Kína - bevezetés

A blog címe ne vezessen félre senkit, nem csak Hanoiról, még csak nem is kizárólag Vietnámról szeretnék itt beszámolni, hanem arról az Ázsiáról is, amit a Hanoi köré rajzolt képzeletbeli körön belül járva megismerek. Elsőnek következzék néhány írás Kínáról, azon belül is Yúnnán tartományról. Elöljáróban annyit, hogy ez a legelképesztőbb hely, ahol valaha megfordultam, pedig ez a blog már eddig is bővelkedett a felsőfokú jelzőkben. Rövid látogatásom tapasztalatai alapján bizton állíthatom, Kína mindenen túltesz.

Már maga a határátlépés is egy csoda volt, a vasfüggöny után sok-sok évvel újra megtapasztalhattam, hogy lelkileg és fizikailag is egy határon lépek át. A vietnámi kilépéskor gyorsan elintéztük a papírmunkát, megkaptam a kilépőpecsétemet, majd nekivágtam a Barátság-hídnak. Velem szemben özönlöttek a több méter magasan megrakott szállítóalkalmatosságok, mintegy előrejelezve, hogy ebbe az országba nem szokás behozni a javakat, hiszen azok jellemzően itt keletkeznek és innen áramlanak kifelé és szerte a világba. Én meg kicsit ez ellen az ár ellen magányosan küzdve cipeltem egyre nehezedő hátizsákomat, még nem sejtve, hogy itt semmi nem úgy alakul majd, mint terveztem.



"Üdvözöljük a Kínai Népköztársaságban!" - valószínűleg ez a felirat fogadott a híd túloldalán, amint besétáltam a fogadóépületbe. Ugyan ömlött rólam a víz, és azt kívántam, lennék már túl az egészen, a határőr mégis elvégeztette velem a Bangkokban megspórolt papírmunkát. Több oldalnyi nyomtatványkitöltősdi után, két kollégája kíséretében, tüzetesebb vizsgálatnak vetette alá mind csomagomat, mind útlevelemet. Miután rácsodálkoztak 3 kamerámra, a vízhatlan tokra, a 3 objektívre, 20 tekercs filmre, töltőkre, tartozékokra, és az ezeket körbeölelő szennyesemre, úgy döntöttek, hogy beléphetek az országba. Na, de előbb megmérik, van-e lázam, és csak ezután állhattam be a többi határátlépő mögé a sorba.



A pecsételős hölgy (előző kollégáihoz hasonlóan) láthatólag egy kukkot sem értett útlevelemből, csodálkozva forgatta, UV-lámpázta, fény felé tartotta, majd kegyesen megadta a belépőpecsétet. Azt csak utólag tudtam meg, hogy a sajtószabadság jelenlegi szinten tartása miatt, elvileg fejenként csak egy kamerát szabad Kínába hozni, illetve több utazónak is csak sokadik nekifutásra adták meg a vízumot, szóval az én esetemben tényleg rendkívül gördülékenyen mentek a dolgok. Egészen eddig.

Kilépve az épületből, egy nyüzsgő utcán találtam magam, ahol egyetlen számomra értelmezhető felirat sem fogadott, zsebemben csupa külföldi valuta lapult, illetve mindenki nekem hellózott, mintha a sok ránézésre idevalósi járókelő helyett én lennék az egyetlen ismerősük. Nem baj, gondoltam, még mindig kora reggel van, vegyük szépen sorba az elintéznivalókat: pénzváltás, buszjegy, kaja.
Egy hotelban készségesen elmutogatták, hogy a sarkon balra, a Bank of China tud nekem valutát váltani. Ugyan nem ment könnyen, de hamarosan megtaláltam az említett bankot, és felvettem az automatából a felvehető maximumot. Visszacammogtam hát a buszállomásra, ahol az első felém hellózó emberrel szóba elegyedve megtudtam, hogy aznap már nincsen busz Yuanyang felé, jöjjek vissza holnap. Nem értettem a dolgot, hát elmagyarázta, hogy Kína másik időzónában van, mint Vietnám, ez a gond. Ha gondolom, elmehetek Kunmingba egykor, vagy esetleg itt éjszakázhatok. Végül felszálltam a kunmingi járatra, majd onnan másnap hajnalban továbbálltam Lìjiāngba, hogy az első két napomat egyből buszozással töltsem Kínában. Ha lehet, ez még a vietnámi buszozásnál is szórakoztatóbb, vagy félelmetesebb - nézőpont kérdése
A lényeg, hogy az addigra gondosan előkészített terveimet felrúgva, nem a világ legszebb rizsteraszait, hanem a Tiger Leaping Gorge-ot vettem célba, ahova végül szintén nem jutottam el. Ez a két helyszín lett volna egész kínai látogatásom apropója... Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt a kiszámíthatatlanság miatt, Kína az első perctől az utolsóig nagy hatással volt rám, végig nagyon jól éreztem magam.