2010-05-14

lagzi

Az elviselhetetlen melegre való tekintettel megálltam frissítőzni egy faluban. A templomból éppen szállingóztak hazafelé a népek, így őket követve, szememet körbejárattam a házakon, amikor is kiszúrtam egy esküvői sátrat. Ekkor már a kiszűrődő zenét is kivehettem a távolból, így fényképezővel kezemben elindultam arrafelé. Ahogy közeledtem a sátorhoz, úgy lett egyre zajosabb a mulatság, és a úgy tűnt egyre nagyobbnak a vendégsereg. Körbe-körbe rengeteg robogó és autó parkolt, a sátor maga pedig nem a megszokott útmenti 3x8 méteres tákolmány volt, hanem szinte futballpálya méretű. Mire odaértem, el is illant a bátorságom, de szerencsére egy fiatal lányka felfigyelt rám, és mosolyogva felém sietett. Mint kiderült, a bátyja esküvője zajlik éppen, és megkért, fáradjak be én is. Persze, ha egy idegen feltűnik a színen, az események többnyire új irányt vesznek. Ezúttal sem volt másként.
A sátorba belépve minden tekintet rám szegeződött, és hirtelen rengeteg pohár emelkedett a magasba, majd egy határozott üdvrivallgás tört ki a vendégseregből. Közben hátul ment a karaoke-produkció, de már senki nem figyelte a színpadot. Szerencsére, az első asztalnál leültettek, így megúsztam az egyenkénti pertuivást a 200 vendéggel. Az én asztalomnál vagy 10-12 férfi ült, a balra ülő egyből töltött is nekem sört, meg se várva, hogy kérek-e. Mutogattam, hogy motorral vagyok és még 200 kilométer vár rám aznap, de ő csak vigyorgott és mutogatta, hogy ürítsem fenékig. Nincs mese, engedelmeskedtem. Erre a jobbomon ülő is töltött és mutatta, fenékig. Na jó, ennyi még belefér, úgyis tele a poharam jégkockával, ettől még nem rúgok be. Mikor aztán a harmadik és a negyedik ember is így akarta barátságunkat megpecsételni, megálljt kellett parancsolnom nekik, és inkább elkezdtem fényképezni. Amint felálltam helyemről, megint a korábban hallott poháremelgetés és üdvrivallgás kísért, egy pillanatra még az énekes hangja is megbicsaklott. Gyorsan csináltam két képet és visszaültem. Egyik cimborámnak megtetszett a fényképezőm és használatba vette. Nem is sejti, mekkora szívességet tett ezzel, mert ő zavartalanul körbejárhatta az asztalokat, nem itatta le őt senki. Nekem meg hamar összegyűlt az áhított fotósorozat. Persze közben elolvadt a jég a poharamban és így egyre nagyobb adag söröket mértek ki újabb és újabb barátaim. Mindenki kezet rázott velem, kérdezték honnan jöttem, ki vagyok, mi a nevem. Egyszer csak az ifjú pár is feltűnt, az ő szemük is rám szegeződött, és az esemény hivatalos fotósa is instruálni kezdett, hogy akkor most megint töltsem tele a poharamat és koccintsak a vőlegénnyel. Nincs mese, a tényleges főszereplőt nem sérthetem meg. Azért közben egy-két falat is lecsúszott, szóval még jól bírtam a strapát. De még csak délelőtt 11-et mutatott az óra!
Lassan elkezdtek elszállingózni az emberek, a kijáratnál gratulálva az ifjú párnak és a szülőknek, de előtte még mindenki kezet rázott velem. Hugit kérdezgettem, hogy hova megy mindenki, mire mondta, hogy az ő házukba és hogy jöjjek én is. Tényleg nagyon érdekelt ennek a gyönyörű lánynak az otthona, illetve hogy hogyan folytatódik egy tipikus vietnámi lagzi, de a rám váró távra gondolva kimentettem magam és visszaballagtam motoromhoz. Amíg a lakodalmas sokaság velem foglalkozott, oldalról bemászott a sátorba néhány szomszéd kölyök, akik nejlonszatyorba kotorták az asztalokon maradt ételeket, majd a háziak elől elfutva nevetve távoztak. Hála nekem, aznap mindenki jóllakott a faluban!






2 hozzászólás:

Unknown írta...

Jó vagy, Szalleri! :)))))))

Safi - Zsu írta...

:) jopofak ezek a vietnamiak! Latom magam elott, ahogy vigyorogva, oszinte orommel radnyomulnak!
Zs

Megjegyzés küldése