Lìjiāng

Ugyan a világörökség részeként tartják számon, de ez sem mentette meg két csapástól: a fél várost letaroló 7-es erősségű földrengéstől és az azt követő újjáépítéstől. A városra jellemző egyen-házak ma is megvannak, de Lìjiāng valószínűleg sokat veszített bájából felülről levezényelt reneszánsza során.
Ha eltekintünk attól, ami a fényképen úgyis alig látszik, hogy a kézzel épített, aprólékosan megmunkált házak helyett mostanra gépsorok által kiontott építőelemek uralják a látképet, azért érezni lehet, hogy ez az 5500-as csúcs tövében fekvő, csatornákkal szabdalt város miért vonz annyi turistát. A zegzugos utcákban rengeteg féle kézművesterméket találunk, az eladók népviseletben, a szemünk láttára alkotják meg az eladásra szánt portékát. A csatornák, fák, és a hegyi levegő elől ide lehet menekülni a szmog elől, annak ellenére, hogy az egész egy nagy színház csupán... ne feledjük, Kínában vagyunk. Maguk az épületek is csak díszletek, a népviseletet sem a Naxi törzsből származó, hanem a kínai árusok viselik, illetve az üzlet előtt kalapáló ötvösmester sem saját a maga által készített ékszereket árulja, hanem az olcsóbb régiókból származó dömpingárut.
Ám az emberek kedvessége, barátságossága mégis valós, ahogy a kínai nyelvű étlapra bökve rendelt étel zamata, a bárban este örömzenélő helybéliek és nyugati turisták együttese, valamint a rozoga kerékpárommal felkeresett (a kulturális forradalom óta) használaton kívüli kolostorok hangulata is.