a nyugati végek

A barlangban tett reggeli kiruccanást követően nekivágunk a HCM (Ho Si Minh-út) nyugati szakaszának. Egy sorompó alatt átbújva, megkezdjük utunkat a Ke Bang nemzeti park belseje felé. Majdnem száz kilométeren át haladtunk egy elképesztően dús erdőn keresztül, többnyire sűrű ködben, néha eleredő esőben, így teljes szépségét egy pillanatra sem fedi fel előttünk a táj. Egyik hágó jön a másik után, a kitűnő minőségű aszfalt szinte csábít a száguldásra, de lehetetlen tempósan haladni. Így aztán az idő is csak vánszorog, és egyre nyugtalanítóbb, hogy életnek semmi jele.

Aztán amint leereszkedünk a sokadik teljesen átlagos hágóról, kisüt a nap és a távolban észreveszünk egy települést. Karján gyermekével, lélegzetelállító szépségű anyuka áll a cölöpökre épült bambuszház előtt. 15 éves. Nem a ház, nem is a gyerek, hanem az anyuka. Dereka köré tekerve szoknya helyett egy kendőt visel, fölötte egy egyszerű pólót. Egy újabb népcsoport, a bru - van kieu hazájába érkeztünk. Ők a legszegényebbek közé tartoznak, nem véletlen, hogy nekik csak ez a hegyes, kiszámíthatatlan klímájú vidék jutott, távol mindentől.

A szokásosnál fiatalabb anyukák és a népes gyereksereg mellett a legszembetűnőbb, hogy az idős asszonyok szájában pipa lóg, amiből szünet nélkül pöfékelnek. Azt csak a könyvekből tudom, hogy rendkívül gazdag zenei világ, kreativitás és erős közösségi kötelékek jellemzik őket. Mivel én csak átrobogtam falvaikon, bennem csak a szegénység hagyott nyomot. Egy újabb népcsoport, a bru - van kieuk kipipálva.