Aung San Suu Kyi

Még a Lonely Planet is öt teljes oldalt szentel ennek a Nobel-békedíjas politikusnőnek. Sokan őt azonosítják a modern Mianmárral, a reményteli változással, a nagybetűs szabadsággal. Én nagyon kevés vagyok ahhoz, hogy ezt megítéljem, de a trishawt (riksát) hajtó srác azt magyarázta, hogy ez a hölgy túl sokat élt külföldön ahhoz, hogy teljesen magáénak tudhassa az ország jobb jövőjében reménykedő lakosság szimpátiáját, de az is igaz, hogy még így is ő a legéletképesebb (egyetlen?) alternatíva a jelenlegi korrupt, elnyomó rendszerrel szemben. Nem csoda tehát, hogy Mianmárban lépten-nyomon Aung San képével lehet találkozni: boltok, éttermek, utazási irodák falán, talán csak a templomokban tartja magát a másik megkerülhetetlen ikon: Sziddhártha herceg. A turistáknak szánt pólókra is gyakran Aung San képét nyomják az elefántok helyett, amit kicsit szomorúnak tartok, de elismerem, hogy ez egy figyelemreméltó fejlemény egy olyan országban, ahol egy-két éve még családon belül sem mertek az emberek politikáról beszélgetni. Ha ez a popularitás (és megtűrtség) kitart a következő szabad választásokig, akkor nagy eséllyel ő lesz Mianmár következő elnöke. Sőt, családjában ő lehet a második generáció*, aki bankjegyekről néz majd visssza ránk. Addig megmarad egyfajta divatikonnak.

*Aung San Suu Kyi édesapjának, Aung Sannak köszönhető Burma Nagy-Britanniától való függetlensége

egy tál curry

Gyorsan essünk túl a Mianmárral kapcsolatban elmondható egyetlen kellemetlenségről: a kajájuk, hogy finoman fogalmazzak, nem túl érdekes. De ha valaki nem bánja, hogy a reggel elkészített és csak nagyon haloványan megfűszerezett curry ebédre és vacsorára már hidegen és ízetlenül kerül a tányérjára, aki nem vár egy indiai-thai-kínai szintű konyhakultúrát (annak ellenére, hogy Mianmár éppen ezen országok között terül el), annak azért nem kell félnie, bőven van mit enni ebben az országban. Csak a változatosság és a rafinéria hiányzik. De nézzük gyorsan, hogy is néz ki egy tipikus burmai curry:

Nem tévedés, a képeken nem egy tucat étel került tálalásra, hanem csak egyetlen egy. Ha egy étteremben rámutattam a pultban/étlapon látható egyik tételre, mindig ezt a tál-sokaságot kaptam. A jelek szerint, rizsből mindig hoznak egy egész fazékkal, illetve valamilyen levest is felszolgálnak kéretlenül. Azt nem tudtam meg, hogy ezt a számba, vagy a rizsre kanalazzam-e (mint pl. Vietnámban szokás). Aztán kaptam még különféle párolt, sült, és savanyított zöldségeket, plusz szószokat, csilit és hasonlókat is. Csak instrukciót nem, hogy mit mivel egyek. A mianmáriak kézzel esznek, vagyis a képen látható tételeket falatonként összegyúrják egy hatalmas, színes-zsíros-tocsogós rizsgombócba, majd a szájukba tömik. Turisták általában kapnak kanalat és villát is. Én a rotációs rendszert részesítettem előnyben, vagyis egy villányi rizshez mindig az óramutató járásával megegyező sorrendben haladva vegyítettem az előttem sorakozó tálakból. Így aztán minden falatnak más és más íze volt. Sajnos egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy mindent meg tudtam volna enni. Micsoda pazarlás!

Burma - az első nap

Burmába érkezve nem fogadtak olyan kaotikus állapotok, mint három éve Vietnámban, de ez nem is baj, mert a tipikusnak mondható ázsiai nyüzsgés helyett jobban szerettem volna felfedezni a saját, egyedi oldalát ennek a különleges és elzárkózó országnak. Úgyhogy egyáltalán nem sajnálom, hogy érkezésemet nem üdvözölte motorkerékpárok hangos fanfárja, vagy turistákat folyton lenyúlni készülő taxis-hiénák sora. A yangoni reptéren (egy velem repülő lánnyal közösen) kialkudtunk egy elfogadható viteldíjat az első szimpatikus fuvarossal, és már úton is voltunk a belváros felé. Ugyan számítottam rá, de azért így is meglepett, hogy a jobbkormányos autók az út jobb oldalán araszoltak a dugóban. A lassú menet során aztán lassan beszivárogtak a taxi ablakán a helyi illatok és hangulatok is, úgyhogy mire kiszálltam, már teljes erővel bennem bizsergett a vágy, hogy átadjam magam ennek az országnak. Hozzon is bármit a következő két hét!

Az első napra, ami igazából csak egy délutánt jelentett, nem volt túl sok tervem, "csupán" a világörökség egyik legcsodálatosabb templomának, a Shwedagon pagodának a megtekintése naplementére időzítve. Megjegyzem, már csak ezért az egy látnivalóért megérte volna Burmába látogatni. A pagodázás előtt azért sikerült egy kiadós sétát is tennem Yangon számozott utcáin, ennem egy megnevezhetetlen tésztaételt, és szóba elegyednem néhány roppant kedves városlakóval. Ekkor még azt hittem, csak nekem van ilyen szerencsém, hogy a világ legkedvesebb embereit fogom ki, és nem hittem volna, hogy csak a tipikus burmai barátságossággal találkoztam rövid városnéző sétám során.

Na, de irány a pagoda, mielőtt lemegy a nap! A helyszín a városmagtól Északra található kisebb domb, aminek a tetejére egy aranyhegyet álmodtak és eszközöltek a lelkes mianmári Buddha-hívők. A Japánban, vagy Kínában elterjedt toronyszerű pagodákhoz képest, errefelé a gúlaalakzat a menő, lehetőleg színarannyal bevonva. A Shwedagon pagoda azonban egy külön kategóriát alkot, amiről csakis szuperlatívuszokban lehet szólni. Nemcsak a legrégebbi pagoda a világon (mintegy 2600 éves), hanem a legszentebb buddhista hely is egyben, ahol Buddha egyik hajszála (és még további három relikviája) is megtalálható, hogy a pagoda sztúpáját díszítő hatvan tonna aranyról és a megszámolhatatlan mennyiségű drágakőről már ne is szóljak. Íme:



A Shwedagon padoga legfőbb érdeme mégsem ezekben a száraz adatokban rejlik, hanem hogy múzeum helyett egy igazi, működő vallási központ tud lenni.

Erős kezdés, gondoltam magamban, miközben ballagtam vissza a hotelembe. Másnap aztán tovább folytattam Yangon és a mianmári mindennapok felfedezését. Megtudtam például, hogy mire jó a nyilvános cuppogás, cukornádlevet árultam, betértem egy ügyvédi irodába, rendeltem egy tál curryt (amiből tíz tál lett), majd buszra szálltam Mandalay felé.

De ezekről majd legközelebb...

Pogány Karácsony

Körülöttem több ezer templom karnyújtásnyira, ám mindegyikben Buddha üldögél. A szerzetesek egy ősi rigmust karaokéznak bele az éjszaka csendjébe. Ugyanazt a három sort ismétlik reggel öttől este tizenegyig megállás nélkül, és látszólag senki sem kíváncsi rájuk. Változatosságot csak egy lánykórus hoz néha ebbe a hangos ünneplésbe, akik ugyanilyen transzban egy másik versikét kántálnak teli torokkal. Ebben a kakofón partiban végre aztán nekem is sikerül megélnem azt, amiről a manapság már teljesen elüzletiesedett Karácsony alig szól: a béke és a szeretet ünnepét. Best X-Mas ever.

 Bagan, Mianmár, 2012. december 24.

jobbra tarts

Mikor az angolokat kiebrudalták az országból, az újonnan jött rezsim egyik első dolga az volt, hogy visszaállította a békeidőket békeidőkbeli "jobbra tarts" szabályát az utakon. Ez azzal az apró bökkenővel lett megvalósítva, gyakorlatilag egyik napról a másikra, hogy a gépjármű-park azóta sem cserélődött le, vagy ha igen, akkor is kiszuperált japán, vagy thai autókkal.

Így aztán elmondható, hogy Mianmár az egyetlen hely a világon, ahol ugyan az út jobb oldalán közlekednek, de szinte kizárólag jobbkormányos autókkal. Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy ezek többsége a legutóbbi világháború előtti időkből való. Hogy a baleseti mutatókat elviselhető szinten tartsák, egy bonyolult, íratlan szabálykönyv alapján vesz részt a forgalomban minden közlekedő. Először is, Buddha képének minden vezető látóterében kell lennie. Ezen felül, egyezményes duda-jelek garmadáját is bevetik, például az előzési szándékot minden esetben hangjelzéssel is nyomatékosítják, amit csak az elöl haladó válasz-dudajele hallatán kezdenek meg. Ezt még a jobb kilátást biztosító buszok is megteszik, így aztán egy burmai utazás felfogható egyfajta mobil duda-hangversenynek is. Dudamorze-szinfónia.

Mivel a sofőr az utolsó, aki a tényleges forgalmi helyzetet és a veszélyeket fel tudja fogni a burmai utakon, az indexlámpa használatának is egyedi szokása alakult ki náluk. Az elöl haladó jármű jobbra indexelve jelzi, hogy az előzni kívánó autó ne kezdjen még előzésbe, és balra indexelve (tehát előzést imitálva) jelzi, hogy szabad a pálya.

További betekintést a mianmári közlekedési kultúra sajátosságaiba a Totalcar söfőrjei kínálnak.

burmai napok

Nem, nem George Orwell hasonló című regényéről lesz most szó (Burmese Days), amit lépten-nyomon árulnak Mianmárban is, hanem arról a nyolc napról, ami kiadja az egy burmai hetet. A dolgot tovább bonyolítja, hogy a napok valójában nem is napok, hanem égitestek (nevüket is ezek szanszkrit elnevezéséről kapták) és mindegyikhez tartozik egy csillagjegy is, amelyet egy-egy állat szimbolizál. Tudtok még követni?

Persze legegyszerűbben úgy lehet ezt elmagyarázni, hogy a szerda délelőtt és a szerda délután két különböző napnak számít. A szerda reggeli elefántnak még van agyara, az estinek már nincs. A napfogyatkozás közben elvitte egy Rahu nevű orvvadász.

hétfő - Hold (tigris)

kedd - Mars (oroszlán)

szerda de. - Merkúr (agyaras elefánt)

szerda du. - Rahu - napfogyatkozás (elefánt)

csütörtök - Jupiter (patkány)

péntek - Vénusz (tengerimalac)

szombat - Szaturnusz (kígyó)

vasárnap - Nap (madár)

buddhista fénytan

A mellettem álló szerzetessrácnak mutattam egy fotót a fényképezőm kijelzőjén, amin az általa jól ismert, mindig nyüzsgő Shwedagon Pagoda látszólag üresen állt. Ezzel pedig nagyobb meglepetést okoztam neki, mintha fejből idéztem volna Buddha tanításait. Aztán elárultam neki a titok nyitját is, vagyis, hogy a felvétel hosszú záridővel készült (sötétített üvegen keresztül), így aztán minden járókelő elmosódott rajta (feltéve, hogy nem álltak mozdulatlanul az alatt a két perc alatt), és csak az épület lett éles a képen - meg a sok Buddha-szobor.

Ha már az optikai illúziók kerültek terítékre, a szerzetes elmondta, hogy a pagoda tetején található 76-karátos gyémánt úgy töri meg a rávetülő fényt, hogy a szivárvány hét különböző színét hét különböző helyre szórja szét a pagoda területén belül. Persze ezek a tuti helyek csak kevesek által ismertek, de ő szívesen megmutatja nekem őket. Úgyhogy, követve őt, hamarosan a szent hely legbanálisabb zugaiban találtam magamat, ahol a szerzetes útmutatásai alapján mindig arra a csempére álltam, amelyikre mutatott, majd úgy hajoltam, ahogy kérte, míg egyszer csak fel nem csillant egy újabb színű fénysugár ugyanabból a csúcsgyémántból. Valahogy így:

fagyhalál

Karaoke shídhalá? (Karaoke lesz-e vajon?) - kérdeztem a buszállomás ügyeletes jócsaját, majd az amúgy tökéletesen használhatatlannak bizonyuló frázis-gyűjteményemből felolvastam burmaiul, hogy áthan néh-néh (kicsit hamisan énekelek). Persze mondhattam volna bármit, ugyanakkora hatalmas mosollyal üdvözölte volna, és nem azért, mert ez a munkája, hanem mert ilyen a természete. Mint minden burmainak. Azt válaszolta a lány, hogy nem, nem lesz karaoke a buszon, illetve a berendezés megvan hozzá, de nem fog senki énekelni a hosszú úton Mandalay felé. Szerintem ezzel csak meg akart nyugtatni, pedig én éppen hogy szerettem volna énekelni egyet, vagy legalább hallani a többi utast próbálkozni.

Azt azonban egy szóval sem említette, hogy a jegyen is fennen hirdetett légkondi viszont teljes teljesítménnyel fog üzemelni egész végig, és így hajnali egy felé szinte sarkvidéki hőmérsékletekkel (és ezzel járó széllel) teszi majd feledhetetlenné egzotikus buszozásunkat. Egyetlen pulóveremet már elinduláskor magamra húztam ugyan, és ekkor még naívan azt hittem, hogy ez elég is lesz a híresen hideg ázsiai buszos klímák ellen, de az éjféli megálló után rájöttem, hogy tévedtem. A buszon biztosított 50x100 centiméteres "takaróval" igyekeztem hát testem felületét védeni a hidegtől, közben összes izmomat folyamatosan befeszítve vért pumpálni távoli sejtjeimbe. Szerencsére, már csak hat óra volt hátra az útból, amit ugyan eredetileg alvásra szántam. Körülöttem mindenki vacogott, az előttem ülő lány például ilyen hangokat is kiadott közben, hogy: "dz-dz-dz-dz-dz-dz", fogát ritmikusan csattogtatva fagyos önkívületben, de a stewardessnek senki nem szólt, hogy most már elég a légkondiból! Így aztán én sem reklamáltam, csak közelebb bújtam a mellettem ülő utashoz és megpróbáltam hibernálódni elaludni.

Aztán valahogy megértük a reggelt és Mandalay városszéli buszpályaudvaráról befelé menet, a motorostaxin ülve már meg se kottyant az a gyenge menetszél. Welcome to Mandalay!

négy öltés

Azért az egészen elképesztő, hogy egy egyszerű kétperces szandáljavításra is alig találni valakit, még a harmadik világban is (pl. Bangkok turisták által alig látogatott részén)! Ha bírtam volna cérnával és tűvel, én magam is meg tudtam volna csinálni, annyira nem nagy meló, de itt mindenki azt tanácsolta, hogy vegyek helyette egy újat. Persze, kínai szandált a vietnámi helyett! Megőrültetek!? Különben is, mindenhol csak azt a szerencsétlen, lábujjak közé bújtatós fajta papucsot árulják, amit nézni se bírok. Szóval, nem, erről szó sem lehet! Eltökéltem, hogy csakazértis az árral szemben fogok menni (megjegyzem, életemben nem először és nem utoljára), és nem fogok értelmetlen fogyasztásba menekülni. Miután a táskámat sikeresen újracipzáraztattam, a szandáljavítás sem tűnt lehetetlen feladatnak.

Egyórányi bolyongás után meglett az öreg mester (naná, hogy az utcán üldögélt), aki szavak nélkül felmérte igényemet és pikk-pakk visszaerősítette szandálom ki-kibújó pántját a helyére. Persze előbb zsámlira ültetett és a javítás idejére cserepapucsot húzott a lábamra, mert hát ugye mégiscsak az utcán vagyunk, nem egy üzletben, ahol éppen a cipőledobás lenne illendő. Szikével apró bevágást ejtett a talpon (a lábbelién, nem az enyémen), emígyen garantálva, hogy jártamban majd ne kopjon el a cérna. Végül négy darab határozott öltéssel megvarrta kedvenc vietnámi szandálomat. Még a szájából kilógó cigit sem kellett lehamuznia közben, olyan hamar végzett. Kár, hogy csak ennyi feladattal bíztam meg, mert órákon át el tudtam volna nézni, ahogy dolgozik.

Mintha az ő szemében is az elismerés szikráját láttam volna megcsillanni szandálom iránti szokatlan ragaszkodásom miatt, de meglehet, hogy tévedek. Valószínűbb, hogy az csak a thai viszki párája volt.

Bangkok Fashion Week

Tönkrement a táskámon a cipzár, úgyhogy megkérdeztem a recepcióst, tud-e a közelben egy varrodát, vagy hasonlót. Mivel a főpályaudvartól (ahol lakom) nincs messze a kínai negyed, azt javasolja, ott próbáljak szerencsét. Csak figyeljem, hol ül valaki egy varrógép mögött, és megvan az én emberem / asszonyom. Mivel nem bírja nézni, hogy a telefonomon levő térképpel szándékozom nekivágni a városnak, kezembe nyom egy turistáknak való térképet is, nehogy elvesszek. Nem tudhatja, hogy Bangkokban számomra az elveszés a legjobb dolog.

Amint kilépek az ajtón, kezemben térképpel, egyből segítségemre siet egy férfi és az állomás épületére mutogat, hogy huálámpón. Mondom neki, hogy kapunka (köszi), de én a csájnatánba igyekszem és demonstrálom neki a rakoncátlankodó cipzárt, hogy ezt szeretném helyretenni. Esetleg van-e ötlete, merre induljak. Fejét vakarva azt válaszolja, hogy szerinte a kínaiaknál százasával árulják a cipzárakat, ehhez egy varroda lenne a legmegfelelőbb megoldás. Igen, mondom, egy szabó! Ó, ő tudja a legjobbat és ráfirkálja a térképemre, hogy "Fashion Export". Állítása szerint, ide járnak a thai politikusok is a szomszédos kormányzati negyedből. Búcsúzóul odaint nekem egy tuktukot és kialkud nekem egy baráti fuvardíjat (este jöttem rá, hogy ő a főnökük).

Elindulunk a tuktukkal az enyhe délutáni forgalomban, és még szerencse, hogy végül mégsem gyalogolok, mert közben elered az eső. De ez egy cseppet sem vesz el a bangkoki utcák zűrzavaros varázsából. Mikor feltűnnek a pompázatos kormánypaloták, tuktukos emberem leparkol és kér, hogy várjak egy kicsit, mert neki el kell mennie vécére. Amint lelép, az eső elkezd szakadni, úgyhogy nincs is nagyon kedvem sehova menni, éppen csak előrébb húzódom a csatakos ülésen. Ahogy üldögélek ott egymagamban, odajön egy másik férfi és nevetve kérdi, hogy hol hagytam a sofőrömet. Elmagyarázom neki a helyzetet, ő meg rátelepszik a vezetőülésre, hogy ő akkor addig itt kihúzza szárazon. Honnan jöttem, szól a kérdés, majd a válasz hallatán sorolja is az Aranycsapatot. Hamarosan a burmai politikai helyzetet vitatjuk meg, mielőtt rátérnénk tuktukozásom céljára.

Fashion Export, hát persze, azt ő is ismeri, sőt kifejezetten ajánlja és odaírja térképemre, hogy "Glorious Tailors" - ugyanis a céget valójában így hívják, csak a thai köznyelvben emlegetik őket (a számukra talán jobban hangzó) Fashion Export néven. Emberem még azt is elárulja, hogy pont ezen a héten tart az idei Bangkoki Divathét, és így kedvezménnyel tudok készíttetni kiváló minőségű öltönyöket. Itt már éreztem, hogy sokba lesz nekem ez a cipzár-javítás!

Közben eláll az eső, a férfinak pedig eszébe jut, hogy a felesége várja őt a kocsinál (csak remélni tudom, hogy nem mellette, bőrig ázva), úgyhogy kezet fogunk és elviharzik. Hamarosan sofőröm is előkerül és bocsánatot kér, hogy megvárakoztatott. Mondtam neki, hogy nem gond. Kaland az élet.
A szabónál két öltöny, hét ing, két nyakkendő megrendelése után kapok magam mellé kíséretet, aki tolmácsol a közeli mamókánál (aki tényleg egy varrógép mögött kuksol az utcán), hogy táskám javíttatása is megoldódjék végre. Happy end.

Csak azt nem tudom, hogy az ajándékba kapott szmokingban és csokornyakkendőben nem fogok-e kicsit furán festeni Burmában...

Saigon tranzit

Vietnámban sosem ér véget a háború, fogan meg bennem a gondolat, mikor a saigoni járaton, felszállás közben az alábbi ábrákat tanulmányozom:

Tisztára, mint egy vietnámi háborús film speciális effektjeihez való bevásárlólista! Persze még fel sem szállunk és arcul csapnak az agyam legmélyéről feltörő hétköznapibb vietnámi emlékek, elsőnek egy citrom illatú "Vietnam Airlines" feliratú kéztörlő-kendő képében. A repülőn nem is maguk az egyesével csomagolt nedvesített kendők értek váratlanul, hanem a felismerés, hogy mióta megjöttem (több, mint két éve), egyet sem láttam. Hiányuk azonban ezidáig fel sem tűnt. Ám most egyszeriben beugrott, hogy Vietnámban minden utolsó útszéli kifőzdének volt ilyen saját névvel ellátott kéztörlője.

12 óra múlva leszállunk Ho Si Minh-városban, és az emlék-túra folytatódik. Ez egy hipermodern reptér, de ezzel együtt is ízig-vérig vietnámi. Senki ne képzeljen maga elé egy végletekig optimálizált, lelketlen Schipholt, Frankfurtot, vagy Heathrow-t! Itt ugyanis nem rendes üzletek sorakoznak a kapuk mentén, hanem piaci asztalkák, azokon az ékes portékák, csak éppen a kofákat nem látni sehol. Ja persze, hiszen egytől-egyig ott gugolnak a pult mögött, abban a lehetetlen pózban, amit ők talán az anyatejjel szívnak magukba. Aki járt már ott, megcsodálhatta, ha egy vietnámi ember elfárad, nem leheveredik, leül, netán nekitámaszkodik valaminek, hanem telitalppal legugol. Tessék kipróbálni! Aki 10 másodpercnél tovább bírja, vendégem egy sörre.

Az átlag vietnámi testmagassággal (testalacsonysággal?) kombinált gugolósdi több tucatnyi, talán a térdemig érő gombaszerű szerzeményt eredményezett. Nem csoda, hogy nem látszanak ki a pult mögül!

Azonban jelentem, a szakál és a hosszú haj továbbra is lenyűgözi őket. Minden egyes hajadon (eladólány) legalább akkora áhítattal nézett fel rám, mint amekkorával én bámultam pihenő testhelyzetüket. Majdnem azt mondtam, hogy a feneküket.

Na, de a reptéri infrastruktúra nem nélkülözi a tipikus vietnámi mesteremberség nyomait sem. Csak egy példa: a folyosón elhelyezett ivókútból lecsorgó vízfelesleg nem a szennyvíz-vezetékbe távozik, hanem egy piros vödörbe. Ha majd egyszer megtelik, talán kiöntik majd az utcára (ebben az esetben a folyosóra), vagy tesznek alá egy lavórt. Hát nem elbűvölő egy ország!?

Megjelent!

Pontosan három évvel az első vietnámi utam után, elkészült a bloggal megegyező című fotóalbum. Lapozzunk bele együtt:

Hanoi Tattoo by Norbert Szalai

Ros Sereysothea

Nem vitás, hogy a valaha élt legnagyobb kambodzsai sztár Ros Sereysothea.
Emlékezzünk meg róla (és a Pol Pot-rezsimet megelőző khmer zenei színtérről) ezzel a megamix-szel:

Saigon ♥ Tattoo

Pontosan három évvel ezelőtt indultam el Burmába, hogy aztán egy vízum-kálvária miatt végül mégis Hanoiban kössek ki, teljesen felkészületlenül (még egy rohadt térképem se volt) és Vietnámmal szemben semmiféle elvárást nem támasztva.

Elkerülhetetlenül beleszerettem.

Olyannyira, hogy fél év múlva visszatértem, motorkerékpárra szálltam, és keresztül-kasul bejártam az egész országot, zászlómra tűzve a Vietnámban élő 54-féle nemzetiség felfedezését. Az a két és fél hónap felért egy időutazással, vagy méginkább egy alternatív dimenzió (vagy leginkább önmagam) megismerésével. Végig kurva jól éreztem magamat. Már az is tervben volt, sőt, konkrét lépéseket is tettem (és ebben segítségemre volt, hogy az akkori barátnőm is valahol arrafelé dolgozott éppen), hogy ha nem is Vietnámban, de valahol a közelében telepedjek le.

Persze tudom, hogy ottjártamkor nem is az igazi Vietnámot tapasztaltam meg. Hiába igyekeztem mindig a lehető legjáratlanabb utakon járni, átutazó maradtam (leginkább azokon a távoli helyeken), az az idegen, akit megbámulnak és sokszor keblükre is ölelnek a bennszülöttek. Mégis, azóta is rendre azt hajtogatom, hogy szeretem Vietnámot, szeretem Vietnámot, szeretem Vietnámot, miközben egyértelmű, hogy nem is a földrajzi tájegységet értem alatta, hanem azokat a nemes érzelmeket, amiket kiváltott (és azóta is folyamatosan kivált) belőlem.

Vietnám nem egy hely, hanem egy életérzés.

Három év telt el elindulásom óta, de észre se vettem, hiszen szinte minden egyes napom valamilyen módon Vietnám jegyében telik. Lettek vietnámi barátaim (egyszer majdnem barátnőm is), megtanultam vietnámi ételeket főzni, vietnámi kávét iszom minden reggel, és nagyobb gyűjteményem lett vietnámi filmekből, mint a helyi konzulátusnak. Sőt, az elbűvölő vietnámi énekesnő ismerősöm (akiért titokban teljesen odavagyok) is tőlem gyűjti be a legmenőbb vietnámi zenéket.

De közben a feledés homályába merült három évvel ezelőtti küldetésem eredeti célja: Burma felfedezése. Sőt, mióta újra elkezdtem dolgozni, álmodni se mertem egy hasonló utazásról. Ha mégis rászántam volna magamat, tuti, hogy megint Vietnámot választottam volna, hiszen annyi minden kimaradt! Közben pedig belém fészkelte magát a gondolat, hogy esetleg csalódnék is benne (mármint Vietnámban).

Decemberben azonban minden kiderül (vagy nem). Hirtelen ötlettől vezérelve (és Dávid barátom unszolására), tegnap vettem egy repjegyet Szaigonon át Burmába! Az első percekben még jobban felcsigázott a tény, hogy Szaigont újraláthatom (még akkor is, ha csak 11 órára és 25 percre), de most már mindkét országot egyformán vágyom.

Burma bazdmeg, három évig kéretted magad, de most végre magamévá teszlek! Azért ne bízd el magad, mert ugyan továbbra is egy izgató, szűz terület vagy számomra, ám a régi szeretőmet, Vietnámot nehéz lesz felülmúlnod! De nem is kell, hiszen hárem a magyar igazság!

kilenc sárkány

Cửu Long (jelentése: kilenc sárkány) a Mekong-delta beceneve, valószínűleg azért, mert a Dél-Kínai-tengerhez érkezve a régió legjelentősebb folyója a régió legjelentősebb mítikus állatához hasonlóan tekereg. Nem mellesleg, ez Vietnám legtermékenyebb része, egy vizen úszó éléskamra, illetve néhány újabb népcsoport otthona.

Tavaly időhiány miatt ki kellett hagynom, de ezúttal semmi nem állíthat meg, gondoltam naívan, Szent Györgyként megülve motorizált lovamat, és Mylóval elindultunk a Mekong-delta felé. Végül úgy alakult, hogy nem sárkányokkal, hanem paripámmal kellett csak megküzdenem, de ezt betudtam annak, hogy megérezte a közelgő elválást. Ölebeket öl ugyan, de lelke van...

A mögöttünk álló mintegy 5000 kilométer után éppen ideje volt már egy olajcserének, amit szépen be is terveztem pár nappal későbbre. Puppy Slayer azonban másképp gondolta. Ricsitől elválva, hamarosan vissza kellett vennem a tempóból, ugyanis kettes sebességnél feljebb nem tudtam kapcsolni, bárhogy is rugdaltam a váltókart. Így aztán a fennmaradó 50 kilométert két óra alatt tettem meg, szinte izzó motorblokkal érkezve meg a szállásra. Nem volt más választásom, mekongozás helyett szerelőhöz kellett vinni a gépet.


Sajnos az olajcsere sem oldotta meg a problémát, nem járt tőle finomabban a váltókar, így egy nagyobb tisztítást igényelt a váltómű. Ez az egyetlen művelet, amelyre nem tér ki a szervízkönyv sem, mondván, bízzuk szakemberre. Csak azt nem árulja el, a Mekong-deltában merre találunk ilyen embert. Aztán valahogy csak lett egy szerelő, akinek az apja értett a Minszkekhez, bátyja pedig tolmácsolt. A háromfős szervízcsapat háromszoros lenyúlással és egynapi munkával újra működő- és piacképessé tette Minszkemet, de az elhúzódó szerelés miatt így már csak egyetlen napunk maradt kirándulni. De legalább az az egy nap autentikus falusi turizmus jegyében telt el, ugyanis egy helyi családnál találtunk szállást és kaptunk isteni finom vacsorát. Áram, melegvíz, szárazföldi összeköttetés nem volt, csak szúnyogok, maszatos arcú gyerekek, néha egy-egy szomszéd, aki jégért jött, illetve a nagyon-nagyon jóleső sörök, majd egy izzasztó éjszaka a háziaktól éppen csak egy paravánnal elválasztott lakrészben.



Reggel még egy úszó piacra is eljutottunk, majd Mylo lejárófélben levő vízuma miatt visszafordultunk Szaigonba, hogy az utolsó vietnámi esténket újabb házibulival töltsük. A gépet Dávidnál leparkoltam, a felszerelést és tapasztalataimat hátrahagytam, majd a szaigoni éjszakában hazafelé, két hónap után először motorkerékpár nélkül közlekedve, hagytam, hogy a megérkező monszun jótékonyan elfedje kicsorduló könnyeimet. Persze most túldramatizáltam a dolgokat, de az elválás járművemtől és Vietnámtól eléggé nehezen ment, akár azt is mondhatom, a mai napig nem sikerült.

majompalánta

Rengeteg megmosolyogtató pillanat akadt utam során, de a legviccesebb produkciót egy útszéli étteremnél láttam.
Nem tudom, hogy étkezési céllal, státuszszimbólum gyanánt, vagy esetleg mindkettő, de Vietnámban számtalan háznál látni pórázon tartott majmokat. Eme történet főszereplője egy icipici példány, akinek az élettere a tornác korlátja körüli, kb. fél méter sugarú körre korlátozódott, pont a mi asztalunk mellett. Először fel sem tűnt, milyen kétségbeesetten kunyerál, hiszen mindössze egy jegesteára álltunk meg itt, amit egyhajtásra meg is ittunk, már csak arra vártunk, hogy Mylo befejezze a cigijét. A majmocska megpróbált közelebb jönni hozzánk, de a korlátba gabalyodott kötele nem engedte. Nagy nehezen, akrobatikus mozdulatokkal visszabújt a kötél extra hurkain keresztül, hogy újabb húsz centivel közelebb kerüljön hozzánk, de még így sem érte el az asztal túlsó szélét sem. Dühében elkezdte rágni a kötelet, ám az nem engedett a sorozatos harapásoknak. Pár perc után feladta és visszamászott a korlátra bohóckodni, hogy így majd talán megsajnáljuk és megjutalmazzuk. Nem volt nálunk semmi, amit adhattunk volna, de jót derültünk a bemutatón. A majom stratégiát váltott, és elkezdett a pöcsével játszani, majd felénk fordulva, büszkén mutogatta vörösen ágaskodó nemiszervét. Addigra már szinte fetrengtünk a röhögéstől, nem is sejtve, hogy a csattanó még hátravan. Az önkielégést megunva, majmunk komótosan maga alá vizelt, el nem mozdulva az egyre növekvő tócsából, majd a kifogyhatatlannak tűnő sugár utolsó részét saját szája felé fordítva, tekintetét továbbra is rajtunk tartva, nyelve hegyével ízlelgette a nedűt. Ennél alább már nem lehet merülni a fertőben, gondoluk, pedig a műsor még nem ért véget. A kis majom végső kétségbeesésében újra átbújt kétszer-háromszor a korlát rúdjai között, rövid köteléből így alkotva egy rafinált csomót saját nyaka körül, majd egy utolsó látványos bukfenccel felakaszotta magát és kigúvadt szemekkel mozdulatlanná dermedt.
Ezt a lét kilátástalanságáról szóló szenzációs produkciót nem tudtuk hogyan honorálni, inkább csendben továbbálltunk, mint akik rossz előadásra váltottak jegyet. De utólag nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel hangosan, ha eszembe jut a majompalánta. Bravó!

baleseti statiszta

A két hónapos motoros út alatt csak egyszer sikerült balesetet okoznunk - nyugi, nem én voltam a hunyó, sem a szenvedő alany, csak statiszta. Mylo mögött utasként feszítettem Hoi An egyik forgalmas kereszteződéséhez közeledve, a kettőnk alatt kicsit lomhább Minszkkel, mikor balra kanyarodva elsodortunk egy szabálytalanul előző vietnámi versenyzőt. A fickó elhasalt, majd addig fel sem kelt, míg jelentős kártérítést nem fizettünk neki. Hiába, Vietnámban mindig a külföldi a hibás és nem a biztosítónál kell jelezni a kárigényt. Vitatkozni felesleges is lett volna vele, mert úgyis minden járókelő tanúsította volna, hogy mi ámokfutóként hajtottunk. Persze ment a nagy színház, hogy vérzik szegény emberünk ujja, talán el is törött, hetekig nem tud majd dolgozni, ezt hajtogatta mindenki, meg hogy hamarosan kiérnek a rendőrök és akkor nagyon pórul járunk, már szinte meg is sajnáltuk őt (és magunkat). Utólag, a kezébe nyomott pénzkötegekre gondolva elmondhatjuk, hogy természetesen ő nevetett a végén, mi meg jól át lettünk verve. Egy újabb kibaszott nap Vietnámban! - ezt szoktuk mondani.

Amúgy én mindig nagyon figyeltem a gyalogosokra és a többi közlekedőre, de elhiszem, hogy ha végig a helyiek stílusában vezettem volna, nem csak ez a koccanás került volna be a statisztikánkba. Azt most nem akarom nagy dobra verni, hogy rögtön az első nap első megállójánál átestem leparkolt motoromon és alulról ölelgettem, míg a többiek röhögve le nem szedték rólam. Aztán ahogy egyre magabiztosabban ültem meg gépemet, úgy kezdtem el szedni a skalpokat. Először egy kóbor kutyát bénítottam meg a hátsó lábára, majd egy kisebb társát lapítottam ki, illetve egy csibe is ehhez hasonló csúfos véget ért motorom kerekei alatt. Ám ezek az áldozatok némi humorral kezelhetőek voltak. Valószínőleg vacsorára felszolgálták őket.

Egyetlen egy alkalommal nem volt kedvem nevetni, pedig magáról a balesetről kb. fél perccel lemaradtam. Éppen a közép-vietnámi felvidék aszfaltját hasítottam, mikor kisebb torlódásba futottam bele, ami a masszív kátyúk miatt egyáltalán nem ritka errefelé. Még az árokban flegmán heverő Honda robogó láttán sem kapcsoltam, csak pár méterrel később, az úton keresztbe fekvő mozdulatlan nőt megpillantva lepődtem meg. Erre nem számítottam. Nem tudom, mi történhetett, de a motor az út túloldalán, az árokban kötött ki, vezetője a záróvonalon arccal lefelé, a piacról nemrég beszerzett holmik szerte-széjjel az úton, de a nő nem mozdul, hiába lassítok le, hogy időt adjak neki, olyan az egész, mint egy kimerevített filmkocka. A busz persze nem vár, lazán kikerüli az akadályokat és megy tovább, mintha mi sem történt volna, és a többi közlekedőt sem nagyon hatja meg, hogy eggyel kevesebben lettek az utakon. Végre valaki letámasztja a motorját és elindul a nő felé, hogy segítsen, vagy lehúzza a testet az útról, vagy mentőt hívjon, nem tudom, mert a történet végét már csak a tükrömből követem figyelemmel, ahogy bambám haladok tovább a forgalommal. Magamban hosszasan elemezgetem azt a pár másodpercet. Sehol egy vértócsa, sehol egy kicsavart testrész, nincs féknyom, nincsenek füstölgő roncsok, üvegszilánkok, csak a mindent leíró mozdulatlan test. A halál ennyire nem látványos?

Ricsi

Fülemben hangosan szól a rock'n'roll, motorommal pedig tempósan hasítom az 1-es főút aszfaltját, míg egy piros lámpa megállásra nem kényszerít. A mellettem várakozó motorkerékpár hátsó ülésén utazó csaj bugyija kivillan a farmerjéből. Szemem ottragad egy pillanatra, majd mikor felemelem, összeakad tekintetem a másik motorossal. Egymásra mosolygunk, majd mindketten gázt adunk. Lelki szemeim előtt egy hétköznapi "ki-a-legmenőbb" típusú motorverseny kezd kibontakozni, de nem, ezúttal más forgatókönyv szerint alakulnak az események. Én megyek elöl, a párocska lemarad mögöttem. Hogy kicsit buzdítsam őket, gázfröccsöket bevetve, egyre nagyobb füstfellegeket hagyok magam mögött. Taktikám eléri kívánt célját, és a másik motoros elkezd felzárkózni. A srác hamarosan utolér, majd elkezd magyarázni és hátrafelé mutogat. Lassan leesik, hogy nem a füst miatt reklamál, hanem azt akarja közölni, hogy a csajának bejön a szakállam. Vagy a motorom, mindegy. Rámosolygok és tudtára adom, hogy nekem is bejön a csaj. Erre a srác mutatja, hogy akkor álljunk meg egy italra és beszéljük meg. Mutatom neki, hogy sietek, inkább telefonáljunk. Erre elkezdi nekem a lány telefonszámát mutogatni az ujjaival, még mindig 80-nal haladva. Most már mindketten röhögünk, ez annyira vicces. Kicsit közelebb oldalazok hozzájuk és kinyújtom a kezem a lány felé, aki felém nyúl és aztán kéz a kézben haladunk tovább a lemenő nap felé. Lovagja úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a mögötte ülő lány egy másik motorossal flörtöl menet közben. De én majd leesek a motoromról a nevetéstől. Lassan Mylo is utolér bennünket és értetlenkedve nézi, hogy én mit tapogatom más nőjét. Kész, muszáj megállnunk!

Befordulunk egy büfé elé, majd mindannyian leülünk és mosolygunk egymásra. Előveszem a "Making out in Vietnamese" (Hogyan csajozzunk vietnámiul) című könyvecskémet és megpróbálok valami frappáns bókot találni benne, amit ennek a szerényen hallgató lánynak mondhatnék. "Nagyon jól táncolsz!" - mondom neki, mivel a "Megfoghatom-e a melledet?"-re még nem jött el az idő. A srác fejével nemet int és kiveszi kezemből a könyvet, majd lapozgatni kezdi. "Ricsi" - böki ki kis idő múlva, magára mutat, majd azt mondja, hogy "hugi" és a lányra mutat. És mégegyszer megerősít benne, hogy tetszem a lánynak. De huga csak sejtelmesen mosolyog és a távolba bámul, kerüli a tekintetemet. Itt egy kicsit megakad a beszélgetés, úgyhogy gyorsan felhörpintjük teáinkat és továbbállunk. Mivel ők is oda tartanak, innetől kezdve együtt folytatjuk utunkat a Mekong-delta felé. Mivel a kezdeti gyors fellángolás után hugi és köztem megakadtak a dolgok, így mesémnek is ezennel vége szakad.

motoros videók

Tízpercnyi ízelítő, hogy mivel töltöttem el ötven nap legnagyobb részét Vietnámban:

Dalat

Dalatot egy nap alatt kivégeztük, pedig ez az egyik legfelkapottabb turisztikai célpont a helyiek, elsősorban pedig a nászutasok körében. Egy dolgot nem értek, ha ide annyira sok nászutas jár, akikről joggal feltételezem, hogy alig várják, hogy a hotelszobába zárkózzanak és a lány életében először reggelig a fiúval maradhasson, miért van tele a város karaoke bárokkal, amelyek valójában bordélyházak? Na mindegy, lépjünk túl ezen az apró ellentmondáson. Mindenesetre, ezek után nagyjából lehet sejteni, hogy ide nem a természet miatt járnak a saigoni fiatalok. Pedig az utikönyv éppen ezzel reklámozza a helyet.

A sok-sok látnivalót végül nem is motorkerékpárral, hanem buszos városnéző körút során tekintettük meg. Az igazat megvallva, pont így volt jó. Kezdetnek a királyi címet 13 éves korában megöröklő, utolsó vietnámi uralkodó, Bảo Đại kastélyát tekintettük meg, amely a korábban látott vadászkastélyánál hatalmasabb volt, de több látogatója is akadt. Ja, azt nem említettem még, hogy Bảo Đại másik kastélya hotelként működik, amelyben éjszakánként potom 50 dollárért elérhető a királyi ágy és pompa. De nem egy gyerekszobát kell ezalatt érteni. Az itteni kastélyában azonban múzeumi hangulat uralkodott, rengeteg archív fotó a falon, a bútorok olyan rendben, ahogy utoljára használták őket, egészen addig, míg a belépést megakadályozni hivatott piros szalagokon át nem léptek a kedves látogatók. Na, most ezt éppen nem a mi bandánkra értettem, mi ugyanis jóval kisebb áhitattal lestük az ereklyéket, mint a vietnámiak. Még csak fotót sem tudok mellékelni bizonyítékul, hogy ott jártam. Mindhárman csak az elmaradt reggelit igyekeztünk bepótolni, amire az udvaron felállított szendvicsezőben kerítettünk sort, amíg csoportunk többi tagja odabent bohóckodott a franciákat ideszoktató uralkodó holmijai között. Vietnámban nem tartják sokra ezt a báb-királyt, annak ellenére, hogy az ő utáni történelmük sem feltétlenül a tiszta játszmákról szól. Bővebben itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Bao_dai


A reggelinek köszönhetően végre a városnézésre is tudtunk koncentrálni. Második megállónk egy buddhista meditációs központ volt, ahol Dalatra végig jellemző módon, inkább csak turistákat kerülgettünk, mint szerzeteseket. De a környezet baromi szép volt, és kicsit távolabb merészkedve a központi épületegyüttestől, gyönyörű kilátás és nyugalom fogadott.

Innen aztán továbbálltunk, hogy egy virágból készült, kb. 20-25 méter magas Buddha-szobrot tekintsünk meg. Engem végül jobban megfogott a Buddha mögötti területen ügyködő kőművesek munkája, akik néhány centis makettek alapján igyekeztek megalkotni a leginkább Dalít idéző figurákat. Bizonyára az alakok is valamilyen vallási jelentőséggel bírtak, de ez nem derült ki.


Na nem mintha honvágyam lett volna, de a debreceni virágkarnevált megidéző Buddha-szobor után, a Visegrádon kipróbált nyári bob-pálya emléke is bevillant, mikor a következő megállónknál lehetett választani, hogy lépcsőn megyünk-e le a vízeséshez, vagy sínen száguldva. A száguldás szó pedig erős túlzás, hiszen az előttünk sikló turisták helyenként annyira összetorlódtak, hogy a lefelé út java részét a 45 fokban megdöntött kanyarokban állva töltöttem, erősen markolva a fékeket és kapaszkodva, hogy ne essek be a susnyásba, magamra rántva a bobot. De aztán egyszer csak sípoltak és intettek a pálya mellett álló sebesség-biztosok, hogy induljak neki, így a fékeket kiengedve száguldhattam tovább, egészen a következő kanyarig, ahol újra parkolópályára kerültem. Állítom, akik gyalog mentek, előbb leértek, mint én!

A fenti képen nem a szerző látható!

Persze Dalat tartogatott még sokféle látnivalót, így hamarosan újra a buszon találtuk magunkat, hogy a tájat kiterített óvszerekként beborító, számtalan fóliasátor mellett elsuhanva megérkezzünk a Szerelmesek völgye névre keresztelt helyre. De előbb még beugrottunk egy kézműves falunak gúnyolt üzletsorra is, ahol az európai utazó számára roppant giccsesnek tetsző szövött képeket árultak az európai utazó számára is roppant elbűvölő megjelenésű hölgyek. Van valami ebben a Szerelmesek völgye dologban!