnák helyüket, megjelenésben, kiszolgálásban, választékban.
Pedig ebben az országban a Vörös Khmerek nem csak a kultúrát, a művészeteket, hanem ezzel együtt az addig megszokott ételeket is kiiktatták az emberek életéből. Ennek tudatában külön örömömre szolgált belekóstolni egy ország újjáéledő konyhakultúrájába, kezdésnek mindjárt három ropogósra sült madárpók elfogyasztásával.



A kampotborsos-zöldcitromos mártással tálalt ropogós tarantula receptje innen szerezhető be.