Dàlĭ

Lìjiāng felől érkezve tudtam, hogy nem megy majd be a busz az óvárosba, ám mikor lefékezett a pusztában és a sofőr kiszórta a csomagokat, kissé tanácstalanul álldogáltam, az olvasásból még alig felocsúdva. Egy nálam is bizonytalanabb utitárs, egy legalább 2 méter magas fickó, német akcentussal beszélve érdeklődött tőlem, hogy tudom-e, hol vagyunk. Mivel én sem voltam biztos benne, a másik két turistához fordultunk, akik már ismerték a járást és közösen eltaxiztunk a szállásainkhoz. Mellém ült a langaléta, és az ilyenkor szokásos udvarias bemutatkozásra tökéletes magyarsággal válaszolt: -Micsoda meglepetés! Újdonsült utitársam, Doemoetoer Péter svájcban született, de apukája magyar. Ő is sokat járt Magyarországon, főleg a rendszerváltás körül a nyári szünetekben. Mivel legalább egy fejjel fölém magasodott, mellette kicsit kevesebb figyelem jutott nekem, ami pár nap kínai vizit után üdítő élmény volt. Persze a kisnövésű helyiek által lépten-nyomon szorgalmazott közös fotózásokhoz sokszor engem is odatereltek, és ha egy idő után szó nélkül nem állunk tovább, még mindig ott állhatnánk, előttünk pedig végeláthatatlanul sorakozna Kína teljes lakossága.



Két fotózás között egyszer csak összefutottunk egy korábbi állomásról ismert holland sráccal, ami csak elsőre tűnik különlegesnek egy ekkora országban, mint Kína, de valójában a hátizsákos turisták ugyanazt az utat járják be, hasonló menetrend szerint, legtöbbször csoportosan, mint a költöző madarak. A találkozó örömére beültünk egy vörös csillagos sörre (Heineken) a Foreigner Streetre keresztelt utcában. Nomen est omen.
A szállás újabb meglepő találkozást tartogatott, a magyarul ugyan csak egyetlen szót (zene) tudó francia lányt, aki már hat éve járja a világot. Ahol éppen megtetszik neki, ott leragad egy kis időre, míg meg nem tanulja a nyelvet, vagy újból mehetnéke nem támad. Hála nekem, Dalíban megduplázta magyartudását! Mielőtt útrakelt, zenei újságíróként dolgozott Párizsban, de ezt már csak azok kedvéért teszem hozzá, akik hasonló merész karrier-váltáson gondolkodnak.
A végül hat főre dagadó csoportunkhoz csatlakozott még egy ír és egy maláj lány, illetve egy német srác is, hogy két együtt töltött nap után örökre búcsút intsünk egymásnak, ahogy az hátizsákos turisták esetében lenni szokott.